Délmagyarország, 1981. július (71. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-26 / 174. szám

Mindenhez közel '„Korán kelő ember" — mondhatták volna Kettesiről ismerősei, hiszen már öt órakor az utcán császkált, hattól pedig a Rozmaring presszóban üldögélt, ő hörpintette fel az első kávét, amelyik kicsöpögött a gépből (a pincérlányok pálinkát ittak a munkanap kezdetén). Igen ám, de az ismerősök nem tudhatták, hogy Kettesi korai felkelése más, mint a vekkert használó gyárimunkásé, vagy a gerlebúgósra ébredő parasztemberé: ő nem hosszú, egészséges álom után kezdi meg a napot, nem ismeri a fokozatos ébredés örömét, hanem rémálmok közepéből ugrik az ébrenlétbe, idegesen, tettrekészen, kellemetlen gondolatoktól űzve (amelyek között előkelő helyet foglalnak el az emlékek. a számtalan vesztett csata, amelyet Kettesi vívott az elmúlt harmincöt év során). Nem csoda tehát, ha kipattan az ágyból, sietve megmosakszik, s mári6 leereszkedik az utcára, hogy a siető, céltudatos emberek látványa és a kukáskocsik dübörgése kiverje fejéből a gonosz gondolatokat. S néha a folyó felé veszi az útját, mert a folyó fensége meggyőzi arról, hogy gondjai kicsinyesek, léte elenyésző jelentőségű, útja bizonytalan, mint azoké a korhadt fadaraboké, amelyeket a viz sodor egyik hídtól a másikig. ... Hajnali törzshelye volt a Rozmaring presszó. A közönséget a legkülönfélébb figurák alkották: voltak ott gyűrött arcú linkek, akik sörökkel öblítették le az éjszaka folyamán elkövetett disznóságaikat; reszkető kezű alkoholisták, akik képtelenek megborotválkozni, míg le nem hajtották a deci töményét; vidám kurvák, akik mindig hajnalban a legnyugodtabbak. hiszen vége a „műszaknak"; magános öregemberek, akiket halott feleségük zavart fel a korai órákban; aljas nepperek, akik alig várják, hogy újra elkezdhessék az üzletelést, a gyűrűk csillogva táncolnak kövér ujjaikon; s közöttük üldögél Kettesi, aki nem nepper, nem kurva, de még csak nem is taxis, hanem; ÍRO. az a sikertelen fajta, aki egyetlen olvasó imáiban sem szerepel, könyvei kinyomtatását egyik évről a másikra halasztják a kiadók, hiszen van jobb, érdekesebb, keresettebb... Talán csak a reakciós lapok szerkesztői kedvelik Kettesit, mert az ő tárcáival ki lehet tölteni az újság üresen maradó hasábjait. Egy nyári reggelen Kettesit szokott állapotban találta a felkelő nap: komoran ült a Rozmaringban, előtte kávé és fél rum, kezében lassan fogyó cigeretta, térdén újság, erőlködve olvassa a nagyvilág híreit. Körülötte a zsibongó presszó-közönség, amely nem vesz tudomást róla, mint ahogy Kettesi sem érdeklődik irántuk. A kávéfőzőnő lendületesen rángatja a gép karját, a füst a pálinkák illatával ölelkezik, a függönyt megmeglibbenti az utcáról érkező kíváncsi huzat. Kettesi lapozott az újságban, a hirdetéseket kezdte olvasgatni. (Mégiscsak megnyugtatóbb dolog eladó kutyakölykökről értesülni, mint a politika eseményein rémüldözni.) Hirtelen felcsillant a szeme. Közelebb hajolt az újsághoz, még egyszer elolvasta a hirdetést. „Ház, kert eladó. Mindenhez közel!" S utána a cim; B. község, Kossuth utca 4. — Ez igen — suttogta Kettesi. — Mindenhez közel.. Ez kellene nekem... Hiszen ő, ezt jól tudta, mindentől távol van ezen a nyári reggelen, mindentől távol... Távol a sikertől. Igaz, sűrűn jelennek meg a tarcácskái, de hol maradnak a