Délmagyarország, 1981. március (71. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-01 / 51. szám

/ DM^XXSSBl 8 Vasárnap, 1981. március 8". Sztriptíz S pitz Levente szeretett ju­talmat átnyújtani. Üj munkaköreben ezek a pil­lanatuk jelentettek a megíogna­tó valósagot. A konyak, a par­fümillat es a szoknyasuhugas olykor órákra is feledtetni tud­ta a delelőjén túljutott férfiúval, hogy hónapok óta egyetlen szo­rongásban él, mert jo. hogy ti­zedrészét érti annak, amit ezek itt összenyüzsögnek. A jutal­makhoz legalább arcok tartoz­nak, a kézfogásokat pedig szá­molni lehet. A nevek, plusz az a kis szöveg nem ügy, ha ren­desen le van írva. Olvasni is le­hetne. de az emberekre mindig jó hatassal van, ha név szerint ismerjük őket. Ezek meg itt ta­lán meg érzékenyebbek, mint a kisiparosok... Végűi is nem rossz ez a terület. Olyan, mint a többi. Sőt! Nagy a fluktuáció, sok kívánságot lehet teljesíteni Az pedig bőven van, mert mos­tanában mindenkinek mindenki­je állást keres... A fentről jött vendég tehát, miként gondolatainak elkapott foszlányaiból is kitetszik, vihar­vert volt, ámde még mindig bár­mikor el tudott merengeni egy kihívóan feszes gyapjúpulóver trigonometriai talányain. Valójá­ban nincs itt ellentmondás, hisz életbölcsességének tetemes há­nyada az életnek éppen ebből a szektorából származik. Ha a mellbimbók magasságát eloszt­juk az életkorral, azonnal kide­rül, van-e a tálalásban csala­fintaság, vagy magával a ke­mény valósággal állunk szemben — vallotta megátalkodottan. Hogy e bóséges tapasztalataival alátámasztott felismerést nem tette közkinccsé valamelyik szak­mai folyóiratban, annak csupán az lehet az oka, hogy élete so­rán semmilyen szakmával nem került bensőségesebb kapcsolat­ba... Még szerencse, mert min­denféle ..emberekre vonatkozó képlet, vagy szabály teljes kép­telensége épp a következőkben fog kiviíáglani. Dikics Zsóka harmincas évei derekán járó virágzó elvált. A lányosan bimbózó formák — a képlet szerint — valóban alapos okol adhatnának a gyanakvásra. Csakhogy amikor az asszony sú­gott valamit a vendégnek, s ezenközben felsőtestével a kar­jához ért, a mégoly tapasztalt szakembernek is elakadt a léleg­zete. Túlságosan zavarba jönni ugyan Spitz Levente máskor sem szokott, jóllehet volt már néhány melléfogasa élete során — más területeken. Most is viszonylag higgadtan jártatta körbe tekinte­tét a huszonéveseken, és az ad­minisztratív kislányon, mert ez alkalommal is csak az igazoló­dott szemében, ami kritikus helyzetekben mindig: hogy tud­niillik a kivétel erősíti a sza­bályt ... Nocsak!... Számtalanszor érezte már, hogy hiába élt, ha egy ilyet nem nézhet meg végre közelebbről. Legyenek tízen egy munkahe­lyen, vagv húszan egv értekezle­ten, mindig ezek a tüzes csikók szúrnak szemet először, de ha megszólítod őket. azonnal meg­fagynak ... Ráköszöntötte Doha­rát az összeforrott kollektívóra, újabb és újabb sikereket kívánt, csak ígv tovább, és ehhez min­den feltétel adott... Aztán diszkréten az igazgatónőhöz ha­jolt.: — Ki az a kis bögyös? Zsóka megértően mosolygott, míg meg nem értette, hogv nem az adminisztrátorról van szó. — Juli. főzzetek kávét — ve­tette nyersen az asztal túlsó vé­gére, közben órájára pillantott. Ideje hazazavarni a társaságot! Szája elé tette sokgyűrűs kezét, de csak annvira takarta az ásí­tást. amennyire az illem feltét­lenül megkívánja. Azután