Délmagyarország, 1981. január (71. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-01 / 1. szám

Csütörtök, 1981. január 1. w M333EK DM A múzeum r • uj szerzemenyei Divattörténet a //—///. századból Abban az Időben, amikor a Dunántúlon gazdag római városok virágoztak, és légiók, erődítmények sora vigyázta Pannónia rendjét és békéjét, a szomszédos Barbaricumban — az Alföld majd egész területén — a szarmaták törzsei laktak. Ezek az iráni eredetű népcsoportok az időszámításunk kezdete körüli időkben vándoroltak a mi vidékünkre korábbi, dél-oroszországi hazájukból. Kárpát-medencei, kösel fél évezredes történelmüket a rómaiakhoz fűződő, hol szövetséges, hol ellenséges kapcsolataik határozták meg. Az Alföld eseményeiről a római források híradásaiból tudunk, mindennapjaikról, szokásaikról elsősorban a régészek keze nyomán feltáruló afrjaik vallanak. A szeged—csongrádi úton, « legutóbbi években feltárt temetőrészlet gazdag női sírfainak köszönhető, hogy pontos és alapos megfigyeléseinkkel — most először — rekonstruálni tudjuk a II—III. századi női viseletet. A szarmata kori női sírok legjellemzőbb leletei a különböző színű, nagyságú, anyagú gyöngyök. Sokszor százszámra kerül' nek elő a csontvázak szinte minden részéről. Az öltözet nyakrészét, az ing gallérját, a blúz hosszú ujját a csuklónál, apró korall- és pasztából készült gyöngyökkel varrták ki. Több soros gyöngykivarrás ékítette a bokáig érő szoknya vagy nadrág alját is. Nyakukban több soros, borostyán, karneol és pasztagyöngyökből fűzött nyakláncot viseltek, a karjaikon gyakran találunk ezüst-, bronz karpereceket, gyöngyökből készült karékeket. A ruha kivágását csaknem mindig római fibulákkal (ruhakapcsoló tűkkel) fogták össze. A derekukon textilből készült öveket viseltek. A ruhák anyaga, a fémtárgyakon megmaradt lenyomatok alapján, vászon volt. Az egyszerű textilöveket csomózással rögzítették a derékon, a gazdagabb sírokban ezeket az öveket gazdagon díszített füzérekkel ékesítették. A múzeum vitrinjében a 25. sír övének rekonstrukcióját láthatják. Az övre erősített bronzkarikára rögzítették a három szálat, melyek közül kettőre azonos típusú, 6zínű, ritka gyöngyök vannak felfűzve, a harmadik végén pedig egy szokatlanul nagy méretű bronzcsengő lóg. Másik sírban a piperekésZlet tartozékai kerültek az övre; bronzlemezből és csontból készült tégelyek. A temető sírjai, az elmondottakon kívül, még nagyon sok egyéb néprajzi jellegű, valamint fontos történeti vonatkozású adatokkal fogják gazdagítani Szeged környékének római kori történelmét. A temető folyamatos feltárása pedig bizonyára újabb érdekességek bemutatására ad majd alkalmat „új szerzeményeink" között. VÖRÖS GABRIELLA muzeológus ;:':':f'í'';i\S ; siíí Rózsa Endre Nyolc sor a „szuzai mennyegzcT-höz (Sütő Andrásnak) Két sarka van a világnak, nincs határa a hazának, nemzLt és nép nem veszett vad, szabad szó nem háziállat Nincs határa a hazának; nem jár hála hű fiának, nem szakad rád más szabadság, határtalan terhét vállald I A képviselő hétköznapjai Kevés a huszonnégy óra... Tarján és Felső város lakóinak a szép otthon nyújtotta öröm mellett tengernyi a gondja-baja is. Orvoslásukra is lenne javaslatuk bőven — ezt bizonyították a közelmúltban lezajlott népfrontválasztások. Sokan kiöntötték ott a lelküket, mondván: ez az a fórum, ahol szakavatott fülek előtt elmondhatják a maguk, illetve egy-egy lakóközösség észrevételeit. Az elhangzott közérdekű panaszok mindegyikére válaszoltak is az illetékesek, a gondok azonban nem enyhülhetnek egyik napról a másikra. Marad bőven intéznivalója a körzet országgyűlési képviselőjének, Csókás! Zoltánnénak ls az elkövetkező hónapokban, években. A megválasztása óta eltelt Időszakban arra jutott Ideje, hogy „föltérképezze" körzetét, kiépítse kapcsolatait, s a két országgyűlés, a népfrontválasztások utén végre kifüggeszthette a tarjáni és a felsővárosi pártház ajtajára fogadóórájának