Délmagyarország, 1980. július (70. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-27 / 175. szám
berezeli A. Károly Holdvarázs A karcsú és sovány hold tán elvarázsolt leány volt — Fényét esengve csente a drága szende, ha jött a naplemente, s ő sápadtan világolt az űrben éjjelente. Oly szép volt ő leánynak, s néhány nap úgy tündökölt, hogy még a föld sem bírt el ily gyönyört — A fákra és a rétre a vágy vad láza tört, ha útja arra tért le, s úgy surrant lenge lépte, hogy lába őket alig érte, vagy fátylait letépve lágy szellőként osont a borzongó, kába dombra, és minden ezt sikongta: meghalni .érte! Ezért lett hold belőle, lásd, mert ily varázst a lét már nem bír el • S ezért idézlek én, mint [látomást, s be kell, hogy érjem ennyivel, mert őrjítő, hogy létezel, hogy vagy valóban s bárki [láthat, és nem lett vége a világnak, hogy mámorába nem pusztult fbele — És én vele! Katona Judit Egyedül Évek szélsöpört udvarán elüldögél a ház előtt s várja haza a holtakat, kiket idő és fű benőtt Küszöbén vályogszag hasal, rövid éjjeit őrzi rég. Gyorsan gördülő könny után szeméhez kapja kézfejét. Fakó kendőjén igazít, most már senkit se vár haza nyárfáján fészket rak a nap széllel kötözött madara. Konezek József Nézlek, te vagy hát a béke? Nézlek, te vagy hát a béke, ez a fény a szeme éke? Ez a két kéz a te kezed? Te vagy az, ki levetkezett, hogy a szemem késvékonyra kellett húznom — el ne nyomj" ragyogásod látásomat? Madarakkal te társalogsz? Béke, béke. galamb nyelvű, csókanyelvű, rigónyelvű. Zelei Miklós Magyar Alföld L. bácsi minden nyáron naponta összeszedte és néhány centiméter mélyen befészkelte a lehullott körtét a szőlőtőkék közé a napsütötte homokba úgy is mondhatnám a föld alá és amig gyűlt a nyár a szőlőfürtökben és a darazsakban csak én füleltem a föld alól hallatszó konok ketyegésre B aja egyik terét Medgyessy Ferenc alkotása díszíti, egy csizmás, kezében vándorbotot tartó, földgömbön álló fiú szobra. A művész így állított emléket Jelky Andrásnak, a nagy világjárónak. Jelky életének elejéről és végéről Solymos Ede, Borsay Jenő kutatásai nyomán sokat tudunk. Baján született 1730ban, (egyes kutatók szerint 1738-banj szűrszabó céhmester fiaként. Családnevét írták Jelkynek, Jilkának, Jelleknek. Bátyjaihoz hasonlóan ő is szabónak tanult ki. Inasévei után nagyon fiatalon, 13 éves korában a korabeli szokás szerint vándorútra indult, hogy tökéletesítse magát mesterségében. Hosszabb időt töltött Mihá'y bátyjánál, aki Bécsbén udvari szabó lett. Innen 1754-ben indult tovább, útja végcélja Párizs volt, de ide nem jutott el. Bejárta a fél világot, és 1778-ban tért haza. Budán telepedett le, megházasodott, fia született, és korán, 46 évesen, 1783. december 6-án tüdővészben hunyt el. A Szent Anna templom kriptájában temették el. Utolsó éveiben sokat mesélt utazásairól, egy ismerőse leírta, amit mondott, és Bécsben kinyomtatta. Erről több magyar és német nyelvű kiadás készült, élete sok írót megihletett és könyveket írtak róla. Legismertebb Hevesi Lajos öt kiadást megért ifjúsági regénye — utoljára 1959ben adták ki. A kis életrajz elmondja, hogy Aschaffenburgban, Hanauban katonának akarták befogni, és csak szerencsével menekült meg. Nimwegenben azonban nem kerülhette el sorsát, besorozták és egy