Délmagyarország, 1981. augusztus (71. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-02 / 180. szám

Vasáman. 19RT. anmisztus 2. N

agyapa a hintaszékben ült. kezében újságot tartott, de nem olvasott, tekintete papírt szorító ujjain pihent. Keskeny, kissé kegyetlen arca, szemére liffenő szemhéja nem sejtette azt a mérhetetlen ráérősséget, komótosságot, tanakodást kedvelő természetet, amiről ebben a kisvárosban oly igen jól ismerték. Az, hogy most ül. ellene szólt valódi tulajdonságainak, összeráncolt homlokkal, élesen nézte az ujjait: azt hitte volna az ember, van annyi nyers indulat benne, hogy ha kell (mert megmarta egy mérgeskígyó vagy katonának vinnék különben) könynyen lecsapná bármelyik ujját ba' Iával. De megvolt mind a tíz ujja. Az is rideg természetre vallott, hogy soha semmilyen állatot nem tartott maga mellett, sem a feleségének, sem a fiának, majd később az unokájának nem engedte meg, hogy házhoz szoktassanak kutyát, macskát vagy sündisznót, az utóbbit azért, mert úgy horkol, akár egy ember. Galambot sem tartott a padláson, cinkének sem akasztott ki szalonnát. Nem ragaszkodott semmihez és senkihez, kivált a hasznot nem hozó dolgokhoz, állatokhoz, tárgyakhoz. Az emberekhez sem. A szokásait sem szerette, pedig voltak olykor neki; egy Időben a szemétbe dobta a zsebkendőjét, ha megtelt, nem engedte kimosni, később meg nem fésülködött. Az emberek rendszerint szeretnek a szokásaikról fecsegni, ő fecsegni sem szeretett. A szokásait meg, ha voltak is ideigóráig, utóbb elhagyta, hűtlenül, egykedvűen, nem gondolt rájuk soha többé. A városban nagyjából mindenki ismert mindenkit. Vagy a háborúból (akkor sokan összeismerkednek), vagy még az iskolából, vagy mert olyasmi történt az illetővel, amiről beszélni szoktak az emberek. A nyomorékok egy ilyen kisvárosban nem tudtak elbújni a kíváncsiság elől. nékik még a gatyájukba Is belenéztek, mondván, a nyomorék férfi is férfi. A csélcsap asszonyok, nagytermészetű férfiak közismertek voltak. Ugyanígy a rabiátus természetűek (akik verték az asszonyaikat) és a duhajok. Nagyapának jószerével nem is volt története. ha netán ő került szóba valahol, legtöbbször a vörös kakasát emlegették. Volt ugyanis régen — harminc, negyven vagy G

ergelt mindenki úgy ismerte, mint aki képtelen arra. hogy akár csak néhány pillanatnyi időre is élmosolyintsa magát. Arcán rendszerint komolyság honolt, s csak néha adta át helyét Időlegesen az unalomnak, netán a közönynek. Az Is Gergei jellegzetességei közé tartozott, hogy állandóan panaszkodott. A központban már jól ismerték erről az oldaláról. Ha megjelent hosszú. vékony. kissé hajlott alakja, a központosok már tudták, hogy néhány másodperc múlva valóságos panaszáradat zúdul majd rájuk. Gergeinék semmi nem volt .10, Be megfelelő. — Ekkora létszámmal egyszerűen képtelenek vagyunk megbirkózni a ránk háruló feladatokkal — mondta szinte már-már sírásra görbült szá.11al. — TI is jól tudjátok — és a „ti is"-nél megnyomta a szót —, hogy a hétköznapi életben állandóan nőnek a feladatok. Ugyanakkor az emberek teljesítménye véges. Évek múltak el. hogy mindig magasabbra tettük a mércét Nincs tovább, képtelen vagyok a maximumnál többet kihozni belőlük. Egyszerűen nem megy. Egy szónak Is száz a vége: Gergei azt kérte, hogy legalább kettővel azonnal emeljék fel a létszámot Nem volt kibékülve a technikai ellátottsággal sem. — Özönvíz előtti technikával nem tudunk színvonalat produkálni — hangoztatta unos minduntalan a központban, mikor csak