Délmagyarország, 1980. augusztus (70. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-31 / 204. szám

Vasárnap, 1980. augusztus 31; v.mzm&zmm Művelődés és periféria Milyenek a boszorkányok Dér Endre Hazám „Dajkál" — az Értelmező Szótár szerint „gondoz, babusgat, ringat". Második jelentése szerint „gondolatot, érzést tart ébren, s ápol a lelkében". Engem egy sajátos táj gondozott, babusgatott, ringatott, mint apró gyermeket. Ezért énnekem kedves tisztem, holtig tartó kötelességem a táj fakasztotta gondolatokat, érzéseket ébren tartani s ápolni a lelkekben. A magaméban s a másokéban — egyként E táj: a róna s a hegyek találkozásánál nyújtózik, s vadalmás, mocsári tölgyes ősrét éppúgy akad rajta, mint kalásztermő fekete föld, vagy fehér izzású, kamillavirág övezte szikes. Igenigen alkalmas tehát a „dajkálásra". Különös táj. Télen zord s kegyetlen. A váradi hegyek hószagával ijesztgető. Mégis ráillik a szívből csurranó „édes" jelző. Kivált a nyári ragyogásban ... „Geszt mellett édes táj ma is..." — vallotta róla Sinka,István, a táj szülötte. Korán kezdett ringatni engem a Geszt melletti, édes táj: már egyesztendős koromban... Csabán születtém, a Viharsarok fővárosában, a „békétlen Békés" folyton fortyogó nagyfaluszerű városában. Ám édesapám, az ács, Biharban kapott munkát, s mi — a csabai szlovák család — felkerekedtünk, hogy ott lelhessünk új hazát, ahol kenyeret kínálnak nekünk. A kenyér Zsadány község mellett Orosipusztán kínálkozott. Állami uradalom működött itt 1923-ban, teméntelen hízót tenyésztettek külhoni piacokra, s bizony' az én dajkáló tájam nem a legkellemesebben fogadott az első pihenéskor: éjszaka özön bolha furakodott az ingem alá, s csíptek veszettül ... Ügy sivalkodtam, hogy édesapám első indulatában a csillagos ég alá akart száműzni, mert az ispán úrék közvetlen szomszédságban háltak, s félő volt, hogy megtorolják a csendháborítást. Édesányám bátran védelmezett, • valahogy megvirradt mégis. Apám erősen szeretett minket, de azt se akarta volna, ha a kenyere odavesz. Ezért másnap öt kilométernyire, a forróságban pilledezö faluban, Biharzsadányban keresett nekünk szállást. SzőkeNagy Ferenc bácsinál, egy fura vénembernél. Aki valami kis tengeriföldből éldegélt, s akinek jó kis „mellékese" volt néha a cégtáblafestésből. (El is itta olyankor a keresetet, hét határra szóló házi dínom-dánomot kanyarítva, sikoltozó cafkákkal fűszerezettet.) Az elemi iskolát Csabán, az Előre-pálya szomszédságában, születésem helyén kezdtem ugyan el, második-harmadik elemibe azonban megint a Szőke-Nagy Ferenc bátyám házikójából járogattam. Az „Űjülésról" Kiss Anti, Elek Berti, Elek Gyurka volt a játszótársam; a szomszédok burján kertjeiben ízlett a spanyolmeggy, a Csabagyöngye, az otelló — meg a .pandúrosdi. Később az „Űjtelep"-re hurcolkodtunk át (egek, hogy mennyit hurcolkodtam!), s Fekete Karcsi, Balogh Feri volt a szívbéli pajtásom — a titkokkal terhes temető közelében. De fáztunk telente! Idegenek voltunk, földönfutók, jöttmentek ... Ráadásul nem is magyarok; csabai tótok voltaképp. S tényvaló, hogy Biharzsadány, ez a pártiumi területekkel határos, sárréti kálvinista fészek — „idegent" soha be nem fogadott annakelőtte... Mi tagadás, meg is mosolyogták első szóra a mi, kenyeret, szalonnát becézgető, „kenyérkót, szalonkát" emlegető, sürgő-forgó édesanyánkat. Apám szava se hangzott ismerősen a vastag nyakú, büszke falunak: magvas magyar irodalmi műveken pallérozott nyelvezettel szólott az emberekhez. Olvasott, művelt munkásember volt. Petőfi, Ady rajongója. 