Délmagyarország, 1981. augusztus (71. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-16 / 192. szám

Vasárnap, 1981. augusztus 16. II Isten látja lelkemet ? Ma már kétszer is meg kell gondolnia az embernek, milyen kifejezést ad hősei szájába, mert nem tudni, hogy az olvasók, akik — mint olvasom — alig kapnak mitológiai és vallástörténeti ismereteket, megértik-e. Egyik krokihősöm például igy fakadt volna ki: ..Azt a hétszentségit." „Hohó!" — mondtam magamnak. „Káromkodunk, káromkodunk, s közben a szegény olvasó azt sem tudja, mi az a hétszentség? Jesszus Mária, de jó, hogy észrevettem!" Amikor meg egy anyagias emberről készültem maró szatírát írni. aki tapintatosan így jelentette volna be, hogy amit csinál, nem ingyen teszi: „Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen!" Ebből, ha hihetek azoknak, akik a keresztény hitvilág megismertetésének a hiányát teszik szóvá, a fiatalabb generációhoz tartozó olvasó a következőket nem érti: 1. Ki volt Krisztus? 2. Miért halt meg? 3. Miért kellett a koporsóját őrizni? 4. Miért nem lehetett ingyen őrizni? Akkor még nem volt társadalmi munka? Ugyanilyen okból nem fenyegethette meg hősömet anyagiasság ellen küzdő társa: „Megrázlak, mint Krisztus a vargát", s erre sem válaszolhatta emberem, összeköttetéseire célozva: „Nana. akinek Krisztus a barátja, nem kárhozik el." Hányszor hallottam idősebb embereket csodálkozni ezzel a szóval: „Szűzanyám!" Ezt sem adhatom senkinek a szájába. Nemcsak, hogy nem értenék, hanem — lévén, hogy a nemi felvilágosításban már előbbre járunk — egyenesen kinevetnének, hogy ilyen nyilvánvaló képtelenséget mondok. Nem is tudom, mi lehet a megoldás. Azt azért nem merném javasolni, hogy vezessék be a vallásoktatást az általános iskolában. Még azok is elvesztenél: buzgalmukat, akik eddig hittanra jártak. Tudják, hogy van ez a kötelező dolgokkal. Van. aki abban látja a kivezető utat. hogy a hajdani képes bibliához hasonló könyvet kellene a nebulók kezébe adni. ezzel érnénk célt. Tamáskodom. GŐZ JÖZSEF A

znap, amikor az utolsó pohár bar felhőiéből lecsapott nagyanyámra a százfeiű sárkány, a Halál és elragadta, bolondul bőgtem — sehogyse tudtam megérteni: miért őt? Hiszen nagyanyám már csak nékem volt szép! Hogyan tévedhetett ekkorát a Halál? ő nem változik királykisasszonnyá ! Nagvanvám mosolygott a ravatalon is. Sárga és borostás volt az arca. Féltem a bizonytalanságtól. és nem tudtam elhinni. higv őt öleli a koporsó, ahogy mi talán sohasem tudtuk. Már az is furcsa volt. hogy az utolsó hónapoikban nem nevetett: azelőtt nevetése felkutatta a legapróbb sarkokat. betöltve a házat minden zegét-zugát. a pókokra is fintorgó bátorsággal. Amikor ágynak esett, örökké mogorva nagyapám próbálta helyettesíteni. de észrevettem, hogy a mindig féltve gondozott kertet felveri a gaz. és éreztem nagyapám kacagásából a félelmet: ki fog most már szivéből nevetni? Ki tud mostantól? ősz volt. Finom uiiú. favetkőztető ősz — nagvanvám csak fonnyadt, száradt egvre. s néha meglestem arcán valami földöntúli boldogságot: talán már istene iött el könnyíteni rajta? Vagy a Halállal csókolózott akkor is? Ha megpuszilt engem, megtörölte mindig a száiát előtte — vaion melyikünket szerette iobban ...? Törékeny asszony volt a nagvanvám. illékony testét nevetése fogta marokra — belekapaszkodott. akár a söprű, vagy a gereblye nyelébe. Hátravetett feiiel kacagott mindig, s olyankor farkát behúzva kotródott a csend, mint az idegen kutyák az udvarból a galambok meg rácsodálkoztak nagvanvámra: ki az. aki még náluk is magasabbra szárnyal? Huszonnyolc kilóval ment el. Nagvapám felnyalábolta, úgv futott veir félőrülten az udvaron — a tvukok. amik még az ö kezét ismerték, kotkodácsolva rebbentek széiiel. Rohantam én is nagyapámmal, kukorékoltam. azt hittem, iátszunk hogv nagvanvám elmosolvodion végre annvi idő után. Nagyapám csak szaladt, szaladt, egvre lassabban s amikor megnyugodott, eltemette őt mélyen a könnyei alá. Életében először rágvúitott. akkor egy cigarettára, én adtam neki a dugicigimből — éreztem, nem fog bántani. Érdes-rekedten szólalt meg. de nem köhögött, mint én az első slukktól: Csorba Győző Hazalátogatás előtt Szobáiába bementem (ahogy volt úgy maradt pedig két éve lassan) Láttam, hogv fészkelődnek a székek szőnyegek A szekrényben a könyvek a képek a falon s a mennyezetről úira mint akkor hullni kezd a