Délmagyarország, 1981. május (71. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

12 Vasárnap, 1981. május ÍÖJ Kettesben anyuval semmihez. Soha nem vezettem háztartást. Sok barátom van. Nem akarom feladni a függetlenségem. — Elég jól ismerlek. Nem kívánok tőled lehetetlent. Tudom, hogy mire számíthatok. — Helyes — mondta Emília. — Sok cuccot hozol? — A lehető legkevesebbet. Nagykorú vagyok, tudok főzni, , mosni, vasalni és takarítani. Nem fogok belepofázni az életedbe. — Hozzál valami kaját — mondta Emília. — Nincs itthon semmi. Hozzál kenyeret, meg valami konzervet. Van egy üveg borom. Aztán majd dumálunk. Anyu azt hiszi, hogy még alszom... Közjáték M

árta, a feleségem három órát engedélyezett számomra, hogy összeszedjem a holmijaim, és örökre eltűnjek az életéből — Takarodj innen — mondta tárgyilagosan és nyugodtan. — Vidd magaddal a vackaid, mindent. ami a tied. Emília akkor már zuhanyozott a fürdőszobában. Az ablaknál álltam, begomboltam az ingem, karomra csatoltam az órám. Nem voltam ideges, csak fásult és kimerült. Azon tűnődtem, miképp lehetséges, hogy nem hallottam Márta lépteit, vagy az ajtó nyikorgását. Mikor Emília megmerevedett a rémülettől, és hevesen ellökött magától, Márta már az ágy mellett állt, és nézett bennünket. Nem gyűlölködve nézett, inkább szenvtelen kíváncsisággal a tekintetében, mintha két bogarat bámulna a földön. Talán eppen Márta valószínűtlen, hideg nyugalmának köszönhető, hogy elkezdtem nevetni. Nem tudom, mennyi ideig nevettem. Emília közben szótlanul kiment a fürdőszobába Márta rágyújtott, és leült az egyik karosszékbe. — Mit röhögsz? Azt hitted, tényleg elutaztam? — Mindig hittem neked. Nem szoktál hazudni. — Sokat utaztam. Ti meg persze alig vártátok, hogy eltűnjek. Nem baj. ennek most vége, — Nem utazol el többé? — Sokat fogok utazni. Talán többet, mint eddig. Te viszont elmész innen a francba. Nincs vita, nincs bocsánat. Régóta tudok az ügyeidről. Csak hát az ember ojyan hülye, hogy mindent a saját szemével akar látni. Legalább szereted? — Kit? — Ezt a csajt. — Nem tudom. Márta legyintett, elnyomta a cigarettáját. Emília bejött a szobába. A bőre enyhén kipirult a forró víztől, és ahogy fel-alá sétált. megtelt a levegő a z.öld alma kellemes illatával. Emília a bugyiját kereste. — Az agy alatt lesz — jegyezte meg Márta. — Kösz — mondta Emília. behajolt, némi keresgélés után megtalálta és felhúzta. Nem beszélgettünk, csak néztük, ahogy öltözik. Hosszú, szőke haja volt, és elég sokáig fésülködött. Az ajtóban egy pillanatra megállt, mintha eszébe jutott volna valami, de aztán csak ennyit mondott: — Sziasztok, Márta figyelmesen nézegette a körmeit. Kissé hosszára nyúlt a csend, éreztem, amint lassan elönt a verejték. — Adj egy cigit. Rövid Marlborót szívott mindig, a kedvenc cigarettám, üzletkötőként dolgozott egy kereskedelmi vállalatnál, és kapcsolatai révén a lehető legolcsóbban jutott külföldi áruhoz. Két évi házasságunk alatt kartonszámra szívtam a cigarettáját De tudtam. hogy valószínűleg ez az utolsó szál, amelyet Márta jóvoltából ingyen elszívhatok. Megkínált és tüzet is adott. Nem remegett a keze. Az enyém sajnos remegett. — Mit akarsz csinálni? — kérdeztem. — Kirúglak. Most elmegyek, és délután ötre, mire hazajövök, eltűnsz a cuccaiddal együtt. Ki volt a csaj? — Nem mindegy? — Tulajdoniképpen mindegy — mondta Márta. — Kirakatrendező. Hónapok óta ismered. A barátaid elárulták Segíteni akartak nekünk. A szomszédok is besúgtak. Ök se akartak semmi rosszat. Ilyenkor mindenki jót. akar. Aztán röhögnek rajtunk Pontosan tudtam, nogy mi történik a hátam mögött. — Rohadjanak meg a barátaim és a szomszédok. Miért tűrted idáig? — Adtam egy kis haladékot. Biztosra akartam menni. Meg aztán nekem is volt néhány ügyem. Persze rólam senki nem tud semmit.. Té soha nem voltál jó szervező. Nincs fantáziád. Szerencséd sincs. Jobb volt vele, mint velem? — Jobb. Felszabadultabb