Délmagyarország, 1981. november (71. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-15 / 268. szám

8 •r /y/Lf IZK33E V Vasárnap, 1981. november 15. 8 Bizonyítás A megnyitó beszédet Vehemei, az ismert műtörténész mono:a. Szépen, hatásosan. Az ünnepség után odafordult hozzá a mester. — Hol van Keszei? Nem látom itt. — Bizony nem, kedves mester, hiszen három éve már, hogy eltemettük. — Igazán? Sajnálom... És Gyurgyeki? Talán már ő is...? — Fájdalom, de ő is..; Másfél éve. A mester homlokán öszszefutnak a ránccá:. — Kérdezhetek valamit, Mester? — Csak tessék, kedves ... — Vehemei. — Igen, hát hogyne. Kérdezzen csak. — Barátai voltak az elhunyt művészek? — No nem. Többek annál. Ellenségeim. Vehemei bámult. Megbánta a kérdést A mester mosolygott zavarán, kicsit élvezte is. Aztán jónak látta, ha még valamivel kiegészíti az elmondottakat — Tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy vittem valamire. Annak idején miattuk távoztam külföldre. Mindent elkövettek itthoni érvényesülésem ellen. Éppen ezért sajnálom, hogy ezt az ünneplést nem érhették meg, nem lehetnek már itt... Tudja, barátom, az ember ' »gszivesebben az ellenségeinek szeretne bizonyítani! — De kedves Mester — Vehemei —, ön már az egész világnak bizonyított! És ha ez megnyugtatja, biztos vagyok abban, hogy erről jócskán tudomást szerezhettek ők is... — Nem kétlem. De most nincsenek itt, hogy a szemembe nézzenek, és én az övékébe. Sajnos erről örökre lekéstünk, ök is, én is. Hol nyugszanak? Vehemei megmondta, a Mester megköszönte, és másnap délelőtt kilátogatott a temetőbe. Virágot is vitt. Keszeinek szegfűt, Gyurgyekinek rózsát. — No igen — tűnődött a Mester —, még mindig jobb, mintha ez fordítva történik. De azért kár, várhattatok volna még ... A temetőből nem a szállodába hajtott a kocsijával, hanem elment a kiállítására. Alig fért be, annyian voltak, ődöngött a termekben, próbálta elfogulatlanul, idegenül szemlélni a műveit. Mintha csak egy lenne a látogatók közül. Megállt az egyik kép előtt. Mellette két borzas, szakállas ifjú. — Nem értem — vonta vállát a magasabbik —, eddig jóformán semmi. Csak tudnám, mit esznek ezeken a képeken? Behunyt szemmel is különbet festek. — Mitől lett ez világhírű? — töprengett az alacsonyabb. — Minek csapnak ennek akkora csinnadrattát? Az emberek őrültek, én mondom neked. Ha ez a pasas nem dilettáns, akkor ne kapjak holnap kenyeret a közértben! — Dilettáns? — bámult rá az alacsonyabb. — Enyhe vagy. Ez egy közönséges kókler! A mester hallgatta őket, és egyre jobb kedve támadt. Mosolya vidáman terült szét az arcán, hogy kisimultak tőle a ráncai. Itthon vagyok — gondolta —, most már egészen biztosan itthon. Ez nem kétséges! Így ócsárolni sehol sem tudnak. Sehol a világon! TÓTH MATÉ MIKLÓS A városba vezető út kanyarulatában álló üzem egy júliusi éjszakán leégett Az éjszaka nagyon kellemes volt — meleg, ciripeltek a tücskök és sejtelmei: töltötték be... De inkább nem sietek, engedjék meg, hogy elmondjak mindent, egész az elejétől. A takarékosság önmagában is fontos és ösztönző dolog, de a szóban forgó vállalatnál a takarékosság hús volt a kicsi, de összeforott kollektíva húsából. és vér a véréből. Az üzem igazgatója még ma is azokban a rövid zakókban jár. amelyeket tíz évvel ezelőtt is hordott — A rövid zakó takarékoskodás a szövettel — szokta mondani. — A gazdaság takarékosságot kíván, és nekünk gazdálkodnunk kell... Az én feleségem nem hordhat hosszú ruhát csak miniholmit! Ezt követeli a takarékosság. Egyik nap szóba került hogy egy speciális víztároló tartályt kellene építeni. Az