Délmagyarország, 1980. június (70. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-22 / 145. szám

40 Vasárnap. 1980. június 29. Herceg Árpád A Vak Sámson ALDOUS HUXLEY-NAK Amikor bolyongó-léptekkel megyek, aláhullott vállal mint a vert emberek — nem hinnéd, miért is hinnéd: ilyenkor érzem magam. Néha a fejem fölött is vagyok, röpülök, verdesek; sebzett tüdőm a szárnyam, arcom a kézfejem. Tudom: elhagyhatnám magányos őrhelyem, mert mit őrizek, mit vigyázok csorba fegyveremmel? Az álmot? A tudattalan testet? Vagy csak kínlódó szavainkat kötözi most a lázas elme? Majd szalmaillata lesz a szélnek — Szememből kihull egy hómező; állok, elhagyatott hang a rámszakadt halottfehér éjszakában, arcom mögé rejtem kézfejem. Tartom abroncsos koponyámat, tartom erősen. Mert ilyen csönd, az észbontó akarat pántjain fordul az egyetlen, az utolsó kapu. Iszonyú zsiliprendszer adagolja a tengereket, a melledre tévedt kéz mozdulatát. Itt most tél van; vállamon varjak ülnek, szememre ejtve szárnyuk... Szó-baka moccan homlokom mögött, megyek: kísérőzenéül károgás jut. És e zavaros égboltból kilépve jutok egy földi felhő közepébe. Párbaj Én kezdtem el a dolgot. Magam sem tudom, mi volt az részemről: tisztesség vagy ravaszság — de ellenfelem sem maradt ados. Akkor arra kértem, hogy repetázzunk. Válaszul ő valamit súgott a főpincér fülébe. Ez kissé meghökkentett, de sebaj, én is kemény legény vagyok! Kétszer egy deci vodkát és cseh sört rendeltem. Ellencsapás következett: bodzapálinka. Ez komoly, de nem fájdalmas húzás. Mert nálam paprikapálinka volt tartalékban. A csiszolt kristálypoháron keresztül figyelmesen mustráltam ellenfelemet. Ö „sztarkát"' rendelt. Én „kijevi kisüstit". ö pedig „vadász-vodkát". Erre az étterem igazgatójához mentem. Amikor visszatértem, az asztalon már egy üveg „rigai balzsam" állt. Nem tudtam lepipálni... így kénytelen voltam bevetni a nagyágyút: eredeti jereváni töltésű örmény konyakot. Partnerem izgatottan kortyolgatta az ásványvizet. Nos, ha védekezésre tértél át, akkor mi győztünk — gondoltam, és egy üveg tiszta szeszt húztam elő aktatáskámból. 0 szilvapálinkát tett az asztalra. Én bolgár ralciát. ö japán szakét. Én erre whiskyt javasoltam. ő. pedig: legújabb típusú eszterga-csavarmenetvágó gépet! Erre aztán, úgy emlékszem, arcon csókoltam, kiutalást adtam neki egy vagon cementre. majd eszméletlenül rogytam le. A feladatot elvégeztem — a gyár vezetősége azonban csak holnap értesülhet róla! JEVGENYIJ KOLOGYIJCSUK A

zon az estén is összegyűltünk a megszokott römipartira, de sehogy sem ment a játék. Kedvetlenül kevergettük, osztottuk, hívtuk le a lapokat és a szokásos ugratások helyett is csak egy-egy kurta szóra, hümmögésre futotta beszélő kedvünkből. — Ne erőlködjünk. hagyjuk abba — dobta végül az asztalra kártyáit a tatárképű, zömök dunaújvárosi esztergályos. — Inkább beszélgessünk. Beszélgessünk... de miről? Arról, amire bizonyára valamennyien gondolunk most? A jól sikerült téli üdülésünkről, a szerencsés összefutásunkról, a sok mókázásról, gyerekes hülyéskedésrői, amiért más körülmények között bizonyára megszólták volna ezt a négy őszülő üstökű férfiembert. Hát jó, beszélgessünk! — Hogy elröppent ez a két hét fiúk! — törölgette szemüvegét gépiesen a vásárhelyi mérnök. — Holnap fogja mindenki a batyuját és ahányan vagyunk, anynyifelé megyünk ... — De tartjuk a kapcsolatot! — Tartjuk. Megint csend lett. Furcsa, zavaró, kényelmetlen csend. Aztán, amikor a feszélyezett hangulat szinte már kibírhatatlanná vált, váratlanul megszólalt az egyébként szófukar, Aradról elszármazott Miklós András. — Eszembe jutott, hogy én szinte mindent tudok rólatok, ti meg rólam jóformán