Délmagyarország, 1980. július (70. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-20 / 169. szám

8 MAGAZIN 48 Vasárnap, 1980. július 20. Oláh János A kisember balladája Tulajdonképpen vakon élt, nem volt mivel törődnie: reggel, míg nyakkendőt cserélt, nem zavarta meg senki se. Ez itt az igazság, akármit beszélsz. Talán Ceasar, Napóleon lett volna, hogyha akkor él, és nem ide botlik vakon, ahol minden helyet cserél. Ez itt az igazság, ha ferdén is talán. Akárki akárki lehet, az egyenlőség jó dolog, mert azt csináljuk, mit lehet, azért vagyunk mi boldogok. Ez itt az igazság, bár magad sem hiszed. Tudta, amit más nem akart, s tanácstalan volt, mint magam, azt hitte, hogyha ő kitart, mert kitartott, igaza van. Ez itt az igazság, bár másképp is lehet K

abátolj le! — biztatta a feleség, és összekapkodta a kiságy alól a pisis pelenkákat A lány apró fintorral figyelte. — Ilyenkor meg szokták PUSZtálni a kisbabát — mondta némi iróniával a látogató. Azt is szokták mondani, hogy tiszta apja. vagy tiszta anyja, vagy tiszta mindkettő. — Neked elengedjük —mondta a férj. A lány az ágy fölé hajolt — Mit csinálsz kisbaba? — A baba gyanakodva pislogott. — Bububukk! — csipogta a férj. — Látod, nevet — büszkélkedett a feleség — Van már foga? — érdeklődött a lány. — Háromhónapos gyereknek?! — Jó, visszavonulok. — Ez még csak ilyen kultúrembrló. Fo alma sincs a nyelvfilozófiáról — mondta sértődötten a férj. A feleség gyorsan témát váltott. — Mesélj, mi újság az egyetemen? Hány vizsgátok van? — öt. De csak kettő komoly. A többi áltudomány. Persze, nekem azok is komolyak, mert meg sem szólaltam a szemináriumokon egész félévben. — Jársz még speckolra? — Járok, — Hogy van Besenyő? — Nyomdában a kötete. A tanszéker nagyon utálják, de nem érdekli. Van egy jó sneckolos gárdája, akik komolyan dolgoznak nála. — Még mindig olyan arisztokratikus? — A környezetétől Ilyen. Ezt az életformát Intelligenciára játsszák és ő valószínűleg csak így tudja érzékeltetni a különbséget. • — Titeket nem Idegesít? — Tulajdonképpen Igen. De csak azért, mert jogosan néz Látogató hülyének minket. És nem is ez a lényeg, hanem az. hogy menynyit tanulhatunk tőle. Én ezt úgy fogom fel, hogy nem egy állapot a ml kapcsolatunk vele. Minket nem úgy kezel le, mint az eltompult vén szeszkazánokat a tanszéken. Annyit ért meg ő a világból, ennyit mi. A helyzetünkből nagyon behatárolt viszony következhet. De ez csak mostanra érvényes. Belőlünk még akármi lehet. — Mivel foglalkoztok? — A lány arcán tűnődő kifejezés jelent meg, mintha azt mondaná, nem érdemes ebben a körben részletezni, de azért válaszolt. — Nyakig ülünk Roland Earthes tanulmányaiban. — Kínos csend következett. A férj erősen törte a fejét, de már azt a keveset is elfelejtette, amit valaha tanult. — Rostás mit szól ehhez? — Meg akai a fúrni Besenyő kötetét a kiad nál. írja a kis funkcionalízis- kkeit. — Mikor ii idekerültünk, ő volt itt az Európa-hírű tudós. — Attól függ, mit értünk Európán. Azonkívül, szerintem mindenféle funkcionalizmusban van egy jó adag földhözragadtság. A baba rotyogó hangokat hallatott. majd savanykás bűz kezdett terjengeni a szobában. — Hogy te milyen kis disznó vagy — korholta a feleség. — Szörnyű kellemetlen vizsgázni a