Délmagyarország, 1981. június (71. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-07 / 132. szám

Lement a nap a maga járásán L

eereszkedett a székre, és két kávét rendelt Inge nyakát kigombolta, meglazította fekete nyakkendőjét. Fölemelte fejét, rám nézett fáradt. szomorú tekintetéből nem olvastam ki semmilyen belső rendellenesség nyomát — A temetésemről jövök — közölte velem olyan természetesseggel. mintha az ember csak úgy visszasétálhatna a saját temetéséről. — Te megbolondultál! — Eltemettem magamat, szépen, csöndesen. — Mikor? Hol? — Most fejeztem be itt. a belvárosiban. — Éjfélkor? — Ügy illett Abban biztos voltam. hogy most nincs konkrét úticélja, csak idevetődött az ország déli szögletébe. és belém botlott Juhász Gyula asztalánál. Régebben ez volt a megszokott vendéglői helye. Kérés és engedély nélkül ide telepedett. Valami bizalma lehet hozzám, valószínűleg a fiát látja bennem, bár sajnálta, hogy nem ragadtam meg a szerkesztőségben. pszichológus lettem. Azért mégis megkedvelt — Ml újság a lelkek körűi? — Ami az újság körül..; — Na, akkor ötrossz a telkeknek. Ismerem az autóját, a „vörös spécit". Senki sem tudja, milyen motorral fut de az nem ezerhatos Lada. Lehet, hogy repülőgépmotort tettek bele nyugaton. Egy alkalommal Szolnoktól vitt Szegedig. és magamban azon könyörögtem az egek urához, hogy épségben léphessek ki a vörös suhogó ajtaján. — Csak nem félsz? — kérdezte a csengelei nagy kanyarban. — Ügy markolászod a hevedert, mintha segítene az idegeiden. — Ez nem földre való jármű — motyogtam ügyetlenül. Nevetett Mindig éjszaka utazik. Nem is utazik, kóborol, arra megy. amerre a vörös spéci viszi. Azon az éjszakán, mikor vele utaztam, kicsit közlékenyebb hangulatban volt. Tréfásan-komolyan mesélte, hogy az ő bőrében négy ember azonos dimenzióban él: újságíró, politikus. író és szolga. Ezek összeférhetetlen természetű, tulajdonságú emberek. és mindenhol az életben, de leginkább ott ölik egymást, ahol istencsapásaképpen négyen egy bőrbe szorultak. Java élete azzal telt el. hogy az egymást figyelő, fámadó négy élőlényt valahogyan véglegesen elrendezze. Hármat elpusztít közülük. és egv. amelyik megmarad, az igazi óriássá növekedik. Szélmalomharc volt az élete. Tulajdonképpen nem volt elegendő bátorsága ahhoz, hogy leszámoljon a három fölösleges jelenvalóval, mert nem tudta megállapítani, melyik lenne a legéletesebb. — Tudod-e. barátocskám — mondta akkor, a rohanásban —, a mi nemzedékünk a lelke mélyén torzó maradt. Két világ szegélyén körbejárni sértetlenül nem lehet. • Elromlott a hangulata. Engem meg idegesített a bolondériája. a szédítő sebességben önmagára figyel. és egy óvatlan pillanatban még elveszíti uralmát a vörös robogó fölött. — Két kávét — szólt a pincérnek. Tűnődve nézegette a fehér abroszt. Nem beszélt, én meg nem kérdeztem. Ismerem, nem társalgó típus, a csevegő, locsogó időtöltés meghaladja a türelmét, és meglehetősen félszeg is a társasági viselkedésben. Abból a szerkesztőségi időből ismerem ezt a tulajdonságát, amikor gyerekes, gőzös fejjel én is arra a pályára készültem. Naponta beszélgetett velem. Nem alakított ki maga körül társaságot, baráti, családi kört sem. Folyton embérek között él. mozog, de egyedül, vaspáncél erejű szorongása fogva tartja. Ezt már visszamenőleg, utólag állapítottam meg róla, gyak9rló orvos-pszichológusként. Megittuk a kávét. — Hogy a nyavalyába temetkeztél el. ha egyszer itt ülsz, Juhász Gyula bronzfeje mellett? — kérdeztem tőle. — Tudom, hogy én nagyon beteg vagyok, de annyi még a dolgom, amit nem végeztem el. Itt van a hatodik ötéves terv, nézd. mi az, mennyi mindent kéne lendíteni ezen a gazdaságon. Iratcsomók kerültek elő. Iratcsomók ! Azelőtt ilyesmi nem fordulhatott elő. — Hagyjad, te, mi a fenének eszed magad! — Ugye, nem érted? — Nem, mert