ven­dége vállára hanyatlott, amiből az meg is értette, hogy nem iga­zándiból álmos... ízetlen gyanúsitgatások elkerü­lése végett megjegyzendő, hogv Zsóka nem azért akart minél előbb édeskettesben maradni vendégével, amiért első pillanat­ban gondolnánk. Illetőleg az igazság összetett. Mindkettejük becsületére legyen mondva, hogy Spitz Levente még mindig fér­fias. Csakhogy Zsóka belépett már abba a korba, amikor az asszonyok — ha sikerült elválni­uk és a pozíciójukat megszilárdí­tották — pályakezdő fiatalembe­rek életútját kezdik símítgatni. Minthogy azonban ó a kezére bízott intézményben leosztott paklit talált — azaz mindenki a képzettségének, képzetlenségének vagy személyes kapcsolatainak megfelelő munkakörben dombo­rít — törheti a fejét, hogyan hozza be Zsombort, aki másfél évig egyetemre is járt, de ennél még sokkal jobb tulajdonságai is vannak, és minél előbb tisz­tességes állásba kell ültetni, mert mocskos nyelvük van az iri­gyeknek ... Ráadásul az is kúszálja még a gubancot, hogy amikor átvet­te a hazat. ígéretet tett egy stá­tus lepasszolására. Spitz az egyetlen reménysége. Szerencsé­re tárgyalóképes fickónak lát­szik ... De mit nyüzsög ez az átok Juli annyit?!... Es miért akad meg ezen mindig mindenkinek a szeme?!... Éjfél elmúlt, min­denkinek joga van hazamenni. A másik viszi a szennyest tisz­tességgel, ennek meg még el is kell köszönnie! Hát ki ez itt?!... Igaz, a vendégnek csak biccen­tett, de ez is elég volt, hogy el­rontsa a hangulatot... Az meg még fel is áll! — Miért siet? Hol van még a reggel ? Vagy ... programja van?... — Messze lakom, holnap dol­goznom kell — feszeng a lány. — Egyszer egy évben maga is lazíthat — teszi-veszi magát a vén kakas... De fején is talál­ta a szöget! Ennek a lánynak csakugyan az a legfőbb hibája, hogy soha nem tud lazítani. Megcsinálja, amit rábíznak, kap­csolatot tart az iskolákkal... ke­resztülbukunk a gyerekeken... Egyéni ötletei vannak... azok­ra is oda kell majd egy kicsit figyelni!, de aztán mintha elvág­ták volna. Emberi dolgokról egyetlen szót sem lehet még ha­rapófogóval sem kihúzni belőle. Ki tudja, mi jár a fejében?!... -— Tudod, a kiállítás, amiről beszéltem neked — zárkózik fel sietve az igazgatónő. Eddig ugyan semmi hasonlóról nem beszélt senkinek, de tudatosan tegezte le szárnyát emelgető martalékát. Hogyisne! Ez itt fog dürrögni a szeme előtt a beosz­tottjával, 6 meg majd a kezét dörzsöli a végtelenségig, hogy így meg úgy...! — Nagyon kíváncsi vagyok ar­ra a kiállításra — hunyorog ba­rátságosan Julira a földszintes bonviván, s közben jóindulatúan saccolgatja, mennyit nyomhat a lány karján a hús csont nélkül. — Remélem, találkozunk a megnyitón — szabadítja ki ma­gát a kis tüskés. — Az csak természetes — hő­köl a vendég. Aztán eldönti ma­gában, hogy tulajdonképpen sze­reti ő az egyéniségeket. Derűs tekintettel adózik a távolodó lábikráknak, majd az ajtócsu­kódás pillanatában Zsókához fordul: — Milyen kiállítás is lesz az tulajdonképpen? — Semmi — hessent a nő in­gerülten. — Valamelyik dedós szakkörünk plecsnit nyert, az­tán most itt csinálják az orszá­gos akármit. De már kínlódnak' vele vagy három hete. Álmos vagyok... — Kár — mérte fel egy méla pillantással mai veszteségét a férfi, de csípőtájon elakadt a tekintete, és az istennek se moz­dult tovább. Zsóka megbékélten bólintott, kiürítette poharát, és csilingelni kezdett rajta egy