Délmagyarország, 1981. június (71. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-14 / 138. szám

Vasőrnan. Mníns 14, Ember, aki tükröt árult N

e küldjön el. uram. hadd mondjam végig... Azon a reggelen, amelyen ez a történet kezdődött, korán keltem. Március volt, a nap olyankor már besüt a szobám ablakán, az ég makulátlanul ragyog a háztetők fölött, az ember úgy érzi, ki kell mennie a hívogató kékség alá, hogy végre-valahára nagy lélegzetet vegyen, megteljen a tavasszal, az újjászületés csalóka ígéretével. Szomszédaim még javában horkoltak a rabicfal mögött, amikor kiugrottam az ágyamból, és kiszaladtam a fürdőszobába, hogy derékig megmosakodjak a hideg csapvízben. noha ez nem tartozott a szokásaim közé: rendszerint, csak a csípát dörzsölöm ki a szememből, éppenhogy megnedvesítve az arcomat. Tudja, 60ha nem voltam megelégedve a képemmel. Ez az orr, ez a száj, a rövidlátó szemek — semmi megnyerő, holott én úgy hittem mindig, szimpatikus figura vagyok. A barátaim annak is tartottak, csak azt nem értették, miképp lehetek jóban annyiféle emberrel. Ez nekem soha nem okozott gondot. Ha egy költővel beszélgettem, szinte magam is költővé váltam, ha pedig egy vasesztergályossal hozott össze a szerencse, semmi nem érdekelt jobban az esztergálásnál; meg aztán szeretek mások kedvében járni. Nos. aznap reggel,. ahogy borotválkozás közben a tükörben figyeltem magamat, az a borzongató érzésem támadt, voltaképpen olyan vagyok, mint az arcom: semmilyen. Begyakorlott felejtő technikámmal azonnal kiütöttem a fejemből ezt a képtelen gondolatot, sietve felöltöztem, pénzt vettem magamhoz, majd végiglapoztam a, noteszemet, fontolgatva. kit ls tüntessek ki társaságommal a délelőtt. Talán a valóban pompás, tavaszi idő volt az oka, egyik ismerősömet se találtam odahaza. Már a huszadik számot tárcsáztam növekvő türelmetlenséggel és aggodalom, mai, mihez kezdek a nap hátralevő óráiban; végül úgy döntöttem, nem esek kétségbe, nem illik hozzám. Nagynénikém nem volt odahaza, pedig végszükség esetén vele múlattam az időt. elkártyázva tőle kuporgatott forintjait. Később persze mindig vásároltam a számára valami csekélységet, kis üveg bort. tortaszeletet, diabetikus finomságot. Nagynénikém hetvenkét éves, szobája, mint a legtöbb hasonló korú öregasszonyé: alig lehet mozdulni benne a különféle kartondobozoktól, amelyekben isten tudja miféle, válamire-egyszermég-jó-lehet kacatokat őriz. Van egy mániája: tükröket tart A fürdőszobában hármat, az előszobában négyet; tükör van a ruhásszekrény ajtaján kívül és belül, tükör a konyhában is, a szobában tükrök arzenálja: falitükör. talpas tükör, kézitükrök, kistükör, nagytükör, nagyítótükör. Nos. ahogy a sikertelen hívások után felemelkedtem a telefonasztalka mellől, egyszerre tizenöt tükörben éreztem tükröződni a mozdulataimat. amelyekről úgy találtam, igen bizonytalanok ahhoz, hogy a sajátjaimnak ismerhessem el őket. Elhaladtam a falról ferdén lenéző nagytükör előtt, amelyben a szerteszét világló kistükrök egyszerre tizenöt irányból mutattak engem, amint puklis háttal imbolygok az alattomosan összezsúfolt bútorok között, s akár oldalról, hátujról, vagy szemből szemléltem magam, igen lehangolt ez a mozgás, e tartás, az imbolygó léptek. Ügy járkáltam abban a szobában. mint akinek sejtelme sincs, miként került oda, s hogyan szabadulhatna a csapdából. S lássa, még az is tükröződött az arcomon. fogalmam sincs, hová szökhetnék e levendulaszagú bútorraktárból. s miért js kellene menekülnöm onnan! Csak bámultam a tükörképeimet: h4t nem olyan az az ember, mint akinek van két távoli fia. két tanult szakmája, amiket