módja akadt rá. A vállalati értekezleteken is állandó hozzászóló volt Erőteljesen szorgalmazta. Csönd ötven évvel ezelőtt? — egy verekedős kakasa. Ha belépett valaki a kapun az udvarba, rátámadt, ki akarta verni az érkező szemét, belevágta a csőrét a hátába, fejebúbjába. Nagyapa husángot támasztott a kerítésnek az utcán, a kapun kívül, hogy ha jönnek hozzájuk, megvédhessék magukat a kakastól. Alattomos jószág volt, settenkedve, némán, lábait, lopakodva, óvatosan rakva előre, meglepetésszerűen rohamozott. Azt tanácsolták nagyapának, vágja le. egye meg a kakast, úgy tartották, különlegesen jó paprikás lenne belőle. De ő addig-addig tanakodott, levágja, ne vágja le. mfg arra jutott, meghagyja, mivel a tyúkok nagyon elégedettek voltak vele. S elvégre, a kakasnak a tyúkoknak kell megfelelni, nem neki. mondta. Ez rávallott. A természetére. A jellemére. Megtartotta a kakast évekig, addig bot támasztotta az utcafronton a kapufélfát. Aztán valaki agyonverte a kakast Megzörrent az újság a kezében. Az ajtó felé pillantott, de nem jött senki, léptek koppanása sem hallatszott. A fia otthon volt, de nem az öregházban lakott, hanem a mellé épített új épületben. Ez a megrezzenés szokatlan volt. Nagyapa soha senkit nem várt, látogatói ritkán akadtak. Talán az újság tette, hogy megcsúszott az ujjai közt. özvegyemberként szokott rá az újságra, amikor, bár tudott volna dolgozni, de felhagyott a munkával. Az újságot a házhoz hozza a postás, naphosszat ült így az ablak mellett, a kezében tartva, és nem hiányzott neki senki. Egy nap talán, ha két gondolata volt, vagy annyi sem. Legfeljebb egy délután és egy délelőtt; rendjén is volt ez így. hiszen a gondolatok meggyötrik az embert, bármily csekélyek vagy sekélyek. Apró gondolatokkal, mondjuk azzal, hogy hónapról hónapra erőtlenedeik, felesleges vesződni, a nagy gondolatok meg századokon át érnek puszta felismeréssé, addig csak a megszállottak viaskodnak velük, illetve magukkal, hogy kicsikarjanak valami napnál világosabb eredményt. Nagyapa az újságot ls azért szerette, mert nem kiabált, olvass ell Viszont Átváltozások hogy növeljék a technika színvonalát: vásároljanak tehát nagyobb teljesítményű sütőket. bővítsék a rendelkezésre álló hűtőkapacitást, emellék a világításra szánt energia volumenét — és így tovább. A forgó- — fogyó- — eszközökkel se volt kibékülve. Túl szigorúnak tartatta az ezzel kapcsolatos előírásokat, megkötöttségeket. — Akik ezeket a rendelkezéseket hozták. azoknak fogalmuk sincs arról, hogy mi történik a valóságos életben, a hétköznapokon — mondogatta gyakran. Egyszer aztán ez a Gergei egyik napról a másikra hirtelen megváltozott Amikor a portás felszólt az osztályokra, hogy Gergei a központba érkezett, az illetékesek már lelkileg felkészültek az úiabb panaszáradatra, ám ezúttal — csodák csodáiára — valami egészen más történt — Gondolkodtam a dolgon — jegyezte meg összeráncolt homlokkal Gergei —, és arra a megállapításra jutottam, természetesen munkatársaim többségével együtt (minthogy mi az égadta világon mindent közösen megtárgyalunk döntés előtt), hogy két fővel csökkentenünk kéne a létszámot Kevesebb emberrel is meg tudjuk oldani a feladatokat, ha egy kicsit jobban odafigyelünk, ha javítunk a szervezés színvonalán és ha mindenki számára pontosan meghatározzuk az elvégzendő- feladatokat. A központban még magukhoz sem tértek a hirtelen válkellett neki valaki. Illetve valaki helyett (a felesége helyett) valami, amivel együtt lehet élni anélkül, hogy bármire