Délmagyarország, 1981. május (71. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-31 / 126. szám

10 Vasárnap, 1981. május 31. Hétköznapi könyvünnep A

z előző évekhez képest hétköznapi ünnepe lesz az idén a könyvnek. A szó nemes értelmében hétköznapi, nem vonja el figyelmünkét a könyvhét lényegéről, a könyvről semmilyen csinnadratta, látványos akció. „Csupán" a könyvre figyelünk, s mindarra, ami kapcsolatos vele. irodalomra, a klasszikus örökségre és a dinamikusan mozgó, örökké változó élő organizmusra; a kiadókra figyelünk, akik bábáskodnak a kéziratok fölött, válogatnak és rendszereznek, s művelődéspolitikánkhoz igazítják a kínálatot, igyekeznek fölmérni és kielégíteni az igényeket; a nyomdákra figyelünk, ahol egyre színvonalasabb technikai berendezésekkel világviszonylatban is egyre több versenyképes köteteket állítanak elő szedők, fotósok, gépmesterek, könyvkötők; a könyvterjesztésre figyelünk, arra az apparátusra, amelynek fogaskerekein át eljut hozzánk az új termék. És az olvasóra figyelünk, a könyvszerető, a mindennapi betevő betűre éhes, mind gyarapodó seregre, akik érdeklődő kíváncsisággal böngészik a könyvheti kiadványokat, lapozzák a pavilonok kínálatát, s telt szatyrokkal s laposabb pénztárcával, de majdan gazdagabb szívvel és ésszel nyerik meg csatájukat. Minden új akció az előző időszak alapjain épül-szcrvezödik. Érdemes hét felidézni az 1980-as könyvhét adatait. Tavaly a könyvhétre 95 mű jelent meg, 2 millió 400 ezer példányban. A könyvterjesztés forgalma 117 millió 200 ezer forint volt. Az előző évhez képest a budapesti forgalmat biztosító Állami Könyvterjesztő Vállalat 21,4 százalékkal, a vidéket ellátó Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat 25,1 százalékkal, a szövetkezeti könyvterjesztés, mely elsősorban falvakban es tanyákon érdekelt, 18,9 százalékkal növelte forgalmát. A statisztikai adatok azonban egy kicsit mindig csalókák. Azt lenne egyszer igazán jó felmérni, hogy hányan olvassák el a megvásárolt köteteket, melyek nyerték meg az olvasók tetszését és miért, s mely kiadványokkal voltak elégedetlenek. Ez vinne közelebb az olvasói igények föltérképezéséhez, ez segítené a kiadókat a válogatásban, a példányszámok megállapításában, a terjesztőket pedig, hogy milyen típusú könyveket hol szeretnek jobban vagy kevésbé. Tény, hogy a könyvszakma is gondok sokasagaval küszködik. Erről beszélni még könyvünnepen sem ünneprontás. A gazdasági derékszíj szűkebbre fogta a kiadás, könyvterjesztés lehetőségeit is. A rendszeres vásárlók zsebükön érezhetik a könyvárak emelkedését, de a felmérések ennek ellenére azt tanúsítják, hogy a könyvkiadás emelkedő könyvárak mellett is fejlődő tendenciát mutat. S ez már társadalmi fejlődésünk, nemzeti tudatunk gyarapodását jelzi. Azt röviden, hogy még mindig nő az igény a könyvekbe foglalt szellemi kultúra iránt. Az olvasói elvárások átrendeződését jelzi viszont, hogy különösen a szakkönyvek iránti érdeklődés emelkedik fokozott sebességgel. A mind több szabad idő sokak számára teremtett lehetőséget értelmes és hasznos munkára. A kiskerttulajdonosok, a barkácsolók, az autósok, a túrázók egyre nagyobb számban keresik szabadidős tevékenységüket segítő szakkönyveket, kiadványokat. De a turizmus, az utazási kedv is új és új kötetek kiadására serkenti a kiadókat. Ez nem szorítja háttérbe a szépirodalmat, hisz nemrégiben fogalmazódott meg egyre élesebb, mennyi adóssága van a könyvkiadásnak a klasszikusok vonatkozásában. A magyar irodalomtörténet legkiválóbb alkotóinak köteteit gyakran hiába keressük a könyvesboltok polcain, pedig ezekkel minden felnövekvő nemzedéknek nemcsak találkozni kell, de életreszóló barátságot is kell kötni. Az ünnepi könyvhetek sorozata régóta nem csupán a könyves emberek ügye, hanem egész közművelődési rendszerünket próbára tevő közös feladat. Könyvtárak és múzeumok, iskolák