Délmagyarország, 1981. november (71. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-22 / 274. szám

V Vasárnap, 1981. november 15. 68 Égi csoda A

milyen vészjóslóan érkezett, éppen olyan gyorsan el is viharzott lolülünk a zivatar. Lecsendesedtek a természet erői. a fclhötenger itt-ott szétszakadt ruházatán kikacsingatott. a békésen-csendesen kék égbolt.. Ahogy a felhőruha még jobban szétfeslett, előtört sötét zárkájából és lövellni kezdte melengető sugarait a Nap úrfi is. A iák méregzöld levelein s a kert virágain milliónyi esőcsepp villódzott, mintha az ember arcára ült könnycsepp lenne mindvalahány. Méla szorongással néztem a természet furcsa játékát. Amíg villámok pásztázták az eget és ijesztő volt az „ostorcsattogás", a hálóterem ablaka mögül lestem a légköri erők különös csatározását, s ez emlékeket, messze távolba vesző, elmosódó képeket ébresztgetett. Felrémlett bennem, hogy valamikor, nagyon, nagyon régen, odahúzódtam valakihez, egy nénihez, akit nagyon erősnek, valóságos védőpajzsnak gondoltam, és úgy vészeltem át életem első emlékezetes zivatarát. Mintha összedőlni készült volna az engem körülvevő világ. Kis kezemmel belekapaszkodtam az asszony vastag szövésű ruhájába, fejemet a hóna alá dugtam, mert úgy éreztem, hogy így semmiképpen sem érhet bántódás. nem árthat nekem sem a cikázó villám. sem pedig a fülsiketítő csattogás. Előszeretettel bújtam máskor ts a különös emlékeket ébresztő néni karjaiba. Olyankor például, amikor otromba teherautók alaposan megrezegtették az országútra néző szoba ablakát, vagy amikor (tudom is én, miért) pattogni, lőni kezdett egy-egy rakoncátlan motorosjármű. Ezt a nénit — ha megbízhatom igen halvány emlékeimben — magaménak éreztem, és gyermeki rajongással szerettem, mert megvédett, dédelgetett, simogatott engem, de azután, tudom is én. hogyan, egyszerre eltűnt az életemből, és arra ébredtem, hogy számtalan gyermek, sok-sok közömbös és idegen arc vesz körül, hogy naponta vigasztalanul sírok, olykor hangosan, de inkább magamba fojtva kesergek. Már akkor (alig lehettem még óvodás korban) éreztem, hogy az embernek van lelke vagy valamilyen benső világa. S nekem ebből a lélekből, az érzelmekből valamivel többet osztottak, mint másnak. Énnálam mindig könnyen eltörött a kancsó, s nehezen tudtam összebarátkozni azokkal a társaimmal, akik talán soha sem ismerték meg. hogy mit jelent annak a vastag ruhás néninek a melege, a simogatása. Ezt a nénit, aki anyám lehetett talán, soha nem láttam többé. Azazhogy, éjszakai álmaimban egyszer vagy kétszer felvillant előttem a furcsán melengető kép: egy asszony fölémhajol. megigazítja rajtam a kis takarót, begombolja a pizsamám, s megsimogatja megcsókolja mindkét arcom. Különös ez az érzés. Szinte le sem tudom írni. Az ember félig éber. szinte tudja, vagy biztos abban, hogy álmodik, hogy semmi sem igaz abból, ami körülötte történik, de mégis . . . Szeretné meghosszabbítani az álomképet, továbbélni a történetet. Es akkor, egy ilyen éjszakán erősen rögzítettem magamban" a furcsa jelenetet, mert úgy éreztem, hogy a gondos kéz nem, semmiképpen sem lehet másé. mint az edesanyámé. Emlékszem hosszúkás arcára, magas homlokára. hátra fésült, si'ma hajára, mosolvra húzódó szájára. A szeméből nem leshettem el sokat, s a rózsaszín blúzából is csak anynytt, hogy a nyaka körül vékony csipke szegélyezte . . . Még máskor is meglátogattak furcsa álmaim, de ez a néni, bármennyire is akartam és szerettem volna, többet nem tért vissza. S az ébrenlét óráiban sem sokat tudtom meg arról, aki két- vagy hároméves koromig dédelgetett. Egyszer az otthon igazgatónője hívott magához. Kedves volt és barátságos, emlékszem, egy