Délmagyarország, 1980. október (70. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-05 / 234. szám

12 Vasárnap, 1980. október 5, Eta, hidd el! V onaton utazom. Nem né­zek karórámra, nem ér­zem az időt, már az ál­lomások 8 sem számolom. Ro­hannak felém ismeretlenül, s ugyanúgy távolodnak. Egy férfi ül velem szemben. Nez es hallgat. A vonatablak négyszögéből ismerős táj fut velem együtt Szántóföldek, rétek, fák, fasorok, beljebb fehér tanyák, itt-ott le­gelésző tehenek, birkák ... Jó lenne megtudakolni a szótlan férfitől: hova megy? Mégse merem megszólítani. (Mi jogon?) Vagy talán azért, mert úgy néz rárn, akár egy halott? Szemei sem élnek igazán. Arca akár a faszoboré. Hová utazhat? „Tanítónak kellett volna men­nem... Körém gyűjteném a gyerekeket... Beszélnék, mesél­nék nekik... Mindent kiönte­nék magamból, élményt, tudást, meleget... oly késő már"... Megy a vonat... A férfi jól öltözött. Inge diva­tos, halványzöld. Keze ápolt. Ahogy összekulcsolva ölében tartja, erőtlennek tűnik. Foglal­kozása? Kicsit elhízott már. Szabó, cipész, boltos? Hülyeség találgatni I Ha kereskedő lenne, akkor ő is keresné bennem a beszélgetőtársat Ha valóban az lenne! A feje fölött kis méretű fekete bőrönd. Könnyedén hozta. Üres? Én már itt ültem akkor, és néz­tem az állomás peronján bú­csúzkodókat, a könnyes szemű csókolódzó párokat ö belépett nem köszönt, nem kérdezte meg, hogy üres-e a fülke, vagy foglalt-e a hely. Határozottan ült le. Engem észre se vett Ha benézett valaki, ő kíméletlenül visszanézett s azok szó nélkül mentek is tovább. így marad­tunk mi ketten. És azóta ülünk itt az ablak mellett, mint két élő hulla, dermedt mozdulatlanul. Megy a vonat... Kimérten fogynak a kilométe­rek, egykedvűen vánszorognak az órák. Olykor szorongás fog el. Várnak-e Etáék? Tíz éve nem láttam a nővéremet. Nem is le­veleztünk, sohasem üzentünk. Feladtam tegnap reggel a táv­iratot: „ma este érkezem". Nem jött vissza. Csak megkapták... Tiz év! Milyenné lett nővérem arca? Sovány, kövér? Együtt­van-e még férjével? Ivott Ödön, nagyon ivott. Szakítottunk, mert Etáék rokonait nem állhatta. „Bennem nemesi vér ls csörge­dez ám" — ordított rekedten, ha részegen belénk kötött A ba­rom! Valamelyik félrelépett dzsentri révén került abba a tehetős vidéki polgárcsaládba az a „vér", amivel csak borgőzö­sen, egzaltáltan, kérkedett. De nem tette egyszer sem zsebre amit én válaszoltam neki! „Büszke vagy erre, hogy a fene egyen meg! Hát mért adtad ösz­sze a véredet a mienkkel? Ve­lünk, akik robotba jártunk az uradalomba, akik sem gyötrel­met, sem izzadságot nem sajnál­tunk a földért..." Szegény apám! Csak borostás arcodra tudok emlékezni, össze­kapartál valahogy egy holdat 1940-ig. S mi értelme volt? Volt. Csak kellett lennie! Apám, én nem vádollak téged. Tizenkét gyereket nemzettél a nyomor­nak, a háborúnak. Élünk né­gyen. Ennyien és nagyon egye­dül. A temetésed óta igy van ez. Tíz éve... Megy a vonat... Csak én maradtam paraszt­nak. Bocsánat, nem így nevez­nek most. Mezőgazdasági gép­szerelő szakmunkás. Van róla papírom, jelesen végeztem, min­dig az elsők között voltam. Vén fejjel, ősz hajjal. De ott voltam! Megdicsértek és