üzem könnyen gyúló anyagokkal dolgozott, és a vízre az esetleges tűzvész elhárításához volt szükség. Az igazgató sokáig ellenkezett — Dehogyis ásunk most medencét — bosszankodott. — Takarékosságra van szükség, nem pedig medencére. A2t a törvény mondja ki. És a medence helyett csak egy gödröt ástak, egy egész minigödröt. amelyben meg lehetett volna fürdetni egy cseTakarékosság csemőt, talán még egy felnőttet is. de annyi víz nem gyűlt benne össze, amennyi egy tűz oltásához szükséges. A takarékosságért való küzdelem pedig folytatódott. Neno apó, a bizalmi, azzal állt elő, hogy a gépeket és a tűzoltókészülékeket ki kellene cserélni. — Megöregedtek, elrozsdásodtak — magyarázta. De az igazgató nem egyezett bele. — Mi öregedett el? —mérgelődött. — Még egészen újak... Igaz, a vödröknek nincs füle, és a lapátoknak nincs nyele, de a takarékosság ... A takarékosság a társadalom fejlődésének egyik legfontosabb rugója. És két órán keresztül beszélt a takarékosságról, a nemzetközi helyzetről, meg arról, hogy nem lehet az eszközöket elprédálni... Ezek után Neno apó anynyit kívánt csak. hogy tegyenek ki világító táblákat. Amelyeken látni lehetne: „Tűz esetén hívja föl..." Az igazgató megértette, de nem értett vele egyet. Mivelhogy — úgymond — a takarékosság mindenekelőtt... És eljött az az éj... A tücskök hegedültek, a Hold ragyogott, az éjszakai műszak a tervét teljesítette, a kertekben szerelmesek csókolóztak ... Egy átlagos, szép éjszaka, ahogy mondani szokták. Egyszerre csak füstszag érződött, és nemsokára fölcsaptak a lángok. És megkezdődött a zűrzavar és a jajveszékelés... — Ki telefonált a tűzoltóknak? — kiabál az egyik. — Anyácskám, égünk! — üvölt a másik. — Nyugalom! — harsog a harmadik. — 0 jaj, ég a túróm! — nyöszörög a negyedik. — két kiló túrót vettem, és otthagytam a műhelyben ... Ég a túróm! De akkor már nemcsak a túró égett, de minden ami ottmaradt. Megkísérelték a tűzoltófelszerelést fölhasználni, de amilyen állapotban az volt... A kézi pumpákkal elfutottak a medencéhez, de hát mennyi víz volt abban a minimedencében. Három pumpa megtelt és vége. Lehet, hogy Önök is észrevették. hogy a városba vezető út kanyarulatában állt egy üzem... Ma már nincs ott. Elmúlt — ahogy a nekrológokban mondják. Az igazgatója olyan takarékos volt, , hogy mindent megtakarított — nem maradt más. csupán a kiégett gerendák, a füstös falak és a széthajigált tárgyak, amelyekről senki sem tudja megmondani mi célt szolgáltak azon éjszaka előtt... CSAVDAR S1NOV (Migray Ernőd fordítása) Agyjelenet Feleség: Na. itt van! Férj: Ki van itt? Vársz vakít? Feleség: Az újsagban van itt! Ü.iabb utazási ajanlatok külföldre ... Férj: Aludjunk inkább, már k-ső van: Feleség: Ha most elalszunk, akkor lekéshetünk egy olcsó utat! Férj: Az alvás a legolcsóbb . .. Feleség: Te örökké csak aludni akarsz! Férj: Miért, te mit akarsz? Feleség: Menjünk Velencébe! Férj: Minden évben ezt mondod. Feleség: Igen. mert Velence csodá.atoG. Gondola, galambok. nászút, pásréjszaka ... Ferj: Mem ' "t ? Feleség: K-.őnknek tízezer öt nap, ebből három velencei éjszaka! Férj: Itthon ötszázból kijön öt nászéjszaka ... Feleség: Minden évben ezt mondod! Férj: Spórolni kell! Feleség: Akkor menjünk Egyiptomba! Palmaták. piramisok, múmiák.., Férj: Ne piszkálj a múmiákkal elalvás előtt! Feleség: Akkor itt van Kuba! Szivar, rum, Hemingway ... Férj: Mennyi? Feleség: Kettőnknek közel hatvanezer... Férj: Sok! Feleség: Neked minden sok. Bárcsak Hemingway felesége lettem volna! Férj: Ezért nem jött Hemingway Magyarországra. Feleség: Neki ne lett volna hatvanezer