Rostásnál — mesélte a férj. — Állandóan mászkál ideoda. Emlékszem, harmadévben egy kockás flanellingben mentem hozzá kollokviumra. Az első tételt kaptam, a tipológiát. Mindig elment a hátam mögé. Olyan volt mint egy két lábon járó alligátor. Tudom, persze, az egy mocsári hüllő, de engem mégis... — Aztán megkérdezte, hogy ha már nem tudsz semmit, legalább mért nem húztál öltönyt. Már mesélted... — Hát még mit csinálsz? — avatkozott közbe a feleség. — Semmit. Már újságot sem érdemes olvasni. Gazdasági helyzet, minőség, hatékonyság... Hát ti? Nem írsz kisdoktorit a szakdolgozatodból? — A feleség legyintett. — Miről írtad? Népi hitvilág a középkori Angliában? Nem rossz téma. — Nem is hiszed mennyi baj van ezzel a gyerekkel — Egész nap pelenkát mosol? — Nem ilyen egyszerű. Főzeléket kell csinálni, robébit, büfiztetni. teáztatni. — A lány csalódottan nézett — Pedig rád számítottak, hogy lehet belőled valami. — Nem lett... — Dacosan az ölébe vette a gyereket. — Majd ebből szemiológus lesz! — Hát te? Milyen a főnök? Egy hivatalban az a lényeg, nem? — Nem nagy kaliber. Elvette feleségül az elnök szeretőjét, megkapták stafirungnak az osztályvezetőséget — Hallgattak. Végül a lány szólalt meg. — Már nem is vágyakoztok rá. hogy valami komolyabb dolgot csináljatok? Olyat, aminek értelme van? — Ki dönti el, minek van értelme? — vont vállat a férj. A lány az óráját nézte. — Elmegyek most már. Itt van a Zsuzsa pasija, szólt, hogy kéne a szoba. Örökké itt van, igazán tekintettel lehetnének másokra is. Azért aranyos a fiatok — mondta csöppnyi gúnyos éllel a hangjában, és elköszönt. TANÁCS ISTVÁN Kaszinóban Genova és Marseille között lekanyarodik a busz az autópályáról, és fölfelé kezd . kapaszkodni a sziklaoldalba vágott másodrendű úton. Majd újra lefelé gurulunk. Még néhány hajtűkanyar. és már Monaco Nagyhercegségben vagyunk: Monte-Carlo-ban, annak is egyik tágas terén, ahol körös-körül virágágyások, pálmafák, ahol vakító napsütés váltakozik éles szélű árnyékszeletekkel. Jobbról elegáns szálló. Szemben cirádás épület zárja el a tenger felé a kilátást: a Monté Carlo-i Kaszinó tömbje. A szállóból szőke hölgy ballag ki éppen, rózsaszín maxiban, illatfelhődicsfényben, a ruha alatt keble minden lépésnél enyhén meghullámzik. hosszú combjára minduntalan rátapád a könnyű kelme, melynek pókhálóvékonysága alól elődereng csöppnyi nadrágocskája A Kaszinó felé Igyekszik. Megbűvölten követjük — feltűnést kerülve — vagy ötvenen. Hogy a hölgy mennyire nagyvilági, abból is kitetszik, hogy ügyet sem vet a túláradó érdeklődésre. Követjük. A főbejárat nyitva áll mindenki előtt. Balra mindjárt kis játék Lerem, tele automatákkal. Egy kis aprópénzzel órákig el lehet itt szórakozni. De kinek van — közülünk — aprópénze? (Nagy sincs persze.) Vissza tehát újra az előcsarnokba Bal felől pénztár. Az ablakában függő cédula értelmezéséhez nem kell nyelvtudás: tíz frank a belépődíj a nagyterembe, amelynek díszes ajtaján — a bejáratot szigorú férfiú őrzi. a Megtorpanunk. És akkor — váratlanul — eszembe jut Móricz Virág riportkönyve („Napnyugaton jártam "), s abból is az a passzus, melyben arról értekezik. hogy egyszer a hazai újságíróigazolvánnyal díjmentesen beengedték a nizzai virágkorzóra. Kénytelen-kelletlen