Délmagyarország, 1981. július (71. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-12 / 162. szám

10 Vasárnap, 1981. július 12. Vőlegényleves M

ár Idejét sem tudom, mikor találkoztam utoljára a biológia közlékeny, beszédes és bölcs tanórával. Ennek egyik legfőbb oka. hogy sajnos, telik az idő. az ízületek kezdenek csikorogni, az orvos eltiltott az afféle tudományos intézmények látogatásától mint a Béke Tanszék, ahol a jobb időkben találkozgatni, s mint köztudott, borozgatni szoktunk. S ráadásul (az is legyen köztudott), hogy az orvos, aki engem eltiltott az efféle élvezkedésektől, épp ott szokott eljárni a Béke "Tanszék előtt, s ha már arra jár, betér, blokkot vált, s mi lenne, ha épp a szomszéd asztalhoz telepedne le, s onnan — a kis pohara mögül — meglátna engem, amint tilalma ellenére nagy pohárból épp szemelt rizlinget szopogatok. Azért mondom, hogy a kis pohara mögül figyelne engem, mert ő csak és kizárólag töményét iszik. Azt meg kis pohárba mérik. Emiatt aztán, hosszas töprengés Otám,. harcmodort változtattam. Kiválasztottam egy csöndes, békés, eldugott pincehelyiséget, azon a környéken, ahol az orvos sem jár. Lépcsőn kell lemenni, talán ismerik, úgy hívjók azt a kellemes föld alatti borozót: Szőlőfürt. Ezt a csöndes alagsori, föld alatti, tehát majdnem illegális helyet választottam ki, hogy szokásos csöndes elmélkedéseimet néhány pohár pusztamérges) társaságában lebonyolítsam. Milyen fölséges és elmélyült dolgok szoktak ilyenkor agyamba szökkenni! Éoo ezek egyikével bajlódtam, vivódtam, amikor — nem hiszek a szememnek —. ki ballag lefelé a lépcsőn, mint az én meghitt, beszélgetőtársam. a biológia tanára. — ön itt? — kérdezte döbbenten, amikor felismert. — Én igen. De hadd kérdezzem vissza: hogyhogy ön itt? Halk nyögést hallatva ereszkedett mellém az ülőpadra, s ha nem csalt a fülem, ízületei diszkréten csikorogtak. S minthogy valamit megsejtettem, tapintatosan megkérdeztem, vajon nem egy hajóban evezünk-e? Vagyis..., öregszünk, habár nem is igyekezünk. — Hát Igen — sóhajtott mélabúsan, s máris belekapaszkodott a kéretlenül is eléje koppantott két pohár közül az egyikbe. Amiből — s ez gyors felfogásomat bizonyítja — mindjárt arra következtettem. hogy a tanár úr itt törzsvendég, tudják, mi a megszokott itala. öregedés. Nehéz ügy. Szomorkásán bólogattunk. S ráadásul lassacskán — ez meg csökönyös, célra törő természetemet bizonyítja — kivettem a tanár úrból, mi az oka, hogy ő is megváltoztatta törzshelyét, s épp ezt az otthonos pincét választotta, mint kiderült. szintén afféle rejtekhelyként. De vajon ki elől rejtőzködött? Mint kiderült, ez még nehezebb ügy. — Tudja, kérem — kezdte vontatottan. mint aki szeretne megszabadulni lelkének már-már gyötrelmes terhétől, úgy is mondható, szeretné is kiönteni a szivét, meg... nem is. Mert a kiöntendö teher — kínos, titkos, nehéz kimondani. De hát kinek öntené ki. ha nem egy régi ismerősnek, akivel annyi, de annyi bonyolult dolgot meg lehetett már vitatni, bizalmasan. — Tudja, kérem .'in sokszor szóba jött már köztünk... de ennyire... hogy is mondjam, intim témakörben... Hát mit is mondjak... szóval.;, a feleségemről van szó .., — Óh. a kedves felesége.;; Búsan rámpillantott. Hát igen, 6. — Tudia. uram. vannak dolgok, amik amúgy a világ legtermészetesebb dolgai... már úgy értve, a családi életben ... pontosabban a... házaséletben, ugyebár, amikről nem szoktunk beszélni. Beszélgetni. Nem tárjuk a világ elé... no! — Vannak, persze, hoRy vanHak. de még mennyire vannak! — kiáltottam helyeslön. sőt mintegy buzdításul is. várva, hová akar a tanár úr kilyukadni. — Vannak ilyen dolgok — legyintett keservesen. — Vannak, amíg vannak. — Nocsak — ütődtem meg egy kicsit —, hát már nincsenek? Elbiggyesztette a száját, öregszünk. nem? Jön