forintja?! Férj: Sokan elisszák a pénzüket. Adjál hatvan forintot hol napra! Feleség: Spórolni kell! De De Itt van Párizs! Eiffeltorony. Bastille Mona Lisa. . Férj: Bárcsak Mona Lisa férje lettem volna! ö éjjel is csak mosolygott, nem beszélt ennyit. Feleség: Mar az is baj. ha tervezgetek ? Férj: Ha Ilyen drágán tervezgetsz, akkor tényleg a Bastillebu kerülünk! Feleség: A Bastille az olyan mint a Hilton? Férj: Csak rácsosabb. Feleség: Menjünk inkább Bécsbe, ott jobb cuccok vannak! Férj: Mennyiért? Feleség: Kettőnknek hétezerből kijön .. Férj: Ezért mentek a törökök csak Kőszegig. Feleség: Mit beszélsz? Elaludtál?! . Férj: Seherezádé ... Feleség: Nem bánom, menjünk akkor Isztambulba! Férj: Galata Szeráj. Jedikulé... Feleség: Ne horkolj!... Férj: Mi az? Hol vagyok?' Feleség: Itthon fekszel mellettem az ágyban ... Férj: Miért ébresztettél fe' Almomban a mi lói Vénusszal vacsoráztam Párizsban' Feleség: Bezzeg, erre ne sajnálod a pénzt, te smucig TORMAI LÁSZLÖ Boldog Adám kovácslegény inasévei Mielőtt Boldog Ádám inaséveit szép sorjában elmondanám, bele kell pillantanom néhány mondat erejéig az iskola és inaskodás között lepergett esztendők történetébe. Amikor kilépett az iskola negyedik osztályából, tizenegy éves volt, alacsony, vékonybordájú legényke, erő az volt benne, de amint Kelemen kovácsmester mondta első látogatásuk alkalmával, messze volt még attól, hogy a nagykalapácsot megemelhette volna. — Nem, jó ember, ez még nem megy ennek a kis legénynek — mondta Ádám apjának. — Nem megy, nem bizony. Ahhoz még kell ennie néhány karéj kenyeret. Így történt, hogy hazamentek lógó orral a városból. Boldogék. Ezek után két és fél évet töltött otthon, tett-vett a ház körül, aztán beállt a tiszttartóékhoz házi inasnak. Ott nem volt rossz dolga, de nagyon szeretett volna már szárnyra kelni, hogy minél előbb kitanulhassa a kovács mesterséget. Inas korának elejéről keveset írt a füzetbe, de élőszóval nagyon színesen mesélt róla. — No persze Kelemen nem hagyta addig üresen a helyet. Odavett egy Förhécz nevezetű, énnálam öregebb legényt, az városi gyerek volt, amikor én odakerültem, ő már harmadik éve inaskodott, ott is lakott Kelemenéknél, a műhely mellett lévő kis kamrában, ahová aztán énnekem is beállítottak egy vaságyat. — Sorolja el, mit vitt magával az inaséletbe. — Mármint ruhafélét, erre gondol ugyebár. Hát az nem sok volt velem: Egy nadrág, egy kabát, egy pár csizma, két fehér ing, amit hitelbe vett édesanyám egy házaló zsidótól. Volt két gyolcsgatyárn, egy kalapom, jóformán semmi más. Ezt vittem magammal. — Milyen volt a szállása? — Milyen? Nem mondom, amúgy jo szállás volt, kicsi földes szoba, fekete gerendázattal. Ezt Förhécz mutogatta meg nekem, kidüllesztette a mellét, ez itten az én ágyam, az a tiéd, a kis szekrényben elfér a holmid az enyém mellett. Förhécz vastag hangú, gúnyolódó természetű legény volt, jó, hogy csak másfél hónapig voltunk együtt, akkor elment, vitte a cókmókját, magam maradtam a szálláson. Nem mondom, elég hideg szállás volt az. A hátsó sarkában állt egy konyhába való, -ócska spórhelt. Abba kellett télen fútenem. Első este Förhécz elment cseledlányok után koslatni, én meg leültem az agyam szélére és akkor édes uram, fölrémlett előttem az uradalmi udvar, a szobánk, anyámék és testvéreim szeme; megmondom, máma se szégyellem, nagyot sírtam. — Hogyan kezdődött a mesterség ? — Kelemen műhelyéből, ahogyan az én Jani bácsim emlegette, nagyon jó segédek kerültek ki. A műhely. az a Sólyom utca derekán volt. eleje az utcára nézett, volt előtte tetős beálló a szekereknek, meg