1919-ben a „Magyar jakobinus dalá"-t szavalta el az egyik munkástanácsi gyűlésen; jól tudta tehát, hogy ..magyar, oláh. szláv bánat mindigre egy bánat marad". Ám jól tudott „irodalmian" fogalmazni is. S kiejtése sem volt tótos — inkább egy választékos, szavú, városi entellektüeléhez hasonlatos. Mi, az öcsémmel — őutána mentünk ebben is. Meg is jegyezte Balogh Feri padtársam, mindjárt iskoiábajártom második napján: — Endre! Te olyan urasan beszilsz ... Mir beszilsz te olyan urassan ?! Hogyhogy: urasan? — háborogtam. S dacosan rántottam a vállamon is egyet: csak nem fogok „parasztosan" beszélni?! Később, amikor már a fancsikai uraság tulajdonában lévő, vénséges malomépületben laktunk — Nagy utca 589 —, s meghallottam a nyárestében az aratólányok énekét, kezdettem megrendülni konok elhatározásomban ... Ötösével lépkedtek az aratólányok, sarlóval a kezükben, mögöttük a legények, kaszóval a vállukon, s fújták a porban hempergő főutcán — messzire csendülő hangon, felejthetetlen erővel, visszahozhatatlan-szépen: Sokat arattam a nyáron, De keveset háltam ágyon ... Hun erdőbe', hun mezőbe', Hun a talló közepibe... Gyönyörű ívben nyújtózott az énekszó a falu felett; benne sajgott a nótázok megtörettetése, ám a nekiszánás és a szíjas kitartás is bátran kizengett a dallamból. A fiatalság hegydöntő ereje. S a magyar szavaké. Melyeknek hímes szépségű varázsa, megkophatatlan kifejező ereje van. Kivált, ha bánat csorrantja elő őket a szív közepéből. S mennyi bánat bújt a Halász Adél gilicehangjába, amikor a marokszedés fáradságát iparkodott elhessenteni a magányos mocsári tölgy hűvösében: Minden kis madárnak szabad • ágra szállni. Csak nékem nem szabad vélled elrepülni... Ha madár lehetnék, szárnyakra kelhetnék, Elfelejthetetlen, vélled elrepülnék... Ó... akadnak-e még híres „Kis-Zsadányban" olyan hamvasbarna, törökös arcú szépségek, mint amilyen Halász Adél volt?... Az ő esküvőjén méltán kurjangattak a legények; okkal bizonygatták: Itt az öröm, itt a haszon. Megesküdött a menyasszony. Piros alipa gömbölyű; A menyasszony gyönyörű! S van-e még az orosi határban olyan nagykacagású, „mejjes-faros", legényfaló özvegyasszony, amilyen Juhász Veron volt, aki nevetve csavarta ki a vásári zenebonában egymásnak dúródó legények kezéből a bicskát, s egy Cája János erejével koccintotta össze a kakaskodók kobakját? ... Hová lettek a határszép, férfierő,s leányok; s a katonaviselt, nyalka legények, akik teletorokból fújták a büszke hajdúnótát? Szíp a hajdú, ha felül a lovára ... Fínyes kardját köti az ódaiára ... Onnan nizi, merre van a hazája, Szeretője nyóc esztendeje várja... * Vidám lakodalmakon, setét temetésen, duhaj pajtái mulatságon bámészkodva döbbentem arra, hogy ez a bihari „paraszti", nyelv -— tulajdonképp a nagy földi, a „kettős kivont kardú nagyfalusi Arany, szalontai hajdú" nyelve; akinek az ajkán ismételhetetlen-szépen zengtek a magyar szavak; hol balladás-marokszorítottan, hol a pille-libbenés gráciájával... Ki tud oly érzékletesen láttatni robaj ló lovaglást, mint Ö?! „Várad kövecses utcáin Lovuk acél körme csattog . . ." S ki képes ennek ellenkezőjét, a zajtalan lovagolást tapinthatóbban elénkvetíteni?! „Nem dobban az úton lovaik lába sem, Körme sík homokba csuklóig leh'alad, Nyom előttük sincsen, utánok sem marad; Ha maradna is, ezt mindjárt egyenlőre Söpri az éjszaki szélnek fölözője." Csak Ö írhatta le, hogy Rozgonyiné tengerzöld ruháját „lepke szellő lebegteti"; s azt is, hogy „... úgy boronga szemein az álom, Mintha árnyék napfényt kerget a határon." • Engem Veres Péter ajnározgatott az írott szó göringyes dűlőútjain, ám Szabó Pál is