Délmagyarország, 1980. május (70. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

10 Csütörtök, 1980. május 1. Májusi magánügyeim A

z ünnep akkor ünnep ha egyben magánügy is: emlékek és saját érzelmek hordozója. A magánügyek és magánemlékek akkor emelkednek ünneppé, ha oly sok ember magánügye, hogy már a mennyiség minőségi. változásában közüggyé vagy Arany János kifejezésével „éltető eszmévé finomult". Ilyenek a szívszerint átélt vallási ünnepek is, hiszen például a karácsony minden családnak ünnepe. Március 15. vagy április 4. nálunk mindenkinek a szabadság, illetve a végre elérkező felszabadulás magánemlékeft idézi. És éppen ez az ünnep lényege: kinek-kinek külön és mindenkinek együtt. De hát van-e széles e világban (ami jelenti a mi szűkebb magyar hazánkat, a mi tágabb európai hazánkat és a legtágabb földfelszíni hazánkat), akinek ne volnának egyszerre történelmi emlékei és saját emlékei május elsejéről? Hogy május elseje miért pontosan május elsején van? Erről értekezést írhat a történész, idézve a hajdani itáliai — pontosabban luccai — takácssztrájkot, vagy egy későbbi angol vérengzést, amely éppen május elsején volt; idézhetné a II. Internacionálé határozatát a francia forradalom 100 éves évfordulóján 1889-ben, amely éppen ezekre az emlékekre hivatkozva május elsejét jelölte meg a munkásság és a munka ünnepének. Említhetnék azt is, hogy éppen ennek a munkásmozgalmi határozatnak a folytán kereken 90 évvel ezelőtt ünnepelte először a proletariátus és a vele rokonszenvező haladó emberiség világszerte is, minálunk is azt a hitet, amelyet egy későbbi mozgalmi induló így fogalmazott meg: „A munkásoké a jövő". De a néprajz tudósa azt is tudja, hogy május elseje sokkal régebbi népünnep, bizonyára pogány tavaszi szertartások emlékeit folytatja. És fme most már világszerte kilencenvegyedszer tér vissza ünnepként ez a tavaszi nap. Méghozzá úgy. hogy alig-alig akadhat ember, főleg is Európaban, akinek egyik-másik május elseje ne volna a legszemélyesebb élménye. Éppen ezek a nagyon személyes emlékek teszik annyira közüggyé ezt a szükség szerint mindig hejehujás és mégis egy- « szerre bensőséggel és pátosszal teljes ünnepet. Az én számomra többszörösen is felejthetetlen magánügy. Akkor kezdődött, amikor hétéves kisfiúként vidéki — nagyváradi — gyermekkorom köréből 1919 elején egyszerre csak budapesti lakos lettem, és új iskolám tanulótársaival együtt felvonultam azon a történelmi napon: a mi Tanácsköztársaságunk feledhetetlen május elsejéjén. Azt hiszem, itt kezdődött politikai fejlődésem ... de itt váltam egyszeriben nagyfiúvá, hiszen hazajövet eltévedtem a még ismeretlen nagyvárosban, és néniktől-bácsiktól kérdezősködve mégis hazataláltam. Attól kezdve volt szabad egyedül iskolába mennem, hiszen egyedül is hazataláltam. Hát ez talán nem magánügy? Ez nem magánemlék ? Es vajon nem érezhettem közügynek, hogy ettől kezdve hitték el a szüleim, hogy alkalmas vagyok a kíséret nélküli iskolábajárásra? Nekem a május elseje azóta is az elme érettségének az ünnepe. Azután nagyon sok év múlva, már egyetemi hallgatóként és egy módos polgárcsalád gyermekeként elméleti meggondolások folytán beléptem a Szociáldemokrata Pártba, miközben személyes jóbarátságban voltam az illegális kommunista párt oldalán, később történelmi alakokká váló