semmit. — kezdte mondókáját, s barna, férfias arcán átsuhant jól ismert mosolya, amely szinte gyermekivé lágyította markáns vonásait. — Még jó, hogy befogadtatok egy ilyen mogorva balfácánt a ti vidám kis csapatotokba. Na de hagyjuk ezt, hiszen másról akarok szólni... — Tudjátok, hogy Aradon születtem és ott is nevelkedtem. Külváros, földpadlójú szoba, szegénység — a magam korabelieknek nem mondok újat ezzel, hiszen sokan indultunk hasonló helyzetből. — Anyám mosónő volt, apám a nagy munkanélküliségben olyan mindent vállaló. Nem voltak törvényes házasok, pedig emberré eszmélésem idején már tizenvalahány esztendeje együtt éltek. — Alacsony, széles vállú, keménykötésű embert képzeljetek. Reggelente fogta a cipőpucoló ládáját és kiült a főtérre. Nyáridőben magam is ott ücsörögtém mellette a Templom utca sarkán, bámészkodtam naphosszat vagy Csipkés Sanyi bácsi, a vak újságárus meséit hallgattam. — A cipőpucolás kevés keresettel járt, de ha olykor nagyritkán „jól ment a bolt", apám kézenfogott és átsétáltunk a sarok mögött meghúzódó kis kifőzdébe, ahol nagy tányér főtt disznólábat, mint ő mondta: alA bosszú tiszti kövérjét és számomra még külön egy óriáskarély vajasmézes kenyeret rendelt... Micsoda lakmározások voltak azok! Sosem feledem el! — Víg kedélyű, nem könnyen csüggedő embernek ismerték. Anyámat úgy szerette, dédelgette tizenvalahány év után is, mintha akkor kerültek volna össze. Még akkor is tréfálkozott, tervezgetett, amikor a tüdőgyulladás és a vérhas ágyba döntötte. De a bizakodás, az élni akarás nem elég ahhoz, hogy valaki életben is maradjon: pár nap múlva a súlyos betegség elvitte. Nemsokára kitört a második világháború, s a mi amúgy is nehéz életünk ha lehetett, még nyomorúságosabb lett. Olyannyira, hogy otthagytam az iskolát és munka után néztem. Voltam kifutófiú, újságárus, fatelepi munkás és'még sokminden más, úgyhogy a háború végén, tizenöt éves koromban, betegeskedő édesanyám már a családfenntartónak kijáró komolysággal tárgyalta velem ügyes-bajos dolgainkat. Egy este, miután elébem tette az illatosan gőzölgő krumplipaprikást és maga is helyet foglalt az asztalnál, komoly, ünnepélyes hangon így szólt: — Itt az ideje fiam, hogy elmondjam: a te apád nem az volt, akinek hitted. Ha még élne szegény, most biztosan nagy ember lenne... Így tudtam meg, hogy apámat a valóságban nem Murzics Bélának, hanem Miklós Gábornak hívták. Egy alföldi nagyközségben született s tizenkilenc éves korában onnan vitték ki az olasz frontra. De a forradalom szele őt is hazahozta; lelkesen szervezett, agitált és vöröskatonaként fegyverrel a kezében szolgálta, védte a Tanácsköztársaságot, egészen a bukásáig. Akkor bujkált egy ideig, majd az újonnan létesült román határon átszökve Aradon megismerkedett egy idős szerb házaspárral, akik a fronton eltűnt fiukként jelentették be a hatóságoknál. Így lett belőle Murzics Béla... — Kitörő örömmel, büszkeséggel fogadtam anyám közlését. Képzeletemben apám alakja legendás hőssé magasztosult s még önéletrajzomban is úgy dicsekedtem vele mint egykor mások a nemesi származásukkal. Akkoriban el is határoztam, hogy egyszer majd felkutatom magyarországi rokonaimat, apám testvéreit. hogy minél többet tudhassak meg róla. — Sok év telt el ezután és közben sok mindent elértem, de ez a vágyam valahogy csak évtizedek múlva teljesülhetett. Akkor már negyvenvalahány esztendős voltam, s apám húga és öcscse, akik Öreg korukra egyedül maradtak, úgy fogadtak, mint édes gyermeküket. Fél éjszakán át ott ücsörögtek mellettem a vendégszobában, és egymás szavába vágva idézték apámmal, nagyszüleimmel, huszonéves korában meghalt András bátyámmal kapcsolatos emlékeiket... — Büszke lehetsz