Délmagyarország, 1980. december (70. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

Csütörtök, 1980. december 25. ÍJ Irl 11 A hideg Egy fagyos februári reggelen a két falusi, Guglielmo cs Roberto szülővárosukból, Brianzábói ünnepélyesen megérkezett Milánóba. Ez a történelem fényében teljesen mellékes tény említést sem érdemelne, még igaz volta ellenére sem, ha Guglielme nem hozott volna magával egy hatalmas, #Pippo névre hallgató kakast, azzal a szándékkal, hogy eladja, míg Robertonak néhány elintéznivalója volt. És csak az óriás tollas Jelenléte miatt beszélünk a megérkezés ünnepélyességéről. Olyan hideg volt, hogy azt sarkvidékinek nevezni olyan, mintha melegnek mondanánk. A várost vastag hótakaró lepte be, amit hómunkások hada halmozott fel a járdák mentén. A hómunkások kabátban, kesztyűben — néhányan szemüveggel — olyanok voltak, mint a szabad művészetek munkanélküli művelői, akikre az éjjel — mint a rossz Idő mannája — hullott az égből a lehetőség, hogy ebédre- és vacsoráravalót keressenek maguknak fárasztó munkával, amit a meggémberedett lakosság szeme előtt végeztek szemérmes pirulással, elfojtva a lapáttal szembeni természetes utálkozást, mint aki a tollal nagyobb meghittségben van. így aztán hőseink, figyelembe véve az utak járhatósági állapotát, mielőtt dolgaik után láttak volna, elhatározták, hogy megpihennek egy kocsmában a tizennyolcadik századi filantrópról, Dateóról elnevezett tér közelében. Itt nekiláttak inni újdonsült cimborák társaságában, s hódolva annak az igencsak elterjedt ferde nézetnek, hogy semmivel sem lehet jobban védekezni az éghajlat zordsága ellen, mint egy pohár jó borral. Ahol is poháron, a fent nevezett folyadékból pár liter értendő. Ekkor az történt, hogy egy-egy pohár között megemelkedett a hangulat, és valaki elkiáltotta magát: — Hát Pippórá nem gondol senki? Neki is védekeztiie kell a hideg ellen! — Bort Pippónak! — kiáltotta mind. És szolgálatkészen hozzáfogtak. hogy erőszakkal megitassák a kakast Lévén, hogy Pippo absztinens volt egyesült erővel fáradoztak azon, hogy meggyőzzék, és egy kortyot elfogadtassanak vele. s eközben egy egész üveggel öntöttek rá abból a nedűből. A zuhany alatt tiltakozása jeléül, amely ki tudja, hány embert boldoggá tett volna,, a kakas csuklani kezdett Megijedvén a cimborák, azt javasolták a bánatos Guglielmónak. hogy tegye a kakast száradni az égő kályhára. Pipoo azonban száradás helyett verdesni, maid ütemesen ugrálni kezdett egyfajta charlestont járva, aztán füstölni, de úgv. hogv az nem jósolt semmi jót. Végül mozdulatlan maradt méghozzá egv olyan dermedtségben. ami jogos aggodalmat keltett mindenkiben, aki szerette a józan állatot, kiváltképp a tulajdonosában. Le is vette a kályháról, megrázta, vizsgálgatta, és meggyőződött a keserű valóságról: Pippo kinyiffant - i Egek, nyíljatok meg! A bor ködén át Guglielmóban világosság gyulladt megérteni vélte, hogy barátai tanácsát — hogy a kakast az égő kályhára tegvék — nem a szárnyas javának őszinte óhaja diktálta. A felismerés okán öklét rázta, és rugdosott a körülállók felé. azzal vádolván őket. hogy szerencsétlen gyógymódjukkal n megboldogult állat halálát okozták. Ezt követően odacsődültek a kimúlt állat köré, és olyan patába kerekedett, amelyhez képest a madridi kakasviadal csekélység. Röpködtek a tollak mindenfelé, mint támadásra indult rohamlövészek lövedékei. Még poharak és székek is röpültek. Közbelépett a kocsmáros, aki sokat küszködött. hogy lecsillapítsa a veszekedőket. De végül sikerült egy megegyezés révén, mely szerint Pippónak. a barátok költségén. ünnepélyes gyászszertartást rendeltek el. Gyászszertartást, amelyet a konyhában, egy serpenyőben