terjedelmes regények, a dús. kidolgozott elbeszélések, amelyekben az Élet sistereg a maga veszedelmes érdekességével; hol maradnak az olvasók rajongó levelei, E pályatársak kézszorítása, a kiadók könyörgése, a díjak sora... Hol késik az a csodálatos reggel, amikor Kettesi, a nagy író, felébred hírhedett ágyában, becsöngeti a villa másik végében tevékenykedő házvezetőnőt, tojást és sonkát rendel reggelire s melléje rengeteg török kávét; utána frissítő fürdőt vesz, felölti „dolgozóköpenyét", hatalmas szivarra gyújt, majd letelepszik a faragott íróasztal mellé, amelyen a trilógia utolsó oldalai könyörögnek a folytatásért... A pénztől is távol van Kettesi. Kevéske bankbetétjét nagyapjától örökölte; írói jövedelme éppen csak arra elég. hogy megéljen belőle. Pedig milyen jó lenne, ha mindennap pénzt hozna a postás, ismételten megjelent regények honoráriumát vagy a világ túlsó végén előadott színdarabok tiszteletdíját. amelyet a Szerzői Jogvédő kémei hajtottak fel Kettesi számára; ösztönpénzeket, amelyeket a legöregebb magyar írók szavaztak meg K. támogatására; a képeslapok utalványait, melyeket annak fejében küldtek, hogy Kettesi fotós nyilatkozatot adott nekik önmagáról: olvasók adományait, akik azt hiszik, hogy Kettesi nyomorog, mint a múlt századi költők, sőt talán tüdőbeteg is; mint Reviczky Gy... Távol van Kettesi az egészségtől is. Rozzant idegrendszere már több alkalommal tette az orvosok prédájává. Esténként szívnyomás közepette alszik el, reggelente gyomorfájdalomra ébred. Távol van Kettesi a feleségétől is. Edit asszony hamar megelégelte az unalmas életet, amelyet Kettesi oldalán élt, hiszen K. riadt volt és gátlásos, nem szerette a társaságot, utálta a színházat, nem tartott vidám barátokat, akikkel meg lehetett volna őt csalni, korán feküdt, korán ébredt, keveset evett, és soha nem dicsérte meg a felesége főztjét, sőt még egy rendes frászt sem tudott adni, amely nélkül pedig nem férfi a férfi... Edit elhagyta Kettesit, és egy belvárosi link élettársa lett... Távol van Kettesi a szüleitől is. Még él a két öreg, csendes falusi házban, egymást kerülgetve, alig beszélve. A szobában a fiuk képe áll, Kettesié, akit évtizede nem láttak. Tudják róla. hogy író lett, hiszen a szomszédban lakó tanító gyakran mutogatja cikkeit a Megyei Hírlapban. Tudják róla, hogy már csak a temetésük napján érkezik újra a pörös alföldi faluba. — Fizetek! — süvöltötte Kettesi, integetni kezdett a pincérlány felé. — Nyugalom, Kettesi úr, jövök — lépett oda sértetten Marika felszolgáló, és előkapta kötényéből a bőrtárcát. — Mi olyan sürgős? — Utazom, Marika — ragyogott Kettesi. — Veszek egy házat, amely mindenhez közel van. Érti? — Nem — mondta Marika. — Huszonöt nyolcvanat kérek. Liebmann Béla fotóalbumából Mascagni Szegeden Kettesi kivágtatott az utcára, hazafelé" sietett a reggeli napsütésben. Ifjú volt és bizakodó. Még néhány perc, és életre rugdalja öreg Skoda gépkocsiját, elindul B. felé, már fényes délelőtt lesz, amikor rátalál a házra, a házra, amely mindenhez közel van, a szomszédos templomban lakik a siker, díszes oltárán állanak Kettesi könyvei, olvasók és kritikusok járulnak imádásukra, szerkesztők állnak sorba a kapunál, hogy akár csak egy lapot kaphassanak K. készülő kézirataiból, kékharisnyák ostromolják a kerítést. Odébb (de még mindig közel K. házához) áll majd a