narancsot is nyomott a markomba. Kihasználtam az alkalmat, és faggatni kezdtem: mi van az én, anyukámmal? Nekem miért nincs anyukám, úgv. mint oly sok más gyermeknek» Az igazgató néni megsimogatta a hajam, de csak legyintett: ö sem látta soha! Aztán iratlapok között keresgélt, és megmondta: édesapám még egvéves koromban meghalt, s anyám később, eléggé könnyelműen (így fejezte ki magát) lemondott rólam. mert új életet akart kezdeni nélkülem. Na, ae hagyjuk! Ahogy a zivatar kitombolta magát és a felhőrengeteg megszabadult fölösleges terhe jó részétől, a virágoskertbe osontam, s figyeltem, ahogyan szinte újjászületnek, kidagadnak, mutogatják magukat a még aligalig ébredő, kipattanó május eleji tulipánok. Rendszeres sétám volt ez. Általában egymagamban botladoztam a virágágyások között, mert ilyenkor nem szerettem, ha valaki is eltereli a figyelmem. A figyelmem! Igen! Hiszen a séta csak ürügy volt ahhoz, hogv szemmel tarthassam a kaput. Nem tudom, mi táplálgatta bennem azt a hitet, hogy egyszer, egy szép napon ez a néni kinyitja majd a kaput, körülnéz és bizonytalanul megkérdi a legközelebbi gyermektől: „Zsuzsikát, Barna Zsuzsikát nem láttátok?" Ez persze olyan gyermeteg feltételezés, álom volt csupán, de jólesett játszadoznom a reménvnyel. a viszontlátás lehetőségével. Megálltam az egyik téglavörös tulipán mellett. No lám, egy kis katicabogár (gyermekfeje lehetett még szegénykének!) a virág helyhében keresett menedéket a gyorsan eliramodó zápor elől, s hogy most, az átmeneti csatavesztés után egy kicsit, restelkedve, de újra kisütött a Nap. bogár Katica is kimerészkedett nem valami biztonságos menedékhelyéről, s kiült, hogy szárítgassa magát a napkályha tűző sugarai alatt. Kerti sétám megszokott mozdulata volt az, hogy néhány lépést eltávolodtam az épülettől, felemeltem a fejem, és ránéztem arra a vörös üvegtáblára, amelyen mérnöki pontossággal kirajzolt betűkkel leírva, egyéb, kevésbé fontos hivatálos formaság mellett ez állt: állami leányotthon. S azt is tudtam, jól belémrögződött most már, hogy ez nem akármilyen leányotthon, hanem olyan, ahová csak az anyátlan, apátlan, elhagyott leánygyermekek kerülnek, s ahol kedves vagy kevésbé rokonszenves nevelőnők megjátsszák néha — sután vagy mesterkélten — az anyát, vagy (milyen kedvesek) otthonias, családias hangulatot igyekeznek teremteni a gondjaikra bízott, de lélekben tőlük elég távol álló gyermekek számára. Bele is törődtem volna a sorsomba, ha néha megkeres engem is valaki, ha érzem, hogy helyzetem egyáltalán érdekel, foglalkoztat valakit, ha néha nekem is hoznak egy-egy kis csomagot. Nem másért, de azért az otthoni illatért, az ételszagért, amit ezek a családi körben becsomagolt küldemények szoktak árasztani magukból! De utánam soha de soha nem kiáltották a folyosón: „Gyere, Zsuzsi, mert csomagod van!" Levelem is csak ritkán jött, olyankor, amikor a nyári táborozáson összebarátkoztam egy-egy játszópajtással, és az később megörvendeztetett néhány képeslappal. Nagy dolog volt számomra ez is: lám. hajtogattam magamban, mégsem vagyok én éppen olyan ágrólszakadt, hiszen ... gondolnak reám, levelet, lapot hoz a posta, és benne a megszólítás: Kedves Zsuzsika! Barna Zsuzsika! Ilyenkor úgy éreztem, hogy valóban vagyok, létezem, hiszen nekem is úgy írnak. mint a többieknek, és a megszólítás is milyen szép, milyen barátságos . .. Érthető, alig vártam, hogy megkapjam a zsebpénzt, s szaladtam a képeslapokért: írogattam. küldözgettem azoknak, akik engem is megtiszteltek. emberszámba vettek. Ahogy sétálgattam és kezem a színpompás. még nedves tulipánok kelyheti simogatta, lassan a kapuhoz értem. Tárva, nyitva találtam, mint