Délmagyarország, 1980. június (70. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-08 / 133. szám

Nosztalgia? Dómján Gábor A vers születése Éjszaka-hosszan dolgoznék. Este álmodig kísérne szeleburdi. kölyökös szerelmem. Mély lenne. tiszta, csillogó most: szavakat siklatnék, csiszolt, alig-érintő szavakat, mint kavicsokat gyermekkoromban. S ha fodrozódnék. gyűrűznék játékom e lecsobbant gyugalomban. és hódoló hullámok. apró vízi hölgyek indulnának a partra. hát az a Vers lenne kedves, a Vers maga!... Önismeret N

aponta hallani, más a mai ember, mint a régi. Erőseb talán? Okosabb? Szebb? Rossz vágányon vagyunk, nem ez a nóta vége, hanem az, hogy a régi ember jobb volt. Sokkal jobb. Akármennyit dolgozott ls kiszívta belőle az erőt a munka —. akármilyen szegény volt is — mi más lehetett volna? — megértette a többi embert, leginkább a maga fajtáját, és segítette, ha tudta. Ha mással nem, az összetartozás érzésével tartotta a lelket abban, aki másként nem bírta. „Ha neki van, másnak ís jut." Ki ne ismerné ezeket a szavakat Vörösmarty verséből? Es a folytatást? Azt, hogy a szegény özvegy, akit nagyasszonynak szólít Sára néni akkor is, ha egyformák az elesetlségben, imádságos könyvét is elfelezi, hogy fél könyvből, de nem fél szívvel mondhassa mindegyik a maga Imáját. A mai ember, aki ritkán mondható szegénynek, sajnálni kezdi, hogy hiányzik belőlünk az összetartás. Nem tudjuk megosztani örömeinket se — inkább irigykedünk, ha a másik boldog —, és magunkra maradunk bánatunkkal is. Van, aki addig fonja gondolatainak szálát, hogy nem ártana valami váltógazdálkodás szegénység és gazdagság dolgában. Akkor talán nem azt tudnánk csak, hány milliárdan élünk egyszerre, hanem azt is, mi baja van a világgal annak, akit egy vékony fal választ el tőlünk. Akkor legalább olyanok lehetnénk, mint a régi világ jó embere. A múltnak az a tulajdonsága, hogy megszépül. Az idők hordaléka is olyan lesz, mint a folyami kavics. Sarkai csiszolódnak, simasága ámulatba ejt. Emberi nagyságra példát én is tudnék hozni első tapasztalásból is, ismertem hétköznapi óriásokat, akiket szinte föiülmülhatatlannak érzek ma ls. mégse merném kimondani, hogy a régi ember sokkal jobb volt. Azért, mert a summnzatoknak ez a fajtája mindig sánta. Aki kontrázni akarja a múltat. előhozza példának a falásót. Arról a kóborló emberről van szó, aki disznóölés éjszakáján kiásta a vályogfal alját, bemászott, és kiadogatta, amit talált. Erre is volt orvosság persze, egy másik ásó: meghallván a mocorgást, odaállt a gazda a fal mellé, és amikor mászott befelé az atyafi, egyszerűen leásta a nyakát. Két barbárság, ha sötét lukban találkozik, lám, mi lesz belőle. Egyetlen disznóért! Beszélnek a szöges bölcsőről is, a rabvallatás ringó-rengő találmányáról. Kegyetlen észben fogamzott meg az ötlet, de nem is angyalkáknak, hanem haramiáknak szerkesztették. Minket még riogattak szüleink, fussunk el az idegen elöl, mert kezünket-lábunkat levágja, púpossá nyomorít, és cirkuszban mutogat majd. Olyan kolbászcsinálóról is beszéltek — azt hiszem, világotjárt motívum ez is —, aki pincében dolgozott Bement valaki a boltba, lesülylyedt alatta a padló, és csak kolbászba beletöltve jöhetett elő megint Haló porában se tudnék megbocsátani a régi idők hitványának, és se nagyobb, se kisebb gazembernek nem tartom a mait, de