Délmagyarország, 1981. április (71. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-26 / 97. szám

12 Vasárnap, 1981. április 19: A geometria metamorfózisa E

gy neves amerikai pszichológus a következő kísérletet végezte két, egymástól elszigetelt csoport tagjaival: az egyik közösségnek egyenes és görbe vonalakkal olyan emberi tulajdonságokat kellett rajzilag megjeleníteni, mint az öröm, a boldogság, a szeretet, a nyugalom. a harmónia, a csönd. A másiknak pelig ellentétes fogalmakat, mint például a félelem, a gyűlölet, a szorongás, az önzés, a szigor, a kegyetlenség stb. Egyértelműen kiderült, hogy a pozitív tulajdonságok készítői döntő mértékben ívelt, hajlított, görbe vonalakat használtak, a másik csoport szigorú egyeneseivel, hegyesszögeivel, kemény vonalvezetésével ellentétben. S amikor a kísérlet kontrolljaként kicserélték a rajzokat, a csoportok tagjai pontosan leolvasták az érzelmeket, pozitív és negatív tulajdonságokat. Kiderült tehát, hogv az egyenes vonalakról, a szigorú S7.erkevetekről, a hegyesszögekről az emberek nagy többségének negatív képzetei keletkeznek, míg az ívelt, görbe, hajlékony vonalak bensőséges érzelmeket., gondolatokat, emlékeket idéznek. A pszichológus nem állt meg itt Kísérletét transzponálta az emberi arcra, tekintetre, s kiderült. hogy a szigort, gyűlöletet, megvelést, vagy csak hűvös logikát kifejező tekintet közben megkeményednek az arcvonások, erőteljesebbé, határozottabbá válnak az egyenesek, míg a föloldódást, az örömet, a mosolyt, a megelégedettséget a gömbölyödő, oldódóívelő arcvonások fejezik ki. Ezek után csoda-e, ha az emberek döntő többsége eüdgenítőnek érzi a betondzsungelt, s nosztalgiával vegyes amulat fogja el egy a szecesszió fdejében épült ház kanyargó indáinak, burjánzó folyondárjainak, kovucsoltvas-kapuinak gazdag díszítése láttán?! Egy építész néma városnak nevezte az új lakótelepeket. Az épületeknek nincs emberi üzenetük, lakások kalickái zsúfolódnak kemény, vonalzó mellett húzott egyenesek között. A régi városokról elmondta, hogy azok meséltek, sőt egy város akár egy kórus. énekojt. informált, párbeszédre késztette lakóit. Leolvasható volt az épületekről sok-sok információ, üzenet, vélemény. Ma legfeljebb dadognak, vagy skandálnak a legjobban sikerült új városnegyedek, lakótelepek is. Boltívekről álmodunk, cseréptetők pikkelyeiről, keletje van a régi bútordaraboknak, használati tárgyaknak. A magyar nyelvben az egyenes és a görbe igencsak gyakran használt, sokszor jelképes értelemmel felruházott fogalom. Szólások, közmondások kerekedtek köréjük az évszázadok nyomán. Legjobb az egyenes út! — tartja a mondás; Csináltunk egy görbe estét — dicsekszünk néhanap; Egyenes gerinccel élj! — így a figyelmeztetés; Görbét tojt a tyúk — hallhatjuk gyerekkorunkban; Egyenesen ívelt művészi pályája — olvashatjuk; Girbegörbe. hepehupás volt az élete — jellemzünk embereket... Vajon ilyen egyszerű az egész? A geometria elemeivel megfogalmazható a világ?! Vajon igaza van az emberi lélek rejtelmeit kutató pszichológusnak; vajon az építész véleménye ennyire leegyszerűsíthető: a népi szólások évszázados tapasztalatokat sűrítő igazsága nem egyszerűsíti-e le csontjaira e hús-vér problémakört?! A kérdés ilyen megközelítése igencsak leegyszerűsíti ezt a nagyon bonyolult és összetett kört. melynek origója maga az ember. Az ember, aki nembeli léte és történeti meghatározottsága folytán hol egyenesekkel, hol Íveltebb vonalakkal próbálta megfogalmazni önmaga helyét és szerepét a világban, s maga köré hol keményebb kontúrokkal, hol görbülő ívekkel teremtett környezetet. Amikor ügyetlen kisgyerekként az emberi figurát próbáltuk rajzolni, az valahogy így született: pont-pont-vesszöcs. ke, készen van a fejecske — és kanyarítottuk a kört, toldottuk hozzá a pálcika kezeket, veszszőcske lábakat, amíg elkészült az ember-jel. Íme, a