festék néhol apró '' lemezkéket találni a padlón s asztalon A tárgyak készülődnek a tárgyak azt szeretnék hogy maid ha nemsokára '' közéjük lép megint: hogv úgy érezze: röpke percekre ugrott át egy barátnőiéhez itt a szomszédban és hogv onnét jött vissza vagy éppen bevásárolni volt s a városból tért haza j Liebmann Béla fotóalbumából Nagy nevettetők Nagyanyám — Vaksi volt. Lánykorában sokat olvasott. Három úiságot naponta. Az apró betűt is. Az aoiának... Ezt mondta, és odahúzott az ölébe — akkor sejtettem meg: nagyanyám mosolyát, örökre lezárta kedves kék szeme... de sírássá változtatni a Halál sem tudta! Az utolsó napig ió barátia volt nagvanvám a szép szavaknak. a kedvességnek. Kacagásának ereie álomvilágban engedett élni — és csodálatosak voltak közös álmaink. Lefekvés után félálomban hallgattam meséit. Saiát. életét színezte ki. s emlékeibe mártózva. elhittem, ő Hamupipőke. és sorsa morzsalékából nekem mindig kiválogatta a mesék lencséit. Elbeszélései világosbarnák voltak, lencsebarnák. s ha néha közéiük lopott egv-egv színes üveggolyót, hevesen tiltakoztam: olyankor úgy kacagott, a könnyei kicsordultak. a papa dörmögve fordult a másik oldalára, és még órákig nem tudtam elaludni. ... ma már tudom: a Halál az életből meríti ereiét, s nem is harcolnék vele — a mesék hazugak s a levágott sárkánvfeiek helvébe úgvis hét másik nőne: de nagyapám attól kezdve csak a Hamupipőkét tudta mesélni, s amikor megkértem: meséli a Hamutartóról is. kinevetett Én azért kitaláltam magamnak egy mesét: ez a soha nem használt, de naponta elmosott porcelán tálka tulajdonképpen a Mama. s csak arra vár. hogv egy cigaretta csókia felébressze... beszélgettem is vele. s iai. nagyon haragudtam, amikor a papa beleszotvolázott. Egyszer elesett a teiiel. Miért iszoL. Mama. kérdeztem tóle és akkor a nagyapám úgv száion vágott, mint soha senki. Amikor aztán a kicsiny koporsó valami szomorú. Ivukas csónakként elsüllyedt a sírban megmagyarázta: te adtál értelmet az életének, miattad legalább utólag kiszínezhette, s amikor már maga is hitte, hogv iáit az Óperencián túl, kinevették, és sírva iött haza — akkor itta az első pohár bort. Ahogy hazaértünk, feluilongtam: — Papa., most végre nyugodtan kersethetiük a macskákat! A Mama úgyis mindig megszidott bennünket érte. — Nagyapám rám nézett nem szólt egy szót sem. húzott egv nagvot a oálinikásbutvkosból. csak aztán intett nemet Még meg is verte egyszer a Bundit. amikor az megzavarta Szürkemacskát. Aztán anyám hazavitte mert a paoa már nem is borotválkozott. és azt mondták, nem vagyok ió helyen nála. Én maradtam volna szívesen, de nem engedték. Utoljára még kimentem a kertbe. A kiszáradt cseresznyefa, mint a Mama. vézna karjaival az eget próbálta átfogni. Aztán láttam, ahogy a gereblyére hajol... s csak most tűnik fel. a csupasz karók milyen vésztióslóan meredeztek körülötte! Azóta minden karó kidőlt. Nagyapám nem adhatja el a kertet, ő nem engedné... — Vau. aki istennek születik. Van. akit istenné választanak. és van aki istenné váltja magát... ő ilyen volt — mondia nagyapám, aki sohase sír És ezeknek az isteneknek még ma sincs saiát vallásuk. A hamutartót a zsebembe dugtam, amikor anvám összecsomagolt. a papa már úgyis a földre hamuzott. Azért mégis sajnáltam, hogv elvisznek. A Bundi is velünk aludt éjszakánként. és néha átmászott hozzám a papa ágyából, és megbökdösött a nedves orrával. De azért örültem is mert már gyakran nem volt mit enni. és bűz volt. és ritkán iött össze annyi pálinkásüveg. hogy azt visszavihessem és lefaraghassak magamnak egv cukorkéravalót, — pedig amikor a Mamával iártam vásárolni. sokszor még csokit is kaptam. A busz a temető mellett meni el. anvu sírt. de én tudtam, és nem mondtam meg neki. hogy a Mama úgy is elmeséli maid. hogyan járt túl az eszünkön — talán erre az utazásra is szüksége volt abban a bukdácsoló csónakban, talán eljutott az Óperenciástengeren túlra is. Elnyomom a csikket a hamutartóban — igen. ez még mindig az a hamutartó s reménykedem: a Mama azért nem mesélte el nekem ezt a históriát mégsem mert ahol van. azon már nincs mit színezni remélem megtalálta a meséit Az ő kacagását keresem azóta is. a legszebb zenét, ifjúságomat. Itt áll most is meliettem. nézi ahoev segítségül hívom a papírt... iai. iszonyúan kacagni kezdek. DEAK MÓR Latabár Kálmán Alfonzó Faragó Verával Salamon Béla és Rubinstetn Erna