Délmagyarország, 1980. december (70. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-14 / 293. szám

12 Vasárnap. 1980. december 14." Hunyadi László siratása Madarász Viktor emléke Százötven évvel ezelőtt, 1830. december 14-én született történeti festészetünk kimagasló alakja, Madarász v"Hor (1830—1917). Egyik méltatója szerint „ ... nemcsak annak köszönheti kivételes szerepét, hogy forradalmi, nemzeti jellegű tematikára adott példát művészeinknek, hanem annak is. hogy kialakította azt « drámai jellegű festésmódot, a fény-árnyék hatások ellentéteire épített kompozíciós formát, amelyet Munkácsy és az 6 követői fejlesztettek tovább." Tisza-parti városunk közönsége, a század elejétől több évtizeden át gyönyörködhetett Madarász 1879-ben — a szegedi árvíz évében — festett Zápolya Izabella című történeti képében, mely állami letétként — számos értékes festményriyel együtt —. helyi közgyűjteményünk országos hírűvé vált képtárában volt látható. A művész pályájának alakulása éa alkotásainak felsorolása helyett, az első főművének, az 1859-ben festett Hunyadi László siratásá-hoz készült színvázlatáról szeretnék az alábbiakban szólni. * Az ötvenes évek közepén, egy télelejl délutánon, a hétfőn zárva tartó szegedi képtárban Madarász említett színvázlatát nézegettem. melyet más. régi magyar művekkel együtt a Nemzeti Galéria adott kölcsön, hogy városunk tárlatlátogatóinak bemutassuk. A csöndesség és félhomály, mely a teremben körülvett, csak fokozta e festményből áramló drámai hangulatot Mert ennek a képnek megragadó ereje kétségtelenül tragikus mélységű tartalmában rejlik. Ezt a nem nagy méretű alkotást kutatva vizsgálgattam, — keresgélve a megfelelő nézőpontot —. hogy minél inkább el tudjak mélyülni benne. Tekintetem szinte vonzotta a festmény alsó részén elterülő hosszúkás, tompafehér folt, a halotti lepellel takart, s kardjával díszített Hunyadi László padlón elfekvő, hőssé vált alakja. Minden más sötétre hangolt színeivel balladai borongásának tűnt. Pillantásom sokszor végigfutott az árnvékos kápolna ravatal! tárgyain: a falon függő feszületen. az alatta levő, misekönyvet tartó oltáron, a felkiáltójelként magasló gyertyákon, melyek rőt- fényt szórtak az áldozat lábalnál gyászoló két nőre, a halottra virágot helvező fiatal Gara Máriára, és az őt átkaroló erős lelkű Szilágyi Erzsébet meggörnyedt alakjára. A halál rettenetének súlyát magukon viselő gyászolók körül a sötétség és világosság egymással küzdöttek. A szétterjedő viaszsárga fény drámaiságát fokozta az oldalt beszűrődő hidegzöld sugár ellentétes színe. Tudtaméreztem. hogy Madarász e kénén nem csupán egv vőlegényét sirató lányt és fiát elvesztő anyát akart ábrázolni. Hanem ezen túlmenően Hunyadi László sorsában, az 1849 utáni Magvarország nemzeti tragédiáját Idézte fel. mely az ő hazaszeretettől fűtött zsenialitásával magvarázható. A kiegyezés megalkuvó szellemét — a szabadságharcban már ifjan részt vevő — Madarász Viktor nem volt hailandó elfogadni, s kapcsolatba került KossuthtaL akit mindvégig a haza függetlenségének ügye vezérelt. A ktiruelelkú művész, a szóban forgó színvázlata nyomán készült, nagyméretű (243X312,5 cm) alkotásával, a Hunyadi László siratasá-\a\, 1361-ben. a magyar festők közül elsőként nyerte el a párizsi Sálon nagy aranyérmét, a francia művészeti kritika egyöntetű elismerésétől kísérve. Leemeltem a súlyos rámájú színvázlatát