számon tartott, mint • zsadányit... Tudta pedig, hogy „jöttment" szlovák család vagyunk, nem születtem zsadányinak, de többször fejtegette nékem: olyan a keveredés Hajdúban, Biharban, Békésben, hogy az atyaisten, ha eligazodik — fajta szerint... Ahogyan Szabó Pál szavait hallgattam, hirtelen hallani véltem a nagyidejű öregeink rekedtes hangját, akik mindmáig széltében-hosszában mesélik Békés és Bihar falvaiban az alagúti kincsek sorsát: „A gyulai alagútnak a bejárata valamikor annak a dombnak az ódalába' vót, amék a Sájber puszta mellett a hótt Kölesér partján van. Özön piz van ebben eldugva. Oszt ha valaki burokba virágvasárnapján születik, hetedik gyereknek, az látó lesz, oszt a kihozhatja a sok kincset..." Hogy miért gondoltam épp e hiedelemre? Azért, mert — hitem szerint — Békés. Bihar s Hajdú népe régesrég rálelt a csodálatos alagútra s benne a kincsekre. Mert egyikük így köszön a másiknak: „Dobri gyen!" Amaz így fogadja: „Buna zua!" Vagy éppen: „Jó napot!" Más-más nyelven szólanak egymáshoz — mégis, mindenki érti a másikát. Más-más nyelven szólalnak meg ugyan; de azért érthetően és világosan mondja ki-ki ugyanazt: „Hazánk. Szülőföldünk. Dajkáló táj..." S hogy ezt mondhatják mindannyian: ez a legnagyobb kincs a világon. E

rre a kérdésre egyetlen újságolvasó sem tudna felelni. Legfeljebb elmosolyodik vagy bosszankodik rajta — ki-ki vérmérséklete szerint —, esetleg arra gondol: micsoda ostobasággal hozakodnak elő az újságírók. Aki nemrégen került ki az iskolából, bizonyára úgy válaszol a fenti kérdésékre: Boszorkányok pedig nincsenek, ezt már Könyves Kálmán királyunk törvénybe iktatta csaknem 900 évvel ezelőtt. Annak viszont alig néhány hete, hogy a televízióban filmet mutattak be egy istenhátamögötti faluról, s abban egy 90 év körül botorkáló öregasszonyról, akit a községbeliek többsége ma is boszorkánynak tart. Méghozzá nemcsak az idősebbek, akik annakidején írni-olvasni is alig tanultak meg, (hanem életük delén járó férfiak, nők, sőt gyerekek is. Nem csupán szórakoztatásnak szánták a filmet. Figyelmeztetés , volt az. Elsősorban arra figyelmeztet, hogy nagyon sok még a tennivaló a kis falvak, a közlekedési és kulturális „főútvonalaktól" távol eső helyek művelődése terén. Arra, hogy a közművelődés szépen sorjázó statisztikai adatai bármennyire igazak, az átlag sok mindent eltakar. S nem is jótékonyan. Sok, gazdaságilag nálunk előbbretartó országnál jobban állunk kulturális érdeklődés dolgában. Magasabb a műveltségi színvonal — átlaga. Csakhogy ezen belül a csúcsok igen magasak: több ezer városi — beleértve természetesen a kisvárosokat is — család minden egyes tagja jár színházba, kiállításra, koncertre,. vásárol könyveket, festményeket, hanglemezeket. További százezrek vesznek részt aktívan vagy passzívan a kultúra valamely ágának művelésében, ide értve a csak könyvtári Könyvet olvasókat éppen úgy, mint azokat, akik például népitánccsoDortban segítik a közművelődést. De az átlag mégsem azonos az általánossal. A kiemelkedő csúcsok mögött még — ha nem is mindég vagyunk hajlandók tumásul venni — mély hullámvölgyek vannak. Mint például az a falu, ahol a lakosság nagy többsége szentül hisz a boszorkánymesében. Lehet, sőt kell is az egyéni felelősséget keresni az ilyen elmaradottság mögött. A tanítóét, akinek nem sikerül eloszlatnia a ködöt, talán azért, mert egyedül • kevés hozzá az ereje. A papét, akire ilyen helyen sok-n hallgatnak, s akinek humanitá; ból is kötelessége a boszorkány hírbe került öregasszonyt megvédeni. A közvetlen környék értelmiségének felelősségéről is szólhatnánk, hiszen