kényszerítené. Nagyapa kilencvenedik évében volt, sok disznót meghizlalt életében. sok csirkét megevett sütve, mit jelenthet neki az a pár nyomtatott sor az újságban a törökökröl. az amerikaiakról, a románokról? Nagyapának az újság arra kellett, hogy megakadályozza gondolatai csörtetését. A vaddisznó csörtet olyan erőszakosan át a bozóton, mint az öregemberek gondolatai egy szoba csöndjében. De hát aki olvas, vagy legalábbis úgy tesz, mintha azt tenné, nem gondolkodik, mert el van foglalva. őt az ls elfoglalta, hogy kezében tartja az újságot. Lehetséges. hogy azért, hizlalta egész életében azt a tengersok sertést, azért tartott annyi baromfit, azért evett annyi sült csirkét, hogy addig se törjenek rá a gondolatok? Szerette az újságot, bár inkább csak a szagát ismerte. Gyorsan elrepült vele az Idő. Ha délben átjött a fia. menjen át hozzájuk, mert asztalon az étel, örömmel nyugtázta, hogy eltelt a délelőtt. Átcsoszogott a másik házba, a nagyházba, a fiáéba, és főleg levesevés közben magában némán, jólesően kuncogott. Csak a szeme nevetett, és nem ls gondolt semmire, csak az a jó érzés amit az idő könnyű múlása okozott benne, melegítette a benseiét. csillant meg a szemében. Ha kérdezték, felelt, néha önkéntelenül megszólalt: „Jó meleg a leves!", vagy „Jó puha a kenyéri", mert a levest ls kenyérrel ette. A fia ilyenkor izgágán visszaszólt: ,.Jó hát! Miért lenne hideg?!, vagy Puha hát! Gondolta, hogy szárazat adunk?!" Visszacsoszogva az öregházba egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy egyáltalán ebédelt A székébe telepedett, kezébe vette az újságot, de nem a betűkre, inkább az ablakon túlra, az utcára bámult Becsapta magát, hogy olvas, ezért aztán nem nevezte meg magának, mit lát az utcán. Kétfelé nem lehet figyelni. Most is kibámult: nézett, mégsem nézett: látott mégsem látott. És közben újságot olvasott, pedig nem ls olvasott GULAY ISTVÁN tozás okozta első meglepetésből. amikor Gergei a következőképpen folytatta: — Azonkívül belelentem, hogy tegnapi hatállyal kicseréltük az égőket kisebb teljesítményűre. Nem kell minekünk a nappal versenyeznünk. lényeg az, hogy lássunk, minek pocsékoljuk az energiát Majd az a bejelentés következett. hogy felére csökkentik a hűtőkapacitást. Ami viszont van, azt áz eddiginél jobban kihasználják. — Nem fogunk egy csomag vaiat nyolcszáz literes térben hűtögetni naphosszat. Takarékoskodni kell az energiával. — Hát ez fantasztikus! — hüledeztek a központosok. — Ez a Gergei tényleg gyökeresen megváltozott. Meg bizony. Ami abból ls kiderült, hogy Gergei mosolygott. S nem csupán elvétve, véletlenül. Ügy is fogalmazhatnánk. hogy ettől kezdve Gergei arcáról szinte egyetlen pillanatra sem hervadt le a mosoly. Sőt, Gergei. akinek korábban — ahogy a háta mögött mondogatták — szinte megaludt a szálában a tej, most tele volt ötletekkel, mozdulatai felgyorsultak, járása ruganyosabbá vált. beszéde határozottabbá. No nem, nem történt csoda, sem valami egészen különleges dolog. Mindössze annyi történt, hogy Gergei. ez a kiérdemesült törzsgárdatag öszszeállt néhány vállalkozó kedvű Ismerősével, és három évre szerződésileg kibérelte azt a vendéglátó egységet, ahol eddig alkalmazottként már évek óta dolgozott.... PAPP ZOLTÁN Méltóság M