legprimitívebb megfogalmazásban is összekapcsolódtak a keményebb és puhább vonalak. Mintegy jelezvén az ember csodáját és varázsát; azt ugyanis, hogy egyenes és görbe, logika és ösztön, értelem és érzelem harmóniaigénye testesül meg benne. Ennek vetületei — néhp egyensúlyvesztésekkel és hangsúlyeltolódásokkal — végigkísérik az emberiség történetét éppúgv, mint az egyes emberek életét. Hiszen egy nép történelme igencsak bővelkedik közösen elhatározott. célok sikereiben, tragikus sorsfordulók kollektív kínja'ban. s van. akinek élete, munkássága egyetlen lendületes egyenes. szép számmal akadnak olyanok is, akik vargabetűk, útkeresések, buktatók nyomán jutnak el életük értelméig, személyiségük kiteljesedéséig. A művészet, mint az élet sajátos visszatükrözése, számtalan példát, teremtett ezek igazolására a hatalmas történelmi regényektől a filmeposzokig; az irodalmi és filmes karriertörténetektől a bonyolult családregényekig. a festői realizmustól a geometrikus kompozíciókig, a barokk és a szecesszió burján zásától Bauhaus funkcionalizmusáig. s tán a képzőművészet utolsó évszázadának története jó példa arra, hogyan jelentkezik az egyik hangsúlyozása a másik tagadásaként, miként válasz a geo. metrikus törekvésekre a szürrealizmus. miként áll szembe ez utóbbival a konstruktivizmus, s hogyan jelentkezik az újabb tagadás a tassizmus szándékaiban. Ezek tulajdonképpen formai elemek. melyek mögött azonban a világ arculatának megfogalmazása áll, valamiért és valami ellen. Az avantgard törekvések egy-egy elemet hangsúlyozó évtizedéi múltával a szintézis időszaka jött el. mikor minden kísérletezés eredményeit igyekeznek hasznosítani. fölvállalva az egyenesek és görbék — mint immár jelképes fogalmak — tartalmait. Évtizedekkel ezelőtt úgy hitték, hogy a szocialista társadalom felépítése is egyetlen töretlen, egyenes ívű folyamat Rá kellett jönnünk, hogy bizony országonként más és más az a bizonyos ív, s nem kollektív díszmenet e társadalom fejlődése sem. Nekilendülések és megtorpanások, felfelé ívelő egyenesek és völgyekkaptatók váltják egymást. S bár matematikailag igaz, hogy két pont között legrövidebb út az egyenes, a mindennapok során, a gyakorlati életben gyakran hoszszú, kanyargós utakat kell megtennünk, hogy eljussunk egy általunk kijelölt célhoz. A tudományos technikai forradalom szinte naponta szüli újabb és újabb gépgyermekeit. A legmodernebb számítógépek prognosztizálják a jövőt, pontos informáciökat szolgáltatnak a statiszti kusoknak, közgazdászoknak, értelem vezérelte gépsoroknak, hatalmas logikai rendszereknek, egész termelési folyamatoknak. De nyomtatott áramköreik, szerkesztett agyaik, kékes képernyőik és színesen villogó lámpúcskáik azt már képtelenek megmondani, miért fordulunk meg az utcán egy szép nő után, mitől kap lángra a szerelem, s mi tüzeli a gyűlöletet, mitől szép egy költemény, miért gyökerezik a földbe a lábunk egy nagyszerű festmény láttán, miért áll el lélegzetünk egy döbbenetes zenemű hallatán, miért szökik könny a szemünkbe szilveszter éjjelén, ha fölhangzanak a Himnusz akkordjai?! Véletlen-e, ha ezzel a technikai gyarapodással, a jövővel való összekacsintással párhuzamosan a művészet is. keresi ennek az új jelenségnek emberi-érzelmi oldalát. Csoda-e, ha tért hódít a tudományos-fantasztikus irodalom, a sci-fi képzőművészet, elektronikus zene, mely ennek a tudományos-technikai valóságnak érzelmekkel telített tükörképe?! Lehet-e. szabad-e korunkban a régi mintára különválasztani a humánumot és a realitást, az észt és a szívet, az értelmet és az érzelmet? Vagy napjainkhoz idomítva érdemes újjáteremteni a reneszánsz ember, és életideált, amikor Leonardo és Michelangelo műhelyében egymás mellett, egymást erősítve született, csodálatos épületterv és zseniális festmény, ámulatra késztető szoborkompozíció és repülőszerkezet, költemény