a falról, rátettem egy székre és az ablak felé fordítottam, mert á teremben már alig lehetett látni. Villanyt nem mertem gyújtani, tartva attól, hogy mindaz szertefoszlik, amely e festmény hatása alatt bennem teremtődött. Közel hajoltam hozzá. arra gondolva, hogy még jobban behatolhatok az alkotás lényegébe. S lent a mű jobb sarkában valamilyen éles tárgytól származó régi „sebhelyet" találtam, amely mielőbbi orvoslásra várt. Az öreg kép „szótlanul engedte" magát fordítgatni, mint egy jó beteg, készséggel mutatva níieg vizsgálandó elejét és hátulját. ahogy akartam. Érdekelt a hátoldala is. amely kopott és vetemedni kezdő vászonból van, ezért kemény deklivel rögzítették a keret ablakának belső pereméhez. Horzsolásokfit és sárguló kiállítási cédulákat láttam rajta, melyek a kép egykori bemutatási helyeiről tanúskodtak. Az a több mint egv évszázad, mely e festmény fölött eljárt, alaposan raita hagyta a keze nyomát. * Ma ls megilletődve emlékszem vissza, hogy ez a sugalló erejű színvázlat, anyagában mennyire küzdött az enyészet ellen. Mert az idő hierogliféi — a mind több kopás, repedés és ruganyosság vesztés formájában — épp úgy meglátszott e régi, tónusában is sötétebbé vált festmény vásznán, mint a ráncok s foltok a vénülő emberek arcán. E kép mintha azonosult volna egykori alkotóiával a megöregedett Madarászszal. a búsuló magyarral, akiről egy róla szóló nekrológban azt olvastam, hogv „...ha ecsetet vett kezébe, mindig ott kisértett mögötte a régi. nagy múlt. a párisi ragyogás amit soha nem tudott Budapest neki megadni." Sok igazság lehet e jelzés nélküli búcsúzóírásban, mely Madarász halála után két nappal, a Világ 1917. január 12. számában jelent meg. Hiszen ő volt az, akit a francia fővárosból való — hoszszú tartózkodását követő — dicső hazatérése után, az 1870-es évek elején, a hivatalos kritika támadása közel húsz évig hallgattatta el. A művész szóban forgó színvázlata — mely maradandó élményt jelentett Szegeden sokak számára — közben visszakerült eredeti helyére, a Nemzeti Galériába. Nyilván restaurálták és a látogatók gyönyörködnek benne. Hiszen ebben a vázlatában fogalmazta meg Madarász Viktor romantikus hatású, kiemelkedő művét, a Hunyadi László siratásá-t, mely a többi ismertté vált történelmi kompozícióival egvütt — a Magvar Nemzeti Gáléria remekművei között — méltóképpen őrzi e nagy magyar festő megbecsült emlékezetét. SZELESI ZOLTÁN Lődi Ferenc Göncölszekéren Ha veled alszom, neked élek. csókollak, zúzlak, összetéplek. Hülőben bár a sziv, a lélek, s tudom, hogy egyszer összeégek. Szemem tükrében régen ott vagy. álmaim vétlen odaloptak. Ha nem te vagy itt, mégis foglak, i s hogy nekem legyél, megokollak Szeress sietve, lassan, szépen s elviszlek majd Göncöl-szekéren. A csillagok közt — nagyon kérem — pihenjünk meg egy pici. fényen. Ne kérdezz semmit, válaszolj csak, tüzeim bennem folyton oltsad. Nem tudom milyen lesz a holnap, csak egyet tudok, foglak, fogjak... Ügy érzem, mire ide értem. < csuklik szavam és rogy a térdem. Semmitől bár én sosem féltem, fogd föl urad majd elestében. SZALAY FERENC FESTMÉNYE: TÜNÖDÖ SZABÖ IVAN: IIAROM KÜLTÖ Ismeretlen Ismerősök Teljes szívvel — Szereti a vicceket? — Ki nem? Szeretek nevetni — vidám alaptermészetű vagyok. — Ennek örülök. Na, szóval ül otthon a család ... — Ez már a vicc? — Igen. Együtt a család, és a kisfiú megkérdezi az apukát: mondd