nem művel, vannak ruhái, amelyeket mind másoktól kapott, van húsz Ismerőse. akiket nem talál amikor szüksége volna rájuk, van tisztességes. jól hangzó neve. amelyet szórakozottan hallgat, mintha nem is őt szólítanák. Görcsbe rándutt a gvomrom. megszédültem. a csönd zakatolni kezdett a fiilemben, majd csöndekre szakadt. külön-külön csöndekre, csendszigetekre, és rám zuhant a múlt Láttam magamat majomkodni gyerekkoromban: ..Tniapacs. nem ér a nevem!" Reszelem a munkadarabot. közben mosolvgok: t"dom soha nem leszek lakatos Feszült arccal figyelek az előadóra, noha egvetlen szava nem érdekel, az egyetem alibi: el kell töltenem az Időt. amíg végre megérzem majd, ki is vagyok valójában, s akkor majd vállalom magam, de addig: nem ér a nevem, nem vagyok azonos! Láttam, amint szégyenlős-zavartan megköszönöm első fiamat az anyjának a szülőszobán, s közben arra gondolok: mire hazajönnek, én már nem leszek otthon. Szerelemről beszéltem a másoaik gyermekem anyjának, akartam is érezni a szerelmet, mert már nagyon . szaladt velem az idő, jó lett volna, ha én lehettem volna „az ember, aki szeret". Szeretlek, hadartam, pedig másra áhítoztam már, nagyobb, foniosabb szerepre, valamire, ami már nem is szerep, hanem maga az élet, a feladat, amelyre születtem, amit vállalhatok anélkül, hogy becsapva érezném magam! S miközben mindezen elmúlt pillanatokat egyszerre éltem újra, láttam a nagynénikém szobájának tükreiben jelenvaló magamat is, a puklis hátamat, imbolygó, tétova lépteimet. az arcomat, és üvölteni kezdtem: nem, én nem vagyok ilyen! Mint egy eszelős, vagdalkoztam, öszszetörtem a tükröket, hogy megszabaduljak a képmásomtól egy szórakozott, idegen ember arcától. amelyhez nekem semmi közöm. Kivertem az ablaküvegeket is. s már azon voltam, hogy levetem magam a negyedik emeletről. az ugrással bizonyítva, nem vagyok azonos, nem én vagyok, aki így éltem, amikor megcsörrent a telefon: egy ismerősöm hívott, ünnepelni. Boldogan mentem. Mit mentem! Rohantam, vágtattam abban a friss, tavaszi záporban, mert akkor már esett, s furcsamód délután volt Megittunk két üveg pálinkát. ő berúgott „Te — mondja egyszeresak —, hol az istenben az arcod?" Nevettem ezen az ostoba kérdésen, de ő egyre erősködött. hiába mereszti rám a szemét, nem lát engem, nincs arcom. elveszítettem valahol, vagy lemosta a tavaszi zápor, isten tudja, de már nincs meg. -Adj egy tükröt!" — mondtam megbocsájtóan mosolyogva, de hiaba kerestük össze az egész lakást, nem találtunk tükröt, noha ismerősöm váltig állította, hogy volt neki, nagyon jó kis tükre volt, biztosan meg is van valahol, ellentétben az én arcommal, amely végképp elveszett. Megijedtem, de nem mutattam. Barátságosan elköszöntem tőle. lerohantam az utcára. Sötét volt már, késő éjszaka, a kirakatok nem világítottak, nem tudtam üvegük tükrében ellenőrizni magamat. Lesiettem a folyópartra, de a hold arcát felhők kendőzték. így a folyóban sem tudtam megnézni magam. Három félrészeg alak bóklászott a rakparton. hozzájuk léptem, hogy egy kistükröt meg valami fényforrást kérjek tőlük, de ők sajnálatosan félreértették a közeledésemet, és agyba-főbe vertek. Hajnalig botorkáltam a városban. majd a szürkület világánál megpillantottam magamat egy drogéria kirakatába állított kézitükörben. Feldagadt arcomból vaksin^ hunyorgott a szemein, kék volt az ajkam, véres az orrom. de nem éreztem fájdalmat, csak örömet: van arcom! Elcsörömpölt mögöttem az első villamos, s egyik pillanatról a másikra ráébredtem a feladatomra. Amint látja, azóta tükrökkel házalok. Nálam mindenféle tü'«ör kapható: homorú, domború, síktükör és görbetükör, és