közbeiktatok egy személyes vonatkozású momentumot: röstellkedve óvakodom az újságíróigazolváiiy felmutatásától, abból a feltételezésből kiindulva. hogy akinek igazolványt kell mutogatni, az Jobb, ha neki se kezd a szakma gyakorlásának. IVÍ*st még sincs más választásom. Kissé bizonytalan mozdulattal a tábornok-ajtónálló orra alá nyomom a zsurnalisztikái flepnit. A díszegyenruhás hunyorog. Én hasonlóképpen. Feszült pillanat (Odahaza eközben bizonyára zajlik az élet. és az újságírószövetségben valószínűleg fogalmuk sincs a perc izgalmasságáról: elvégre, ha korlátozott keretek között ugyan, de mégis csak a MUOSZ tekintélye forog kockán.) Az ajtónálló betűzi a szöveget: CARTE DE PRESSE. Membre de l'Assaciation des Journalistes Hongrois. Vár, várok. Az idegek harca ez. Még néhánv másodperc. és minden eldől. S valóban. A tábornok visszaadja az igazolványt Arcvonásai kisimulnak. Homlokáról felszívódnak a ráncok. Tekintetéből eltűnik a gondterheltség. Sőt. már mosolyog is. Sőt — bár ezt kizárólag a MUOSZ kedvéért jegyzem Ide — mintha még egy csöppnyit meg is hajolna, miközben félreáll, hogy szabad utat engedjen a nagyterem felé. Arcon legyint a jéghideg Hja, kérem, ez itt külön világ. S nem csupán kriptái hideg honol, hanem — ellenére a kinti, szikrázó, délelőtti napsütésnek — csukott spaletták, összehúzott függönyök mellett, villanyfényben folyik a játék. Aranyfényesre glancolt rézkorlátra könyökölhetnek a kibicek, hogy láthassák — láthassuk — mint dobálja a zsetonokat a krupié. A zsetonok egy pillanatig úsznak a levegőben, majd rázuhanva a zöld posztóra megtorpannak, pontosan a kijelölt mezőben, mintha alfelük be volna csirizelve. Szemközt az előbbi rózsaszínruhás. ö is kibicel. Rámosolygok. Beválik az ócska trükk: visszamosolyog. „Maga átkozottul csinos" mosolygom. .,Nem lenne kedve a játékot is megpróbálni" mosolyogja. Én, rezignált mosollyal: „Sajnos, nem tehetem". ö: „Igazán sajnálom". Én: „Hát még én, de menynyire! ..." S ennyi tanulságos empíria után kiballagok újra a délelőtti napsütés be. PAPP ZOLTÁN Áníik sztorik írhattam volna úgv 1s: öreg történetek, — de mi hangulata van ennek? Antik dolgok ezek. mert az ántivilágban estek meg. Mesélő kedvű, messze visszalátó öregúr kínált meg mindegyikkel : talán veszem valami hasznukat Ha mostanság öt asztalos volna egy faluban, együtt se győznék azt a sok munkát, amit az építkezések meg a bútorozkodás kínál. Hanem régente egynek se jutott annyi, hogy tisztességes kenyeret tudjon belőle szelni. A parasztember maga barkácsolta meg a jászolt és a pitvarajtót. a lócát és a létrát, a bölcsőt meg a nyújtódeszkát. asztaloshoz legföljebb ha egy kis ablakkeretért szaladt. amit a döngölt falba berakott. Lassan vetemedett a sublót meg az asztal is. némelyik generációk sorát kiszolgálta. A mi asztalosunknak sem Igen adatott munka, mert a javítást is leginkább házilag eszközölte régebben a nép, legföljebb ha a kanapét, a sublótot vagy a tükröt kellett reparálni, akkor üzentek a mesterért. Így aztán főként a temetkezésekből élt az asztalos. Mert az úgy volt, hogy lehetett várni az ablakcsinálással meg az almáriummal is — a halottakat azonban mindie el kellett temetni a szokásos tisztességgel. Ahhoz pedig, hogy jó álma legyen a