és hadigép?! Rá kell döbbennünk, hogy arcunk-életünk e két oldalának kapcsolata, gazdagon áramló, egymást kölcsönösen erősítő pályarendszere nélkül élni — vagy inkább úgy mondanám, vegetálni — ugyan lehet, csak éppen nem érdemes. Mert aki csak lyukkártyák között, szerkesztett világban, statikai számosílopek árnyékában, leltáro7ottan éli életét, annak visszhangtalan a természet ezernyi jelzése, üzenet nélküli a nemzeti múlt, sivár képiéi az emberi személyiség. De aki pasztán verssorok zsongítására, erdei madárfüttyökre, vagy kizárólag a régmúlt dokumentumaira ía'igat, képtelen eligazodni, lehetőségeit fölmérni és tudatosítani egyre bonyolódó-au.tpmaü zálódó világunkban, képtelen önmagát megvalósítani. teljességében látni és élni az életet. * Az adott világ varázsainak egyik mérnöke. Váci Mihály, a költő tudta ezt. így ír: ..A jószándék kevés! ' Több kell: — az értelem! / Mit ér a hűvös ész?! / Több kell: az érzelem!" De azt is tudta — meg is fogalmazta —, hogy hiába jön létre az áhitott randevú, a jelképes kézfogás életünk e két pólusa között, mindenkiben önmagában és egymás között, sőt társadalmi és világközösségben is, hiába talál kéz a kézre, szív az észre, ha kényelemszeretet, érdektelenség, paszszivitás béklyóz bennünket. Kimondta, amit egyre sürgetőbben megszívlelünk: „És nem elég akarni: / de tenni, tenni kell!" Feltételeink egyre biztatóbbak, hogy mihamarabb eljussunk oda, hogy az egyenesek és görbék, logikánk modelljei és érzelmeink hullámai szép harmóniában határozzák meg életünket, arcvonásainkat.. tekintetünket, természeti és épített környezetünket, mindennapi munkánkat. emberi kapcsolatainkat — egész jövőnket! TANDI LAJOS Karate T

öbb filmet láttam a közelmúltban, amelyek azt mutatják be, hogy egy jól képzett karatés sikerrel veheti föl a küzdelmet több felfegyverzett ellenféllel is, nem is beszélve a fegyvertelenekről. Lassított felvételek mutatták be, amint az egyik támadót tarkón, a másikat vesén, a harmadikat bokán rúgta egy karatebajnok, s közben még arra is volt ideje, hogy egy negyediknek balegyenest vigyen be a torka közepére. Mindezen mutatvány végzése közben jobb kézzel öt vastag cserépdarabot zúzott ripityára. Nem csoda, hogy megfogalmazódott bennem: jelentkezem egy karatetanfolyamra. Az ugyan mindvégig gyanús volt nekem, hogy továbbra is tehetetlen vagyok az ellen, ha egy karateileg jól kiképzett huligán támad meg valami sikátorban. Akkor ugyanis nincs mese, éppúgy elláthatja a bajomat, mintha nem csináltam volna végig a karatetanfolyamot. Mindezt elmondtam egy karateedzőnek. Azt mondta, erről szó sem lehet, mert a karate nemcsak a fortélyos ütésekre tanít, hanem arra is, hogy ne támadjunk a gyengébbekre, ne alkalmazzuk velük szemben tudományunkat, márcsak azért se, mert e sportág legerősebb és megfelelő helyre mért ütései akár halálosak is lehetnek. így aztán mégiscsak beiratkoznék karatetanfolyamra, szelíd lelkemnek semrrti kifogása nincs az ellen, hogy ne bántsam a gyengéket, s ne éljek vissza karatetudományommal. Persze, aggályaim megint felhorgadtak, mert eszembe jutott, hátha az a rosszindulatú ' huligán nem ennél a karateedzőnél tanult, vagy ha ennél tanult, de a karateedzések közepette megerősödött akaratával legyőzi e sportág által beletáplált humánus gondolatokat, s fortélyos hókonvágásaival kezdeményezőként lép föl a sikátorban, ha nem adok neki egy bélást mozira. Egyszóval nem vagyok mentve az efféle alakoktól, karate ide, karate oda. Végül mégis csak jelentkeztem karatetanfolyamra. Az egyik filmen ugyanis láttam egy jelenetet. amelyben az egyik karateversenyzőt társa hasba rúgta. arcba térdelte, nyakszirten vágta, gyomron ütötte, s ez a szenvedő félnek meg sem kotytyant. Ez kell nekem! Lehet, hogy nem sok kárt teszek majd támadómban, de halálra boszszantom majd azzal, hogy a szemébe röhögök, miközben laposra ver. GOZ JÖZSEF Ötven piros rózsa R