ez nem is érthető. Furdalt a kíváncsiság. mert emögött is valami eredeti esetet gyanítottam. — Nemrégen, György napján temették az egyik gyerekkori barátomat Két és fél esztendőt élt carcinómával. Eleinte nem tudta, mi a baja. én igen. Ezért aztán sűrűbben látogattam. Üjra beszédesebbé vált. Nagyon szerette azt a fiút, a gyerekkori barátság tisztaságával. És ezt megőrizték. A közös pusztai sorsot, az örrtudatlanság világának csodálatos varázsát hordozták magukban. A hideg telek, ködös, didergős, fácánjárós puszta estéit, a friss vasárnap reggelek ráérős örömét, a jégcsúszdák és csatornaparti fahidak tetején töltött órák semmiségei valami finom, hamvas emlékké magasztosultak. Később a suttyólegény idők szegényes, szomorú szerelmi kalandjainak izgalmát, az első Hunnia cigaretta füstjét és a szép Jutka asszony francia parfümjének illatát nem érezte senki, csak ők ketten. Nem futotta időből, lehetőségből hetyke legénységre, az árnyékos oldalon. inkább az alázat virágzott föl a lelkükben és nem a gőg. — Míg aztán, egyszercsak a sors mindkettőnket önálló pályánkra sodort Látszólag meszszire kerültünk egymástól, s érdekes, mind a ketten megmaradtunk annak a szép életforrásnak a tisztaságánál, amelyet a későbbi kín. szenvedés, siker, karrier nem őrölt föl bennünk. Előttem soha nem volt elnök, nem is akart és nem is tudott az lenni, és én sohasem voltam a száméra újságíró. Ezek az egzisztenciák olyan rárakódásokkal terhelték meg az életünket, amelyeket egymás közelébe érve azonnal letettünk, öntudatlanul talán, mert féltettük azt a törékeny gyönyörűséget, amelyet a puszták világából hoztunk. és legalább önmagunk számára őriztünk. így lehetett. Mi egymás előtt nem válhattunk egzisztenciák és érdekek áldozataivá, idegenekké, akiket a személyes érdekek vonzanak és taszítanak. — Kérnek még valamit? — udvariaskodott a pincér a két kávéval. Feketéjének lassú szürcsölgetése közben azt fejtegette, hogy erős belső tartása lehetett az, elnöknek. Majd' harminc esztendeig igazgatott egy hatalmas gazdaságot, jól megalapozott, agrárius tudással. És ami legalább annyit nyomott — és még nagyon sokáig nyom — a latban, kitanulta a politikai és diplomáciai közlekedés minden rafinériáját. mert rájött az évek múlásával arra a nélkülözhetetlen közegigényre. hogy értelmeset alkotni csak a politikai és diplomáciai kresz ismeretével és gyakorlásával lehet — Fölfedeztem, hogy a fejében és a kezében levő politikai kresz nála nem cél; eszköznek használta alkotói becsvágyának kielégítésére. Ügy vettem észre, hogy gyerekkori tiszta jelleműsége ebben is kifejeződik. óvatosan az órámra néztem. Mindjárt két óra. — Belebonyolódtam? — Nem. A képlet világos. És ismerős is. — Utoljára a szövetkezet irodáján beszélgettünk. Persze a magunk módján. Sovány, sárga arcán már ott gubbasztott a halál. Megrendültem. Leginkább azonban attól a szokatlan gondolatfüzértől. amelyet föltálalt. — Muszáj — felelte. Ebben a lázas égésben már az utolsó föllobbanását láttam. — Hanem, hallod, magyar nótát olyan szépen kevesen énekelnek. mint te. Nevetett, egy igazit, egészségeset. — Tudod-e, melyik a legszebb, amit én soha nem feleitek el. Ka bárhol hallom, mindig arra gondolok; hej, de jó volna, ha veled nótázhatnék. — Na, melyik az? — „Lement a nap a maga járásán..." Ismered? A második vers: „Ha meghalok, temetőbe ívisznek, A síromra fakeresztet tesznek. Jöjj ki hozzám holdvilágos Teste, Boruljál le a sírkeresztemre." Megrendültem. Annyira fölzaklatott. hogy egy pohár szódavizet kértem. Megvékonyodolt, hajlott hátát láttam, ment az előszobaajtóhoz, és szólt a titkárnőnek. Visszafordult azután, és nevetve érdeklődött: — Mi a fene lelt. tán csak nem valami hölgyismerősöd emléke kavart föl? — Eredj már.;: Megittam a vizet, és ültem még tíz percig