cukorfogóval. — Ide figyeljetek, naplopók! Felőlem korhelykedhettek itt reg­gelig, de bizony úristenemre mondom, hozatok egy bélyegző­órát, és aki fel kilenckor nem lesz itt, akkora fegyelmit kap, hogy belekékül! Az oroszlánkörmök felmutatá­sa egy pillanatra gondolkodóba ejtette a legedzettebb munkatár­sakat is. Ezek önkéntelenül ösz­szenéztek, és egyre gondoltak. Csak hónapok kérdése, és újabb igazgató kezéhez kell majd szok­niuk. Mert ez csak valami téve­dés lehet, tréfa, vagy delírium trémensz... Zsombor távozott utoljára, ö ugyanis azt hitte, marad. Végül, ha nehezen is, felfogta, mi az ábra, csak felborított három ku­kát az ablak alatt... Végre kettesben voltak. ..Hi­vatalosan" is megitták a pertut. A pulóver alatt csakugyan nem volt semmi. De a kukaborogatás még sokáig ott vibrált a levegő­ben ... — Van egy jóravaló gyerek — merengett el poharát forgatva a vendég. — Hová tegyem .».! — rezzent az asszony. — Te tudod legjob­ban! ... Esetleg, ha valami ki­emelt feladat, vagy kisérlet... Szociológiai kísérlet! Arra szok­tak adni ... — Nehéz... Nagyon nehéz... Talán, ha a nagybátyád leszól­na...! — Á ... örül az is ... Most szervezik át őket... — Akkor felejtsd el — legyin­tett fáradtan a férfi. Ez volt a holtpont. Az asz­szony megérezte, hogy neki kell kezdeményeznie. — Mennyit akar? ... — Hogyan?... Á, semmi­ség ... Háromezer? Mit tudom én...! — Hol volt eddig? — Balettozni tanult. Azt hi­szem ... — Miért nem megy az operá­ba? Itt mit akar kínlódni? — Tulajdonképpen nem fejez­te be. Ügy nézem, nem is igen fogja ... Pedig kár, mert amúgy mutatós gyerek... — Gyanús vagy te nekem, hallod — váltott kedélyesebbre az asszony. A férfi állta a vizs­lató tekintetet. Az asszony to­vább feszegette: — Tulajdon­képpen fiú vagy lány? — Tulajdonképpen ... lány. — Miért nem ezzel kezdted, édesapám ?! — dobta hátra ma- ' gát felszabadult nevetéssel Zsó­ka. — Ha a babádról van szó, el van boronálva! De akkor ezt keil mondani! — Egészen másról van itt szó — komorult el a férfi. — Mind­össze annyi van, hogy az én balfácán fiam belebotlott ebbe a kis húsevőbe, akinek volt any­nyi esze, hogy csak akkor szól­jon, amikor már nincsen visz­szaút, és most az egészet a nya­kába varrják... — Szóval a menyed tőlem akar gyesre menni! — szökött talpra az igazgatónő, és mindkét orcájára sötétlő foltokat sütött az erkölcsi felháborodás. — Gondolom, egy emberről van szó! — pattant fel a ven­dég is, és az ő tekintetéből is az igazság tüzelt. — Tökmind­egy. hogy kinek a menye! — hadonászott. — Ha az énekes koldusé, akkor is élnie kell! Vagy más a véleményed ?!... — Gépelni tud? — sóhajtott fel megadóan az asszony ... A következő poharat néhány ajtóval odébb, Zsóka szolgálati lakásának — nem tartozik az olvasóra, melyik szobájában ürítették. Mellesleg egyetlen szoba volt, de minthogy a szol­gálati lakás is magánlak, az ott zajló eseményeket teljes mérték­ben magánügynek kell tekinte­nünk. A fejleményekről azonban kötelességünk tájékoztatni a hi­hetőleg izgatott olvasót. Az igazgatónő hétfőn újraosz­totta a munkaköröket így a fel­sőbbség rövidesen joggal és ok­kal kapott idegrángásokat, ha valaki ezt az utóbbi időben döbbenetes módon elkanászodott társaságot említette. Szerencsére robbantásra nem volt szükség, iszkoltak az emberek maguktól. Csak Juli nem akarta kihúzni a fejét a homokból. Kezdetben ugyanúgy látszott, ö kapja