kellett elvégezni, krumpli és beszédek kíséretében és egy folyónyi... — Könnyben! — mondanátok;. . .a-i,,. Majdnem: Lacrfitó" Christi nevű folyójában. L,.' ."' ACHILLE CAMPANÍLE Karácsonyfa-történet A karácsony a kereszténység legnagyobb ünnepei közé tartozik és egyik 'jellegzetes, kedves tartozéka a karácsonyfa, melynek díszes ágai, csillogó fényei a békét, szeretetet jelképezik. A karácsonyi szokások szinte egészen az ősemberig nyúlnak vissza. A katolikus egyház átvett sok ilyen szokást és keresztény szellemmel töltötte meg. Az ókori népek a téli napfordulót a mítoszok szerint a Napisten születésnapjaként ünnepelték december 25-én. Az i. e. 4. században az egyház e napra helyezte Jézus születésének évfordulóját. A karácsonyhoz sok ősi népfezokás kapcsolódik, mint például n feldíszített fenyőfa, a betlehemes játék stb. Európában az újkor kezdetétől ismerték meg a karácsonyfát, először a németek által lakott területeken. Kezdetben a házak belsejét frissen vágott zöld ágakkal díszítették, később ezekre az ágakra, vagy az e célra kivágott fákra gyümölcsöt, süteményt, szentképeket stb. helyeztek. A fákon helyet kapott az alma ls. mint a bibliai tudás fája és almája. Elzászban a 17. század elején alkalmazták először a karácsonyfát, melyre papírból kivágott díszeket, édességet, gyümölcsöt aggattak. Feljegyzések szerint 1005ben Strassbourgban díszítettek először karácsonyfát, Ez akkor újdonság volt szokatlan. és például a münsteri tiszteletes igen kemény hangon kelt ki a ..szentségtörő" divat ellen. • A karádsonyfa nyugatról kelet felé terjedt és Goethe 1773-ban még nem ismerte a karácsonyfát. Drezdában 1807-ben láttak a piacon fenyőfaárusokat. Berlinben pedig 1816-ban már ismerték. A velünk szomszédos Bécsbe 1821-ben vitte el Anschütz Henrik színész. A karácsonyfákra gyertyácskákát először 1685-ben helyeztek el, később ez általános szokássá vált. Az égő gyertyák azt jelzik, hogy karácsony éjjelén a fák kivirágoznak. Egy nürnbergi rézkarc az 1600-as évek végéről vizes edényben lombos ágat ábrázol, melyet. alma, dió, cukorkadíszek borítanak. Ezen is vannak égő gyertyácskák. 1810-ben Coburgj Albert, Viktória királynő férje vitte áz első karácsonyfát Londonba. Európa néped között a német kereskedők terjesztették el a karácsonyfaállítás szokását, mely Amerikában is meghonosodott. Hazánkban a 19. században találunk először utalást a karácsonyfa-állításra. Podmaniczky Frigyes báró naplójában (1887) azt írja. hogy édesanyja állította az első karácsonyfát Magyarországon, 1828-ban, ami igen nagy szenzációt keltett ebben az időben. Az 1840-es években már széles körben vált ismertté és elterjedtek nálunk is a karácsonnyál kapcsolatos szokások, misztériumok, játékok (betlehemesek, háromkirályok stb.). A karácsonyfa valószínűleg kapcsolatban volt a Borbála és Katalin napi zöldággal, májusfával. ahhoz hasonló jelképe az örök természetnek, mely szerencsét hoz azoknak. akik állítják ... RUDNAY JÁNOS K

ét napja kezdődött a szünidő, s Marcsóka két napja csak takarított. Hogy el tud koszosodni ez a szobakonyha! Persze nagyképűség szoba-konyhának nevezni, mikor csak egy helyiség, de hát egyharmada betonos, kétharmada hajópadlós, és eszerint is használják, és talán még jó is, hegy egy helyiség, a tűzhellyel fűthetnek is, bár így meg a falak, a politúrozott bútorok elszürkülnek, és felhólyagosodnak az állandó gőztől meg füsttől. És ezen bizony takarítással nem segíthet, s a poloskákat se tudja kiirtani, hiszen a telep minden lakásába befészkelték magukat, fullasztó nyári éjszakákon, amikor még nyitott ablakkal is nehezen bírhatni, csapatostul vonulnak egyik lakásból a másikba, de most tél van, egyenként, gondosan bepetróleumozta a bútorok illeszkedéseit, s azután forró, lúgos vízzel kisikálta, s ezzel legalább átmenetileg kussolásra kényszerítette a fürge, kövér dögöket, hogy legalább a karácsonyt ne zavarják meg. Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom — énekelgetett, mint egy kiscseléd, tisztaság- s családvágya cselédje, de szenteste délelőttjén, már a helyenként feketére mocskosodott kopott festékű konyhabútort sikálva — míg elő nem tűntek az üde almazöld festékmaradványok, s a puhafa elevenen, duzzadt-rózsaszínűn, mint a fürdővízből épp kiemelt baba popója. Meg-megállt felkapott fővel, s két orra felé összetartó ránccal szemöldökei között: sehol se talált eldugott ajándékot, holott minden zugot rendbe rakott, fenyőfa se lógott az ablakpárkány alatt falba vert kampós szögre kötözve, liszt, cukor alig volt a háznál: hogy lesz itt karácsony, miből süt kalácsot az anyja? Egyre többször állt meg ilyen űzötten aggódva, egyre Ingerültebben ordított a kölykökre, testvéreire, s egyre elkeseredettebben táplálta magában a kétségbeesett reményt, hogy majd megjön a munkából •anyja megrakodva; pihegve, kipirultán, gyengén és. gyengéden mosolyogva, és minden rendben lesz, minden, minden, egyszer s mindenkorra. Már rá ls húzott öccsére, mert összerúgta a rongyszőnyeget, amelyet ő oly fáradságosan mosott ki, de hogy az erre lekuporodva elsírta magát, ő is odakuporodott mellé, Bogi .is hozzátörleszkedett, s nézte a megélénkült, öszsze nem illő színeket, amelyekből ki lehetett találni, miből is csomózták, ezt a néhány sort itt épp parasztrózsaszín habselyem bugyogóból, s mert érezte, maga is mindjárt bőg, énekelni kezdett: — Mennyből az angyal... — s ahogy hallgatta előbb finoman remegő, majd megnyugodva megerősödő hangját, elöntötte a tehetetlen szeretet, és megfőzte az ebédet, paradicsomszószt pirított grízzel, hiszen rég volt már jeggel, s akkor is csak fokhagymás pirítóst ettek. Anyja fél négykor érkezett. Szatyra telepakolva, de se fenyő, se bolti papirosba csomagolt-zsinegelt meglepetések. A két kicsi körbefonta, Marcsóka csak állt, mintha a világon minden mozdulat értelmét vesztette volna, és várta a jó szót a tisztaságért, várta a jó szól: a kismamaságért, mert két napig egyedül látta el a gyerekeket — anyja ápolónő volt, s az ügyeleti díjért-e, de gyakran ügyelt, s hagyta magukra őket —, várta, és ismét nem kapta meg. Az Járt a fejében, hogy mi lesz most, s hogy ő ezt tulajdonképpen előre tudta, hogy meglopták, megint csak meglonták. s ez így megvaoja halála óta; csalódás csalódásra, s ő még csak elviseli, tizennégy éves, nem gyerek már, de a kicsik? — Ugye szép, kislányom? — kérdezte az anyja, s 6 felnézett. Fenyőgallyból kötött koszorú árválko"dott az asztalon, fagyöngy rajta, s egyetlen szál rózsaszínű esavarmintás gyertya. Marcsóka a gyerekekre nézett: elhúzódtak anyjuktól, riadt arcukon értetlenség, magához húzta őket. — Ezt hozta? — mondta. — Ezt tudta hozni? — Szép... — íúosolygott elveszetten az anyja. — Hát nem szép? — sírta el magát. s kinyújtotta karját a kicsikért, de ők még szorosabban simultak Marcsókához, s Bogi azt mondta: — Ugye ez nem az ?f Ugye lesz karácsonyfa? — Látja? No látja — mondta Maresóka, felkapta göncét, s felöltöztette öccsét. — Süssön-főzzön, nekem ne bőgjön — vetette oda az anyjának, és átment öccsével a szomszédba. Marcsóka Édes vaníliaillat terjengett, a tűzhely majd hogy fel nem robbant. Az öregaszszony ölbe tett kézzel ült a sütő mellett a kisszéken, várta, hogy kisüljön a kalács. A két magasra vetett ágy tiszta lepedővel letakarva, rajtuk a fényesre kefélt, ecetszagú, sötétkék öltönyök, a frissen vasalt ingek, a klottgatyák, s a két pár zokni