Indiába tartó hajóra toloncolták. A vitorlás a La Manche-csatornában egy vihar alkalmával elmerült és Jelkyt, aki egy gerendára kapaszkodott, angol halászok mentették ki. Később egy holland hajó vette fel szabónak, elvitte Szurinánba, majd hazajövet Lisszabonban tette partra. Innen máltai vitorláson utazott tovább, de a járművet három török kalózhajó megtámadta, legénységét, utasait részben leölte, részben eladta rabszolgának. Így került rabságba a magyar szabó egy Bachna nevű városba. Pár hónap múlva sikerült elmenekülnie csónaA világ vándora kon, 7 napot töltött a tengeren, míg végre egy keresztény hajó észrevette és Marokkóba szállította. Innen Kantonba, majd Batáviába (ma Dzsakartaj ment és beállt a hollandus gyarmati seregbe. Itt mesterségével nagy megbecsülést szerzett, önálló műhelyt nyitott, és elvette Sequin angol bérlő lányát. Két lánya született. Elnyerte a holland állampolgárságot is. Egy szerencsétlen véletlen folytán elvesztette pártfogójának támogatását, és mint katonát, őrmesteri rangban Ceylonba vezényelték 1760. elején, s onnan különleges feladattal 140 benszülött és 8 holland katona kíséretében Ternate szigetére küldték. Itt vezetőjük tudatlanságából eltévesztették az utat, egy vad törzs megtámadta őket. A bennszülött katonák elfutottak,. Jelkyt elfogták és ketrecbe zárták. Az volt a tervük, hogy pár nap múlva megeszik, de az egyik törzsfőjük lányának megtetszett és megszöktette. 13 hónapig éltek teljesen elhagyatva, táplálékuk csak haiból,rákból, teknősbékából és fügéből állt. A lány a nélkülözésbe belehalt. Végre, egy holland hajó rátalált és visszavitte Batáviába. Itt a gyarmat elöljárójának van der Ferra úrnak támogatása mellett jó sora lett, megválasztották városi tanácsosnak, és engedélyt kapott 12 bérkocsi tartására. Meggazdagodott. Annyira megbecsülték, hogy kereskedelmi egyezmény megkötésére Japánba küldték, megbízták egy bennszülött fejedelem megkoronázásával és Palamba — ottani nevén Fiamba — szigetén erődítmény tervezésével. Felesége és fő pártfogója 1772-ben meghalt, ezután Jelkyn erőt vett a honvágy, és 1776-ban hajóra szállt. Útközben megbetegedett, s ezért soká maradt a Jóreménység-fokán, de meggyógyult és 1777ben Bécsbe érkezett. Az eredeti életrajz rövid és elég száraz, többnyire az események elmondására korlátozódik. Egyetlen hosszabb, színes epizódja van. Ezt érdekessége miatt Sándor István fordításában elmondom. „Fiamba szigetén törvény, hogy a király halála után özvegyeit megégetik. Egyik uralkodó éppen Jelky ottjártakor halt meg, és neki végig kellett nézni a szertartást. A temetés napján az arannyal, drágakövekkel felékesített 80 asszony „mindenikét két bálvány-pap kíséré, kik közül az egyik egy handsárt, a másik egy fehér galambot vitt a kezében. Midőn ezek az asszonyok a kirendelt helyre elérkezének, az ő rokonyiktól butsut vevének és az ő drága ékességeiket emlékezetül feloszták köztük, akkor a galambot ki-ki a bálvány-paptól elfogadá, és a levegő égbe ezen szavakkal felrepülteté. „Valamint ez a galamb a szabad levegő-égbe repül az én | kezemből, szint úgy én is férjem után, a király után kívánok repülni." Miként ezen szavakat kimondták, azonnal az a másik bálvány-pap annak az asszonynak,, kit oda kísére, a handsárt a szívébe döfé. Minek