megboldogultnak. általában szép. gyalult deszkából mestereit. csapokkal kapaszkodó, erős koporsó kellett. Kis faluban az asztalosmesternek ez volt az egyetlen biztos üzlet. Az ablakra meg a bölcsőre lehetett alkudozni is; ha meg nem rendelték. attól is ment a világ — no de a koporsó, az napra kellett! Annak meg is lehetett kérni az árát! Az asztalos leginkább a nagykocsmában támasztotta a pultot, egy-két hitelezett kisfröccs mellett, mert az üzletek ott köttettek. A másodikat már ki sem merte kérni, hiszen elég sok volt a rováson. Csak nézte az embereket, a zsíros kocsmárost, meg gondolkodott a világ folyásán. Hanem egyszer csak beszólt a harang a kocsmaszobába Bánatosan, fájdalmasan üzent minden élőknek, hogy valahol eg.V lélek megszakadt a faluban. Az alvégen-e. vagy a felvégen, fiatalon vagy öregen... — de az a lélek már Péterrel trafikéi és természetesen meg kell majd adni neki a végtisztességet. Egészen életre kapott ettől a harangszótól a mester és fölbátorodott. Odafordult a kocsmároshoz, aki már az első kisfröccsöt is savanyú képpel mérte ki neki és így szólt hozzá: — Hallja? Harangoznak! — Hallom hát, nem vagyok süket! — De jól hallja-e? — Valakit sirat az érc. . — No hát akkor! öntsön csak! Ez már biztos pénz — gondolta a kocsmáros is. és kettővel mért az asztalosnak. 2. Valamikor nem úgy csinálták a csizmát s cipőt, mint amihez mi szoktunk. Az a szólás, miszerint a dolgok egy kaptafára mennek, igazán ott született a suszterájokbar, meg a csizmadia műhelyekben. Bizony, egy kaptafára készült a csizma, a jobblábas meg a ballábas — ugyanarra a fazonra. Nem volt a kettő között semmiféle különbség, s hogy ne is legyen, úgy hordták a mi öregeink, praktikusan, ahogy kellett: naponta cserélték a jobb meg a bal lábra valót, nehogy az idők folyamán különbség adódjon. Így egyik láb sem taposta félre — s mindkettőnek megszületett a kényelme. Igen. csak valami okos mester kitalálta, hogy a két láb két külön világ, s már aszerint tanította ki a kisinasokat. Kaptafa is kettő kellett azontúl egy pár csizmá.hoz Amikor visszajött a faluba az inas- és segédévek után a tanult csizmadia, magával hozta ezt az új módit is. Rendelt aztán nála egy pár szép ünneplő csizmát a falu legmódosabb gazdája, borjúbőrből, hogy ragyogjon. Templomba, hivatalba, lakodalomba, bíróságra vgló lábbeli volt ez. Az volt a fontos. hogy egy számmal legalább nagyobb legyen a lábnál, így a kapca is megfért benne, meg a két láb különbségét sem vette • fel a napi cserélgetésnél. Ám az új mester már új módira szabott. Nem zavarta ez a gazdát, dehogyis zavarta Megrendelte. kifizette, s hordta —mint régen. A búcsún látta meg a csizmadia a gazdát az új csizmában. Arra figyelt fel, hogy valamiképp olyan furcsa az állása. Hogyne lett volna, mikor az volt a jobb lábán, ami a balra készült és megfordítva. — Tetszik-e az új csizma? — kérdezte aztán. — Tetszik, tetszik — felelte a gazda. — Igen jó, igen nyugodalmas csizma ez, tudja, de azért van egy kicsi baja is. Nevezetesen az. hogy csak minden másnap ilyen nyugodalmas. Tegnap Csongrádon voltam benne, olyan jól tette... Mára pedig megint egy kicsit engedetlen ... Gondoltam is már. hógy legföljebb úgy másnaponként kéne fölvenni, mikor nyugodalmas. Sz. S. I.