fel a vizet elsőnek, de már az új munkarend másnapján a nyug­djjasklubbal is tervei voltak. Szegény Zsókának minden em­berségéből ki kellett vetkőznie, hogy meg tudja értetni a lány­nval: nem tudnak tovább együtt dolgozni . . . TRENCSÉNYI IMRE Iskolabuli A znap este szokvány iskola­buli volt- Dagadt kilógott egy üveg borért, mi pedig türelmesen ültünk a fal melié sorolt székeken, mint megannyi kisangyal, sötétkék öltöny, fehér ing. diszkrét nyakkendő. Figyel­mesen bámúlva a fonnyadt nagy­ünnepi dekorációkat, és a lányo­kat. akik szintén szépen voltak felöltözve, sötétkék rakott szok­nya. fehér blúz, esetenként ma­gas sarkú körömcipő. Nehezen indult be a buli. ke­vesen táncoltak. Hiába biztattak bennünket a szakoktatók, tán­coljunk. az isten szerelméért, ne maradjunk szégyenben a szom­szédos iparitanuló-iskola lány­növendékei előtt, mert legköze­lebb nem jönnek el. Mindenki­nek akadt kifogása. „Mester elv­társ, fáj a lábam, ráesett tegnap a fájrontkulcs". meg effélék, amiken jót lehetett röhögni. A lemezjátszóról jó zene szólt. Min­den ötödik szám twist. Csaloga­tónak. Egyébként Zárai és Vá­mosi ment. és a Párizsban szép a nyár. Csudajó! — mondta Pén­tek. — Idehallani a Diri fogcsi­korgatását minden ötödik szám­nál! Mielőtt a láayiskola növendékei megérkeztek volna, a Diri nagy beszédet tartott- Arról, hogy ne éljünk vissza a bizalmával, ne viselkedjünk úgy, mint a huli­gánok mert kicsapatús. igazgatói intó, ösztöndíjcsökkentés — nem beszélve természetesen a MüM 24-es eddigi. makulátlan hírnevéről. Értettünk mi a jó­szóból. és kárörvendően figyel­tük a kollégistákat, akiknek kö­telező volt táncolniuk, nem búj­hattak ki alóla. A lányok jól elkülönülve ácso­rogtak a lemezjátszó körül, és a szemközti fal mellé sorolt szé­keken üldögéltek. Nézegetések és nevetgélések estek ugyan mind­két részröL szemezgettünk, azon­ban senki nem akarta ennél job­ban elkötelezni magát. Végül megjött Dagadt, üzent értem egy kollégistával. Kint a vécén, a sűrű cigaretta­füstben ott huszonegyezett az is­kola progresszív élcsapata, a harmadikosok. Aznap ösztöndíj­osztás is voit, tíz-húszforintos üté­sek estek egy lapra. Dugóhúzó került, iszogattunk. Asztali fehér volt. literes. Visszaballagtunk, ahogy a bor elfogyott. Bent a helyzet változatlan volt. Néhány pár táncolt a hatalmas majomszi­getek között és a két iskola szakoktató és tanári kara össze­vissza rohangált, könyörgött, fe­nyegetőzött: — „táncoljatok, mert legközelebb nem lesz buli!" De a tömeg öntörvényeinek engedelmeskedve rágógumizott és bámult, halaszthatatlan dol­gokról beszélgetett, a táncra vá­ró lánycsapatokra ügyet sem vetve, akik közül a rámenősebbek már egymással táncoltak, amit azért mindenki megnézett. A magyar­tanár. a Vízicsirke is kivette a részét a közösségteremtésből. Mint cserkészkorában, olyan fia­talosan twistéit. Majd hirtelen odaintett valakit. — Vedd át, fiam, a táncosom, nekem halaszt­hatatlan dolgom van! — és át­rohant a terem másik végébe, újból megcsinálni ezt a trükköt, amit már mindenki ismert, csak a lányok nem. Dagadtnak is a barnák tetszet­tek. mint nekem. Pénteknek pe­dig a szőkék. Mustrálgattuk a lánycsapatot. végül megállapod­tunk három lánynál, akik a sa­rokban ácsorogtak, nem a szék­soron ülve bociarccal várakoztak. Két. szőke volt, és egy barna. Felkértük őket. és kört formáz­va twisteltünk. Bőrdíszművesek voltak. Egy