főszereplőivel, mint Ságvári Endri (padszomszédom az egyetemen) és Rajk Laci (aki két évvel járt fölöttem, mint magyarfrancia szakos bölcsész), ök óvtak, nehogy illegális kommunista legyek, szerintük az írói alkatú ember nem való illegális munkára, mert verseiben-prózáiban kifecsegi a titkokat, ök beszéltek rá, hogy legyek szociáldemokrata, éppen odaillek balszárnybéli értelmiséginek. De feledhetetlen, ahogy mint már szociáldemokrata pártnapi előadó, aki különböző peremkerületi alapszerveknél beszél hol Dózsa Györgyről, hol a Martinovicsmozgalomról, hol meg 1848-ról, fehér ingben és piros nyakkendővel felvonulok a munkások — elvtársaim! — között... És azután a legnyomasztóbb május elseje: 1945. Én a gunskircheni koncentrációs tábori poklában voltam. Tudtam, hogy otthon a hazám már szabad, tudtam, hogy otthon örömünnepet ülnek, de én még mindig a fasizmus fogságában szoronghattam, hogy másnap élek-e még? Hiszen csak május 5-én szabadultam fel. Az a vidék volt a legeslegvégsőbb nácimenedék; május ötödikén ott találkozott a szovjet és az amerikai felszabadító. Micsoda május elseje volt az! Remény és halálfélelem, a győzelem tudata és a pusztulás lehetősége, az öröm és a rémület együtt és elválaszthatatlanul. Aki ott — Mauthausenben vagy Gunskirchenben — élte át azt a május elsejét, az tudja, hogy mindig két lehetőség áll az ember és az emberiség előtt: a jó és a rossz. De hát a történelem döntött: jött a szabadság, a fasizmus öszszeomlott és 9-ére vége volt a háborúnak is. És hadd idézzek még két olyan május elsejét, amely a legszemélyesebb magánélményem. 1948ban — a szabadságharc centenáriumán, amikor március tizenötödikén Sátoraljaújhelyen ott mondottam ünnepi beszédet, ahol Kossuth Lajos először szólalt fel — május elsején pedagógiai múltam leggyönyörűbb emlékeként a NEKOSZ-szal vonultam fel, amelynek „központi tanára", vagyis amolyan pedagógiai vezetője voltam és egyszerre éltem át az egész magyar nemzeti múlt és az egész munkásmozgalom útját, múltját és reményeit. És idézve őket, a NÉK03Z if.iait — akikből oly sok miniszter és egyéb vezető államférfi lett — emlékezzem őrá, barátomra, harcostársamra, századunk legnagyobb pedagógiai lángelméjére és legayermekdedebb ábrándozójára. Kardos Lacikára. akit a közelmúltban temettünk, és aki mellett akkor együtt énekelve a mozgalmi és népi énekeket, egyszerre pateti/ene József Egy maréknyi parázs Egyszer majd azt fogják mondani, hogv ujjaink simogatasától tűzfalat fordított a város a szélnek, hogy kedveseinket nem hagytuk cserben, szemünkben a nap nem törte össze a virágok szirmait. Emlékezni fognak ránk, hogy a völgyön át elértük a folyót, benne próbáltunk virulni. Es ha belénk tompul már az élet, fejünk felet az árnyék bezárul, arcunkat a csend felé fordítjuk. Óperenciás vágyainkat szétterítjük még akkor is, és megmaradt bordáink között egy maréknyi parázs tovább világít, hogy távol tartsa az ordas isteneket kusan és derűsen nevetve ünnepeltük a ploretanátus nemzetközi ünnepét. És volt egy május elsejém, amikor az írószövetség asztalánál a Városligetben együtt söröztünk feleségemmel és a feledhetetlen babátokkal: Fodor Jóskával, Jankovich Ferivel, Gáspár Endrével, Hollós Korvin Lajossal és feleségével, Tóth Esztivel (Tóth Árpád kitűnő poéta lányával). Ennek is több mint