utána ilyenképen mindnyájan kimúlának, az ő testeik egy rakás fára helyeztettek, s megégettettek." A Jelky-életrajz elolvasása után önkéntelenül felmerül a kérdés: Mi igaz benne? A nagy utazó nem talált ki sok mindent, nem vett át a korában már divatos robinzoniádokból? Tevékenységére vonatkozó külföldi nyomozás mindeddig eredménytelen maradt. Ellenben tény, hogy 1783. október 31-én kelt, korunkra maradt végrendeletében tekintélyes vagyont hagyott feleségére, megemlékezett mostoha anyjáról, egy unokahúgáról és rendelkezett Batávlában maradt vagyonáról, ez utóbbit ott élő két lányára hagyta. A történet magvának tehát igaznak kell lenni. A szegény magyar szabólegény máskülönben holland gyarmaton nehezen gyűjthetett volna össze nagy vagyont. Viszont legalábbis kétséges, hogy a hajótörés, a rabszolgaság, az emberevők fogsága, a japán követség mind úgy történt-e, ahogy írva van. Ezekre a kérdésekre valószínűleg sohasem fogunk választ kapni. VÉRTESY MIKLÓS I Bohóczokni Közvetlen a felszabadulás után történt. Akkoriban cserélt gazdát -a Választó utca sarki bolt, ami önmagában nem sokat érdekelt bennünket, de annál inkább az új boltos körülbelül velünk egykorú lánya. Ma is előttem van karcsú, nyúlánk alakja, vállára omló, aranyszőke, dús haja, nevető nagy kék szeme, s olykor, ha elidőzöm akkori emlékeimnél, hallani vélem kedvesen, simogatón felbuggyanó kacagását. Szép volt, és bájos volt, s mi valamennyien már az első pillanatban fülig szerelmesek lettünk bele. Olyannyira, hogy képesek voltunk órák hoszszat elácsorogni a sarkon, bár egy pillanatra megláthassuk. Szóval, kivétel nélkül valamennyien bolondul szerelmesek voltunk Andreába, a sarki boltos lányába, ö meg — magam sem tudom miért — mindenki számára érthetően engem szemelt ki első számú lovagjának. Így ment ez néhány hétig, aztán egy napon történt valami, ami — akkor azt hitfc;m — végletes csapást mért rám. Azzal kezdődött, högy Andrea meghívott néhányunkat a születésnapjára. örömmel vettük a meghívást, és már napokkal előbb lázasan készültünk az eseményre. Jómagam akkoriban kaptam az első hosszú nadrágot, és az első félcipőt, amik persze nem voltak újak, hisz anyám mindkettőt az ócskapiacon vette. De nekem a legszebbnek tűntek, és már előre elképzeltem, hogyan feszítek majd bennük. Felvirradt a várva várt nap, és én türelmetlenül lestem a percek, az órák lassú vánszorgását. Közben tetőtől talpig lemosdottam, bekentem üstököm a szomszédék nagylányától kunyerált illatos olajjal, és a tükör előtt ágálva, szinte megilletődve bújtam bele kikeményített, szépen vasalt, egyetlen fenér ingembe, és „új" hosszú nadrágomba. De ágáló kedvem hamarosan megcsappant, amikor rádöbbentem, hogy a tükörfényesre vikszolt félcipőmből hiányzik a zokni. — Ja persze, a zokni! Istenem, hogy megfeledkeztem róla! — döbbent anyámba az ijedtség, s mar futott is a sublóthoz. De hiába túrta fel háromszor is a fiókokat, a szekrény alját, egy fél pár bordó és egy fél pár fehér zokninál egyebet nem talált. — Vedd fel ezeket, fiam. Szerencsére hosszú a nadrág, nem látszik. Aztán majd szombaton, ha a takarításért kapok egy kis pénzt, veszünk neked egy pár szép, új zoknit — vigasztalt befelé síró szemekkel... Így indultam szorongó szívvel, óvatosan lépkedve Andreáék