van közöttük különbség, azt hiszem. Azért emlegetjük talán tisztának a régit, és foltosnak a mait, mert hetvenszer-százszor nagyobb lehetőségünk lenne nekünk. hogy mi legyünk a jobbak. Ügy hozta a fekete Bons, több nagy emberről hallottam megindítóan szép méltatást mostanában. Elősorolták nagyszerű eredményeiket, és a végén mindig fontosnak tartották kimondani: mint ember is kiváló volt. Rágódunk a szón. és azt gondoljuk, netán könnyebb lenne nagy dolgokat véghez vinni, mint embernek lenni? Aztán: nyilvánvalóan kevesebb van ebből, mint abból, különben nem emlegetnék. Miért nem tud kézenfogva járni ez a két tulajdonság? Igazán nagy dolgokra hitünk szerint csak az képes, aki embernek is kiváló, másként előbb-utóbb ocsmányság lesz belőle. Az ájtatosképű törtetőket, a csúszó-maszó érvényesülöket lc kellene kaparnunk a listáról akkor is, ha legszívósabban ők kapaszkodnak meg rajtaEgyik kedves levélírónk azt mondja, 6 már sok mindent ért, pedig nagy kérdésekre kereste a feleletet." Gyönge vagyok? Iszom, és megölöm magam. Erős vagyok? Iszom, és megölöm magam. Semmilyen se vagyok? Nem iszom, és nem ölöm meg magam, tovább élek, hiszen az élet szép. Miért van így? Mert már nem tudjuk megmutatni, hogy emberek vagyunk mi is. Csak voltunk!" 11a az előbb a régi hitványságokat hoztuk elö, bizonyítéknak, hogy akkor is voltak, most más példák kellenek. Sorolni tudnám ma is azokat, akik napról-napra más javára égnek. Azokat, akik az emberiség oltárára teszik tiszta életüket, pedig nem áldozatok, hanem segítők akarnak lenni. Nem tudnám megszámolni, hányan vannak. Nem féltem az utánunk jövőket, találnak a ma élők között is annyi jót, lesz mivel táplálniok nosztalgiájukat, de a kérdés mégis kérdés marad: miért hasal el, aki lábon is maradhatna? Azt mondja levélírónk, csak voltunk emberek, de lassan elfelejtjük azt is. A régi sokkal szebb volt, a mai akkor is ronda lesz, ha szépnek születik. Nem testi, hanem emberségbeli rondaságról van szó, természetesen. Hagyjuk tehát a régi haramiákat — mert egy bandának a bűneit éppen most tárgyalják, és értelmes ésszel meg nem fejthető gyerekgyilkosságról is tudunk —, üssünk föl egy másik verset. Messze esik egyik ember a másiktól? Kozmikus méretű eltávolodásról írt mar a költő abban a korban is, ahová a mai emlékezet legkönnyebben nyúl vissza. Emlékszünk rá, azt mondta, a csillagok között nincs akkora távolság, mint lélektől lélekig. Miután ilyen jól kikétszerkettőztük, hogy régen is voltak gazemberek és ma is vannak, régen is távolodtak egymástól az emberek, és ma is, mondhatnánk, nyugodjunk meg, nincs itt semmi baj. Attól tartok, sok embert fölmentenénk vele. ha ezt mondanánk, pedig nem érdemlik meg. A hajdani svihákság lehet-e mentség a mostanira? Természetesen nem, mert megszüntetni akartuk azt, nem tovább éltetni. Meg kéne találnunk a magyarázatot, miért borzol bennünket jobban az itt-ott meglevő mai, mint apáinkat a régi. Azért talán, mert az akkori társadalmi szerkezetből ki se lógott az ilyen. A szegény ember szemrebbenés nélkül mondhatta ki, mind zsivány, aki jobban él, mint ő, hiszen belőle élt. Most? Elfogadtuk alaptörvénynek, hogy tisztességes munka nélkül ne élhessen jól senki, aki ebből a sorból kilóg, föltűnik. Ezer szem figyeli, és szeretné megrúgni, akit megelőz. Aki ma szegény, nein sajnámi kell, hanem