Délmagyarország, 1981. július (71. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
8 ••iV'C^k?.*.. . 'V Vasárnap, 1981. július 19". iC "BT fi! Hajnali ébredés N yugtalanul alszom mostanában. Fürkészem az okát magamon belül, és rajtam kívül — hiába. Minden rendben levőnek látszik körülöttem. s alapjában véve elégedett vagyok magammal. Ennek alapja, hogy a magyar történelem legpopulárisabb, legigazságosabb, legkövethetőbb pártjának vagyok a tagja, közel 37 esztendeje, s próbáltam szerényebben létezni, mint az átlagpolgár. Kis igényű magyarja vagyok szépséges hazámnak, anyagi gondok tehát nem nehezednek rám. Amit keresek, az éppen elég testi és szellemi táplálékra, jóllehet, ha kétszer annyi lenne a bukszámban. azt is elkölteném. Nem szeret nálam a forint, ötvenhat négyzetméteremen szinte tobzódik a családi békesség: nincs vita. hogy ki menjen gyomlálni a kiskertbe, szóba se jön. hogy az autó megint sokat fogyasztott Sem ennek, sem annak birtoklására nem gondoltam eddig, s ahogy az énemet ismerem, a jövőben is kimaradok a nvári buditelepítők szektájából. Nehezen értem tehát magam. Nem szoktam ugyan bukfenceket vetni a boldogságtól, de tiszta szívvel merem állítani, hogy keserűség sem lakozik bennem. Hát igen, egy kis idegesség. Mintha be lennék kerítve, vagy leragadtam volna! Semmi sincs keresztben előttem, lépni is tudok. de arra riadtam föl. hogy üldöz egy varánusz, vagy efféle mindenevő, és hiába igyekszem, nem jutok előre. Elöntött a verejték. Talán a kora hajnali ébredések utáni kapkodó olvasás? Már rég nem állok a csorgásba. ha esik az eső. és bár máig sem értem a madarak énekét, sokáig azt hittem, eleget tudok a világ dolgairól. Most kezdek rájönni, mennyi fehér folt virít még ismereteim tablóján. Itt ez a fehér fedelű kötetecske piros betűkkel: Molekuláris biológia. Lapozgatom. Mit tudok én erről a tudományágról? Beleolvasok. Bálint Györgyöt idézi a szerzó SzentGyörgyi Albert Nobel-díjával kapcsolatban: Kritikai szellem ez, a laboratórium szelleme, amelynek lényege a folytonos ellenőrzés, az ellentétek szakadatlan összevetése. Nem ismer meghajlást a tekintélyek előtt — illetve mégis: de előbb kipróbál, és csak aztán hajlik meg. A hódolat és a bírálat ellentétét feloldja: a bírálathoz köti a hódolatot. Szenvedélyesen ragaszkodik a tényekhez, de vigyáz, hogy mit fogadjon el tényeknek." Kapkodok, mint az utóbbi időben igencsak. Egyszerre kellene begyűjteni, ami hiánycikk a koponyámban. Kézben a ceruza, húzom alá, ami megfog, így jobban szolgálnak a könyveim. Nyúlok a felső polcra, de amit ott találok, az a másik szekrényhez kényszerit. Burnstől ezt olvasom: „Ha egy lelkes bolond akad/Kinek száján nincs még lakat, / Nem koldul és nem hajt nyakat,/lépjen elő..." Mosolygok. ám érzem, keseredik számban a nvál. Hát persze, akkoriban ... Az 17(lf)-as évek második felében élt ez a skót. Hol vagyunk már ettől?! Szabó János, a Történelem alulnézetben című László-Bencsik-könyv (megdicsérte a kulturális vezetés) egyik szereplője Ilyeneket mond: „Ha idejön valaki a központból, nyomja a kincstári szöveget, azt meg unja . a nép. De ha valaki beleugat, csak megkapja a magáét, nem úgy van az, elvtársam, nem jól látja a dolgokat." Ilyen fésületlen szöveget is ritkán hallanak mifelénk a hivatalos fülek. Amint az egyik gyűlés elnöki asztalánál mondották, „a mi munkásaink öntudatosak és dolgozni akarnak". Ügy legyen mindig. Nézzük csak, ezek itt Kádár János kötetei. Állnak vigyázzban, jólesik rájuk nézni. Mind megannyi zsinórmérték, kötelező minta, amelyeket akár márványba is véshetnénk. A Magyar Szocialista Munkáspárt országos értekezletének jegyzőkönyve — 1937. június 27—29; Válogatott beszédek és cikkek: A szocializmusért. a békéért; Internacionalizmus. nemzeti érdek; A fejlett szocialista társadalom építésének útján; Beszéd a budapesti pártaktíva-értekezleten. Volt