Délmagyarország, 1980. október (70. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-05 / 234. szám

12 Vasárnap, 1980. október 5, Eta, hidd el! V

onaton utazom. Nem nézek karórámra, nem érzem az időt, már az állomások 8 sem számolom. Rohannak felém ismeretlenül, s ugyanúgy távolodnak. Egy férfi ül velem szemben. Nez es hallgat. A vonatablak négyszögéből ismerős táj fut velem együtt Szántóföldek, rétek, fák, fasorok, beljebb fehér tanyák, itt-ott legelésző tehenek, birkák ... Jó lenne megtudakolni a szótlan férfitől: hova megy? Mégse merem megszólítani. (Mi jogon?) Vagy talán azért, mert úgy néz rárn, akár egy halott? Szemei sem élnek igazán. Arca akár a faszoboré. Hová utazhat? „Tanítónak kellett volna mennem... Körém gyűjteném a gyerekeket... Beszélnék, mesélnék nekik... Mindent kiöntenék magamból, élményt, tudást, meleget... oly késő már"... Megy a vonat... A férfi jól öltözött. Inge divatos, halványzöld. Keze ápolt. Ahogy összekulcsolva ölében tartja, erőtlennek tűnik. Foglalkozása? Kicsit elhízott már. Szabó, cipész, boltos? Hülyeség találgatni I Ha kereskedő lenne, akkor ő is keresné bennem a beszélgetőtársat Ha valóban az lenne! A feje fölött kis méretű fekete bőrönd. Könnyedén hozta. Üres? Én már itt ültem akkor, és néztem az állomás peronján búcsúzkodókat, a könnyes szemű csókolódzó párokat ö belépett nem köszönt, nem kérdezte meg, hogy üres-e a fülke, vagy foglalt-e a hely. Határozottan ült le. Engem észre se vett Ha benézett valaki, ő kíméletlenül visszanézett s azok szó nélkül mentek is tovább. így maradtunk mi ketten. És azóta ülünk itt az ablak mellett, mint két élő hulla, dermedt mozdulatlanul. Megy a vonat... Kimérten fogynak a kilométerek, egykedvűen vánszorognak az órák. Olykor szorongás fog el. Várnak-e Etáék? Tíz éve nem láttam a nővéremet. Nem is leveleztünk, sohasem üzentünk. Feladtam tegnap reggel a táviratot: „ma este érkezem". Nem jött vissza. Csak megkapták... Tiz év! Milyenné lett nővérem arca? Sovány, kövér? Együttvan-e még férjével? Ivott Ödön, nagyon ivott. Szakítottunk, mert Etáék rokonait nem állhatta. „Bennem nemesi vér ls csörgedez ám" — ordított rekedten, ha részegen belénk kötött A barom! Valamelyik félrelépett dzsentri révén került abba a tehetős vidéki polgárcsaládba az a „vér", amivel csak borgőzösen, egzaltáltan, kérkedett. De nem tette egyszer sem zsebre amit én válaszoltam neki! „Büszke vagy erre, hogy a fene egyen meg! Hát mért adtad öszsze a véredet a mienkkel? Velünk, akik robotba jártunk az uradalomba, akik sem gyötrelmet, sem izzadságot nem sajnáltunk a földért..." Szegény apám! Csak borostás arcodra tudok emlékezni, összekapartál valahogy egy holdat 1940-ig. S mi értelme volt? Volt. Csak kellett lennie! Apám, én nem vádollak téged. Tizenkét gyereket nemzettél a nyomornak, a háborúnak. Élünk négyen. Ennyien és nagyon egyedül. A temetésed óta igy van ez. Tíz éve... Megy a vonat... Csak én maradtam parasztnak. Bocsánat, nem így neveznek most. Mezőgazdasági gépszerelő szakmunkás. Van róla papírom, jelesen végeztem, mindig az elsők között voltam. Vén fejjel, ősz hajjal. De ott voltam! Megdicsértek