időpontját: minden hónap utolsó pénteke, délután 5 óra. Milyen ügyes-bajos dolgokkal fordultak eddig már hozzá az emberek? Baktói kiskerttulajdonosok, főként nyugdíjasok nehezményezték, hogy arrafelé igen sötétek az utcák és a telkektől távol áll meg a 80-as busz. Többen • rossz, gidres-gödrös, sáros, burkolatlan utBk miatt tettek panaszt. S az eredmény? A képviselőnőt is elszomorítja a sikertelenség. de az észérvek előtt kénytelen ő is fejet hajtani. A tanácsnál ugyanis — mint elmondta—, megmagyarázták neki a szakemberek: Szegeden csak ott építenek kisebb bekötőutakat, ott terítik le kohósalakkal a burkolatlan utakat, ahol óvodák, bölcsődék, fontos közintézmények megközelítése, vagy a buszközlekedés ezt indokolttá teszi. A Volán válasza is elutasító volt: nincs módjukban meghosszabbítani a járatok útvonalát. A nincs-et nehéz megmagyarázni az embereknek, azt már eddigi tapasztalata alapján is tudja a képviselőnő. Mégis igyekszik beláttatni a panaszosokkal: a véros nem valami feneketlen kincsesládából gazdálkodik. A szűkre szabott összegek miatt nagyon is körültekintő módon, a fontosság sorrendjében szabad csak teljesíteni a kéréseket. Márpedig a városban jelenleg 80 olyan út van, amelynek korszerűsítése — a közérdek alapján — meg kell hogy előzze a szóban forgó utakét. Óhatatlan, hogy választői olykor ne avassák be magánügyeikbe is a képviselőt, főkéht ha történetesen megértő nő (is az illető. Jóllehet, vórosi vagy országos ügyek szószólója vajmi keveset tud tenni családi életek rendjéért, mégis fordultak már hozzá lakáscsere miatt, panaszkodtak italozó férjre, kérték gyámhatósági közbenjárását, sőt van, aki e társadalmi tisztség révén új munkabeosztást és magasabb jövedelmet remél tőle. A decemberi fogadóórán,' az ünnepek előtt valószínű, kevéa „vendége" lesz Tarján és Felsőváros képviselőjének. De azután, nem kell ehhez jósnak lenni, egymásnak adják majd a kilincset a körzet lakói. S akkor törheti a fejét Csókási Zoltánné ls, miként lehetne megnyújtani a nap 24 óráját. S minthogy erre nincs lehetőség, mégiscsak az az egy megoldás kínálkozik: csupán a közérdekű, a lakókörzetet érintő gondokat engedi közel füléhez, szívéhez, és a több ember kényelmét, boldogulását segítő ügyek elintézésére szentel időt és energiát. Csak úgy várható el, hogy egy városrészben szemmel látható bizonyítékai legyenek a képviselő és a választók együttes törekvéseinek. CHIKAN ÁGNES T"* r rr Főlépcső Sokan ismerik a Kárász utca és a Dugonics tér sarkán a szecessziós stílusban épült Ungár— Mayer-palotát, amelyet úgy is hívtak: Somogyi-udvar. A felirat ma is ott van az épület homlokzatán. Ebben volt a Korzó-kávéház, afféle irodalmi központ. Ma a sarkon szép könyvesbolt, mellette pedig antikvárium van. De nem is ez a lényeg most, hanem a minapi elhatározásom. Az ünnepi kirakatokat nézegettem Szeged híres sétálóutcájában, s az említett ház elé érve eszembe villant egy emlék. Sokszor elmentem közömbösen e ház előtt, de ez a döntés még sohase fogalmazódott meg bennem, pedig az egykori vágy valahol ott szunnyadhatott emlékeim mélységeiben. Talán a karácsony közeledtét jelző kirakatok váltották ki, nem tudom, de fogtam magam: felmentem a főlépcsőn, s amikor véget ért. körben a függő folyosón. Itt újabb lépcsők következtek, ezek a padlástérbe vezettek. Persze az én egészségemnek nem tett jót a lépcsőmászás, de ez hajdanában — több mint négy évtizeddel ezelőtt — meg se kottyant. De mit is beszélek. Akkor nem a főlépcsőn jártam, hiszen a bejáratnál tábla figyelmeztetett, hogy kifutók, cselédek, postásek stb., egyszóval „az első néposztályba tartozó személyek" csak a melléklépcsőt, azaz cselédlépcsőt használhatják. Ez a lépcső ma is megvan a Somogyi utca felőli oldalon. (Egy zárójel: jól emlékszem. jóval a felszabadulás után a Délmagyarország többször cikkezett, távolítsák már el a bérházakból ezeket az ott felejtett táblákat, hiszen akkor már semmiféle