itkán böngészem az apróhirdetéseket, így hát erre a mostanira is véletlenül bukkantam. Kezembe vettem az újságot, olvasgatni kezdtem a házassági hirdetéseket, és akkor ötlött a szemembe: „Jó megjelenésű. tiszta múltú, rendes anyagiakkal, kocsival, szép lakással rendelkező fiatal lány megismerkedne házasság céljából csinos, szerény, szellemiekben is teljes értékű fiatalemberrel. Válaszokat „ötven piro6 rózsa" jeligére." Hm..., hm ... Kétségtelen, csábító ajánlat. Igaz, nem vagyok egy hollywoodi filmsztár, de házi használatra biztosan megfelelek. Hogy úgy mondjam, egészen szerény vagyok. Mert ugyebár, aki egyetemi ösztöndíjból tartja el magát — az nem is lehet más. Egy kérdés, igaz, szeget ütött a fejembe. Mi az. hogy „szellemiekben is teljes értékű"?... Tudja a fene... Mindenesetre egy szellemiekben is teljes értékű férfi nem hagy ki ilyen lehetőséget. A válaszlevélben egy jó lelkű, becsületes, szerény fiatalember életútját vázoltam fel, akire végCsanády János Emlékezés egy i *ég lehullt esőre — Beborult az ég és eső fenyeget, jólesik kiállni, nézni az eget, várni, hogy a szél jön. bőszen nekiront csapkodja az udvart, porzik a porond. Jön. a kutya, macska, kapar: bekopog: ki kell nekik nyitni a konyhaajtót, kályha alá ülnek akkor boldogan, mosoly fénylik a szőrös pofájukon. Az ólajtók nyitva, most mind nyikorog, lendül és csapódik, vén rozsda pörög a sarokvasakral: megriad a nép. csirke, tyúk és kácsa szalad szerteszét A gazda nyugodt; egy aggodalma van. a kertet is dúlja ez a kis vihar, gyenge borsó, málna, kerti vetemény hogy áll meg. aminek szára nem kemény. Ahogy elviharzik az első roham, sorban egymásmellé ülnek a ragon újra támad a szél. veri a tetőt, nyögeti a fákat taréjuk fölött. .Kár haszonnal jár" — így biztatja magát, az eső meg jól jön. — egy cigarettát varázsol a dózni peremén eló. füstöt fúj és fönt már kopog a tető. re rámosolygott a szerencse csillaga, aki a szerelem és a gyengédség szándékával van tele, és türelmetlenül várja választottjának hívó szavát. A levél végére írt szellemes mondat különösen tetszett: „Az ötven piros rózsát gyengéden csókoltatom ötvenszer, egymás után." Megadtam a diákszálló címét, és mellékeltem egy fényképet is abból az időből, amikor még nem az egyetemi menzára jártam étkezni. Négy napig türelmetlenül lestem a választ, amikor végre megjött a levél. Remegő kézzel bontottam fel és olvastam: „Kedves, ismeretlen barátom! Azöszszes jelentkező közül önre esett a választásom. Ügy gondolom, helyes/".:, jól választottam. Türelmetlenül várom a találkozásunkat. Vasárnap este tíz órakor legyen a Fehér hattyú étteremben. Hogy felismerjem, kérem, hozzon magával egy szál pipis rózsát, ez a kedvenc virágom. Én egy asztalnál ülök majd, és előttem térkép lesz kiterítve. Vasárnap a legjobb öltönyömet vettem fel, még meg is borotválkoztam, és úgy indultam útnak. A Fehér hattyú étterem nincs messze tőlünk. Na, de hol lehet ebben az évszakban vörös rózsát kapni? Szerencsére eszembe jutott: az étterem szomszédságában van egy kis virágüzlet. A kissé túlkoros, nagy orrú elárusítónő ezzel fogadott: — Már csak három szál piros rózsám van. Tudja, még nincs szezonja a rózsának, ezért kicsit borsosak az árak. — Megveszem mind a hármat — mondtam. Pontosan tíz órakor beléptem a Fehér hattyúba. Az étteremben rajtam kívül volt még ötven frissen borotvált, elegánsan öltözött férfi, mindegyikük rózsát tartott a kezében; akadt, aki két-három szálat is. Minden asztalt végignéztem. Mondanom sem kell, egyiknél sem ült ott a levélíró széplány a kiterített térképnél. Nem emlékszem, hogyan jöttem ki az utcára. Amikor elhaladtam a virágüzlet mellett, és bepillantottam, láttam; a dudaorrú elárusítónő nagy munkában van, a pénztárgépen valamit számol. Előtte az asztalon térkép volt kiterítve BORA SZAVICS