és jutalomkönyvet adtak. Ezt az én testvéreim és rokonaim közül nem tudja senki. Azt hiszik, hogy mindig kapálni járok ganés cipőben, vagy elmenekültem én is a városba teddide-teddoda segédmunkásnak? Egyáltalán mit hisznek rólam? Gondolnak-e rám? Megy a vonat... Ez a muki nem lehet se szabó, se boltos. Csakis hivatalnok! Közönyös pofával ül az íróasztal mögött, aktákat rakosgat, ra se néz az ügyfélre, aki bizonytalanul, félve nyit be hozzá, csak színtelen hangon ráförmed: mit akar? Mit akar? Mint egy elhájasodott isten, úgy trónol ott a koszos asztal mögött Nem lát engem, csak hallja a sirámot a hangokat, a szavakat. Unottan beletúr az aktákba, morog, dühös, számokat köpköd, paragrafusokat rángat elö, elnéz a fejem fölött, és még arra sem méltat, hogy fenékbe rúgjon vagy rám ordítson: „Na, mit tátja itt a száját? Menjem már a fenébe!" Megy a vonat... Eta négy évvel idősebb nálam. Jövőre ötvenéves lesz. Nagyok már a lányai... Hogy is %ívják őket? Eta, E<zsi, Kati és... Lehet, hogy már nagymama? Lehet. Nekem gyerekem nincs. Nem tudtam megnősülni, pedig akartam. Igaz, későn. Az utolsó pillanatban, amikor már az igenről és nemiül volt szó, elfogott a félelem. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy eddigi életemet fel akarja borítani egy nő, akinek előre ki nem ismerhető külön szeszélyei, vágyai, tervei vannak? Hátha gyűlöli a könyveket, pörölni fog. ha olvasok, tévét nézek. Mért élek? Csak a munka, csak az legyen enyém? Engem ez a „csak munka !" megölne tán ?... Szegény anyám! Mekkora zsarnoka voltál te életed párjának, családodnak, s tenmagadnak! Nem csináltál mást: szültél, dolgozták Mi szaporodtunk, ettünk, dolgoztunk, aludtunk, dolgoztunk, ettünk, szaporodtunk. Veszekedtél, főztél, kapáltál, törted magad otthon és a földben. Megállás nélkül. Újságot soha nem láttam a kezedben, apáméból is kitépted és betüzelted. Már bevallhatom: ezért nagyon haragudtam rád akkor. Gyűlöltelek. Bocsásd meg nekem. Téged összetört, agyooíonnyasztott, fekete ruhába kötözött az az egy hold föld. De fukar volt hozzád a sors! Egy évig kapálhattál a magadéban. Nem furcsa? Életedben soha nem tegeztelek téged. Féltem tőled, haragos nézésedtől, ingerült szavaidtól.., Megy a vonat... Mi lenne, ha most két nagy pofont adnék ennek a megkukult férfinak? Ostobaság? Lehet. Miért is bántanám? Mert nem szól hozzám? Én se kezdeményezem a beszélgetést Gyáva lennék? Csak egy balek béketűrő, aki nekiesik önmagának, és két vállra fekteti indulatait, vágyait Mi jogon kényszerítsem hát egy idegenre rá, hogy beszéljen önmagáról vagy másról, akármiről, csak járjon a szája, mert engem ez most megnyugtatna? Talán jobb is, hogy csöndben van. Borzasztó lenne, ha ostoba viccekkel, meg sületlenségekkel traktálna ... Keskeny szája alig mozdul. Simára borotvált arcán csak enyhe ráncok futnak, sem öröm, sem bánat nem tükröződik általuk, csak a félelmes nyugalom. Félálom vagy betegség? Csak kéne adni neki két pofont! Megy a vonat... Mezítláb, rövid nadrágban slattyogtam a libák után a tűhegyű tarlón át A kanálispartra érve, dél felé, belelógattam a lábomat a sötét színű, bűzlő vízbe. Jó