lehangoltan, ostobán. Ö meg beszélt, beszélt, de nem tudtam megjegyezni a mondatait. Folyton egy ravatalt képzeltem magam elé, s azon a ravatalon fekszik és énekeL — Szóval nem érdekel, hogy miféléket csinálunk a következő öt évben? — Ne haragudj, de nem érek rá. Elköszöntünk. Utoljára. — Na és ez hogyan jön össze a saját temetéseddel? — Naiv ember vagy te, édes fiam. — Lehet, de hát nem értem. — György napján temették. Esett az eső. borús volt az ég. Ott állok a sírgödör mellett, és önkéntelenül eszembe jutott, „Ha meghalok, temetőbe visznek." Megnéztem a sírt. Elhordták a száraz koszorúkat. Ott a faköröszt. — Bolond vagy te. — Lehet. Lehangolódott. Kifizette a négy kávét, és csak félmondatokkal utalt a saját temetésére. Nem jól intézkedett a sors mert az a fiú telve volt vággyal, kedvvel és annyira ragaszkodott az élethez, hogy a halállal homlokán is dalolt. ő meg itt, évek óta az élet szélén tántorog, és nem esik a sírba. — Lement a nap a maga járásán. és nem is jön föl többé. Cseréljünk helyet pajtás — valami olyasmit mondtam a faköröszt előtt —, de nem mozdult semmi. Néma. langyos enyészetbe burkolózott a temető. Csodálatosan szép gyerekvilágom lett szegényebb. Nem is tudom, melvikőnket sajnálom jobban: tégedet-e, vagy magamat. — Záróra, kérem — szólt a pincér. Kimentünk az utcára. — Föl a fejjel — búcsúztam tőle. A vörös spéci fölmorajlott a sötétben, aztán kigyulladtak a fényszórók egy pillanatra és az autós kengyelfutó vitte az életét, talán az ország másik végébe. Hátha' valahol nyugalmat talál. bár nem hiszem. Majd a temetőben. a faköröszt. alatt. SIKLÓS JÁNOS Idegesek vagyunk I

deges a világ, idegesek az embereik, halljuk, mondjuk lépten-nyomon. Legtöbben azért, idegesek. mert mindenki ideges. A 4evő. ha a boltba lép. a boltos, ha meglátja a vevőt: mert idegesítő a vevőnek, ha nem találja, amit keres, az eladónak, ha • azt kell mondania: hiánycikk! De a kereskedelem számára még idegesítőbb, ha valamiből túl sok van raktáron. Idegeskedünk, ha akadozik a kávéellátás, holott a kávétól még idegesebbek leszünk. Az embert, idegesíti, ha nem ürítik ki a szemétgyűjtőket és körülöttük már pótszeméttelep növekszik; ilyenkor az ember idegességében maga is eldobja a villamosjegyét. De még ennél is idegesítőbb, ha a szemétgyűjtő üres ugvan, de körülötte mégis gyűlik a hulladék. Idegesek vagyunk a főnök követelései miatt; ha nem követel: ha túl erélyes, ha nem kapunk prémiumot: ha kapunk, miért nem többet. Az idegesség miatt csökken a termelékenység, emiatt csökken a jövedelem, ettől aztán igazán idegesek leszünk. A sok ideges ember .tömegével szedi a nyugtatókat, emiatt az egészségügyi szakemberek idegesek. Az idegeskedök legtöbbje orvoshoz megv. tehát az orvosok is idegesek lesznek. Sok ideges ember kerül kórházba, emiatt kevés az ágy. mert. időbe telik, mire az ideges beteggel a kivizsgálás után idegesen közölhetik, hogy nem beteg, csupán ideges Ám ezalatt a többi ideges beteg még idegesebb lesz. mert várnia kell amíg sorra kerüL Ha valamiyen csoda folytán mindenkinek lenne kényelmes lakása, elegendő pénze. az üzletekben mindazt lehetne kapni, ami elvárható az üzletben, akkor valószínűleg minden eddiginél idegesebbek lennénk, annyira megszoktuk már a mai idegességet, hogv most tessék: nincs miért idegeskedni! Hát ne legyen ideges az ember?! BÁNKI MIHÁLY A kispad O ivár gyerekkora lehe\ tett annak az építésznek, aki úgy tudta megtervezni ezt a lakótelepet, hogy még a vízszintes vonalak is csak derékszögben találkozhassanak. A népszokás alakít ugyan valamelyest a „tájon", de az is... Egy hússzor húszméteres négyzetben adva van egy homoko-zó. egy vaslétra — no ez körszelet alakú —. meg egy betonasztal kétszer két betonpadlábbal, ezeken olykor deszka is van. A felsorolt objektumokat némi gyep szegélyezi, ezen