az ágyban, mint te. — Legalább tanulsz valamit tőle — mondta Márta és felállt. — Pocsék szerető vagy, önző és nem is túl szenvedélyes, ötkor visszajövök. Tűnj el a cuccaiddal együtt. Elment és én egyedül maradtam. Arra gondoltam, hegy Emília már biztos hazaért. így hát a telefonhoz léptem, és tárcsáztam a számát. — Gondoltam, hogy felhívsz — mondta Emília — Mi történt? — Semmi különös. Márta kirúgott, Csomagolok és megyek. — Hova? — Hozzád. Nincs más lehetőségem. Emília hallgatott. A helyében én is ugyanezt tettem volna. Az utóbbi években ritkán érnek meglepetések. — Tudom, hogy nem lelkesedsz az ötletért. De tényleg nincs más lehetőségem. Napokon belül szerzek egy albérletet. Nem maradok sokáig a nyakadon. Emília sóhajtott. Az ember csak végszükség esetén kérjen szívességet a barátaitól, ha már nem akar megalázó vagy nevetséges helyzetbe kerülni. — Ne felejtsd el, hogy bűntársak vagyunk. Csak nem kívánod, hogy könyörögjek? — Ugyan, ne. viccelj. Meglepődtem, ennyi az egész. Szívesen segítek. — Csak pár napról van szó. Igazán nem nagy dolog. — Hát akkor gyere — mondta Emília. — Megszoktam mar, hogy egyedül élek. Nem értek A csomagolás nem volt kö.iynyű feladat. Széles hitvesi ágyunkon lassan áttekinthetetlen piramissá nőtt a sok kacat. Közben eltelt két óra, és akkor beláttam, hogy holmijaim nagyobbik részétől örökre búcsúznom kell. Se időm, se terem nincs ahhoz, hogy mindent magammal vigyek. Elkezdtem hát kiválasztani mindazt, amit nélkülözhetetlennek véltem, de a bőröndöm így is tíz pere j alatt megtelt, és végül rá kellett térdelnem, hogy valamiképpen be tudjam zárni. Néhány perccel öt óra előtt jobb kezemben a formátlanná tömött bőrönddel bal kezemben a teniszütővel és a magnetofonnal elindultam Emiliához. A barátnőm helyett egy levél várt rajzszeggel az ajtóra erősítve. Feltéptem a borítékot, és némi nehézség árán elolvastam i Emília kusza kézírását. „Drága Zolikám! A kulcs Itt j van a borítékban. Váratlanul el i kellett utaznom, de holnap valószínűleg hazajövök. A frigóban | találsz egy üveg bort. azt megihatod. Szörnyű bonyolult minden, majd talán elmesélem. Csókol Emília." Bementem a lakásba. Divatlapokon, ruhadarabokon, hanglemezeken gázoltam keresztül,' fel-' ! rúgtam egy hamutartót, mire az i ágyhoz értem. Nem volt kedvem kicsomagolni a bőröndöm, csak ledobtam a cipőm, és az ágyban hanyattfekve a mennyezetet bámultam egy ideig. Aztán felugrottam, a jégszekrényből kivettem a bort, belenyomtam a dugót az üvegbe és iltam. A bor hideg volt és savanyú. Bekapcsoltam a televíziói, de csak a képet néztem, a hangra nem voltam kíváncsi. A bőröndömbe rúgtam. Kipattant a zár, holmijaim a földre ömlöttek, zavaros, áttekinthetet- ! len és értelmetlen egyveleget al- ] kotva Emília holmijaival. Később telefonáltam Mártának. — Hogy vagy? — kérdeztem, mikor felvette a kagylót. — Remekül — mondta Márta. — És te? — Pompásan érzem magam. — Ittmaradt egy csomó cuc- i cod. Mit csináljak vele? — Dobd ki. — Hova dobjam? — Ahova akarod. Nincs semmire szükségem. — Biztos, hogy jól vagy? — Persze. Csodálatos érzés a szabadság. Mintha hirtelen kitágulna a világ. Te nem így érzed? Márta hallgatott. Aztán mikor megszólalt, kis bizonytalanságot éreztem a hangjában: — Ha valamire szükséged van, telefonálj csak bátran. — Kösz. Igazán rendes vagy — Mindnyájan nagyon rendesek vagyunk — mondta Márta, és lerakta a kagylót. Üvölteni szerettem volna, de J csak hallgattam makacsul összeszorított szájjal és tétován, ctita lanul álldogáltam az idegen szoba közepén. Nyomasztó bizonyossággal éreztem, hogy nem teszünk egyebet, mint homályos vágyakkai, gyűlölködve keringünk, bújócskázunk, marakodunk, vonzva, . taszítva, összetörve egymást és i leginkább önmagunkat. Közben I egyre kisebbre zsugorodunk. CZELE GYÖRGY Ha sokat eszem, erős leszek... Anyu úgy sakkozik, mint egy világbajnok... Szerencsepuszi nélkül nem indulok el az iskolába