posta, amelyik kizárólag Kettesi pénzügyeivel foglalkozik, átveszi a világ öt sarkából érkezett utalványokat, bankókötegeket, pénzeszsákokat, valamint az ajándékokat. Kettesi házával szemben (de nagyon közel hozzá!) áll a Közért, amely az egészség otthona; itt piroslik az új szív, amelyik hamarosan Kettesié lesz; az erek, amelyek koszorúzzák, ifjak és hajlékonyak, nyoma sincs rajtuk a meszesedésnek, a sikertelen élet okozta szűkületeknek, a lelkiismeretfurdalás fakasztotta bevérzéseknek.., Itt található Kettesi jövőbeni idegrendszere, amely érintetlen és tettrekész, hiszen táncdalénekesek és sportolók agyának mintájára készült; itt lélegzik az új tüdő, amelyben egyáltalán nincs kátrány, a mozgása egyenletes és bőséges; itt várakozik az új gyomor, amely a vasat is elemészti, a nyálkahártyája dús, mint az őserdő, s minden jó étkezés emlékét gondosan megőrzi... Közvetlen Kettesi háza megett (de nagyon közel hozzá!) lakik Edit, a szerelmes asszony, aki reggeltől reggelig várja, hogy férje meglátogassa a mozi épületében, s amikor Kettesi végre megérkezik, illatos fürdőt készít neki, meggyúrja a hátát, hatalmas vacsorát tálal elébe, és ölébe ejtett kézzel gyönyörködik Kettesi zabálásában, aztán a frissen húzott, filmbéli ágyneműre hanyatlik, és kinyílva várja nagytermészetű férjét... — Mindenhez közel — suttogta Kettesi, és indított. Az 5-ös műúton. B.-től alig néhány kilométernyire, Kettesi kocsija megcsúszott, a Skoda felborult, bukfencezve vágódott az átmenti árokba... Kettesi hörögve mászott ki a kocsiból. A volán összenyomta a mellkasát. Vért köpött, törött bordája átszúrta a zakóját. Visszafelé botorkált az úton, az olajfoltig. — Átkozott... Átkozott.;, — lihegte. Előkotorta az öngyújtóját, a folt széléhez tartotta. — Te átkozott feketeség... Miért nem hagytad, hogy mindenhez közel kerüljek?... Fellobbant az apró, kékes láng, de rögtön kialudt. — Győztél — zihálta Kettesi, vér tolult a szájába. Megfordult, tántorogva elindult B. felé. összeesett. Érezte, hogy a forró beton lassan kihűl a tenyere alatt. Arra gondolt, hogy hamarosan mindentől távol lesz... BOLYA PÉTER A Szegedi Szabadtéri Játékok régi nagy korszakának ls kiemelkedő eseménye volt az első operabemutató, mely mindjárt világhírt is szerzett a szegedi vállalkozásnak. 1935. augusztus 10-én mutatták be a dóm előtti deszkákon Mascagni Parasztbecsület című operáját a Milánói Scala kitűnő művészeivel, a szerző vezényletével. Mascagni szegedi szereplése az érdeklődés középpontjába került. Hírek, riportok, fotográfiák számoltak be a maestro megérkezéséről. a városatyák fogadásáról, sétakocsikázásáról, színházbeli próbáiról, arról az aktusról, amikor koszorút helyezett el Dankó Pista szobránál, amint megtekintette a várost — s nem utolsósorban magáról a produkcióról Nyilván sokan emlékeznek még arra a forró sikerű estére, amikor felhangoztak a Parasztbecsület dallamai a téren. S bizonyára az itt közölt képek sokakban ébresztik fel a régi emlékeket. Mások számára pedig egy röpke bepillantást engednek a szegedi szabadtéri játékok történelemkönyvébe. Mindezt Liebmann Bélának, az éles szemű és mindenütt jelenlevő fotósnak köszönhetjük, akinek archivuma ma már Szeged történelmi, művészeti, kulturális dokumentumainak kincsesháza. Innen válogattuk a Mascagni szegedi vendégeskedését megörökítő fényképeket.