patkolásra hozott lovaknak, mögötte állt a ház, amelyben a mesterék laktak. Kelemen az első napon azt magyarázta nekem, í hogy mindig mellette álljak, nézzem a kezét. figyeljem. ; Ami szerszámot a kezébe vett. odatartotta elibém, meg kellett tanulnom a ne1 vét, megtette néha. hogy akár kellett neki egy-egy szerszám akár nem rámpa ancsolt, hogy adjam a kezébe. Fújtatnom is kellett az nagyon fárasztó volt. a fekete fújtató bőre akkorákat recsegett, hogy az elején féltem is tőle. De így aztán megtanultam a szerszámok nevét, a mester átadott egyegy patkót, jó pirosan és mondta mellettem, hová üssek. Nagyon tetszett az, milyen szépen engedelmeskedik a tüzes vas; egyéves inas koromban tudtam már patkószöget kovácsolni, ha nem is ment valami gyorsan. Mert azt a mester egy melegítéssel csinálta. — Elsőnek egy cigány lovát bízta rám Kelemen, ott állt a hátam mögött, nézte, mit, hogyan csinálok, a végén aztán rácsapott a vál• lamra: jól van fiam. A második évben megtanultam már patkót kovácsolni, jól ment a mesterrel a forró ráí-fölhúzás a szekerekre, magam is kitaláltam már egy-két díszes lőcsvasalást. Az az igazság, hogy szép lassan összeszoktunk Kelemennel, az asszony is jó szívvel volt hozzám, szombatonként vele kellett mennem a piacra, cipelni a megrakott kosarat, s ezért adott olykor egy-egy almát, vagy körtét. Akkor én már több inast ismertem, sokkal találkoztam az inasiskolában, ahová egyszer hetenként kellett eljárnom. Mesélték, kit hogyan ver a mestere, kit hogyan éheztetnek, ki, hogyan futkos vasárnaponként a szolgálólányok után. Minden második vasárnap hazamehettem, gyalog oda-vissza, de szívesen tettem, szerettem hazajárni. Az még eszembe jut, hogy az első karácsonyra kaptam egy inget a mesternétől, megköszöntem szépen es hazavittem megmutatni az édesanyámnak. — Milyennek látta a jövőjét. — A jövőmet? Kevés gondolatom volt akkor nekem a jóvőmrol. Tudtam, hogy amint fölszabadulhatok, magamra köthetem az útilaput, föl is út, le is út, elmehetek munkát keresni. Ha volt valami vágyam, elmondom őszintén. az az volt, hogy legyen valamikor egy ilyen kovácsműheiyem. Kelemen sokszor mesélte, hogy ő milyen keservesen szedte őszsze a szerszámokat, nem járt sehová, nem ivott, fogához verte a garast, de így is negyven esztendős volt, amikor ezt a műhelyt megnyitotta. Keserves dolga volt. akkoriban a mesterlegénynek. Amit fizettek, fizettek, nem ő mondta meg, mennyit ér a munkája. Négy hosszú esztendőt húztam le náluk. A mesterséget, azt jól megtanultam. Lányok? Második, harmadik évemben be-benéztem a városba, érett bennem a férfiasság, de nem nagyon mertem ismeretlen lányoka* megszólítani. Majd eljön mindennek az ideje, bíztattam magamat. Az a legfontosabb, hogy kovács leszek, vagy mar az is vagyok. Amikor fölszabadultam, kaptam egy rend ruhát Kelemenéktől, azzal vágtam neki az életnek. Segéd voltam én mindig, a háború után aztán felnőtt fejjel munkát vállaltain egy új ga/.dasagban, ott is öregedtem meg. — Nem szívesen mesélek én már arról a régi életről: gyerekeim, kiváltképpen az unokáim. csak a szájukat vonogatják, ha hozzákezdek. Pedig nekem az a véleményem. hogy nem hiábavaló dolog a régi igazságokat előhoznunk olykor, mai jó dolgunkat a megváltozott kö--ül- * ményeket jobban tudjuk becsülni. ha nem feledjük a múltat. Örülök. hogy ezejnek mostan jobban megy u dolguk. fiam sohase fogott kalapácsot a kezébe, ő csak a betűket kovácsolja, a leányom se közös konyhán él. urnt az cn ánvúm valamikor. £n azt mondom becsülje meg a nép a múltját, ha nehéz is volt, ettől messzebbre lát maga eié. ORMOS GERÖ