édesapádra fiam — összegezte végül mondanivalóját nagybátyám. — Talpig becsületes, melegszívű ember volt, de a bátorságért, vakmerőségért sem kellett a szomszédba mennie. Hogy jól megértsél, elmondok egy kis történetet. — Közvetlenül a Tanácsköztársaság bukása után történt. Apám ötödmagával az alföldi tanyavilágban bujkált, abban bízva, hogy rövidesen újra felragyog Magyarország egén a forradalom csillaga. A kis csapatot megbízható, hű emberek rejtegették, de ezúttal is akadt áruló, aki értesítette a fehéreket. Apám egyik társával pont akkor egy távolabbi tanyán tartózkodott. Ott érte őket a hír: meneküljenek, mert társaikat a fehérek meglepték és a tanyaudvaron mindhármukat félholtra verték, kikötözték: Most meg éppen duhajkodnak, örömmámorban úszva ünneplik a győzelmüket. — Dermedten, lehajtott fejjel hallgatták a hírhozót, aztán szót alig ejtve szedelőzködtek, fogták a magukkal hozott könnyű gépfegyvert és nekivágtak a vaksötét koraéjszakának. De nem r menekülés útját választották: pár száz méter után visszakanyarodva megindultak volt búvóhelyük felé... Óvatosan, nesztelenül közelítették meg a tanyát. A kivilágított udvaron folyt a dínom-dánom. Tíz-tizenkét egyenruhás alak vedelte a bort; részeg hencegésük, hangoskodásuk messzi bejárta a tájat. És mellettük egy vén diófa legalsó ágán ott lógott három agyonvert vöröskatona felakasztott holtteste. — ök csendesen letették a gépfegyvert az út közepére, apám mögéje hasalt és összeszorított fogakkal küzdve a szemét elhomályosító könnyekkel, lőni kezdett. És lőtt mindaddig, amíg mozgást látott, lőtt az utolsó töltényig. Aztán ahogy jöttek, nesztelenül eltűntek az éjszakában ... — Ezt mesélte el nagybátyám az első találkozásunkkor. Azóta ha apám emlékét idézem, úgy elevenedik fel bennem az az. éjszaka, mintha részese, szemtanúja lettem volna a történésnek. Elhallgatott, s ahogy a szavait követő csendben kitekintettem a sötét éjszakába, látni véltem a kivilágított tanyaudvart, az agyonvert, felakasztott áldozatokat, a mulatozó fehér tiszteket és a kattogó gépfegyver mögött hasaló összeszorított fogú, könnyeivel küszködő fiatal vöröskatonát. IZSÁK ANDRÁS Néma Mária Máig őrzöm azt a néhány sort, amit özvegy Földes Martonné egy nyári nap hajnalán azzal tet»: le az asztalra,, hogy ideje fölébrednem, ha ki akarok menni a tóra, mert .nemsokára delelnek a halak, s a kezében szorongatott füzetlapról csak úgy mellékesen megjegyezte: — a néma Mari dobta be — de nem volt semmi gúny a hangjában. En horgászni mentem Szelidkertre. mert több éjszakán viszszatérő élmom volt, hogy Harmos barátom „Egyetek halak" névre keresztelt csónakjában egy óriási pontyot fárasztok. Az álomszerű valóságban én éppen úgy nem hiszek, mint az álomban, de ezúttal nem tudtam legyőzni a hitet, ha négy-öt napra kimegyek, most megakaszthatom azt a nagy halat! Ezzel kínzóan adósom az élet, most sikerülni kell! Képes vagyok rá, most értem meg erre, különben hogy álmodhattam volna ugyanazt kétszer? ... Igen. Mentem, mint a megszállott, s Terka néni is csak azért adott szállást, mert a nagy reménykedésben még könyörögni sefn szégyellettem. Hogy Szelidkert gazdag község. sokan milliós vagyonok tulajdonosai. az nemcsak a házakról látható, hanem abból is, szobát nem adnak ki, mégha van is elég. legfeljebb csak a napi négyszáz forintos keresettel idecsábított szőlőmunkásoknak. A szakszövetkezeti gazdák azt tartják, ne lásson bele az ő életükbe senki idegen, aki nekik nem dolgozik még egy kapavágást sem. Igazuk van, a tarka vaskerítések és a cifra emeletes házak a leglényegesebbet úgyis megmutatják. a többire pedig ne legyen kíváncsi egy idegen. Arra is gondoltam, sokan ezért is nem