büntetni! Magára maradt idős asszony mondta a napokban. Legföljebb oda kell a segítő szándék, ahol nem tud valaki dolgozni. Kormányzó erővé vált nálunk ez a biztonságtudat, ió lenne, ha őrizni tudnánk kemény akarattal akkor is. ha néha nehéz. Ha ebből a letagadhatatlan tényből kiindulva tesszük föl újra meg újra a kérdést, miért nő továbbra is a távolság embertől emberig, még nehezebb a felelet. Mert nem törvényszerű, hogy nőjön. Vagy léteznek más törvényszerűségek js, amikre nem figyelünk eléggé? Es ha igaz, hogy megél, aki jól dolgozik, miért igaz az is, hogy jobban élhet, aki nem dolgozik olyan jól, de jól spekulál ? Rág bennünket valami féreg. Távolodunk, kicsi emberek leszünk, pedig több alkalmunk talán soha nem volt az emberséges szép életre. Kaparászunk a válasz után. de nem találjuk mindig. Tudósok is kutatnak utána. A följajdulás akkor is jogos, ha bizonyítani tudjuk, nem társadalmi méretű az elfajulás, hiszen arról van szó, hogy meggyőződésünk szerint ennyi távolodásra sem szabad berendezkednünk. Azt hittük, a jóból egyenesen jó fakad. Ha megszüntetjük az elnyomorító társadalmi jelenségeket, jók leszünk mi is. Fölkaptuk a fejünket, amikor először hallottuk, testi fejlődésben gyöngébb lehet az utánunk jövő nemzedék, ha nem vigyázunk. A jobb lét ide vezetne? Szerencsére nem az jut eszünkbe, hogy csinálnunk kellene valami kis nyomorúságot, hogy egészségesebbek lehessünk, inkább más orvosság után nézünk. Meg kell tanítanunk gyermekeinket, hogyan vigyázhatnak magukra. A jóval jobb körülmények önmagukban nem szültek erős embereket, önmagukban jó embereket se szülnek. Meg kell tanítanunk magunkat arra is, hogy embereégóeii tartalékainkat föltárjuk. Arra, hogy különbnek lenni jó. Arra, hogy a legszebb emberi élet is férgessé válik, ha hitványság esik bele. Akkor is, ha csak magunk vesszük észre. Jóra kell nevelni az embert, hogy jó legyen. Előadásokkal talán? Bajos lenne. Jó példákkal inkább. Föl kéne mutatnunk a ma élők tisztességét Cicomák nélkül, mert a természetes tisztesség végtelenül egyszerű. Éppen azért nem vesszük észre sokszor, mert kerül minden föltűnést A másik, az ellenkező tulajdonság viszont harsog. Meg kellene tanulnunk. hogy a csöndesre hangszerelt emberség meleget ad. Levélírónk azt mondja, csak voltunk emberek. Észre kell vennünk, hogy vagyunk, és leszünk is, ha jól vigyázunk magunkra. HORVÁTH DEZSŐ A pszichológia divatos tudományág. Elsősorban az úgynevezett alkalmazott pszichológia iránt rendkívüli az érdeklődés, és főként a fiatalok igénye, hogy valamilyerf formában lélektannal foglalkozzanak. A pszichológia iránti ellenszenvet lépten-nyomon érzékeljük. Akkora az értetlenség, a viszolygás. annyi az ellenérzés — ember legyen a talpán, aki arra' adja a fejét, hogy valamilyen formában megpróbálja segíteni lélektani kulturáltságunk alakítását, fejlesztését. Számtalan a személyes panasz a legklönfélébb lelki problémákról; nem lehet követni a publikációk, tudományos munkák áradatát, amelyek lelki egészségünk megromlásáról, önismeretünk, kapcsolatteremtő készségünk gyengeségeiről, magányosságunk okairól — az általánosnak mondható lélektani analfabétizmus ezerféle következményéről íródnak. Üton-útfélen hallani: ki-ki azért foglalkozik pszichológiával, mert nincs más dolga; mert van rá ideje. Vagyis szégyellje magát, akinek