ostanában történt, hogy egy Interjú olvasása közben fölkaptam a fejem és váratlanul, de nem ok nélkül, ilyeneket kérdeztem magamtól: Mond. te újságíró, aki hivatásos társadalomismerőnek és emberségjobbitó'nak gondolod magad, mikor láttál utoljára porig megalázkodó embert? Mikor láttad utoljára a meghajló gerinc, a remegő térd, a nadrágvarráshoz szorított kéz, a lesunyt szem, kínos tornamutatványát? Mikor a gőgtől homorító derék, a parancsnokló terpeszállás ,a fenyegetésre lendülő kéz. a pöffeszkedően fölszegett fej szoborparádéját? Mikor láttál kalapját zavartan gyűrögető kérelmezőt? Mikor láttad vöröslő füleit, dadogó ajkait, nyüszítő menekülésvágyát az úgynevezett kisembernek, ha az úgynevezett nagyember a megszólításával tüntette ki? Mikor azt a bizonyos szolgavigyort emberi arcon? Vagy azt a bizonyos szolgasunyiságot? Még szimplábbakat kérdezek: Mikor tapasztaltál utoljára lapító bizalmatlanságot, ha úgynevezett nadrágos emberként vagy írásban, kezdő kolléga a kérelmezők alázatos mondatformuláival? Nyújtja-e most ls kézcsókra kezét a pléu bános úr? Rádszolnak-e hivatalban, patikában, hogy vedd le a kalapod? Kérdezik-e tőled, felelősségre vonón és tegezve, hogy: Neb tudsz köszönni? Felszól! tanak-e, koldusmosollyal az utcán, hogy ne dobd el a csikket, add oda Inkább, telik még belőle egykét szippantás? Mindezeket pedig azért kérdezem tőled — mondtam magamnak —, mert arra lettem kíváncsi: hogy is állunk ml most a demokráciával, nem a képviseletivel. nem az Intézményivel, hanem a magatartás demokráciájával. Az emberi kapcsolatok egyenlőségével. A személyiség egyenrangjávai. Ha úgy tetszik: az egyén, minden egyén, minden állampolgár méltóságával. Hogy éppen egy Interjú olvasása közben lettem kiváncsi erre, azt meg az Interjú magyarázza. Az interjú alanya ugyanis Erdei Ferenc politikusi, tánsadalomtudó6i indulásáról beszélt És elmondta, mlfajta hatással volt a makói parasztkörnyezetből indult fiatal Erdei Ferencre egy nyugat-európai tanulmányút. Nem is ezeknek az országoknak a mienkénél akkor kiáltóan nagyobb iparositottsága, városiassága, civilizáltsága. Nem is intézményeinek demokratikusabb működése. Hanem az emberi kapcsolatoknak nálunk akkor olyannyira hiányzó — és ott olyanynylra Irigylésre méltóan érzékelhető — demokratikussága. A győztes polgári egyenlőségeszmény viszonylagos — de a miénkhez képest teljesnek tetsző — érvényesülése. Egy másfél százados politikai gondolat hagyománnyá, magatartássá, szinte emberi alaptermészetté Ivódása. Az az egyszerre lezser és egyszerre tisztelettudó mozgáskoreográfiája, amellyel a kalauz dolgozott. Szemben a ml kalauzainkkal, akik a harmadosztályon hatóságosdit játszottak, az első osztályon szalutáló csicskóst Az a kölcsönös méltósógérzet, amely a gyári üzemvezető és a munkás kapcsolatából — a vagyoni és beosztásbeli különbeég ellenére ls — sugárzott Szemben a ml intézőink és béreseink úr-szolga kapcsolatával, amelyen az emberséges indulatú intéző sem változtathatott, mert nálunk ez az ür-szolga viszony a parancsoló hagyomány. Vagy az az illendőség-szabály, amely szerint a köztársasági elnöktől az utcaseprőig mindenkinek az „űr", „uram" megszólítás dukált. Szemben a ml illendőségszabályainkkal, a tekintetes úrnál kezdődő megszólításfokozatokkal, amelyeknek rejtelmeibe a szegény ember — akinek a szimpla „úr" megszólítás sem dukált — menthetetlenül belezavarodott. Erdei Ferenc akkor elhatározta — mondja az Interjúalany —, hogy olyan Magyarországért fog küzdeni, amelyben a kalauz lezser és tisztelettudó, a gazdaságvezető és a munkás kapcsolatán a kollegiális egymásrautalság uralkodik és egyféle megszólítás jár kl mindenkinek. Azóta ötven év telt el, az Erdei Ferenc-i elhatározás hivatalos rangra emelése