felé, gondosan ügyelve nadrágom szárának legkisebb lebbenésére is. Jól is végződött volna minden, ha a fiúk közül valamelyik elő nem rukkol a javaslattal, hogy az ünnepelt tiszteletére rendezzünk kerékpárosbemutatót. Lett erre nagy ováció! Egyedül én tiltakoztam: persze nem sok eredménnyel. Így aztán kelletlenül kullogtam nyomukban a térre, és míg társaim vidáman karikáztak körülöttünk, savanyú ábrázattal ácsorogtam a kipirult arcú, csillogó szemű lányok között. — Hát te? — fordult hirtelen Andrea felém. — Én? Hát... hát nekem nincs biciklim — dadogtam ijedten. — Inkább azt mondd: félsz, hogy lepipálnak. — Engem?! ágaskodott magasra bennem a kivagyokén. — Zsebre vágom bármelyiket! — CC — cc-zett Andrea, s még megtoldotta egy gúnyos kacagással. Én meg hirtelen támadt haragomban mindenről megfeledkezve elkaptam az egyik kerékpórt, és csak úgy nekifutásból felpattantam a nyeregbe. Keményen pedólozva körbekarikáztam, aztán egy „most figyeljetek!" kiáltással feláltam a vázra, s a kormány fölé hajolva egyik lábamat vízszintesen hátranyújtva keringtem, mint valami cirkuszi mutatványos. A lányok tapsoltak, biztattak, de egyszercsak elcsendesedtek, s mire belémvillant, mi is történhetett, már késő volt. A hirtelen kirobbanó kacagásból, hangzavarból, mint valami pöröly sújtott felém a gúnyos szó: „Jé, nézzétek, bohóczokni!" Többé szóba sem állt velem. Hiába lestem, hiába vártam félnapokat rá„ hiába próbáltam magyarázkodni, könyörögni — úgy nézett rám, úgy ment el mellettem, mintha levegő lettem volna. Én meg szenvedtem, gyötrődtem úgy ,hogy azt hittem, belepusztulok. Szerencsémre pár hónap múlva elköltöztünk nagyapámékhoz, az ország túlsó felébe. s hogy nem találkoztunk, egyre ritkábban gondoltam Andteára... De az is igaz, hogy akkoriban nemigen volt időm az álmodozásra. Szakmát tanultam, esti középiskolába jártam, vasárnaponként pedig falusi fiatalokat agitáltam. Aztán következtek az egyetemi tanulmányok, az államvizsga, majd az új munkahely, a nyakamba zúduló soknál is több feladat, az élet a maga sok-sok gondjával, örömével. Így merült lassan a feledés homályába a sarki boltos lánya, és az a balszerencsésen végződött születésnapi délután. Nem is álmodtam akkor, hogy sok-sok év múlva egyszer még újra találkozok vele. A hatvanas évek közepe táján történt. Kiküldetésben jártam szülővárosom egyik vállalatánál, és miközben az igazgató kíséretében ismerkedtem a gyártási folyamattal, az egyik munkaasztal mellől nevemen szólítottak. Meglepetten, kíváncsian fürkésztem a felém közeledő karcsú, szőke, harmincöt év körüli, csábos mosolyú asszonyt. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam, hová tenni. — Nem ismersz meg? — lépett közel hozzám. — Hót... — Jó, akkor mondom: Választó utca, sarki bolt... születésnap ... biciklis-mutatványok. — Andrea — buggyant ki számon a felismerés, de rosszmáj úan nyomban hozzáfűztem: — Bonóezokni... — Gyerekes butaság volt, tudom — komolyodott el még mir»aig szép arca. Sokszor megbántam azóta ... Meddig maradsz? — Holnapig. — Találkozhatnánk .., Mondjuk, ma délután ötkor... Jó? — Hát... jó... A találkára, pontosan magam sem tudom miért, nem mentem el. Talán azért, mert vannak dolgok. amiket, bár nem fájnak már, mégsem tudjuk megbocsátani. IZSÁK ANDRÁS !.'k'-