negyedszázada. Már csak én élek meg a feleségem meg Tóth Eszter. A többiek, a nagyszerű költők, írók, műfordítók már végleg elmentek, de nekem feledhetetlen magánemlék, hogy egy május elsején együtt söröztünk a Városligetben. Május elseje: nagy nemzetközi ünnep. Énnekem: emlékek, személyes emlékek idézője. És éppen ezért olyan mélységesen ünnep. HEGEDŰS GÉZA Kassák Lajos Májusi ihlet Messziről jöttem s ők azt mondták, maradj velünk, pajtás házuk kapujában álltak, vígan, szomszéd szomszéddal s láthatták a feladatot, mit teljesítenem kell vörösen lobogó zászlót vittem a tömeg előtt. Munkások és parasztok vándoroltak az utakon csapongott a szél s a messzeségben kertek virullak ki szembe jött velünk, hihette, a zengő időben ölni és gyújtogatni indulunk egy világ ellen. S lépkedtünk harag nélkül, csak azért, hogy felmutassuk igaz szívünket fájdalmaival, reményeivel hogy világgá énekeljük májusi ünnepünket mely belőlünk sarjadt s megmutatja arcunk redőit, ó, hát kicsodák a mi hű barátaink, daloltuk gyertek velünk mind, hogy újjá építsük a világot s mentünk, mentünk távoli jelek fényintése felé trombiták szóltak s az égen aranyvitorlák ringtak. Vörös eixiber kalapáccsal P

lakátok hirdetik az ünnepeket. Lendületes, színes acéltraverzhez hasonló, az ég kékjébe olvadó betűk: Éljen Május 1. Mindez a jelen. De amíg a falragaszok a dolgozók majálisának megszokott kísérőivé váltak, sok esztendő telt eL Európában mindössze London lakói ünnepelték dekorációval — Walter Crane alkotásaival — az 1890-es május elsejét. Egy esz' tendő múlva ugyancsak az angol fővárosban röplapok és plakátok köszöntik a rnunkásfelvonulást és a párizsi kommün 20. évfordulóját. Hamarosan a francia főváros házfalain is cselekvésre, öszszefogásra buzdítanak a falragaszok. Magyarországon egyelőre várni kell a megjelenésükre. Az első ilyen rajzos melléklettel 1898ban jelentkezik a Népszava. A mai szemmel naivnak tűnő grafikán a parolázó földműves és kovács mögött felkelő nap az új idők hajnalát hirdeti. A következő esztendőben a bőrkötényes, jakobinussapkás női figura mellett a felírat: „Védelmet a munkának, jogot a népnek". 1912ben talán a legmerészebb ötlet valósul meg a nyomdában: az ingatag trónusból kiesni készülő király az Osztrák—Magyar Monarchia végnapjait sejteti. Az első igazi politikai tartalmú magyar plakátot a Népszava reklámjaként Bíró Mihály tervezi 1911-ben. Ez a rajz évtizedeken át önálló életet él. A vörös férfi a lap címoldalának háttere előtt emeli magasba a kalapácsot. A figura a Tanácsköztársaság idején önálló alakként május elsejét köszönti. De sorsa ezt megelőzően történeti érdekesség: a kalapáccsal lesújtani készülő férfi láttán a szemlélődő önkéntelenül a forralalomra gondol. Bíró plakátja példa: hogyan lesz jelvénnyé, sőt jelképpé egy műalkotás, motívumai hogyan fejeznek ki politikai gondolatot. A hatalmas izomzat a munkáserőt, a szerszám a munkásfegyvert, a mozdulat a forradalmiságot, a vörös szín a felkelők és lázadók vérét, az ügyért meghalni készek elszántságát jelképezi. A Népszava-plakát 1911-tól a Tanácsköztársaság leveréséig az újság propagandaeszköze marad. A reakció — felismerve a kép belső tartalmát — emiatt is támadja a lapot. Bíró válaszként vasláncos, puskás, pisztolyos csendőröket rajzol a munkása köré. A meztelen testet leszorító bilincsek ellenére a vörös ember mozdulata változatlan: a kalapács ütni készül. Első szabad május elseiei plakátunk főalakja nemzetközi ielképoé válik. 