óta pedig harminchat. Ezért kérdeztem hát, fölkapva a fejem az interjú olvasása közben, hogy is állunk most ezzel a magatartásbeli demokráciával, mekkora is nálunk a személyiség méltósága. Válaszoljak? Ha már megkérdeztem, mondanom kell valamit. De nagyon óvatos leszek, mert egyetlen olyan tudományos vizsgálatról sem tudok, amely segítene a magabiztos válaszban. Es óvatos leszek azért is, mert ismerem saját kérdésem ellenkérdését, amely így hangzik: biztos-e, hogy az egyenlőség olyan nagyon kívánatos? Az intézmények és az emberek rangkülönbségeinek lerombolásával nem mentünk-e máris túl messzire? Nem az-e baj. hogy semminek és senkinek nincs tekintélye? Hogy a gyerek nem féli a szüleit, feleség a férjét, beosztott az elöljáVóját, polgár az állam intézményeit? Válaszoljak-e erre az ellenkérdésre is? Ha már elővezettem, mondanom kell valamit. Legalább annyit, hogy a tiszteletlenség nem a demokrácia egyenlőségkövetelményéből fakad. Sőt: a demokrácia egyenlőségkövetelménye ellen dolgozik. Hiszen a tiszteletlenség és a szogaalázat ugyanannak az éremnek két oldala. A tiszteletlenség nem forradalom, hanem éretlen szolgalázadás. De ismerpm az ellenkérdés ellenkérdését is, amely így hangzik: már hogy mentünk volna túl messzire? Nincs még épp elég szervilizmus a főnök-beosztott kapcsolatokban? Nem alázkodunk meg még a hiánycikkárusító bolti alkalmazott előtt is? Nincs-e szolgavigyor a Nagy Emberrel beszélgető riporterek arcán? Mondom; mindkét ellenkérdésben van alkalmi Igazság, de a végleges igazság nem az ellenkérdésekben van. Hanem azokban a folyamatokban, amelyek egy demokratikus egyenlőségszemély kialakulásával, megszilárdulásával és hagyománnyá nemesülésével biztatnak. Hiszen még csak harminchat év telt el és nem százötven. Hogy ez a folyamat hol tart most? Erre mondtam, hogy csak tudományos vizsgálat állapíthatná meg pontosan. Én magam úgy gondolom, hogy a folyamat vizsgálatához az a terep kínálná a tiszta példákat, ahonnan legmeszszebbrői kellett a folyamatnak elindulnia. A falusi terep. A paraszti szolgaság ravasz fokozatainak egykori terepe. Kolléganőm jött hozzám a friss tapasztalással: alföldi gyógyszállóban üdült, falusi asszonyok és férfiak közt. És meghatódott tőlük. Természetességüktől. amellyel a szállót birtokukba vették. Kulturált alkalmazkodó, (tűktől, amellyel az üdülés rend1őbe be'lleyzlkedtek. Fleeanclá tűktől, amellyel fflrdőköpenveiket,, több váltás fürdőruhájukat, esti öltözékeiket viselték. Tökéletes evöeszközhesznílatuktól, • melvet diszkrét példakereséssel eeymástól tanultak. Okos beszédüktől, vidámságuktól. nyílt barátkozóked vüktől amelyből a félszegség éppúgy hiányzott, mint a parvenü törleszkedés. Nagyszerű emberanyag, ráadásul egyetlen generációs váltás produkálta; magasan fölötte áll a nagyvárosok kevertebb értékű emberanyagának, mint ahogy a falvak és a kisvárosok légkörében, önérzésében is több az érett méltóság. Valahányszor szülőfalumban. Újkígyóson járok, engem ls megcsap a falunak az az erkölcsi értelemben vett jó légköre, amely attól kerekedett ózonossá, hogy a szolgalelkűségtől megszabadulva önérzéssé dúsult anélkül hogy a jó hagyományok közül családias nyájasságát elvesz, tette volna. Mostanában azt hallom, hogy a gazdaság ipari szerkezetének reformjához az öntörvényűbb és mozgékonyabb mezőgazdáság kínálja a másolható modellt: ahogyan a közös és a háztáji harmóniáját megteremtette például. Lehet hogy demokratikus méltóság-önérzésből is ad tanulnivalót a falu? FARAGÓ VILMOS