Délmagyarország, 1981. szeptember (71. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-20 / 221. szám

8 N Vasárnap, 1981. szeptember 20. Sok vagy kevés ? C

sakugyan, hát kinek is higgyek? Sok vagy kevés? Elég vagy elégtelen? Azt hinné az ember, a sorfát a kevéssel, az elégségest az elégtelennel nehéz összetéveszteni. Meglehet, nem is tévesztik össze; másvalamiben keresendő a magyarázat. Egyfelől azt állítják: túl sok az ember az üzemekben, a hivatalokban, a termelőszövetkezetekben, a vállalatoknál, túl magas a létszám; ugyanazt a munkát jóval kevesebben is elvégézhetnék. Nemrégiben egy társaságban egy dühösen vitatkozó — egyébként diplomás ember — azt bizonygatta: a dolgozók jelenlegi létszámának az egyharmada is elég volna ugyanolyan teljesítményhez, mint a mai. — Gondolod, hogy tudnál háromszor annyit dolgozni? — kérdeztem tőle. — Nem rólam van szó — felelte —, én dolgozom, mint egy barom. De általában igenis elég volna egyharmad. Hozzátehetem: én sem tudnék háromszor annyit dolgozni, mint amennyit dolgozom. Még kétszer annyit se. Meglehet, valamenynyivel többet is csak ilyen-olyan károsodások árán. Okom van feltételezni, hogy sokan vannak igy az országban: dolgoznak, nem is csak nyolc órát naponta, de bizony tizenkettőt, megesik, hogy 15—16-ot is, nem is csak hétköznap. de bizony munkaszünetet napokon is, nem • is csak a munkahelyen, hanem azon kívül is — hiszen az éppúgy beszámítandó, ha társadalmilag szükséges, nemzeti jövedelmet, nemzeti vagyont gyarapító munka. A kiskerti zöldség- és gyümölcs a háztájiban nevelt csirke, nyúl, hízó is a nemzeti jövedelmet gyarapítja. a pihenőidőben, meg fusiban épült ház is a nemzeti va_ gyónt. Harmadrésznyi ember is elvégezhetné ugyanazt a munkát? Harmadannyi kőműves, vasöntő, olvasztár, esztergályos, bányász, vasutas, harmadannyi textiles, sofőr, traktoros, orvos, tanár? Nem azért kérdezgetem, mintha komolyan venném az ilyen kvaterkázó közgazdaságtant. Idézni is csupán annak a felfogásnak a jellemzésére idéztem, amely szerint van minálunk jjőven ember — „munkaerő" —, csak jobban kellene gazdálkodnunk vele. Nyergesújfaluról jött egy levél, abban olvasom; „A magyar ipar elmaradottságának okai közt ott van az olcsó és bőséges munkaerő-kínálat. A munkaerőhiányról szóló mai mesék nem tartoznak ide..." Egy hivatalbéli és nagyon illetékes szakember is úgy véli: nincs munkaerőhiány. Csaknem általános ez a vélemény a sajtóban megnyilatkozó szakemberek körében. Ugyanakkor a másik oldalon: szükséges, fontosnak elismert, költségvetésben is biztosított építkezések, beruházások évekig halasztódnak: nincs kapacitás. Némely nagyon fontos szakmában az utánpótlás végképp elakadt. Munkahelyek, üzletek százait becsukják — bízvást ide számíthatom azokat az üzlethelyiségeket is, amelyeket újjáalakítás, átépítés ürügyén évek óta zárva tartanak. Az újságok, a kirakatok, a vállalati hirdetőtáblák, a gyárkapuk telve munkát kínáló hirdetésekkel. olykor már olajjal festett, viharáíló lakkal lemázolt táblákon. Némely szakmának mármár akár zománctáblákat is lehetne készíteni — „Esztergályost felveszünk!", Takarítónőt felveszünk!", „Ápolónőt felveszünk!" — tartós zománctáblát, évtizedekre valót, hogy legalább a táblából ne legyen hiány. És ennyivel jóformán még el sem kezdtem a tünetek felsorolását a másik oldalon. Mi hát az igazság? Sok vagy kevés? Elég vagy elégtelen? Egy kerekasztal-beszélgetésen azt mondja az egyik szakember; „A vállalatoknál alkalmazott dolgozók 20 százaléka nincs megfelelően foglalkoztatva. Ha ezt a hallatlanul nagy számot mindenütt leépítenék, Magyarországon nem lenne munkaerőhiány." Mire azt válaszolja a másik szakember: „A munka ritmusa az ipari, az építőipari vállalatok többségénél nem egyenletes, nincsenek meg a folyamatos munkához szükséges feltételek. A vállalat tehát, amikor a létszámszükségletét meghatározza, a termelési csúcsokra készül fel, a negyedévi, év végi hajrák idején pedig szükség is van erre a 20 százalékra, vagy legalábbis egy részére''. Azt olvasom egy „Munkaerőgondok" című újságcikkben: „Közismert, hogy népgazdaságunkban egyszerre van munkaerőhiány és -felesleg. ... Ha öszszegezzük a hiány és a felesleget, kiderül, hogy megvannak a szükséges munkáskezek, csak nem ott, ahol szükség van rájuk". Ezek szerint tehát a megoldás végtelenül egyszerű: onnan, ahol fölöslegben vannak dolgozó emberek. oda kell őket irányítani, ahol szükség van rájuk. Ettől a szentenciától akár meg is nyugodhatnék, ha nem éppen ettől lennék nyugtalan. Mert először is: mihez képest sok a munkaerő, mihez képest kevés? Egy eszményien szervezett. eszményien korszerű, eszményien hatékony gazdaságmodellhez képest — sok. A mi jelenlegi, valóságos, éppen-olyan-amjlyen gazdaságunk