Délmagyarország, 1981. augusztus (71. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-16 / 192. szám

Hova tegyük a pénzünket ? L

ehet annak másfél évtizede, hogy részt vettem egy tanácskozáson, ahol pénzügyekben jártas szakemberek azt erősgették, hogy a lakosság takarékbetét-állománya belátható időn belül maximum 90 milliárd forintnál tetőzik; s az esetleges 100 milliárdos érték valóságos csoda lenne. Megtörtént a csoda: 1979ben összesen 114 milliárd 185 millió forint volt a betétállomány, ám a másfél évtizeddel korábbi jóslatok sem voltak alaptalanok: 1965-ben a 20 milliárdot sem érte el az OTP és a takarékszövetkezetek által kezelt lakossági megtakarítás. Érdemes — mert minden kommentár nélkül is sokatmondó — ettől az időponttól követni a lakossági megtakarítások alakulását. 1970: 38,7 milliárd, 1975: 74,7 milliárd; 1978: 108,5 milliárd és 1979: a már említett 114.1 milliárd forint. (A „kéznél" levő készpénzmennyiségről — ami csak 1960 és 1970 között 10 milliárddal emelkedett — most nem is beszélek.) Az abszolút összegek önmagukért beszélnek, ám, nézzük előbb a százalékos arányokat is: 1960-ban, a lakossági pénzállomány 2 százaléka, 1970ben 5,6 százaléka, 1978-ban 7,2 százaléka került az OTP és a takarékszövetkezeti fiókokhoz. Lakásberuházásra pedig 1960ban pénzük 4.3 százalékát. 1970-ben 6,0 és 1978-ban 6.2 százalékát tették félre az emberek. A számok elemzéséből levonható az a következtetés, hogy 1978-tól észrevehetően csökkent a' takarékossági láz. Sőt: a lakosság már a hetvenes évek közepétől kezdve, fokozatosan visszavonta pénzeszközeit a lakásépítési piacról, lévén, hogy sokan nem követhették az építőanyagárak és az építési költségek meredek emelkedését. Hogy az ily módon el nem költött pénz jó része nem került a takarékbetét-könyvekbe, az megintcsak elgondolkoztató jelenség. Szó sincs arról, hogy a fogyasztói árak emelése annyira megcsappantotta volna az emberek pénztárcáját, hogy csak megtakarításaik drasztikus visszafogásával finanszírozhatták napi vásárlásaikat. Viszont a háztartások „közgazdái", elgondolkodván a fogyasztói árak ilyetén alakulásán, kénytelen-kelletlen úgy döntöttek, hogy a későbbre tervezett, jelentősebb vásárlásaikat előbbre hozzák. Nincs ebben semmi meglepő. Ilyen helyzetben a világon mindenütt így gondolkodnak és így döntenek az emberek. A jelenséget tehát kedvezőnek is ítélhetnénk, ha megfeledkeznénk arról, hogy a nagyobb arányú költekezés a lakosság takarékossági kedvének. bizonyos mértékű csökkenését jelzi. Erre utal — -az előrehozott vásárlásokon túl —, hogy vannak, akik a takarékoskodás klasszikus módszereihez térnek vissza: ingatlant, nemesfémet, műtárgyakat vásárolnak. Ez figyelmeztető jel, több okból is. Nem véletlen, hogy amikor az emberek a fogyasztói árak emelkedéséhez képest kedvezőnek ítélték a kamatlábat, a betétállomány minden korábbit meghaladó gyorsasággal emelkedett. (És ezt nem magyarázza a tulajdonszerzési határok merev korlátozása, ugyanis e korlátokat — főleg a rendezetlensége miatt tökéletesen áttekinthetetlen ingatlan-nyilvántartás miatt — hosszú ideig kedve szerint léphette át bárki.) Másrészt: a lakossági takarékosság meghatározó tényezője mindig is a lakásberuházásra félretett pénzösszeg volt. S ma, amikor egyre kevesebb az esély arra, hogy valaki, úgymond „állami ajándékként" jusson önálló lakáshoz, az építkezésre félretett pénzösszegnek méginkább gyarapodnia kellene. Mondom: „kellene". Csakhogy: nincs számottevő előrelépés az értékálló lakás-eiőtakarékossági formák bevezetéséhez. (Mert ugye senki nem gondolja komolyan. hogy például az „ifjúsági takarékbetéttel" valóban megoldható a fiatalok nyomasztó lakásgondja...) Harmadszor (s hadd idézzem most e témakör egyik szakértőjét, dr. Zafir Mihályt, aki a KSH „Életszínvonal 1960—1980" című kiadványának szerkesztője): „Nagyobb megtakarítási bán vad átgondoltabb, a jövőben jobban számoló életvitelt jelentene; bővítené a lakáshelyzet javításához szükséges anyagi