és üzemi szakszervezeti bizottságok, népfronlaktivisták és fiatalok kollektív munkájával, színes és gazdag programjaival igyekeznek emlékezetessé tenni a június 5-ig tartó eseményeket. S. hogy az idei könyvhét sem mentes különösségtől, arra csak néhány példát. A megnyitó napjai egybeesnek a Magyar Kommunista If júsági Szövetség X. kongresszusával, e jelentős, nem csupán hazánk ifjúságát érintő eseménnyel. Most ünnepli a Magyar Üttörők Szövetsége megszületésének 35. évfordulóját, a könyvhét jó alkalom hát arra. hogy a legkisebbekhez is közel vigye az irodalmat, a világról szóló alapismereteket, a rajzokat, fényképeket. S azt sem feledhetjük ezen a hétköznapi ünnepen, hogy ebben az évben emlékezik az egész világ Bartók Béla születésének 100. évfordulójára. A könyvkiadás is úgy tempírozta köteteit, hogy jut Bartók-kiadvány a könyvheti polcokra is. Az idei könyvhét emblémája egy középkori fametszet részlete. Utal ez a szép dokumentum a magyar könyvkiadás eddigi tán legnagyobb vállalkozására, a vizsolyi biblia közelmúltban megjelentetett hasonmás kiadására. • Ma már szinte fölmérhetetlen, milyen jelentősége volt a XVI. században a teljes biblia lefordításának, milyen kultúrtörténeti és honfiú vállalkozás volt magyar nyelvre ültetni és a vizsolyi nyomdában kinyomtatni az első teljes magyar bibliát, melyet ,.Károli-bibliaként" ismerünk. Károlyi Gáspár fordítása nem éppen műfordítói bravúr, mégis úttörő jelentőségű tette a XVI. század magyar irodalmának. Németh László így ír róla 1929-ben: „A közel száz kiadás fölé került Károlyi Gáspár név voltaképp egy kollektív erőfeszítés neve ... Károlyi, a bibliafordító, szimbólum ez: totem a törzsért." Ilyen kollektív 'erőfeszítés a Magyar Helikon vállalkozása, a vizsolyi biblia hasonmáskiadásának megjelentetése. Ehhez a hatalmas könyvészeti csemegéhez méltó a könyvheti lista többi darabja is. Elsősorban a kiváló néprajzi kötetek, a féláru antológiák, a kortárs prózaírók új művei és a külföldi kiadványok számíthatnak sikerre. Bizonyos, hogy az idei „hétköznapi" könyvhét ünnepnapjai folytathatók mindanynyiunknak, mindennap. TANDI LAJOS REICH KAROLY RAJZA Homérosz A

z asszony úgy fújtatott, mint egy gőzmozdony, amikor letöttyent az állomási resti fájdalmasan reccsenő faszékére. Kettőt félretaszított az útjából, mire amóbaformájú déli felével sikerült telibe találni a felém eső széket. Mint operatör a kamerával, végigjártattam szemem a mozgó hústornyon. — Könnyebb átugrani, mint megkerülni — gondoltam mintegy végső ítéletként, és a könyv fölé hajoltam. Néhány perc múlva megrándult könyököm alatt a pecsétes abrosz. Felnéztem. Az asszony keltkalácfe képe meredt rám a szomszéd asztal sarkáról. — Olvas? — kérdezte, mert látta, hogy olvastam. — Olvasok — mondtam, mint aki összeomlott a bizonyíték súlya alat. Rajtakaptak. — Kitől olvas? — Hogyhogy kitől? — Ki Irta? — Homérosz. — Aha. Homérosz — mondta olyan hangsúllyal, mint aki már régen sejtette, de most sztán végképp megbizonyosodott felőle. Képesnek tartott ilyesmire. — Szóval Homérosz.' Az egy görög bölcs — jelentette ki megfellebbezhetetlenül, igen, ő MÉG EZT IS TUDJA. — Igen, olyasmi, görög bölcs — adtam meg magam és igyekeztem ismét a könyvlapok fedezékébe visszavonulni. Hagyott vagy két percig. Addig, míg rendelt egy kávét. Cukor nélkül! Ezt külön hangsúlyozta, mint akinek ez a legfontosabb. — Megszólal a sírvilág! — Mit csinál a kicsoda? — riadtam föl. — Megszólal. — A sírvilág? — Az. A sírvilág. Passuth László irta. Nem tetszett olvasni? — kérdezte csodálkozva. — Nem — vallottam be. — Hát az Esőistent?... — Aki siratja Mexikót? — kaptam a szón, mint vádlott az enyhítő körülményt ígérő mozzanaton. — Azt olvastam. — Jó könyv, mi? — Jó — hagytam rá abban a reményben, hogy ezzel megfizetem a nyugalmam vételárat. Tévedtem. — Én nagyon szeretek olvaspi, amióta