rá elég ok. hogy óva intsen huszonnégy évvel ezelőtt: „A párttagság is, az ország népe is minden körülmények között megertette és megérti, hogy a munka hibákkal, néha súlyos hibakkal is jár. de azt. sohasem fogjak megérteni és nem is fogják a vezetőknek megbocsátani, ha a felismert, megnevezett, ország-világ előtt ismert és látott hibákat újból megismétlik." És tizennyolc évvel később, a XI. kongresszuson is szükségesnek látta hangsúlyozni, hogy mindenütt határozottabban föl kell lépni azok ellen, akik a bírálatot megpróbálják elfojtani, megtorolni. „Ilyen eseteket kövessen felelósségrevonás, és arról tájékoztassák a közvéleményt is." Élvezettel olvasom John Reedet. A Szmolnijba belépési engedélyeket adtak ki, de az engedélyek rendszere félnapodként változott Az egyre szaporodó kémek ellen csak így lehetett védekezni. Egy nap épp akkor értem a bejárathoz, amikor egy katona megállította Trockijt és feleségét. Trockij végigkutatta összes zsebeit, de az engedély nem ke• rült elő. Nem baj — szólt, végre —, bizonyára jsmer engem. Trockij vagyok. Tőlem lehet akár a herkópáter is — válaszolta a katona. Ha nincs engedélye, nem mehet be. Nevek nem érdekelnek. „De én vagyok a petrográdi szovjet elnöke." „Ha olyan fontos személyiség, akkor csak van valami írása?" Olyan szép, mint egy tündérmese. Pedig történelem, amelyből későbbi korok forradalmai is okulhatnak... Es ez a jegyzettömb? Beszélgetés Szocsiban. az ott üdülő S. J.-vel. a kommunista és munkásmozgalom nagy öregjével, akit a személyi kultusz majdnem elemésztett a tömlöcben. „Farkas Vladimirék szerint — emlékezett vissza a megtört, idős elvtárs — mindenki bűnös volt, amíg be nem bizonyította, hogy ártatlan. Holott mindenkit ártatlannak kellett volna tartani, amíg a bíróság be nem bizonyítja a bűnösségét. Vladiék ugy okoskodtak: inkább száz ártatlan kommunista pusztuljon el a kezükben, minthogy egy áruló kerüljön a rákasisták közé." Hátborzongató. Keleten már világosodik, aludni kellene meg egy cseppet. így hosszú lesz megint a nap. de csak matatok tovább, négykézláb mászva a polcok előtt. Nyughass. szólok magamra, hallgass inkább muzsikát! Igaz is. Föltápászkodom, turkálok a lemezek közt, s előhúzom az Appassionatát. Ha eddig csak nyugtalan voltam, most már ugrálnak az idegeim. Ez a szonáta annyira telített feszültségekkel és viharos indulatokkal, hogy a mai helyzetben nehéz elviselni. Az alászálló és emelkedő futamok úgy hatnak rám. mintha a Nagy Október dübörögne, lelkesítene ... Vissza a könyvek közé! Csak még ezt. csak még azt. Itt van kéznél a jó Váci Mihálv. aki elégett önnön parazsában. aki mindig azokért kilincselt, dörömbölt. szájaskodott, akiknek még mindig motyogás és káromkodás a hangjuk, akik még mindig rászorulnak igazuk pártfogására. Ez a tiszta hangú költő bizonyára ivott, sírt és kacagott, amikor elhuiántotta magát: „Mi bátran nézünk a jövőbe: legalább nem látjuk a mát." És ellenlábasként ez a Machiavelli? Azzal hízelgett az uralkodóknak, hogy a hatalom érdekében minden mocsokság megengedhető. A következő mondatát azonban mára nézve is kanonizálni lehetne: „A hízelgést elkerülni másként lehetetlen. csak ha megérted az embereket és nem bántódsz meg. ha az igazat mondják." De miért nem hagyom magukra a bölcseket? Már úgvis fölkelt a nap. ideje szedelőzködni, és végigbaktatni a Nagykörúton. F. NAGY ISTVÁN Kakuk Tamás Változatok 2. 