alapokat, és mérsékelné a fogyasztási cikkek iránti keresletet, ami jelenleg ugyancsak kívánatos lenne." Mert ne feledjük: ha egyszer kényszerű okok miatt vissza kell fogni a termelés növekedési ütemét — következésképpen a belföldi felhasználást is —, akkor a vásárlási kedv felélénkítése a gazdasági életre nézve terhessé válhat. VÉRTES CSABA Hegedűs László Szegedi tájakon Ö. ez a délelőtt! Öpusztaszer. a Tisza még látszó régi medre. Árpád, hódító győzelmek után. törvényt itt szabatott jogra, rendre. kimérve a törzsek szálláshelyét, kötelességét is közös hadra, amint írja a krónikairó: e célra hét napot, itt múlatva. A monostor alapia romjai a haidanvolt nagyságot mutatják. Híres borospincéiében király. Károly Róbert is múlatta napját. A volt népes mezőváros helvén ma csak pár épület múltat őrzőn. Földúton és ösvényen az utód kicsit szomorúan iár. tűnődőn. A híres Fehér-tó náderdeie. ezüstösen csillogó vizével. Aztán csinos útszéli csárda várt bográcsban adott ízes halétel. Hozott a mikrobusz visszafelé s tanyákkal és fákkal be nem telve, úiiászületve néztem az utat, kicsit hazaérkezve Szegedre. Művészet emberközelben Borsos Miklóssal beszélgetve, vizsga tárgyává tesszük a művész, a művészet és a mai valóság viszonyát. — Századunkban, véleményem szerint, más újítás nem történt, mint egészen világosan kettévált a művészet. Az egyik fajta az, amit a mesterek csinálnak. És ők mindig azt csinálták, ami izgatta őket. Abban igyekeztek a legtöbbet nyújtani. Ez a mindenkori hagyomány! A másik ember ugyanakkor azt csinálja, ami a divat. Ennek nagy hatóereje van, műkereskedelmi, feltűnési lehetőségei- pedig talán nagyobbak is, mint a mesterek munkáinak. Más kérdés, hogy hihetetlen pazarlással dolgozik a divatot követő művészet, ugyanúgy, mint általában a divat, aminek a lényege az egyáltalán nem lebecsülendő fűszeres frissesség. Az igaz művészet viszont nem csiklandozó frisseséget nyújt, hanem mélyebb emberi, gondolati tartalmakat hordoz. És ha ezen az alapon akarunk eligazodni a mai esztétikai zűr. zavarban, akkor nem tehetünk mást, mint hogy a művészet alapvető meghatározójára állunk. ami a minőség, a kvalitás. Mert sok dolgot megengedhet magának egy nagy tehetség, mondjuk Picasso, Dali. ám ugyanezt nem csinálhatja a gyengébb, mert hiszen eleve csak a nagvobb nyomában van. Illetve ahogyan Bartók meghatározta egyik levelében; „Mindenféle utánzat lélektelen, értéktelen. holt dolog!" És voltaképpen itt kerülünk szembe a valósággal, vagyis a mindig vitatható yalósággal, egészen addig amíg érdemes vitatkozni. A két dolgot érdekesen állítja szembe a ,.Du" című külföldi lap, amelv egv. más mellett közli Michelangelo római Pietáját és egy ütött-konott .gyermekfürösztő teknő szeméttel teli kiállítási fotóját, főcímben a kérdéssel: Van művészet. vagy nincs művészet? A reprodukciók sugallata egyértelmű. vagyis ha Michelangelo a művészet, akkor a kád. teli szeméttel. azt reprezentálja, hogy nincs művészet. És ez a nyugati föltevés éppen onnan ered. ahonnan elindult maga a stílus... — Fordítsuk szűkebb. hazai környezetre az említett problémát. Azaz miként ítéli meg Borsos Miklós a magyar avantgarde pozícióját, kifutási lehetőségeit? — Nálunk, sajnos, mostanában kezdik újra csak utánozni az ilyesféle törekvéseket. És rögtön hozzá kell tennem, hogy e műfajok művelőinek a szocialista társadalomban nincsenek maszek mecénásai, nincsenek olyan műkereskedői, milliomosok szeszélyeit kielégítő vállalkozói, akik az egyik sikertelen kísérlet, után a másikat istápolják. Itthon mindez az állam terhére történik. minthogy államközpontú az egész művészeti élet anyagi bázisa. A téma kapcsán persze fölmerülhet a felelősség gondolata, vagy csak egyszerűen a közömbös kérdés, hogy megéri-e...?! Meg kell mondjam, én személy szerint semmiféle újításnak, vagy ilyen tendenciának nem vagyok, nem lehetek ellene, még Kevésbé ellensége. Hiszen jómagamat is mindig, elfogadva bár, de szélsőségesnek minősített ugyanaz a művészeti