munkaundoraban, praktikus teendői helyett „lelke van". Áldatlan töprenkedés helyett tenné a dolgát. (A lenéző viszolygás korántsem csak ilyen szolid formában nyilvánul.) Mindezek miatt is kíváncsian figyeltem az újszegedi művelődési ház új „klubjának" sorsát, amely a tavaly őszi induláskor kihívó egyértelműséggel „önismereti körnek" címezte magát. Kisvártatva sikerült elcsípnem ismerősömet, akiről véletlenül tudtam, hogy hibás pályaválasztása miatt nap mint nap emésztődik munkahelyén, kényszerpályáján. „Pszichopaták, lelki sérültek gyűjtőhelye" — mondta megvetően, amikor beszámolt az önismereti körben tett egyetlen látogatásáról. Kedvem szerint válaszoltam volna: mutasson egyetlen embert közülünk, aki nem „sérült", aki nem cipel magával lelki hegéket, akinek soha olyan konfliktusa, amivel a pszichológia foglalkozik! Most. nyolc hónap után, nyolcan vannak törzsgárdatagok a November 7. Művelődési IIéj. „Ismerd meg magadat'-körében. Először áitalanos pszichológiai ismereteket szereztek, aztán „játszani" kezdtek, a tudomány és a közöttük éppen kialakult szituációk diktálták, hogy milyen formában, de ismerkedtek egymással és magukkal. Egyre többet tudlak meg azokról a képességeikről és tulajdonságaikról, amelyek végül is meghatározzák: milyen az ember? Emlékezetükről, gondolkodásukról, alkotókészségükről, kapcsolatteremtő képességeikről, felfogókészségükről. Lassan-lassan nyilvánvalóvá váltak a különbségek: milyennek tudják magunkat (milyennek szeretnék látni magukat), és milyenek valójában; milyennek ítélték meg a másikat és milyen az — igazából. Az önismereti kört Bácskai Erzsébet főiskolai tanársegéd vezeti. Beszélgetésünkkor részletesen megindokolta, miért hisz abban, hogy a kör tagjainak sokat segített ez a nyolc hónapja tartó „ismerkedés". Türelmesen elmagyarázta, hogy bár nehezen eldönthető: reális önismeret szükségeltetik-e ahhoz, hogy másokat is „tudjunk hova ten»' ni", avagy fordítva, mások „tük* rében" látjuk meg magunkat, társunk, társaságunk reakcióival mérhető, milyenek vagyunk. Amolyan tyúk-tojás problém* ez, a lényeg inkább: társadalomismeretünk (vagyis, egyszerűsítve, az életben való eligazodásunk) annak a függvénye, miiyen fokú a társ- és önismeretünk. Amikor a Icedves, 6zőke, fiatal pszichológusnő ideért a magyarázatában, szakmájához iHő elnéző türelemmel megvárt^ hogy „leessen a húszfilléres', megértsem, miben is segítenek a hetenkénti foglalkozások a kör tagjainak. Szakember segítségével megtudják végre, mit kell másként csinálniuk ahhoz, hogy minden nap jobb legyen a közérzetük. hogy elkerüljék a lélektani műveletlenség, tudatlanság okozta konfliktusokat, hogy képesek legyenek alakítani önmagukat a saját ideálképükhöz, nyitott emberekként lehetőleg illeszkedni a többiekhez. ök nyolcan vannak. Nemrégiben a DÉLÉP klubjába is meghívták Bácskai Erzsébetet, vállaljon ott is társadalmi munkában hasonló körvezetést. Ha ideje engedi (közben doktorált, pszicholingvisztika a szakterülete, rengeteg órája van a főiskolán, szakdolgozója, diákköri tagja. „bedolgozik" az Ifjúsági Házban működő tanácsadó szolgálatnál) elmegy iskolákba, szülőknek beszél arról, mit tehetnek gyerekeik lelki egészségéért. Akárhogy számolunk azonban, elenyészően kevesen vannak Szegeden, akik szaktanácsokat kaphatnak lelki harmóniájuk megóvásához, visszaállításához, kialakításához. Ügy