1 A rejtőző fuvallat réseket talál, rezdül már a mozdulatlan éj. Mennyezet száll homlokra, ligetek lombja, szigetek szárazföldje kísért. Asztalon billeg a pohár: hullámzik a tenger. Szürke lett a múltbéli kék. Ablakban az idő könyököl. Tabletták fehér fény• szóróit a homályos sarkok elnyelik. Vonatablakból nézve vissza. Suhanás, a partszakasz kopár távlatai. Elvinni valamit. Őrizni a Délt: fehér helyett sárga havat, napszitálást. Utcák téblátolását az árva nyárban. A hőség súlyát a város vállain. Teraszok tolongását. Az eddigi felsorolást. Az utolsó mondatot: Hajók haldokló hiányát felejteni. Zilbi házasságkötési kérelme A z ötvenes évek vége felé történt az alábbi eset... A kitűnő grafikussal, aki szegény volt. ezért tehetségét kénytelen volt az akkor éppen tetszhalálából ébredő alkalmazott grafika aprópénzére átváltani ... Karácsony vigiliájának ólomszürke délutánján Évával — aki művészettörténetet hallgatott az egyetemen — ült a poros műterem rongypokróccal letakart keskeny heverőjén. Nézték egymást, kutattak egymás szemében, szívében, lelkében, emberségében teljes szótlansággal. A friss, nagy pelyhekben hulló hóesés megszűrte az amúgy is gyér mellékutca forgalmának zaját. Zilbi — ahogy mi neveztük el — felállt, megropogtatta csontjait, majd báránybéléses bekecset kanyarított rövid ujjú tengerésztrikójára, és leakasztotta a festőállványról a hálószatyort. Éva kérdően ráemelte szemét. — Elfelejtettem citromot venni — mondta a férfi, miközben a feleségére és kisfiára gondolt, akik az ország másik sarkában Készülhetnek Krisztus szomorú, szép születését szerényen megülni. Biztosan ugyanaz a menü szentestén, mint mindig. Savanyúkáposzta levesben főtt füstölt házikoibász, szárított tinórugombával „fűszerezve". A fehér cipóból — amely alatt ott van a forgalomban levő legnagyobb címletű bankjegy, egy százas — mindenkinek tányérja mellett egy karéj, szépen szelt kenyér. — Megfázol így — szólalt meg csendes mosollyal a lány, és odadobta színes sálját a férfinak. Zilbi elkapta a holt színes lepkeként aláhulló, pillekönnyű kendőt, és apacs módjára a tengerésztrikó fölé, a nyakára kötötte, ahogy ő mondta, masni helyett, bokorra. Odalépett az egyszerű dobkályhához, megigazította a vizes széntói pattogó tüzet. aztán az ajtóhoz lépett. — Mindjárt jövök — mondta. — Addig teríts meg... — Szemével elkapta a lány jól ismert kacsintását. — Hozzál bagarettát is — mondta a lány cinkos mosollyal. — Alig van két doboz Symphoniánk. És siess!... — Rendicsek! — vágta rá Zilbi. és becsapta maga után az ajtót. Lent, az utcán először is gyúrt egy hógolyót a friss, tapadó hóból. és megcélozta a borbélyüzlet sárga réztányérját. Pontosan a tányér közepén csattant a hógolyó. Zilbi elmosolyodott magában. aztán összehúzta magán a báránybőrbekecset, és belesétált a szapora hóesés függönyébe... A sarki kocsmában alig voltak egynéhányan, törzsvendégek. Leginkább idős, magányos férfiak támasztották a talponálló pultjait. Forralt bort vagy rumot ittak, cigarettáztak, szótlanul néztek maguk elé. Zilbi megérkezése életre keltette az italboltod A sarokban levő hatalmas hordó tetejéről azonnal lehuppant az olajos padlóra a vén kandúrmacska, ahogy Zilbit meglátta, mivel megtanulta, szegény, a saját bőrén, hogy ez a hely „a művész urat" illeti... Zilbi egyetlen pillantással felmérte a cigarettafüstbe, fűszeres forralt bor párájába burkolózó kis helyiséget, és rendelt: — Négy rum, három forralt bor, egy grog! A kövér csapos felsóhaitott. felfohászkodott a plafon felé. és felkényszerítette magát az alacsony székről. A csapos tisztelte, de félte is „a művész urat". — Meglesz — mondta hadarva. — Csakhogy grog nem szerepel az árulistánkon. Azt sem tudom, mifán terem — vallotta be tettetett szégyenkezéssel. — Micsoda kocsmakultúra ez?! — erőltetett komolyságot arcára a művész, mivel ez a jelenet szinte mindennap megismétlődött. — Honnan szalajtották kigyelmedet? Egy jó csaposnak illik tudni, hogy a grog a tengerészek és az alpinisták itala! — A művész úr nem tengerész. és nem albánista. ha iól tudom — morogta maga elé a jól megtermett csapos, és sóhajtozva kimérte a forralt borokat. Aztán kavbaöltctte a kezét a pult másik oldalán, és kérdően, kihívóan a művészre nézett. Zilbi felvette az odadobott kesztyűt, egy darabig farkasszemet nézve „fenyegette" a csapost, majd