érzés volt üldögélni ott Messziről cséplőgép zaja jött fáradtan, a közeli kukoricásban valaki csörtetett, s a látóhatár szélén pihegő tanyában keservesen nyüszített a kutya láncra kötve. A Nap fölszippantotta ivóvizét... Azokban az ólomsúlyú órákban képzeletben a sarkvidéken jártam, ahol — a tanító úr szerint — kutyák meg szarvasok repülnek a szánnal a nagy, nagy fehér tengerben ... Ölel, csókolgat a hideg... Gyí kutyák, gyí! Meg kellett volna mégiscsak nősülnöm. A gyerek miatt Nekem is legyen törvényes gyerekem! Még nem késő. Egy kisfiút kellene magamhoz vennem, hathét éveset örökbe fogadni, amelyik már tud magára vigyázni, ha nem vagyok odahaza. A látogatás után az lesz az első dolgom, hogy bemegyek valamelyik intézetbe és kérek egy gyereket. Annyit írnak mostanában az újságok lelketlen' szülőkről. Kattog, kattog a vonatkerék, álmosító a zaj, újra váltók ringatnak, és tovább kattog, csattog a kerék. Nem adnak nekem gyereket, anya is kell a gyereknek. Kár. Kisvonatot, villanyvonatot vettem volna neki karácsonyra. Megy a vonat, megy ... A mindenit! Nem vettem semmi ajándékot Eta gyerekeinek, unokáinak. Mit csináljak? — fészkelődöm. Ez az úr segíthetne, ha szépen és illőn megkérném rá? Lesz-e nagyállomás hamarosan, ahol állunk 10—15 percet? Azt mondom neki: Kedves Uram! Legyen szíves, vigyázzon a csomagjaimra és a helyemre, amíg elszaladok az Utasellátó pavilonjába ... Ugye, megteszi? — mondtam ki majdnem hangosan. Ekkor veszem észre, az útitárs szemei nincsenek nyitva és alig szuszog. Csak nem halott?! — húzódom el. Ismét szemügyre veszem közelebbről. Lélegzik még egy kicsit. Mily megvetőn fut szájának vonala. Mintha tettetné az egészet! Élvezi az ijedtségemet röhög belül a lelke... Vigyázz, mert!... Felemelem mindkét kezem, és szerencsére megtorpan indulatom. Kitámolygok a folyosóra, amely elnéptelenedett. Reszket a lábam. A vonat megy, megy... Gyorsan setétedik. A mozdony tejfehér gőzét játékos birkózás után lenyomja a földre a megnehezült levegő. Hogy lehet ilyen mélyen aludni? — nézek be kívülről. Egy utazó halottal ültem volna szemben eddig? Rossz jelek, nagyon rosszak. Béla bátyámat is irtózva-félve néztem meg, amikor a sovány párnákra hajlott szikkadt felsőtestével, beesett arcával, és többé nem kért tőlem vizet a kis pohárban. Azt mondta apám, hányszor elismételte: álmában halhatott meg, mert a szája jobb csücskében ott maradt egy morzsa mosoly... Reggel volt Akkor egész nap apám szidta az istent, meg minden pereputtyát, a papot és ivott Anyám nem mert akkor napokig megszólalni. Némán, szipogva gyászolta 18 évesen elhantolt fiát, harmadik gyerekét vesztve el. A vonat még mindig megy ... Végre találok egy teljesen üres fülkét, ahol nem kell senkivel szembenézni, vitatkozni. Csend van. Egyszer már éreztem halálfélelmet. Minden tanulás nélkül felültettek egy agyonra gyötört vén Hofferra és azt mondták, parancsolták: szántanod kell, mert nincs ember! „Ügyes vagy te" — biztatott az elnök. Vagy százszor elismételtem, ez itt a kuplung, ott a fék, ez a gáz, ez a váltó, ez ez, ez az... Aztán elindultam... Rázott, pöfögött, de ment szépen, egyenletesen. Megy ez, megy — biztattam magam. Aztán belémszorult a levegő. Itt az árok! Zuhanok, belezuhanok! — rémültem meg, és máig nem tudom, valahogy megálltam. A két-három méter mély árok szélén csaknem hányni kezdtem. Egy lélek nem volt a határban. Jó óra múlva már ismét szántottam. Mert kellett! Amikor jött a váltás, kezdett émelyegni a gyomrom, és nem tudtam másra gondolni: majdnem magam alá temetett a traktor . .