jutalomkönyvet adtak. Ezt az én testvéreim és rokonaim közül nem tudja sen­ki. Azt hiszik, hogy mindig ka­pálni járok ganés cipőben, vagy elmenekültem én is a városba teddide-teddoda segédmunkás­nak? Egyáltalán mit hisznek ró­lam? Gondolnak-e rám? Megy a vonat... Ez a muki nem lehet se sza­bó, se boltos. Csakis hivatal­nok! Közönyös pofával ül az író­asztal mögött, aktákat rakosgat, ra se néz az ügyfélre, aki bi­zonytalanul, félve nyit be hozzá, csak színtelen hangon ráförmed: mit akar? Mit akar? Mint egy elhájasodott isten, úgy trónol ott a koszos asztal mögött Nem lát engem, csak hallja a sirámot a hangokat, a szavakat. Unottan beletúr az aktákba, morog, dü­hös, számokat köpköd, paragra­fusokat rángat elö, elnéz a fe­jem fölött, és még arra sem méltat, hogy fenékbe rúgjon vagy rám ordítson: „Na, mit tátja itt a száját? Menjem már a fenébe!" Megy a vonat... Eta négy évvel idősebb nálam. Jövőre ötvenéves lesz. Nagyok már a lányai... Hogy is %ívják őket? Eta, E<zsi, Kati és... Le­het, hogy már nagymama? Le­het. Nekem gyerekem nincs. Nem tudtam megnősülni, pedig akartam. Igaz, későn. Az utolsó pillanatban, amikor már az igenről és nemiül volt szó, el­fogott a félelem. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy eddigi életemet fel akarja borí­tani egy nő, akinek előre ki nem ismerhető külön szeszélyei, vá­gyai, tervei vannak? Hátha gyű­löli a könyveket, pörölni fog. ha olvasok, tévét nézek. Mért élek? Csak a munka, csak az legyen enyém? Engem ez a „csak mun­ka !" megölne tán ?... Szegény anyám! Mekkora zsarnoka voltál te életed pár­jának, családodnak, s tenmagad­nak! Nem csináltál mást: szül­tél, dolgozták Mi szaporodtunk, ettünk, dolgoztunk, aludtunk, dolgoztunk, ettünk, szaporod­tunk. Veszekedtél, főztél, kapál­tál, törted magad otthon és a földben. Megállás nélkül. Újsá­got soha nem láttam a kezed­ben, apáméból is kitépted és be­tüzelted. Már bevallhatom: ezért nagyon haragudtam rád akkor. Gyűlöltelek. Bocsásd meg ne­kem. Téged összetört, agyoo­íonnyasztott, fekete ruhába kö­tözött az az egy hold föld. De fukar volt hozzád a sors! Egy évig kapálhattál a magadéban. Nem furcsa? Életedben soha nem tegeztelek téged. Féltem tőled, haragos nézésedtől, inge­rült szavaidtól.., Megy a vonat... Mi lenne, ha most két nagy pofont adnék ennek a megku­kult férfinak? Ostobaság? Lehet. Miért is bántanám? Mert nem szól hozzám? Én se kezdemé­nyezem a beszélgetést Gyáva lennék? Csak egy balek béketű­rő, aki nekiesik önmagának, és két vállra fekteti indulatait, vá­gyait Mi jogon kényszerítsem hát egy idegenre rá, hogy be­széljen önmagáról vagy másról, akármiről, csak járjon a szája, mert engem ez most megnyug­tatna? Talán jobb is, hogy csöndben van. Borzasztó lenne, ha ostoba viccekkel, meg sület­lenségekkel traktálna ... Keskeny szája alig mozdul. Simára borotvált arcán csak enyhe ráncok futnak, sem öröm, sem bánat nem tükröződik álta­luk, csak a félelmes nyugalom. Félálom vagy betegség? Csak kéne adni neki két po­font! Megy a vonat... Mezítláb, rövid nadrágban slattyogtam a libák után a tű­hegyű tarlón át A kanálispartra érve, dél felé, belelógattam a lá­bomat a sötét színű, bűzlő víz­be. Jó érzés