higgye meg. uram. mindegyik hű képet ad. vegye meg bármelyiket! Ne mondja, hogy nincs szüksége rá. higgyen nekem, ha valaki, én aztán tudom, milyen fontos, hogy kéznél legyenek a tükrök, főleg manapság, amikor mindenki arra szövetkezik, hogy a másik arcát lehazudja. Ne ne csukja be az ajtót, eresszen be. nézze, itt van ez a különleges... De hát mit csinál? Ne törje össze a tükreimet. ne tegven tönkre! Én vagyok „az ember aki tükröt.. " Hallja? Miért csinálta ezt? Most nézze meg. erről lejött a foncsor' Az áldóját magának! Mit művelt velem?! Lássa csak. ha belenézek ebbe az üvegbe, nem látok mást csak az eget, az eget. uram a lakatlan. makulátlan eget' Miért tette ezt vejem? Hát most hol vagyok én? Milyen vagyok én? Ki vagyok én? Adja vissza az arcomat uram. hiszer még egy ilyen arc is jobb annál amil az ég tükröz, a makulátlan ragyogó márciusi ég! HORVÁTH PÉTER Csanády János Rideg a reggel Rideg a reggel betű nélkül, agyamban álmok szállanak. szívem hidegen dobban, a variak, kávé-madarak telepszenek ér-ágaimra, álmaimon gondolkodom, mesevilágban, otthon iártam tágas paraszt-udvarokon, szívélyes szóval diót raktak sapkámba, zengett a szüret, nem kejl már szétszednem agvamban mindent megtartó eszemet; ezt álmodtam, bizton emlékszem, , s küzdelmekre a várfokon, a kamra-ablak lőrés volt. és várfal-palánk a kerti lom, nincs semmim, naponként szemem zsíroskenyeremre vetem: * szemem megáll reggelimen, ebédemen, rideg a ködben betű nélkül, a köd ritkul, az égbolt kékül, a város zúg tovább, s én dobbantok a hajnalokban várom az új álmok raját.) Szeder Katalin Az utolsó labda Szatyromban száz haszontalan kacat tolong vadul: zsebkendő, gyógyszer, kiskabát s a labda legalul. Bejártam vagy hat üzletet, fiam névnapja van. (Ha azt remélem, hogy lelek, csak áltatom magam ...) Féltett zsákmányként hordozom körül játékszerét.' bár míg van iártánvi erőm. még én is játszanák. - Más ételét nem szívelem, más pénze nem hitem, de nincs a játszótereken egy felnőtt hinta sem! Kis labda, nem került reá sem föld, sem óceán, megcsalt barát vagv fegyverek. . lármát sem csapna tán. Fehér csupán és zöld babos, de ugrik, száll, suhan egy kéztől harminc másikig, pörög határtalan. ígérem, útra nem dobom, nem célzok ablakot, nem csattan rémült arcokon, esőben felragyog. A méltóság másé legyen, villák, luxuskocsik, engedjétek csak azt nekem, hadd játsszak még kicsit! Ha elfáradtam, másra kell olaj, gáz, fahasáb. Nem éghetek magamban el. Tegyétek legalább ládám a földbe rendesen: hadd hallják, szél ha fúj, felül a foszló holttetem s a labda ott alul. Apáti Miklós Egy mondat a gyermekekről de akár négy mondatot is érdemelnének mert négy gyermekem van, tételesen: Miklós. Balázs, Ádám és Bence, külön-külön mesélhetnék róluk, egymásnak akár. vagv akárkinek, s mégsem mesélek, mert gyereket magának csinál az ember, társadalmilag ez a legbonvolultabban szabályozható ' egyéni, családi, közösségi tett. lám. hiába súit saiát anyagi helyzetem, én már maradok őbennük boldog, mert elmúlhatnak a verseim, a mondataim rámomolhat barlangom, lakásom, de ők nem múlhatnak el, nem egvezem bele. miattuk nem vívok íeavveres békeharcot, miattuk lesem a TV-HÁBORÜT. s az árakat miattuk kérdezem vándorutamból föltekintve: hová menetelnek négv fiaim, s hová juthatnak el eeváltalán. s velem vagy nélkülem — én ezt a világot akartam s ha ráiuk mégis ezt hagvom. ígv változatlan négy szempár vádol, kenveret kér. szeretetei esd,- szabadságot követel önfegveimet remél e négv gvermeki szempár, mit feleliek. hogy megtettem mindent7 hogv miattuk nem tettem semmit? ez itt a kérdés. BARÁTAIM!