a káká korszak. Kudarc korszak. De még mindig nem értettem pontosan, mi az összefüggés a házasélet öregkori bonyodalmai, kudarcai, és a feleség előli rejtőzködés között. Meg is kérdeztem. Ezt felelte. — Kérem, az én feleségem szereti felfedni az összefüggéseket. És azt fedezte fel, hogy az én béke tanszékbeli gyakori megjelenésem, poharazásaim között és a már említett bonyodalmak, kudarcok között összefüggések vannak. így aztán ő megtiltotta, hogy én oda eljárjak. — Ohó — csaptam a homlokomra —, akár csak az én körzeti orvosom! Ogv látszik — s én is felismertem bizonyos összefüggéseket —, a feleségek és a körzeti orvosok között valami titkos megállapodás van. ök, vagyis az orvosok, meg a feleségek tiltják el az élvezetektől a mifajta-féle öregedő férfiakat. Maffia van itt, kérem — mondtam dühösen —< maffia! — Lehet, hogy igaza van. Ezt csak azért mondtam el, hogy megértse, miért járok én most erre a félillegális helyre. Tilosba. Csak kell valami öröm az ember életébe. Ha már... ugye... más nincs. — Most már értem. Megértem! — Egyetértésünk jeléül koccintottunk. Amikor megérkezett az újabb adag, a biológia tanára kesernyés hangon folytatta. — És ráadásul jött az a rádióműsor. — Tanácstalanságom láttán megmagyarázta. — Tudja, amiben a vőlegényleves receptjét elmondta a bécsi Mátyás pince magyar főnöke. Aha! Azt a műsort én is hallgattam, nagy élvezettel, kellemes műsor volt, és csakugyan elmondta az a bécsi vendéglős a férfierőt serkentő vőlegényeleves receptjét. Két nyugatnémet, szintén öregedő nagytőkés lankadó erejét sikerült is neki egy hét alatt tettrekészségre csigázni, és a két nyugatnémet nagytőkés egy hét múlva örömtől repesve mondta el a vőlegényleves feltalálójának, hogy sikerült! Sikerült! Évek óta először sikerült! Hála a vőlegénylevesnek és feltalálójának. — A műsor hallgatása közben a feleségem — folytatta a tanár úr — a konyhában foglalatoskodott. de munkáját otthagyva, beviharzott a szobába. Gyorsan, gyorsan, papírt, ceruzát!... De mire előkerült a papír meg a golyóstoll, mór másról beszéltek a műsorban. Nem tudta leírni a vőlegényleves receptjét... hehehe... — A tanár úr elégedetten nevetgélt, s természetes mozdulattal a pohár után nyúlt. — Igen ám — mondtam neki —, csakhogy nekem jár a rádióés televízióújság, és abban a következő héten, sokak kérésére, közölték a vőlegényleves receptjét. — Nekünk is jár — legyintett bánatosan a tanár úr —, úgy hogy a feleségem abból kimásolta. Itt van ni, tessék. Kitett elém egv papírlapot. A recept volt ráírva. A tanár úr dühösen rácsapott. — Mi van ebben? Az. hogy naponta tíz füritojást kellene nekem. levesbe kavarva elfogyasztani. Tisztelt uram, honnan vegyek én mindennapra tíz tojást? Fürjtojást, he? Ráadásul ön azt mondja, ami igaz is, hogy az újság sokak kérésére közölte azt az átkozott receptet. Bizalmasan közelhaiolt hozzám, rámkacsintott, és azt mondta: — Most már csak azt szeretném tudni, hogy azt a rengeteg levelet, a vőlegényleves receptjét követelő leveleket, kik írták? A férjek-e, vagy a feleségek, mi? Ön mit gondol erről? Honnan tudnám én azt? Válasz helyett azt kérdeztem: tanár úr írt-e a rádiónak? Nem. És a kedves felesége? Most meg ő mondta: — Honnan tudnám én azt? Feltehető. Mert. kedves uram, tudhatja nagyon jól, az efféle ügyekben a feleségek mindenre képesek. Lehet, hogy írt. De honnan vegyek én mindennapra tíz fürjtojást? Elgondolkoztam. Fürjek. Gyerekkorom kedves kis futkározó madarai. Mennyire fülemben van még mindig a hangjuk: pitty-palatty... pitty-palatty... pitty-palatty... Elmeséltem a tanár úrnak azt a kedves népi legendát, hogy amikor Krisztus urunk a földön iárt. üldözői elől menekült, hogyan járt a madarakkal. Egyik-másik bizony elárulta őt. Például a vadgalam. Azt mondta