kritika, művészeti irodalom, amelyiknek a szemében ma hagyományosnak számítok. Az állam által vállalt művészetpatronálásnak a közelmúltban fölbukkant kritikájával azonban egyre inkább ajánlatos foglalkoznunk, mert évtizedek tapasztalatán nyugszik. Ahogy nallom. ahogy tudom, e kritikában benne van az eddigi, harminc esztendeje egy helyben topogó zsürirendszer reformjának igénye éppen úgy, mint a különkülön csoportok, társulási lehetőségek engedélyezése, kialakítása. Elsősorban a művészet minőségére. rangjára gondolva meg kell jegyeznem, hogy éppen ilyen módon, a társulásos kiállítási lehetőségek, a csoporton belüli zsűrizések révén bontakozhattak Borsos Miklós portréja ki annak idején olyan fiatalok, mint Medgyessy Ferenc, Egry József, a másik oldalon Bokros Birman, Kmetty János. Pór Bertalan. És sorolhatnám az egész, ma már modern művészettörténetet jelentő festők, szobrászok névsorát. Aztán ott vannak a „Nyolcak", akik ugyan egyetlen kiállítást éltek meg. de felbukkanásuk. programjuk, amit Kernstok Károly hirdetett meg, elég volt ahhoz, hogy a magyar művészet egy merészebb ift.iát. lehetőségét jelölje meg. Merjünk e hagyományra építeni, csak jó származhat belőle! — Kritika ide, megítélés oda, államhatalmi szerveink Borsos Miklóst mégis olyan elismerésben részeltették, mint a Kossuthdíj, vagy a „Kiváló művész" cím. Mi több, Barcsay Jenőhöz hasonlóan múzeuma van Győrben. ijjú évei városában. Múzeuma. amelynek jó néhány merészebb darabjával szemben értetlenül állnak meg kisebb-nagyobb csoportok. Nem jelez a dolog bizonyos szakadékot? — Való igaz. hogy mára elveszett a művészetnek az a szerepe. ami még a XVIII. században élő volt, s nagy művekkel, vagy az utca zenéjével is együtt tartotta a közönséget, a társadalom ez irányú érdeklődését. De itt nem az egyházi körök, illetve fűúri udvarok révén fenntartott zene, képzőművészet uralkodó voltára gondolunk. Mert hiszen a legszegényebb emberek subája alól is kikandikált a nyenyere, furulya. A zenével kapcsolatos öröm életük tartozéka volt. miként- a vásári ponyvákon ott feküdtek Dürer. Holbein eredeti metszetei, amelyeket a kisinas, földművelő megvehetett magának. Tapasztalható persze átmenet, megújulás! Ám ez nem egyforma érvényű a különböző műfajokban. A barokk zene iránti rendkívüli érdeklődést párhuzamosan a másik oldal, a Beatles kezdeményezte könnyűzene hihetetlen népszerűsége kíséri, s nem méltánytalanul. A képzőművészet nem ilyen szerencsés. A forma, a gondolat mélyebb megfogalmazását nem életteli „Beatles-íestészet" egészíti ki, hanem a mindent elfolyó giccs, valóban kettészakítva a világot. Persze, ezzel csak jeleztem a helyzetet,1 amiben mégiscsak meg kell találnunk a magunk értékrendjét. Mert hiszen amíg ember van, addig művészet is van. s bár hol az egyik műfaj, hol a másik javára történtek, történnek jelentős dolgok azokban tudnunk kell válogatni. — Tavaszig a Rómer Flórit utcai villa, a toronyszoba „rabja" Borsos Miklós. Napjai nem tétlenek, mini ahogyan a nyári tihanyi csöndjét munkával, művekkel teszi izgalmassá, tartalmassá. Talán felelet is született a „szakadék"-teóriára? — A „szakadék" ízlés dolga, és ha sokat néz. sokat lát az ember, elmosódnak a távolságok. Hogy született-e felelet? Azt hiszem, igen, de nem szándékoltan. Legjobb példa erre a Felkelő nap. egy negatív héjban elhelyezett gömb. amit fehér márványból csaltam ki. Ehhez hasonló témára szobrászok nemigen vállalkoznak. Engem izgatott. éspedig sikerrel. De ezt nem az önelégültség mondatja velem, hanem a térben megjelenített tűzgömb nyomon követhető fogadtatása. Hozzám tévedt, laikus vendégekből tört fel a spontán kérdés: Hát ez mi. a fölkelő nap? íme. csak formával tudtam olyat alkotni, ami nem szorul magyarázatra. Egyébként Irgalmatlanul elszaporodtak a magyarázók! Holott a művészetnek mindig az volt a természete, hogy olyat mondjon el. amit semmi mással nem lehet elmondani. Csak színnel, ecsettel. Csak kőből, vésővel. MOLDVAY GYÖZÖ Borsos Miklós: Alvó lánv t