taposhatja ki a lakosság a maga szabad ösvényeit Az ösvények történetesen átlósan metszik —, illetve metszenék egymást, ha a sóderes placcon búvópatakot nem játszanának... A sóder talán a beton lelki élete? Ebből lettél. ezzé leszel — elmélkedhetnek vajon a házóriások borúsabb kedvükben?... Az ösvények egyébként azért mennek keresztben, mert egyikük az iskolától és az óvodától a kapusorhoz vezet, másikuk a piactól a kricsmi irányába. A kő-, illetőleg betonpad ilyenformán a népek országútja mentén dacol az idővel — meg-megújuló deszkái jóvoltából. Hol kismamák merednek innét a nirvánába, hol közepesen ápolt fiatalok támasztják meg a lábukat Egyik nap hozom haza a lányom az óvodábóL Valamiért nem akaródzott még fölmennie. Nem bánom, hadd ugrándozzon. amíg a fiú is megjön az iskolából. Órámra pillantok — mert az ember mindig az órájára pillant, amikor a gyerekei kérnek valamit. Ez ugyanolyan szokás, mint hogy a határidőnaplónkért nyúlunk, amikor a barátunk jelzi, hogy jó volna összefutni. Órámra pillantok hát. és leterítem az újságom egyik felét a kispadra, a másikat meg olvasnám. Az első soroknál rájövök azonban, hogy már reggel kivégeztem, így ezt a lapot is magam alá teszem és nézelődni kezdek. Alig emelem föl a fejem, a piac felöli ösvényen (háttal ülök a kricsminek). felbukkan az ember. „Csak ez ide ne üljön!" — villan át azonnal az agyamon. Kabátja zsákból készült, madzaggal van a derekán összekötve. Ha valamelyes egység felfedezhető öltözékében, akkor az épp a madzaggal kapcsolatos, mert szellős aktatáskája ugyanilyen madzagon csüng a válláról. Amikor tekintetünk találkozik, kék nefelejcsek nyílnak boldogan széthúzódó szemréseiben, borvirágos orra a felkelő nap, jobb karja előre lendül, széles körmű mutatóujja egyenesen a mellemre céloz. „Ismer ez engem? Vagy bárkitől lejmolna, akit az isteni kegyelem e pillanatban útjába vet?" A padra sandítok, hogy a szélén ülök-e, vagy a közepén, s hogy miképp is volna jobb. — Jó napot kívánok! — veti meg a lábát nagy barátsággal. Hasonló hangnemben fogadom az üdvözlést. Mintha kissé meglepődne, de ez csak a pillanat töredékéig tart — Fodorka István vagyok — löki elém a markát ői is megmondom a nevem, azután kezet rázunk. — Már csak azért! — néz a szemem közé egy pillanatra megkeményedve. — Hogyha az embernek köszönnek, azt fogadni kell! — Én is így tartom — bólintok rá. — Szegedi parasztember vagyok — mondja erre Fodorka István. Erre nem tudok mit válaszolni. Éppen szegedi? És éppen paraszt? Hangjában nyoma sincs sem szegedi, sem másféle tájszólásnak. A marka, az csakugyan széles és kemény parasztmarok. Akkor miért ne lehetett volna akár szegedi is — sok-sok évtizeddel ezelőtt?... — Itt dolgoztam egész nap a Tóthnál — bök lapos hüvelykujjával a háta mögé. Tudnom illene, ki a Tóth. de sajnos csak találgathatom magamban: piaci árus, zöldségtermelő? ... Alighanem az, valami őstermelő, mert Fodorka István földdel dolgozott, erről vallanak fekete körmei, tenyerének kapanyéltől fényes keményedései, és szétmosott szálú ruházata, mely minden olyan anyag illatát magába szívta volna és árasztaná, amely egy kicsivel is tisztátalanabb mint a széljárta anyaföld ... — Most megyek, és leöblítem — hunyorít a kricsmi felé. aztán ismét erősen a szemem közé néz: — Annyi jár az embernek, le kell öblíteni, nem igaz? — Persze hogy — bólintok, noha kapálás közben sem igen tarthatta szárazon a torkát. — Na isten áldja — löki elém ismét a kezét. — Már csak azért. .. Haragszik, hogy köszöntem? ... — Dehogyis haragszom — igyekszem meggyőzni erős szorítással. — Azért nem szabad haragudni. Köszönni... kel az embereknek. Szegedi parasztember vagyok én ... Az utolsó szavakat már csak maga elé motyogja, útban a kricsmi felé. de a keze úgy jár mintha lépkedne valaki az oldalán... TRENCSÉNYI IMRE