leszázalékoltak. Van időm. Az a rohadt szemét is itthagyott! Hát nem! Azért sem nyitok lelki szennyesládát! Nekem is van bajom... itt van például ez a vonat, amely az orrom előtt húzott ki. Vegye tudomásul, hogy most nekem ez a legnagyobb bánatom. Nagyobb mint, hogy. őt „az a rohadt szemét" otthagyta. Bár te is hagynál már engem békében! Na, de megállj, majd adok én r^eked! Ellentámadásba lendültem. — Omlett. Ismeri? — Nem. Ki írta? — Fixir. William Fixir, angol költő és fényképész. Omlett dán királyfi. Dráma hat elvonásban és tizenöt pépben. A főszereplő Omlett, a nagyétvágyú királyfi, aki emberfejet tart a kezében és megkérdezi a közönségtől: „Enni, vagy nem enni?" Ezt olvasta-e? A szomszéd asztalnál két fiatal egyetemistaforma pár ült, s már jó ideje volt néma szurkolója különös „ütésváltásnak". Most hangosan felröhögtek. Nyihogásuk bátorító biztatásként hatva, mozdított ki újabb támadásra, mellyel a feltűnéstől való félelem okozta bénultságból próbáltam kitörni. Zsíros cafatokban lógó hájára esett a pillantásom. — És a Wajat ismeri? — Milyen vajat? — kérdezte szemrebbenés nélkül, mint aki az előbbi szúrást fel sem vette. — Hát a Hemingwajat! — pontot érő találat. A vinnyogással cifrázott nevetés olyan volt, akár a jókor villanó jelzőlámpa. Ráadtam még egy lapáttal. — Legnagyobb regénye az öreg szakács és a zeller. Kubában játszódik. Mákos Kubában. Olvasta-e? A felém háttal álló széken kicsavarodott derékkal hátrafordulva olyan volt, mint az ártatlanság és értetlenség absztrakt szobra — tévedésből márvány helyett faggyúból. Parnás-zacskós szemgödre mélyén ülő zöldesbarna szemében nyoma sem volt az ébredező gyanúnak, még kevésbé a rászedettek megbántottságának. Rám nézett, de mégis befelé figyelt, láthatóan kutatta, NEM ISMERI-E MÉGIS Omlett dán királyfit, s nem olvasta-e véletlenül az öreg szakács és a zellert. Gondolkozott, gyötrődött. Látszott a hatalmas ember gyermekien alázatos igyekezete, hogy kedvemre válaszoljon. Végigfutott a hátamon a hideg, gyomrom összerándult, s éreztem, vörösödik az arcom. Éreztem, az ellenfél nélküli győzelem íze megkeseredik a számban. Megváltóként érkezett a pincérnő a feketéspohárral. — Cukor nélkül? — kérdezte az asszony. — Cukor nélkül — bólintott hozzá a felszolgáló és elfordulva rámnevetett. — Hetek óta idejár. Mindenkivel beszélgetni akar. Ne álljon szóba vele! — súgta oda. mint aki félti az üzlet hírnevét. Nem válaszoltam. Összecsuktam a könyvet és még mindig lángoló képpel a no felé fordultam. mutatván, hogy jóvá akarom tenni az előbbieket. — Szaharin — mutatta felém. Arckifejezésén a tökéletes nyugalom tükröződött: az igyekezetem éppúgy hidegen hagyta, mint a szemtelenségem. — Ez a rohadt cukorbaj! Ez az oka! — Minek? — szóltam gyorsan, hogy figyelmemmel törlesszek valamit. — Hogy ez a mocsok disznó megint elhagyott. — A férje? — Az meghalt a háború végén. Alig ismerte a kislányát... De ez már másodszor! Tudja, először mikor? Amikor a lányom beteg lett. Nem bírta a kínlódását, hát elment. Én hordtam a hátamon a tizenhét éves gyereket a kórházba. Egy egész évig. — Mikor jött vissza a... — Az a szemét? Amikor • a gyerek meghalt, rá fél évre. — És mikor ment el ismét? — Most, hogy leszázalékoltak, ötszázas cukrot mutattak ki. Másnál már állítólag halálos, de én erős vagyok. Mégsem engednek dolgozni, pedig az tenne jót. Csapos voltam és büfés is — az állomáson ... hiányoznak az emberek. Érti? Azt hiszem, értem. Nyelvemen volt, hogy valami biztatót mondjak, amikor megjelent a pincér egy jókora szelet tortával. Letette az asszony elé és elment. — Ezt kinek hozatta? — Magamnak. Egye meg a fene a szaharint! — Nem szabad, árt... ! — Árt! Akkor is csak egyszer élünk! Mit várjak még? Hogy rámenjen a cukorbaj a szememre is? Legyek olyan mint a maga Homérosza? Vak? Legyen már valami örömem is ebben az életben! IGRICZI ZSIGMOND