a diploma nemcsak falidísznek való .. Ám mindezeknél többről van szó, s mindenekelőtt azért, mert a „boszorkányos" falu nem egyetlen a 'maga nemében határainkon belül. A kis tolnai faluban nincs művelődési ház, pedig vannak fiatalok, akik szívesen végeznének érte társadalmi munkát is — s talán laémtt meg lehetne takarítani azokat a forintokat, amelyekre ilyen helyen hallatlanul nagy szükséglenne. Egyetlen baj, gond, probléma sem szűnt még meg azáltal, hogy nem beszéltünk róla. Mondjuk ki hát most nyíltan: vannak még a közművelődésnek olyan fehér foltjai az országban, amilyeneknek tulajdonképpen nem is szabad lenni. Akadnak falvak, ahová alig egy-két újságot visz a postás — s ahol az alkoholfogyasztás abszolút számokban is magasabb, mint ötszörannyi lakosú városé. Kétségtelen, hogy a fehér foltok megszüntetéséhez nagy és önzetlen, olykor önfeláldozó kulturális munkára van szükség, hiszen hasonlíthatatlanul könynyebb egy kisvárosban, nagyközségben akár tucatnyi, különböző színvonalú rendezvényekhez közönséget szervezni, mint elmaradott helyen egyetlen-egyszer bemutatni valamit a kultúra vívmányaiból. Olykor rossz utakon nehéz körülmények között lehet csak eljutni ilyen helyekre — hiszen a műveltségi elmaradás általában éppen a nehezen megközelíthetőségből adódik —, de mégis kell. S ha nem is lehet mindég a múltra hivatkozni, jó emlékezni és emlékeztetni rá: a felszabadulás utáni első években ezernyi helyre jutott el a kultúra ennél sokkal nehezebb körülmények között, s a mai eredmények a bizonyítékai, hogy sikerült gyökeret vernie. Lehet azon vitatkozni. hogy mivel kezdjük. Talán először elegendő .egy hangulatos magyar nótaest, operett összeállítás vagy bármilyen ..könnyű" műsor. esetleg a fiatalok számára némi modern zenével fűszerezve. Lehet útibeszámoló vetített képekkel vagy szinte bármi, ami alkalmas az érdeklődés felkeltésére. S ha eleinte csak nyolcan-tízen érdeklődnek, bízni kell abban, hogv legközelebb kétszer, egv év múlva akár tízszer annyian lesznek. Mindent lehet, szabad — csak lemondani nem. Bármilyen- „istenhátamögötti" az a község, bármennyire elevenen élnek még benne a babonák, akármilyen sok jele van még a sokévszázados elmaradottságának — minden falu vagy akár még kisebb lakott hely része az országnak. S éppen ezért része kell hogy legyen a közös népi kultúrának is. A közművelődés törvénybe előírt fejlesztése rájuk is vonatkozik, s ez • már törvénynél is több: a kultúra terjesztőinek legbenső, lelkiismereti kötelessége. A felszabadulás óta két nemzedék nőtt fel. S ha még ők is hisznek nevetséges babonákban vagy a „noha-bor". a kocsma egyedül üdvözítő voltában — az a művelt emberekre vet rossz fényt. Elsősorban azokra, akik közvetlen közelünkben élnek, s tudomásul veszik az elmaradottságot. De tágabb értelemben mindenkire, aki tehetne valamit a „kultúra perifériáinak" felszámolásáért. Mert kiemelkedő műveltségi eredményeinkre is csak akkor lehetünk joggal büszkék, ha az átlagmúveltségből — általános évs mindenkire kitérő — műveltség lesz. V. E. Pék Pál Utak hívása Ezek a dombok és a fák. a néma malom, zokogás, mit visszagvúrtéi — Éjszakád Deremén túl a látomás, amint a törvény működik, s széthull az arc. a gvermeki: semmi mögötte — Gyökérig földúlva házad, s kiveti képed a táj. mert nincs esélv másképpen élni. ha borul. mocsárt taposva meredélv havát fürkészni. igázni végezni fcsak a fú konok munkáiét tudva: ez maradi s lehaitva mégis homlokod a földre, lesni titkokat, utak hívá-át. s lent a nád bugáit, szárnvat: hogv egy nan tán más világba lépve át megfeited önnön titkodat.