érijük: a rászorulókhoz képest. Amíg azonban létesül itt is (az ország többi nagyvárosában, Budapesten kerületeként már van'.) szervezett, szakemberekkel ellátott lelki egészségvédelmi központ. addig is tudnunk kellene becsülni néhány szakember mindannyiunkért való erőfeszítéséit. SULYOK ERZSEBET Egyszer egy hegyi csavargásom közben akadtam rá erre a témára. Zord, havas sziklák közt, égbenyúló fenyők alatt vezetett az ösvény, amelyen egy vízeséshez szándékoztam elérni, arra gondoltam, hogy odahaza üres most a szobám, talán az óra ketyeg még az íróasztalommal szemben, a könyvszekrény tetején, talán puha, finom hálót szőnek a sarkokban az apró pókok, talán légy is föléledt valahol a szekrények mögött. Mindez egy pillanat alatt futott át az agyamon, aztán ott állt előt-, tem átlátszónak tűnő egyszerűséggel a szoba, nemcsak az enyém, hanem általában a szoba, ahol millióféle környezetben emberek élnek, ahová haza lehet menni, ahol el lehet helyezni életünk kedvesés hasznos kellékeit, amit a magunk képére formálunk és szeretünk, vagy válságos időkben gyűlölünk, de ami nélkül nem tudunk megélni. És akármikor bemehetek a lakásomba, a szobámba. És akkor eszembe jutott, hogy hányféle szobát láttam, mióta nyitott szemmel járok. Kiskoromban egyszerű padlós. földes szobákat láttam, ezekben sokszor dohos bútorzat állt salétromfoltos falak mentén, az Szobák ágyak fölött ott fugött poros üvek mögött Jézus az olajfák hegyén, volt néhol fénykép is, a katonaférj, vagy fiú peckes állásban a pálmásra festett háttér előtt, volt esetleg egy drága pénzen vett varrógép az ablak előtt; a mamák igyekeztek odahaza varrni a sok gyerekre. Láttam polgári szobákat is, ahol olaj festékkel mázolták a hajópadlót, ahol szőnyeg is akadt már és a falakon nemcsak szentképek függtek, hanem otromba olajnyomatok a segesvári csatáról. Petőfi haláláról. és a díványon plüssterítő feszült ilyen-olyan díszpárnákkal ékesítve. És láttam a hajdani felső osztályokba tartozók szobáiból is néhányat Láttam városi előkelőségek, közép- és nagybirtokosok szobáit, amelyekben hivalkodott a jólét, a falakat a mennyezeteket aranyozott stukkók díszítették, és keményfából készült a berakásos padló, berakásosak voltak a bútorok js, ezek között nem tudom milyen ' emberi, szellemi töltéssel rendelkező emberek éltek, de biztos, hogy éjszaka ugyanúgy aludtak, mint a szegényfészkek lakói, esetleg hálósapka volt rajtuk és csipkés a hálóingük. Láttam királyi, uralkodói szobákat is, amelyeket nyugodtan nevezhetek termeknek, ezekben valódi kincsek voltak a bútorok, a fa művészei álmodták remekbe az asztalkákat, székeket A fertődi kastélyban ma is őriznek egy kétszemélyes ágyat, amelynek súlya hatszáz kiló; ebben ís emberek feküdtek, szerettek, szenvedtek, meghaltak, s itt maaadt utánuk a művészileg értékes berendezés, hogy tanulságul szolgáljon az előző korok szociális ellentéteinek bizonyítására. Utoljára hagytam, hogy láttam és laktam korunk lakáskultúrájának dicsekvésre egyáltalán nem ingerlő szobatípusát, a bútorozott szobát. Ezekben a szobákban élnek — drága pénzen — az ugrásra készülő fiatalok és a magukban élő korosabbak. Szarkafészkek ezek, de nem tudnánk meglenni nélkülük. Érdemes lesz majd egyszer a szobákról elmélkedni, ha mindenkinek meglesz a testére szabott saját lakása. ORMOS GERÖ