volt üldögélni ott Messziről cséplőgép zaja jött fá­radtan, a közeli kukoricásban valaki csörtetett, s a látóhatár szélén pihegő tanyában keserve­sen nyüszített a kutya láncra kötve. A Nap fölszippantotta ivóvizét... Azokban az ólom­súlyú órákban képzeletben a sarkvidéken jártam, ahol — a tanító úr szerint — kutyák meg szarvasok repülnek a szánnal a nagy, nagy fehér tengerben ... Ölel, csókolgat a hideg... Gyí kutyák, gyí! Meg kellett volna mégiscsak nősülnöm. A gyerek miatt Ne­kem is legyen törvényes gyere­kem! Még nem késő. Egy kisfiút kellene magamhoz vennem, hat­hét éveset örökbe fogadni, ame­lyik már tud magára vigyázni, ha nem vagyok odahaza. A lá­togatás után az lesz az első dol­gom, hogy bemegyek valamelyik intézetbe és kérek egy gyereket. Annyit írnak mostanában az új­ságok lelketlen' szülőkről. Kattog, kattog a vonatkerék, álmosító a zaj, újra váltók rin­gatnak, és tovább kattog, csattog a kerék. Nem adnak nekem gyereket, anya is kell a gyereknek. Kár. Kisvonatot, villanyvonatot vet­tem volna neki karácsonyra. Megy a vonat, megy ... A mindenit! Nem vettem sem­mi ajándékot Eta gyerekeinek, unokáinak. Mit csináljak? — fészkelődöm. Ez az úr segíthet­ne, ha szépen és illőn megkér­ném rá? Lesz-e nagyállomás ha­marosan, ahol állunk 10—15 percet? Azt mondom neki: Kedves Uram! Legyen szíves, vi­gyázzon a csomagjaimra és a helyemre, amíg elszaladok az Utasellátó pavilonjába ... Ugye, megteszi? — mondtam ki majd­nem hangosan. Ekkor veszem észre, az útitárs szemei nincse­nek nyitva és alig szuszog. Csak nem halott?! — húzódom el. Is­mét szemügyre veszem köze­lebbről. Lélegzik még egy ki­csit. Mily megvetőn fut szájá­nak vonala. Mintha tettetné az egészet! Élvezi az ijedtségemet röhög belül a lelke... Vigyázz, mert!... Felemelem mindkét kezem, és szerencsére megtor­pan indulatom. Kitámolygok a folyosóra, amely elnéptelenedett. Reszket a lábam. A vonat megy, megy... Gyorsan setétedik. A mozdony tejfehér gőzét játékos birkózás után lenyomja a földre a meg­nehezült levegő. Hogy lehet ilyen mélyen alud­ni? — nézek be kívülről. Egy utazó halottal ültem volna szem­ben eddig? Rossz jelek, nagyon rosszak. Béla bátyámat is irtóz­va-félve néztem meg, amikor a sovány párnákra hajlott szik­kadt felsőtestével, beesett arcá­val, és többé nem kért tőlem vi­zet a kis pohárban. Azt mondta apám, hányszor elismételte: ál­mában halhatott meg, mert a szája jobb csücskében ott ma­radt egy morzsa mosoly... Reg­gel volt Akkor egész nap apám szidta az istent, meg minden pe­reputtyát, a papot és ivott Anyám nem mert akkor napokig megszólalni. Némán, szipogva gyászolta 18 évesen elhantolt fi­át, harmadik gyerekét vesztve el. A vonat még mindig megy ... Végre találok egy teljesen üres fülkét, ahol nem kell senkivel szembenézni, vitatkozni. Csend van. Egyszer már éreztem halálfé­lelmet. Minden tanulás nélkül felültettek egy agyonra gyötört vén Hofferra és azt mondták, parancsolták: szántanod kell, mert nincs ember! „Ügyes vagy te" — biztatott az elnök. Vagy százszor elismételtem, ez itt a kuplung, ott a fék, ez a gáz, ez a váltó, ez ez, ez az... Aztán elindultam... Rázott, pöfögött, de ment szépen, egyenletesen. Megy ez, megy — biztattam magam. Aztán belémszorult a levegő. Itt az árok! Zuhanok, be­lezuhanok! — rémültem meg, és máig nem tudom, valahogy megálltam. A két-három méter mély árok szélén csaknem hány­ni kezdtem. Egy lélek nem volt a határban. Jó óra múlva már ismét szán­tottam. Mert kellett! Amikor jött a váltás, kezdett émelyegni a gyomrom, és nem tudtam másra gondolni: majd­nem magam alá temetett a trak­tor . .