rendben kiterítve, mintha két halott, de így volt ez jól, ennek így kell lennie: megjön a két fiú, a két segéd a gyárból, a hokedlire kerül a lavór, megmosdanak derékig, aztán a lábak kerülnek a Flóraszappan-oldotta gépolajtól vastag, sima vízbe, a fiúk fáradtan üldögélnek, a mama kisbögrével utánatölti a lavórba a forróvizet, mert a lavór fenekén átsüt a beton hidege, s aztán jöhet a tiszta ing, az ünneplő, s az ünnepi, boros vacsora. — Mama! Húsz forint kéne, mama. Az öregasszony lassan, sokáig nézte, mint tehén a tőgy után böködő borját, R úgy is állt fel, mint egy öreg tehén, hogy a kredenc tetejéről, a kifényesített sárgaréz kávédaráló alól elővegye vagyonát, • megkérdezte: — Bementek a városba? S hogy Marcsóka bólintott, azt mondta: —• Ilyenkor már olcsó, örülnek, ha túladnak rajta. Ekkorra öccse ls megértette hamari szándékát, bárgyek zsábung, mondta az 6 külön nyelvükön, khej, koe szhi, felelt rá Marcsóka, végigdübörögtek a körfolyosón, lezúdultak a lépcsőn, ki a telepről, s felugrottak a kihúzó nyitott peronú villamosra. Nyüzsgött á nép a Körúton, siettek, furakodtak, ballagtak, egymást érték a kii írások a kapuk alatt: KARÁCSONYFA AZ UDVARBAN, de ők, mintha nem is karácsonyfáért indultak volna, megrészegültek a fénytől a korai alkonyban, az emberektől: s a fénytől az emberek arcán, s nagy hangon, komoly pofával társalogtak: — Kar karlo . kecsücse? — Ben bacsujó maricsi. S ha rájuk csodálkozott valaki, felröhögtek, és nagyot szaladtak, mígnem a nevetéstől és a futástól görcs állt az oldalukba, nekitámaszkodtak egy öreg fának, csuklottak, nyögtek, ziháltak. Egy úr vetett ennek véget, aki hogy meglátta őket, megtorpant, mintha még sose látott volna gyerekeket. Marcsóka kimeredt szemmel bámula fekete, bársonyhajtókás, püspöklila télikabátot, a lágyan csillogó fehér selyemsálat s a fémesen fénylő cilindert, még karonülőként látott ilyet, a háború vége óta soha, az emtterek örültek, ha lódenra tellett. — Siessetek, jön az angyalka — mondta az úr,. s könnyed szárnycsapás-utánzatot bűvölt ujjaival. S hogy Marcsóka erre felsírt, közelebb lebbent, s azt mondta a Marcsóka sírásától kétségbeesett kisfiúnak: — Találd kl mi van a zsebemben? És előhúzott zsebéből egy pekingi selyempincsit. — Zsebkutya — ragyogott fel öccse arca. de Marcsókára nézett, és simogatni indult keze elbátortalanodva visszasülylyedt zsebébe. Az úr elégedetten, mint aki ezt várta, figyelte a kisfiú arcát, aztán a kiskutyát visszarakta a zsebébe, és letekerve végtelennek tűnő selyemsálját, a kisfiú nyakára csavarta. De hogy Marcsóka szeme gyanakvóan villant, mellmagasSágba emelve kezét, két tenyerét, mint a bűvész, kifordítva, hogy nincs csalás, nincs ámítás, hátralépett, egyre hátrált, nekihátrált egy kiskabátos részegnek, éljen Rákosi. kurjantotta az, összecsókolóztak, csak egv ötvenes virított helyükön az aszfalton. Marcsóka odaugrott, felkapta, szívéhez szorította, sírt és nevetett, és rohant, húzta-vonta maga után öccsét. — Ugye varázsló? Mondd, ugye varázsló? — Ismételgette a kisfiú átszellemülten, s amikor kijöttek a virágboltból a feldíszített karácsonyfával, amelynek •csúcsán minden lépésre megcsendült vékonyan a csengő, még egyre ezt hajtogatta. most már állítva, és közben a selyemsálat tapogatva, s hogy Marcsóka nem válaszolt, anyja kivénhedt kosztümkabátjának alját rángatta, amely Marcsókának télikabátként szolgált, míg csak kezében nem maradt egy darabja, akkor mégszeppenve elhallgatott, zsebébe gyűrte a darabot, ott sodorgatta, nem merte eldobni, félt, hogy Marcsóka felfigyel a mozdulatra, s akkor a szakadást ls észreveszi, és megrakja, jóllehet Marcsóka most még ezért se rakta volna meg. ANÖKA ESZTER