ismerik a Kerti-tavat, pedig a maga vadságával, füzeseivel és nádasaival, szépen bújtatott víztükreivel ideális horgászparadicsom. Karmos barátom, aki húsz kilométerről jár ide tanaraskodni, azt mondja, „őserejü ősviz" ez, s a parti nádas a jól fejlett szúnyogkanokkaf megvédi n hétvégi vityillósoktól, ő például ezért is nem ütött agyon még egyetlen szúnyogot sem a három év alatt, amióta ide kijár horgászni. — Nagyon kérlek, édesapám, te se tedd. nehogy egyszer parcellázni kezdjen itt is a belvárosi procc, mert nincs ami megcsípje őket — mondta fanyar humorral, s meg meg is fogadtatta velem, hogy néhány szúnyognak én is engedek szívni, csak utána fújom le magam a riasztóval. Igaz, már a második üveg vodkát bontatta fel a Venyige névre keresztelt presszóban, de én nem az, italtól bólintottam, hanem azért, mert a kishalak — tehát a leendő nagyhalak — táplálékára gondoltam; arra, hogy a véremmel jóllakott szúnyogoktól gyorsabban felnőnek. Megint az ő humora: — öregem, ebben folytatódik az osztályharc, mert mi etetjük a szúnyogokat, azok meg távol tartják a természetgyalázó proccot, érted ? ... Megint bólintottam és hallgattam, mert mindig ö a beszédesebb. ha nagy néha összefutunk es az üveg aljára nézünk. Az a baj, ritkán találkozunk, s ilyenkor mindig ünnepelni kényszerülünk. azt pedig száraz torokkal nem lehet. — Látod azt a nőt ott a sarokban? — mondta. — Itt ö volt az utolsó lány, aki igazán szeretett. Csórikám most mindenkinek a lábakapcája, mert nem józanodott ki három éve, és nem tud beszélni. Valamikor nagyon szép lehetett, de ez már nem látszik, pedig alig több harmincévesnél, ue az az eszelős, nagy, fekete szem. a tört-puífudt arc, a csapzott haj, s ahogy remeg a kezében a páiinkáspohár, ma egy valamikori ember árnyéka. — ö az egyetlen alkoholista nö — mert van több is, csak azok zugivók —, aki ide be mer ülni. mert bosszút állt a főagronómuson. azzal, hogy a szeme láttára akarja magát tönkre inni. A Havas a leggazdagabb família, az ő kölkük itt a főagronómus. Na, vele volt a nagy szerelem. még meg is szöktek, minden, mert ez a Mari a legcsóíibb család gyei-eke volt, és így nem engedték, hogy összeházasodjanak. Idilli románc! A srácot bedugták gyorsan az egyetemre, kibatyuzták neki a diplomát, mert elég bunkó, s na, ez n Havas amikor visszajött, bevitték az agronómiára, elvette egy távoli rokonukat, az is jó pénzes családból való, de az meg nem tudott gyerekeket szülni. Ezt a szerencsétlent itt, hozzáadták egy traktoroshoz, de mind a két gyerek a Havastól van. s amikor megtudta az ember, mi a helyzet, fölakasztotta magát. Ez a Mari egyedül maradt, mert a szülei meghaltak, az agronómus meg maradt a felesége mellett, erre ő elkezdett inni, a Havas meg állami gondozásba vetette a gyerekeket, mert a sógora a tanácselnök. Akkor aztán valami szert ivott, ami teljesen szétrágta a torkát, ezért mondták a pincérnek az előbb a Néma Marit, hogy elkezdte a pálinkázást. Tudod miért mertem most ide beülni veled, s egy jó nagyot inni? Azért mert szeptembertől már nem vagyok. A második üvegből már nem ittunk, de így is nehéz volt a hajnali ébredés. Egész nap nem fogtam csak néhány kárászt, pedig nagyon akartam azt az igazi halat. Terka néni este azzal állt elő, megszólták a boltban, amiért befogadott, mert az isten sem tudja, ki lehetek. Másnao hajnalban hozta be a kapu elöl azt a kitépett füzetlapot: „Tudom, hogy miről beszéltek tegnap este. Milyen igazságot szolgáltathat maga, ha megírja, és kinek? Néma Mari" Aznap még kimentem a vízre, de mintha soha nem is akartam volna megfogni azt a halat, ami azóta is kínzóan hiányzik az életemből. Ügy telt a nap, nem is akartam halat fogni. CSATÓ KAROLY