osztály oa jártak, mint mi. Ami­Kor lassú szám jótt, az élénk szemű barnát választottam, hiá­ba akart Dagadt elém tolakodni. Bemutatkoztunk. Évának hívták. Ringatóztunk a szám ritmusára, de inkább egymás testére figyelve. Tetszett, hogy nem kellett a ke­zét fogni, hanem mindkét kézzel a derekát lehetett. A Diri rosszal­lóan bámult bennünket, a többi­ek mind fogták egymás kezét. Láttam rajta, legszívesebben elő­kapná a Kisnoteszét: „na, ki az osztályfőnököd kispajtás?", de az ünnepi alkalom miatt nem te­heti. — Mi is innánk egy kis bort — mondták a lányok. amikor szünetet rendelt el a Diri, és kifelé tolongtunk a folyosóra. Nem kéret­tük magunkat, mivel úgv voltunk vele, ha egy nő inni akar, az már fél siker. Kilógtunk a hátsó kijáraton. A főkapunál a kollé­gium vezetője őrködött. A kocsmába csak Dagadt ment be. Mi kint ültünk a téren, a pad támláján kuporogva, és szidtuk a bulit. Az üveg bor hamar elfogyott, meg sem éreztük. A másodikért én mentem be a csereüveggel. Ez az üveg bor már lassabban fogyott. Ültünk a pad támláján, hűvös volt. november vége. Pá­ronként átkaroltuk egymás dere­kát. cigiztünk és kortyolgattuk a bort. A rendőr jól megnézett bennünket de végül nem jött oda igazoltatni. Majd az üres üveget a pad alá rejtve elindul­tunk az iskola felé. Összeölelkezve mentünk, és mire felfigyeltem. Dagadt és Péntek, és a hozzájuk tartozó lá­nyok elmaradtak. így aztán nagy ívben kikerültük az iskolát, és barangoltunk a kiskertes kocka­házak sorfala között, míg egy térre jutottunk. — Üljünk le — mondtam. Le­ültünk. A lány kifelé fordulva, ahogy szokás, én pedig befelé. Így szembekerülve rövid ölelke­zés után csókolózni kezdtünk. Előbb csak finoman, udvariasan, később egyre inkább belelendül­ve. Simogattam a melleit, még később a combját, felfelé botor­kálva kérges kezemmel az öle felé. de ő átkarolt és a fülembe súgva kérte — ne itt. — Ekkor rágyújtottunk egv cigire, nem is szívtuk el teljesen, felálltunk, és mentünk visszafelé az iskolához. A főbejáratot már nem őrizte senki. A teremben már minden­ki mindenkivel táncolt. Egy jó növésű harmadikos még a ma­gyartanárnőt is felkérte. Tíz óra lehetett. Dagadt is, Péntek is el­mentek már, mi is vettük a ka­bátunkat, és mentünk együtt Szótlanul, átölelve egymást, sétáltunk a hideg és ismeretlen utcákon. Törtem a fejem, vajon hol lehetne együtt lenni. A part hideg, esett délelőtt az eső. Ott­hon pedig a szüleim békésen és éberen, ügyelve a szülő ház be­csületére. Dagadt és Péntek jutottak eszembe, hogy valahol ők is ugyanígy kóborolnak. Már nem tudtam, merre já­runk. Házak, sarkok, és gyárfa­lak, időnként éjszakai villamos­megálló, felkiáltójelként, és zi­zegő neonok. Kézenfogva men­tünk, néha megálltunk, csóko­lóztunk vagy énekeltünk, úgy éreztem, ez a reménytelen éj­szakai séta egy életre összeköt bennünket, míg egy helyen a lány megállt. — Itt lakom — mondta. Nem nézett rám. félszeg tartással állt. — Mindenki otthon van — mondta nagysokára. Átölelt, hozzám bújt. — Nem lehet, maid máskor. Találkozót beszeltünk meg másnapra. Még egv ciga-etfa és • —és néMnv rövidebb csók. és ' ->--simogatások. I Mégis, igen csalódottan men­'em bazafe!é arra gondolva, mi­'ven szomori az hogv ő még'S tudta nor-e InVjt és ettfil -nőst minden más. És ke-eshetem ha­mfelé az utat. amikor mindenki alszik, és sehol egv ember. MÓZES LAJOS

Next

/
Thumbnails
Contents