csaknem mindig. Kinéztem rajta, és szemembe ötlött, hogy amott messze, a kis családi'házak és a virágba borult gyümölcsösök fölött, félkörívben furcsa, színes szalag íveli át az eget. Na né, a szivárvány! — lelkesített fel a látvány, s szinte átszellemülten figyeltem a pasztellszínek furcsa együttesét, játékát. Számolni kezdtem az árnyalatokat, de az átmeneti, egymásba olvadó színek miatt belezavarodtam. Elbűvölt a természetnek ez a különös játéka, s ki tudja, meddig nézelődtem volna, ha hirtelen meg nem áll mellettem valaki. — Innen az otthonból vagy. kislány? — kérdezte egy szürke kalapos, utazótáskás néni. Tetőtől talpig szemügyre vettem a jövevényt, aki bizony megzavart az égi csoda figyelésében. Boszszankodtam, és mielőtt válaszoltam volna, még egyszer végigszaladtam a tekintetemmel rajta és régimódi, kissé elnyűtt táskáján. Azt gondoltam: no, lám! Ma újra boldog lesz valaki! Itt az otthon melege, üzenete, a simogatás, a biztatás, az ígérgetés, s a . .. csomag. De vajon kire kacsint rá a szerencse, ki a sors mai kegyeltje?. Láttam, hogy a szürke kalapos zavartan és izgatottan fürkész, hát odavágtam: — Igen, néni! Innen az otthonból vagyok! Az asszonynak furcsa mosoly jelent meg az ajka szögletében, egy fél lépést tett még felém, s bal kezével enyhén megpaskolta arcomat, majd — mintha a gondolatsort folytatná — újra megszólalt: — Mondd, kedves, Barna Zsuzsikat ismered? — Barna Zsuzsikát? Azt hittem, hogy az izgalomtól vagy a váratlan örömtől szétpattan valami bennem. Furcsán, talán eszelősen nézhettem a jövevény szeme közé, s mintha a válasz is a torkomon akadt volna. Ügy éreztem, hogv forog velem a világ, hogy repülök, szállok valahová, s talán éppen a szivárvány zöldes színképében állok majd meg. Észrevehette ezt a vendég, mert most már a kezemet is megszorította. és nyomatékosabban kérdezte: — Barna Zsuzsikát keresem! Ismered-e? Különös, számomra szokatlan melegséget éreztem a néni tenyerében. Fogtam, szinte szorítottam a kezét, s közben az arcvonásait rögzítettem, oly gyorsan, ahogyan csak tudtam: ómódű kalapja alól gesztenyeszínű hajtincsek kandikáltak ki, magas homloka- . ra még alig szántott barázdákat az élet. s szempillája faz. idegességtől talán) gyakrabban pislogott a szokásosnál, az. orra az Anna felvigyázó nénijére hasonlított. a szája.... a szája olyan volt — biz' isten olyan volt —, mint amilvennek a sajátomat látom. ha néha a tükörben vizsgálgatom magam. Fogtam, szorítottam a néni kezét, és azt hiszem, hogy egy kicsit reszkettem is. Elémtűnt a múltkori, elmosódott, de számomra még ismerős álomkép is . . . Hát persze hogv hasonlít, hisz' ott a blúzon a vékony csipke! És né. az orra! A szeme! A homloka! Az egész lénye! — Tessék velem jönni! — szaladt ki hirtelen a számon. — Ismerem .. . Persze, hogy ismerem Barna Zsuzsikát! Ügy emlékszehi, remegett a hangom és dadogtam, hebegtem is egy kicsit. A koponyámat pedig nyomta, feszítette belülről valami: az agyamban keresztülkasul cikáztak a képtelenebbnél képtelenebb gondolatok, s amikor felértünk a második emeletre, nem is tudom, honnan merítettem annyi erőt. hogy lenyomjam az ajtó kilincsét, s betessékeljem a vendéget. . . Barna Zsuzsika hálószobájába. OKOS GYÖRGY Egészségügyi körkép Péntek Imre Holtverseny szaladunk a szélne! seb. be (belül szöges) futócipőinket gyorsabb járműre cseréljük a hanghatárt átszakítjuk fénysebc- éggel száguldunk a kozmetikumba meséinket kell utolérnünk FOGÁSZATON — Asszonyom, a fiacskájának kitűnőek a fogai —nW IDEGOSZTÁLYON — Doktor úr. én csak 'egy bundás kenyeret kértem a Makk Hetesben Av RÖNTGENOIjVOSNÁL GÉGÉSZNÉL — Mióta van magának nyclőcsöszükülcte? SPORTORVOSNÁL