1922-ben egy kinai sztráikbrosúrán tűnik fel. Bíró Mihálv — aki a fehérterror elől menekült el hazájából — Bécsben találkozik a kínai munkásküldöttséggel. Az 1930-as években Olaszországban antifasiszta röpiratokon és falragaszokon látható a kalapácsos ember. 1965ben John Berger angol marxista művészettörténeti könyvének címlapjáról sújt az olvasó felé. 1970-ben viszont egv anarchista olasz szervezet plakátjáról fenyegeti a világot. «__„, A vörös férfi a magyar munkásmozgalomból sem tűnik el. A harmincas évek egyik május elsejei, munkásegységet propagáló, rajzos kommunista röpiratán tüntetők soraiban látni. Később az 1945-ös választás szociáldemokrata párti jelképeként tér vissza történelmünkbe. Az MKP és a szociáldemokra párt 1948-as egyesülése után egy ideig nem látható, 1959-ben támad fel Raszler Károly Tanácsköztársaságra emlékeztető rézkarcában. Ugorjunk vissza néhány évtizedet. 1919-ben Bíró Mihály és művésztársai öltöztetik díszbe Budapestet május első napján. Az elkövetkezendő 25 esztendőben a plakát mozgósító szerepét más veszi át. A szociáldemokraták a Népszava-melléklet immár önálló sajtótermékként való kiadásában köszöntik május elsejét. Bíró Mihály, Szőnyi István és a többi grafikus képekben, Várnai Zseni, Juhász Gyula, Keszhelyi Zoltán versekben megfogalmazott igazságát százezrek nézik és olvassák. Az illegális kommunista párt képzőművészei rajzos röplapokat terveznek. Bán Béla, Fenyő A. Endre, Goldman György, Háy László és Sugár Andor művei a munkásság propagandafegyvereivé válnak. A grafikusok már nemcsak az izmos felsőtestű, erőtől duzzadó munkások alakját rajzolják meg, egyre gyakrabban ábrázolnak könyvet olvasó, gondolkodó, a jövőnek tanuló kétkezi dolgozókat. A Horthy-korszak fasiszta, háborút reklámozó grafikáival ellentétben az 1919-től 1945-ig terjedő időszak illegális röpcédulái, gúnyrajzai, ha formailag nem is plakátok (képi elemekkel és rövid jelmondattal, vagy tisztán szöveges megoldással egy oldalra nyomtatott, figyelemfelkeltő propagandaeszközök), mégis házfalakra, palánkokra ragasztva mozgósító erejűek. A felszabadulás utáni első május elsején két plakát jelenik meg. Az egyik egyszerű kiáltvány. A másik szép grafika a szabad május elsejét köszöntő felirattal. A következő esztendőkben az újjáépítés, a földosztás, a béke és az elért eredmények megvédése, a munkás-paraszt szövetség megteremtése, azaz a kor alapvető politikai teendői jelennek meg a május 1-i plakátokon. A pártharcok idején kiváló művészek, Konecsni György, a már 1918-ban tevékeny Bortnyik Sándor és a többiek rajzban fogalmazzák meg az MKP céljait. A későbbiekben — egészen napjainkig — újabb és újabb, a kor követelményeinek megfelelő gondolatokat fejeztek ki a május l-l plakátok. Konecsni György 1968-ban földgömbből alakítja ki az egymást szorító két kezet, így hangsúlyozva május elseje nemzetköziségét. Szilvásy Nándor 1973-as alkotásának egyes számja piros-fehér-zöld színcsóváiV>l formálódva, az ünnep nemzoti jellegét domborítja ki. Aktuális politikai mondanivalójuk, formanyelvük szinte évről évre változott, de alapvető tartalmuk egy évszázad óta változtlan. HORVÁTH KÁLMÁN