az üldözőknek: itt-bbuuvik... ittbbuuvik... Krisztus urunk megátkozta, hogy ne tudjon fészket rakni. Nem tud emiatt aztán ma sem. A fürj pedig ezt kiabálta: itt szalad ... itt szalad ... itt szalad ... Erre Krisztus őt. is megátkozta, arra kárhoztatta, hogy mindig fűben, bokrok alatt bújkáljon. Csak egyetlen madárka volt, aki az üldözőket félrevezette, a pacsirta. Merre bujkál, meg nem mondta. Sőt, egy régi verset is idéztem neki. ha jól emlékszem, Gyulai Pál írta, az volt a címe, hogy Krisztus és a madarak. Ebben benne van, hogy Krisztus a pacsirtát megáldotta, hogy is van csak? ..Tudion békén fészket rakni — kicsinyeit felnevelni — Égbe szállni, földre kelni — röptében is énekelni..." — Ez mind szép. kedves uram — mondta a tanár úr —. de hadd kérdezzem meg: hallott ön mostanában fürjeket pitty-palattyolni? Csakugyan — hökkentem meg. Nem hallottam. — Ennek az az oka, hogy a fürjek megritkultak. Tessék, itt a bizonyíték. — Táskájába nyúlt, s kivett belőle egy pároldglas nyomtatott valamit. Rábökött. Tessék. Tanácsok Közlönye. 1975. év, május 8-i száma. Tessék. Benne van a védett állatok, bogarak, kígvók, békák, emlősök, madarak jegyzéke. Köztük van a fürj is. Megritkult — védik. Egy fürjmadár elpusztítása, fészkének szétrombolása — és itt a hangját, meg mutatóujját felemelte —, tojásának eltaposása, elpusztítása, da-ra-bon-ként ezer, azaz egyezer forint. Tehát ha én naponta elpusztítok, vagyis felfalok tíz fürjtojást, akkor engem tíz-, azaz tízezer forintra megbüntethetnek. Hát mi vagyok én? Ki vagyok én? — de akkor már kiabált. — Nyugatnémet nagytőkés vagyok én? Nem! £n nem vagyok nyugatnémet nagytőkés, én egy öntudatos. de gyengén fizetett magyar biológiatanár vagyok! — Büszkén verte a mellét. — Kiadhatok én naponta tízezer forintot csak azért... mert a feleségem.., nincs megelégedve... ehhh — roppant dühösen, szinte felajzottan nyúlt a poharai után. Egymás után hármat, ürített ki mérgében, mert ebben a borkóstolóban apró, decis poharakban mérik a pusztamérgesit. Aztán megnézte a pénztárcáját, megszámlálta a tartalmát. Kedveszegetten legyintett, fizetett. Nemsokára elköszönt. Elment. Magamra hagyva engem a gondolataimmal. Gondolataim, persze, voltak. Mindig akadtak. De csak jó sokára szökkent eszembe az, ami tulajdonképpen eddig is bujkált benne. El kellett volna kérni a tanár úrtól annak a levesnek a receptjét. Mert ide-oda való jártomban-keltemben hátha mégis rábukkannék néhány fürjfészekre, s alaposan körülnézve, nehogy valaki meglássa, kilopnám belőle a tojásokat, hogy otthon, titokban, nehogy a feleségem észrevegye, amikor ő nincs otthon, kotyvasz- . tanék magamnak — vőlegénylevest. Megenném. K: tudja? Hátha csakugyan használna. MOCSAR GABOR CZINDER ANTAL RAJZA Dusa Lajos Áhított esőnk Nálad hiányod szeretem jobban, a nincs a leszre megtanít. A nincsből vakít ielenléted amikor lepke-uj iáink táncától szépül arcod, melled, a nincsből ragyog föl hajad, elkápráztatsz, hogy mégis, mégis! Csak nehogy örökre maradj. Mert maid ásítok, vakarózom. — a voltból összegyűl a van. — s áhított esőnk nyúlós sara cuppog föl ránk boldogtalan. Simái Mihály Mester Attila Holdsehol valahol messze holdsehol zivatar labdarózsa hull toronvlanak toronwivök hamuszín labdarózsa hull koromgvász labdarózsa hull iőnek kilenc toronwivök valahol messze hoLdsehol egvet ha lépnek kondulás kettőt ha lépnek evá zmise ha hármat — mennybe rebbenek anyám hologram-méhibe Égk özei ben Csak a hajnali újjászületés öntudatlan éjszakáim után csak az első kortv tiszta víz felei thetetlen csupán mert. a többi már folytatás oerea mint e homok sörkupak virágzik benne s műanvagpohár-liliomok köztük néhány szent glóriásan és szárnyak szinte égközelben — mert minden eldobálható csak a halál levethetetlen LSL