>. Város közeledik. Fények úsz­nak elém, váltók köszöntenek. Megáll a vonat. Az állomáson metsző szél vágtat idegesen le, föl. A vára­kozók arca olyan egyforma. Mennyi hasonló ember! Nem nyújtják karjukat. Alinak me­reven és néznek. Várnak. Eta! Ott áll a peron legszélén fekete ruhában, kisírt szemmel. Etá! Indulok már! Látod frissen átugrok négy-öt vágányt, ügye­sen kikerülgetem a törtető em­bereket, és ott vagyok mellet­ted... Eta, Eta, várj! Sietnék én job­ban, de mindenki velem szem­ben ... Egy perc és... Üres az állomás. Nincsenek vonatok, emberek, fények. Eta, hidd el, tíz év óta jöt­tem. Vonatoztam érted három­száz kilométert. És te nem vagy? A messzeség elnyeli egy vág­tató mozdony fáradt füttyét. BÁLINT GYULA Bokkon Gábor A tét Hát irgalom volt minden öTelés? Hát kegyelem volt minden éjszakád? Oltár helyett harctér volt a lepedőnk; fölötte precíz egymásba-rohbanás. Féltünk. Gyermek-istenként játszottunk: szerelmet — májusi szirom-zuhogást, szelet, hóvihart, bandzsa hóembert. siklást, mézet csenő medvét; csillogást, jégcsapban zengőt, bukfencező baglyot bált, szivárványt — jaj. hadd mordiam tovább! Harmatot hűséget és... Hagyd a! >'>:•.! Mindig és mindig egyet játszottunk: halált és árulást. 1 Nem tudta? Nem éreztem? Nem láifvk a rulett-asztalon mi a tét: lehetnél országom, lehel"'k hazád; nem egvmásra eső. eleső, egymá: jl rángó. egymást rángató, esendő két fabáb. Mert irgalom volt minden ölelés. Mert kegyelem szült minden éjszakát Eljövendő napok sortüzére várva halánték-fegyházban vezekel a vágy. Szikszói Károly Beszélgetések Rendetlen szavaim, tehát rendetlen jelvényeim unatkoznak az asztalon csak úgy. Könnyű káromkodások látványos házal szép fogak mögül a buta locs-pocs más dolog. (Az egvüttbó'ogatás nem érdem. Rendszertelen rendszer, avagy csak romlott gyümölcsök tocesanásai.) És rendetlen szavaimból készítek rózsafűzért,. ígv ragvogok. hiába vaksötét vászon szemeimen, bizalmas titkok, egyértelműen ostoba körítéssel. Pátzay múzeuma Az elmúlt évtizedben sok é'etmű. jelentős festőt, szobrászati ha­gyaték került múzeális gondozásba adományozás útján. A sort Szőnyí István Emlékmúzeuma nyitotta — azóta rendre nyíltak, nvflnak az állandó gyűjtemények szerte az országban. így Pátzay emlékmúzeu­ma is Kapuvárott Jellemzője a teljesség. Itt született, itt temették eh itt állították fel „Lenin"-jét és « ..Kenyérszegő'-t. itt avatták fel múzeumát 80 éves volt Pátzay, amikor 1976-ban a városnak ajándékozta műveit, akkor nvílt meg állandó gyűjteménye, s itt nyugszik a ka­puvári temetőben. Egv éve, szeotember 14-én hunyt el. Tiszta, mara­dandó üzenetet hagyott hátra művészetében — népünknek címzett nemzeti kincset. --ti S9S PÁTZAY: SZABADSÁG FAJA

Next

/
Thumbnails
Contents