valóságos szükségleteikhez képest — kevés. Mármost miből induljunk ki, az eszményi szükségletekből vagy a valóságosakból? Jó pár évtizedes, félelmes gyakorlatunk van abban, hogy a torony építését mindig a torony gombjánál kezdjük el; a megrögzött doktriner menetrend szerint valamilyen magasröptű eszmei célból kiindulva határozzuk meg tennivalóinkat, s nem a valóság talajáról kiindulva, holott csakis onnan lehet eljutni — ha egyáltalán el lehet jutni — a torony gombjáig. Vajon nem ez a rossz beidegzettség kísért ezúttal is? Másodszor pedig azért vagyok nyugtalan, mert ez a program — a valóságos hiány befoldozása az eszményi modell fölöslegével — túl egyszerűnek látszik. Teszem azt, sok az érdemi munkát nem végző tudományos kutató, sok a költő, a táncdalénekes, a grafikus, kevés az olvasztár, az idomszerész, a gyalus, a rakodómunkás, a vasbetonszerelő — nosza, a fölösleget irányítsuk át a hiányhoz... Továbbá azért is nyugtalan vagyok, mert szinte általános ma az a hiedelem: jól jön ez a hiány, legalább rászorít végre bennünket, hogy okosabban, tervszerűbben gazdálkodjunk a munkáskezekkel. Kifelejtődik ebből a számításból a hiánynak az a természete, hogy önmagát szervezi. Vagyis a hiány spontán szervező hatásában ne igen bizakodjunk, mert épp fordított előjelű az a hatás, mint amit sokan várnak tőle. Annak idején — az idősebbek emlékezhetnek rá —, amikor kevés volt a só. nem fél kilókat vettek, akik hozzájuthattak, hanem tíz, húsz kilót vagy akár fél mázsát — ha nincs, hát hadd legyen! Mintha a munkapiacon is ugyanez a törvény érvényesülne: ha nincs, hát hadd legyen! A kapukban kifüggesztett táblákon szaporodó hiánylista a kapun belüli munkanélküliség találékony szervezője. Végezetül pedig az is nyugtalanít hogy ez az eleve eldönthetetlen vita: sok vagy kevés, elég vagy elégtelen — valami nagyon lényegesről tereli el a figyelmet. Azt hiszem, éppen a legfontosabbról. Szocialista termelési viszonyok között ugyanis, a teljes foglalkoztatottság törvénye szerint, a keveset is meg lehet szervezni jól is. rosszul is, a bőségeset is meg lehet szervezni jól is, rosszul is. Adott szervezési színvonalon viszont az a kulcskérdés: milyen a termelőkorúak aíánya a társadalomhoz. Ha kedvezőtlen ez az arány, kevesebb jut a társadalom egészének a termelt javakból, ha jobb ez az arány, akkor több jut. Azaz: jobb életszínvonal. Nálunk — elöregedő társadalom lévén — kedvezőtlenül alakul ez az arány, és máról holnapra nem is változtathatunk rajta. A termelőkorúak most már elkerülhetetlen fogyása hatni fog az életszínvonal alakulására is. De, hogy olyan feltételeket teremtsünk, hogy legalábbis húsz év múlva — javuljon ez az arány, az a mai felelősségünk. Jó volna, ha erről a felelősségről a felszínes viták nem vonnák el a közfigyelmet. FEKETE GYULA Pátzay Pál emlékezete A kortárs magyar szobrászat jó része tőle tanult mintázni a Képzőművészeti Főiskolán. Mester volt a szó legnemesebb értelmében. Egy nagy művészgeneráció kiemelkedő egyénisége, aki több mint hat évtizeden át meghatározó művekkel járult hozzá a magyar plasztika sikereihez. 1896. szeptember 17-én született, most lenne 85 éves. A húszas években jegyezte el magát az újklasszicista törekvésekkel, melyek évtizedeken át meghatározták a művészetét. Munkásságának középpontjában mindig az ember állt. Elkötelezett művész volt, ő alkotta meg 1942-ben a Történelmi Emlékbizottság Petőfi-jelvényét. Egyik legismertebb figuráját, a Kenyérszegő nő bölcs derűvel átitatott, szimbolikus alakját, a nyugalom, a tisztaság, az élet értelmének jelképét 1944-ben készítette, mely ma szülőhelyén, Kapuvárott áll. Olyan művek jelzik pályáját, mint a székesfehérvári Huszár emlékmű, a Fésülködő lány, a Kodály-portré vagy a budapesti Lenin-szobor. Pátzay mester műhelyében tanult a Szegeden élő szobrászok többsége is. Botár Attila NAGY VINCE METSZETE: MÁTRAI TÁJ Csak mint a tűzkő Ebber. a lakhatatlan nyárban nem volt igazam, s nem is hibáztam csak mint a tűzkő dörzsölődtem virágok lobbantak fölöttem 6 csíkosán ejtőernyőselymek — de boldog aki kibicelhet! igazával elüldögélve piros borokhoz hűl a vére s testped tudatában: ő a nyertes kirándul szőke gleccserekhez nem tőle fröccsen szét a tükörkép vénült szimmetriákat ő nem sért a Nap-keréktől nem ő szikrázik fényesülten az elkopásig Ha már madara sincs a nyárnak gyullasztók felhő-térképvásznat ha már fogyton-fogyás a nyár csak színre lobbantok minden fákat ha már a nyárnak nyara sincsen szerelmetes hazám csak intsen s csillagot szikráztatok éjjel molekuláim melegével. Oláh János • 9 Oreg gyümölcsös Egy f i lábánál ülök, összesúg fölöttem az öreg gyümölcsös, , darázRnyciven a meggy- s a körtefák. Alattam a föld, fölöttem az ég — mintha ugyanegy ítéletre várnánk.