>. Város közeledik. Fények úsznak elém, váltók köszöntenek. Megáll a vonat. Az állomáson metsző szél vágtat idegesen le, föl. A várakozók arca olyan egyforma. Mennyi hasonló ember! Nem nyújtják karjukat. Alinak mereven és néznek. Várnak. Eta! Ott áll a peron legszélén fekete ruhában, kisírt szemmel. Etá! Indulok már! Látod frissen átugrok négy-öt vágányt, ügyesen kikerülgetem a törtető embereket, és ott vagyok melletted... Eta, Eta, várj! Sietnék én jobban, de mindenki velem szemben ... Egy perc és... Üres az állomás. Nincsenek vonatok, emberek, fények. Eta, hidd el, tíz év óta jöttem. Vonatoztam érted háromszáz kilométert. És te nem vagy? A messzeség elnyeli egy vágtató mozdony fáradt füttyét. BÁLINT GYULA Bokkon Gábor A tét Hát irgalom volt minden öTelés? Hát kegyelem volt minden éjszakád? Oltár helyett harctér volt a lepedőnk; fölötte precíz egymásba-rohbanás. Féltünk. Gyermek-istenként játszottunk: szerelmet — májusi szirom-zuhogást, szelet, hóvihart, bandzsa hóembert. siklást, mézet csenő medvét; csillogást, jégcsapban zengőt, bukfencező baglyot bált, szivárványt — jaj. hadd mordiam tovább! Harmatot hűséget és... Hagyd a! >'>:•.! Mindig és mindig egyet játszottunk: halált és árulást. 1 Nem tudta? Nem éreztem? Nem láifvk a rulett-asztalon mi a tét: lehetnél országom, lehel"'k hazád; nem egvmásra eső. eleső, egymá: jl rángó. egymást rángató, esendő két fabáb. Mert irgalom volt minden ölelés. Mert kegyelem szült minden éjszakát Eljövendő napok sortüzére várva halánték-fegyházban vezekel a vágy. Szikszói Károly Beszélgetések Rendetlen szavaim, tehát rendetlen jelvényeim unatkoznak az asztalon csak úgy. Könnyű káromkodások látványos házal szép fogak mögül a buta locs-pocs más dolog. (Az egvüttbó'ogatás nem érdem. Rendszertelen rendszer, avagy csak romlott gyümölcsök tocesanásai.) És rendetlen szavaimból készítek rózsafűzért,. ígv ragvogok. hiába vaksötét vászon szemeimen, bizalmas titkok, egyértelműen ostoba körítéssel. Pátzay múzeuma Az elmúlt évtizedben sok é'etmű. jelentős festőt, szobrászati hagyaték került múzeális gondozásba adományozás útján. A sort Szőnyí István Emlékmúzeuma nyitotta — azóta rendre nyíltak, nvflnak az állandó gyűjtemények szerte az országban. így Pátzay emlékmúzeuma is Kapuvárott Jellemzője a teljesség. Itt született, itt temették eh itt állították fel „Lenin"-jét és « ..Kenyérszegő'-t. itt avatták fel múzeumát 80 éves volt Pátzay, amikor 1976-ban a városnak ajándékozta műveit, akkor nvílt meg állandó gyűjteménye, s itt nyugszik a kapuvári temetőben. Egv éve, szeotember 14-én hunyt el. Tiszta, maradandó üzenetet hagyott hátra művészetében — népünknek címzett nemzeti kincset. --ti S9S PÁTZAY: SZABADSÁG FAJA