amikor az elkapta a tekintetét, kesernyésen felnevetett. Odalépett a hordó háta mögötti falhoz — amelyen szénnel, krétával megörökített egyet, s mást szórakozásból és „pénzszűkéből kifolyólag", aztán, mint a pisztolyt a cowbovok, egy előkapott széncsonkkal, kaligrafikus betűivel felírta: „GROG". Alája: „Hozzávalók: rum, cukor, forró víz. gyufa, bicska. Még lejjebb ezt írta: Egyszerű kombinált szeszes italt." A törzsvendégek bárgyún mosolyogtak. és amikor Zilbi ismét rendelt nekik egy rundot, megtapsolták és vállukra vették ... A sikertől megrészegülve, kielégülten csúszkált hazafelé, elfelejtkezve a karácsonyról. a feleségéről és a kisfiáról. Éváról. Csak a citrom jutott hirtelen az eszébe. A boltok azonban már zárva voltak. A félhomálvban kihalt volt a mellékutca. Mintha a sarkkörön túl járna, egyetlen lábbeli nyom nem mutatkozott a hóban, csak az maradt utána, amit ő hagyott. Kapkodó mozdulatokkal ledpbta magáról a báránybőrbekecset, lehúzta izmos. szőrös felsőtestéről a tengerésztrikót. és belefeküdt a szűz hóba. Meztelen felsőtestét, szaporán dörzsölve szaporázta lépteit hazafelé... Ahogy az első lépcsőfokra tette a lábát — kilencvennégy volt összesen a lakása ajtajáig —, hirtelen megtorpant. Valami furcsa, de mégis ismerős szag csapta meg az orrát. Mint valami jó kutya, megpróbálta ezt a szagot azonosítani, de nem sikerült. Egyszuszra tette meg a három emelet nyolcvannégy lépcsőjét lakása ajtajáig. Itt hirtelen megtorpant, neki támasztotta verejtékező homlokát a világosbarnára festett ajtónak. Ziháló tüdővel préselte ki fogai között: — Baj van!.., Éva úgy feküdt a rongypokróccal letakart heverőn, mintha aludna. Zilbi gyorsan kitárta az ablakot, s az ajtót is nyitva hagyta. Mesterséges légzéssel, szájbafúvással próbált tenni valamit a tömény széngáz ellen. A lány azonban többé nem mozdult. Zilbiről ömlött a verejték, összekeveredett tehetetlensége könnyeivel. A férfi leroskadt a padlóra, odatámasztotta fáradt fejét a heverőnek, és öklével rácsapott a padlódeszkára. Itt. a padlón, egészen alacsonyan is érezte a széndioxid betegesenédeskés szagát, és érezni vélte cukorra emlékeztető ízét is ... j A pályaudvar mellett éjszaka, így karácsony éjszaka is nyitva volt a postahivatal. A művésznek úgy tűnt. amikor belépett az üres. léptei nyomán kongó hivatalba. mintha kísértethaión lenne. Az egyik ablaküveg mögött, asztalra helyezve kezét, erre pedig fejét, szundikált a postáskisasszony. A művész körmével megkocogtatta az ablakot, mire riadt, de szép lánytekintettel találkozott. — Táviratot szeretnék... — Dísztávirat lesz? — hadarta a kisasszony. — Nem! Sima... A lány közömbösen megvonta a vállát, és az üveg alatt kitolt egy táviratfeladó vényt, aztán visszahajtotta fejét az asztalon nyugvó kezére. Mikor az üvegkocogtatást hallva felébredt, a férfi már nem volt a helyiségben. Az üveg alatt félig betolva ott állt a távirat és egy százforintos. A postáskisasszony ezt olvashatta rajta: „Zsigmond János és b. neje Zemplénfalva. Kossuth utca 2. sz. Szöveg: Kérem, ad iák hoz. zám Éva nevű leányukat. A házasságkötés már megtörtént. Szóban majd többet. Köszönöm: Zilbi." Zilbit többé nem láttuk. Legnagyobb meglepetésünkre mi. egykori barátai, azonos szövegű, légipostán, „fal" feladó névvel és címmel — mint utólag kiderült — azonos szövegű levelet kaptunk. „Kedves... I Megkérlek, yigyél virágot Éva sírjára. Most tíz esztendeje ment el örökre. Köszönöm: Zilbi." Azonnal megpróbáltam kideríteni, hová vitették a pesti temetőből végleges nyughelyére a lányt. A legkézenfekvőbb volt a zemplénfalvai temetőben keresni. De itt sem találtuk meg... Az általunk leitatott öreg sírásó valami olyasmit gajdolt részegen az üres ravatalon feküdve, hogy „A lány szülői akaratra más név alatt van itt eltemetve. hogy a gonosz lelkek ne találjanak rá még a sírhantjára sem..." ORAVECZ JÁNOS