apuci... — Arról volt szó a telefonbeszélgetésünkben, hogy a népfrontmunkáról akar kérdezni! — Ügy van. Kérdezi a kisfiú, mondd apuci, mi az a népfront? Azt feleli erre az apja... — Köszönöm, ebből nem kérek! Vétek volna, ha komolytalanul beszélnénk a mozgalomról. Az, ami mindannyiunk életét érinti nem minősíthető élcelődéssel. vagy kézlegyintéssel. — Én nem akartam, viszont ahogyan ön, Móricz Judit, a Belváros I/a körzeti népfrontbizottság titkára védelmébe veszi, arra következtetek, hogy nem mindenki ... — Maradjunk annál, hogy nem könnyű manapság társadalmi munkát végezni, tisztségeket betölteni, ha az ember teljes szívvel csinálja. — önnek tehát nehéz. — Nem nehéz! Valójában — de hát ezen nem gondolkodik el az ember naponta — összenőtt az életemmel a népfrontmunka. Éppen ezért tartok attól, hogy a felületes szemlélőknek, a pálva széléről bekia^ólóVnak kedvez, ha erről valami félreérthető jelenik meg. — Amit féltünk, azt szeretjük. — Valóban. — Miért szereti? — Mert hiszek abban, hogy szükség van rá! — Mire? — Vannak dolgok, amelyekre mindnyájan azt mondjuk, meg kell csinálni. Például mindenki egyetért abban, hogy szebb egy város, ha nem kopár sivatag, hanem virágoskertre hasonlítanak az utcái. Van is hivatásos intézményünk, amelyik szépftenidiszíteni tudja a települést, csakhogy senki sem hiszi, hogy ez elegendő. — Ültessünk virágot! — Igen. Mi. a lakók, akik örülnek^ ha szebb a környezet, és akik ezt nagyon sokszor csak „intézményesítve" tudják elképzelni ... — És ak'k többnyire örömmel segítenek ugvanebben, amint alkalom adódik rá... — Csak lerven, aki megszervezi hogy értelmes tevékenységgé váljon a közös akarat. A népfront véseredrrtanvben mozgósít, lehetősé-eket teremt. felszabadítja az alkotóerőt. —- Én még csak az előbbi példánál, a virágoknál tartok. -— Megszerveztük, hogy az utcákban lakók kapjanak ingyenes virágpelántákat. Aztán az ls szokás nálunk, hogy a bizottsági ülésekre meghívjuk a körzetbe tartozó lakóbizottsági elnököket és megkérjük, mérjék fel, hova, milyen díszfát, cserjét lehet ültetni, hogy kellene gyepesíteni. Hogy szép legyen a körríyezetünk. — Kedvenc témájának látszik a környezetvédelem. — Az is! Amikor a szarvasi öntözési és me'iorációs felsőfokú technikumot elvégeztem, még biolórus tanári szaknak is nekivágtam itt. Szegeden ... — Most tanár? — Nem Személvzeti vezető vagyok a tápéi Tiszatáj Tsz-ben. — És a diploma? — Az van. de nem biológiatanári Szarvason később elvégeztem az üzemmérnökit, utána meg a szaküzemmérnöki kart. Érdekes volt, hogy amikor a tanárképzőt otthagvtam az első félév után nemsokára mint az ATTVIZ1G dolgozója hidrobiológiái környezetvédelmi előadást tartottam. Ott volt az a tanár is. akinél megbuktam. Nagyot nézett. — A környezetvédő szemével mjlyen a Belváros? — Piszkos. És ez nem a tisztítók, hanem a fegyelmezetlen szemetelők lelkén szárad. Régebben tisztább volt. Tudom, mert értékeltünk. A bizottságban, ahol mint tag ... — Titkár. — Tag. A városi környezetvédelmi bizottságnak is tagja vagyok. — És még minek? — A megyeinek ls. És a Hidrológiai Társaság szegedi szervezetének is tagia vagyok, azonkívül a HNF Országos Tanácsának külső nvinkatársaként dolgozom. Az ifjúság körnvezetvédelmi tudatának fejlesztése a feladatom. — Miért csináHa? — Szeretek emberek közt mo'Ogni. — Magánélet? — Ez az. — Megéri? — Meg. Most már mondhatja a viccet. IGRICZI ZSIGMOND