hatásuk nem volt, de feliratukkal mélyen sértették a dolgozó ember önérzetét.) Egyetlenegyszer jártam e házban, akkor, amikor ez a kis esemény történt. Nagyon szerettem volna a főlépcsőn keresztül felmenni a padlástérbe, de nem mertem, mert a táblán szereplő tilalom szentírás volt. meg nagynéném is figyelmeztetett: csak a mellékléposőt használhatom. Apai nagynénémnek ebben a házban volt a lakása. Lakása? No, erről alább még mondok valamit. Nekünk Vásárhelyen saját házunk volt az egyik forgalmas utcában. Igaz, ekkor már nem az utcai izobában éltünk, mert ezt kiadtuk, hogy béréből anyám fizetni tudja az épület bankkölcsönének kamatalt. Ezt fizettük az infláció kezdetéig, s akkor a romló pénzzel gyorsan az egész adósságot letudtuk. Bátyámmal hármasban ml az udvari nedves-vizes és földes padlójú kiskonyhában húzódtunk meg. Gyermekkoromban ekkor voltam először Szegeden, s az emberek elmondása alapján azt hittem, egy ilyen nagy városban csupa gazdag emberek élnek. De amikor apám halála évében nagynéném az iskolai szünetben behozott „Szögedébe" magához, akkor láttam, ők sem élnek különbül. A padlástérben, a mángorlóhelyiség és a mosókonyha mögött, a villanytalan, sötét folyosó végén egy szűk kamrában, Igaz, ez száraz volt és kikövezett. De egv vicének nem járt más. (Egy fogalom, amit sokan ma már nem ismernek eredeti jelentésében: ma segéd-házfelü?velőnek mondanák, de akkor valójában a házmester cselédjét jelentette.) Nagynéném férje volt Itt a vice. Sokszor hallottam a zárt belső udvaron visszhangozni a k'áltást: Stefá ... á ,.. ánl Merthát Poszpisek Istvánnak hívták, aki talán — németül még jól tudó — itt ragadt cseh lehetett. Jámbor, szerény ember, pedig beteg volt a szeme, alig látott, de mindig lótott-futott, amit parancsoltak. Az ő szerepe volt többek között' az ajtók elé naponta edénybe kirakott szemét elszállítása. Mellette néha — egyes jószívű szakácsnők emberségéből — rendszerint egy zacskó is volt, kenyérdarabokkal. Mert akkor nem dobták a kukába, nem ls így nevezték a szeméttartót. A kenyérnek nagy értéke volt, sok embernek ebből sem jutott elég. De a vicének adtak: fehéret, félbarnát, vagy kömónymagosat, néha kalácsdarabkák is voltak. Ezek még tiszta, kimaradt ételek voltak, mi ezt fogyasztottuk. Legjobban a köménymagosat szerettem. Itt ettem először ilyen ízű kenyeret. Stefánnak én is segítkeztem. Néha, ha nem is kincs, de egyegy használt holmi is akadt a szemétvödör mellett, különösen karácsony előtt ez jutott a padlásszobába, Rózsi néném valahonnan egy gallyat Bzerzett, arra néhány szaloncukrot, így a harmincas évek rendkívül nehéz karácsonyai ellenére hozzánk is beköszöntött az ünnep, De mit vigyek ajándékba frissen özvegyült anyámnak, ha a szép naook után hazamegyek? Ezen törtem a fejem, mert pénzem egy fillér se volt. A vice nagybácsival egy reggel nz egyik ajtó előtt eipősdobozt találtunk, benne lapos, fekete — szinte teljesen új — retikült, amit nálunk „ridikülnek" hívtak. Mondom, teljesen új volt a női táska, csupán a füle volt szakadt. Kettős volt az öröm. Nekem is volt karácsonyfám, meg szerencsére megvolt az ajándék is. Ez volt aztán anyám életének egyetlen kézitáskája. Mikor húsz éve meghalt, Masa néni, az utcénkbeli ócskás adta el néhány forintért. Ügy látszik, még akkor is voltak azegényasszonyok. Ez jutott eszembe hirtelen, s koromat meghazudtoló fürgeséggel, bár jó nagyokat szuszogva felmentem megnézni, mi van a régi vicelakésban. A folyosó olyan sötét volt, mint régen, szinte semmit se láttam, bár a régi mángorlóhelyiségben mintha még mindig lakna valaki. És több mint négy évtized múltán most a főlépcsőn mentem. Mondhatom, kiábrándító volt. Ettől féltették annak idején a szegény embert? Igaz, a lépcsőházat és a belső udvart most renoválják. Ráfér! Akár az én emlékeimre! Magabiztosan, a lakások név' tábláit nézegetve idéztem a gyerekkort. És senki se parancsolt le a melléklépcsőre... RACZ LAJOS V