Délmagyarország, 1980. február (70. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-03 / 28. szám

Hírleljük egymást Tóth Béla az írócsoportról, könyvkiadásról, elődökről, egy s másról Ulób fészket rakhatna író magának? Könyvektől rosjtadozó polcok árnyékában vezet a folvosó Tóth Béla rezidenciájába. A Somogyi-könyvtár igazgatói szobuiának ajtaja mellett, úgy lcilincsmagasan. fölmetszett hasú. elnyűtt aktatáska, amolyan nyitott postafiók, küldemények. üzenetek nyilvánosháza. Jelképesen akár: a direktor mindig kéznél van. elérhető. Jóideie. hogv temérdek foglalatassága mellé nyakába vette a dél-maevarors zági írócsoport titkári teendőinek ügves-baias dolgait. Akad mit porcióznia a naptárban, sírni-rini mégsem hallottam soha. bár amire vállalkozik, hivatala vaav szíve parancsára, több ember tarisznyáját is lehúzná. Minap e tái írótáborának zárszámadását végezte el a tavalyi munkáról. Beszámolóiát a szokásos módon vita követte, elnézem iegvzetelt becsülettel, mielőtt azonban a fölszervirozolt. svédasztalról csemegéznénk, aperitifnek ecv általánosabb érvénvü kérdést — Köztudott, a fehér papírral szemben mindenki egyedül van. Az irói munka személyes, individuális. Beszélhetünk hót irodalmi alkotóműhelyről? Mik az ismérvei, mondjuk a dél-magyarorszagi csoportban? Tehet-e valamit, s ha igen, mit. egy testület, kollektíva a müvek kihordásáért, színvonaláért, a publikációért? Nyilván közvetve, illetőleg nem is csak úgy. Egyáltalán: mérhetö-e tapasztalható-e bárminemű hatás közvetlenül? — A közösség melege az. ami műhellyé tesz, tehet bennünket hiszen falaink nincsenek. Biztatjuk egymást, kicseréljük gondolatainkat. Minthogy valóban elképzelhetetlen. hogy egyikünk irja az a-betűt, másikunk a bét, gyakorlatilag annyit jelent a műhely, hogy az egymás kezében melegedő munkákat hirleljük. Nemcsak azáltal indukáljuk egymást,. hogy kölcsönösen érdeklődünk, ki mivel foglalkozik, hanem ötleteket tapasztalatokat, adatokat is cserélünk. Sz. Lukács Imre például olyan fehér foltokon jár, a Tiszántúlt barkácsolja, amely még érintetlen a szépirodalomtól-szociográfiától. Tanyavilágunk atmoszférája, pora-nyoma elvész a történelemben, ezért lovalom magam is Lukácsot. Eressze mélyre az ekéi, engedjen nagy boronát, a Viharsarok idecsücskülö részére. Megítéljük egymás témáinak értékét. s ha úgy látjuk, tudatosítjuk egymásban, hogy hasznos munkát végzünk, nem fut ki kezünkből egy negyednyi ország. A kiadásért viszont jóval kevesebbet tehetünk. A kéziratok megjárják a kiadókat, folyóiratokat, többnyire a fővárosban, magas a mérce, meg kell ugrani. Véleményem szerint nincs diszkrimináció. Amikor megszűnt a helyi könyvkiadás, őszintén szólva nemigen bánkódtunk, rajta volt a vidéki vignetta — fejeződjék ki a minőség természetes módon, objektív mérlegen. Illyés Gyulára hivatkoznék. világirodalmi jelenségre, ki úgy biztat minket, hogy külföld sem arra kíváncsi, miként tudunk mi „csehovul, balzacul", hanem miként vagyunk képesek a saját hazánk, fészkünk jelenkorát kifejteni, a magunk módján. Pereze Ha a bennünket feszítő-feszegető témák izgalmasak, tudunk azért perelni értük, összeakadunk a kiadók, folyóiratok vezetőjével, képviselőjével, a Kortárséval, a Mozgó világéval, az Alföldével — soroljam? — úgyszólván havonta, s ha ott tényleg vannak kéziratok, szólunk érdekükben pái* jó szót. mondhatnék példát eleget. Ámbátor alig hiszem, hogy az írócsoport titkárának' kellene gyenge kéziratokért házalni. Jókért viszont szívesen. — Jellemezné röviden e táj, akár Szeged, mai irodalmi életét? trói arcok, műfaji sajátosságok, generációk egymás sarkában, szomszédságában. Hagyó, mányfolytató-tisztelő, vagy hagyománytagadó ez az irodalom? — Kategorikusan egyik se. Mégis inkább hagyományfolytató, hiszen minden gyökerünkkel, idegszálunkkal érzékeljük, figyeljük. ügyeljük, kik éltek előttünk, milyen emberi tisztességgel szolgálták a maguk olvasóit. Ami olykor nyomasztóan nagy tehet. Örök aggodalmunk elérni azt a 6zintet, s nem produkálni alatta. A kérdés könyvre való gondolatokat seregit föl. Ellesni tőlük a játékosságot, gyorsaságot, ahogyan reagálni tudtak a legváratlanabb, legtragikusabb dolgokra. Am amiképpen nem írunk csehovul, nem írunk mórául. tömörkényül sem. Csupán az. ő színvonalukat szeretnénk elérni a mi korunk, mai hazánk gondjainak kifejezésében. Elődeink itt állnak a sarkunkban, bizony könnyebb volna nélkülük. Magas a mérce, hogy „a pacsirta gugvulva repül el fölötte". — Vagyishát Móra, Juhász, Tömörkény, s mások lehelete meg mindig ily konok párát t'on az ablakra, hogy küszködve látni ki mögüle? — Beszédtéma közöttünk. Messziről nagyon hasonlíthatunk egymáshoz, elődeinkhez, miként azok is hasonlítottak egymásra témavilágukban, de nem hasonlítottak a kivitelezésben, a feldolgozásban. Ha Tömörkény a keserű bor, Móra a kontyalávaló. Viszont témáikban kortársak feltétlenül, egy kútra jártak, egy macskát cirógattak, egy hajóban hajóztak, az Alföld parasztlevegőjét szívták Bármekkorát ficamodott a táj azóta, mást mi sem kóstolhatunk. — Jó ideje meszünt a helyi könyvkiadás, s mint említi, nemigen bánkódnak utána. Mégis később éppen a Somogyi-könyvtár virágoztatott ki valami hasonlót. » — Amikor oda fejlődött könyvtárunk, hogy kellő minőségű és mennyiségű szakemberre tehettünk szert, s kutatóink „értelmezni tudták" kincseinket, elkerülhetetlenné vált bizonyosfajta publikációs tevékenység. Eredményeink ugyanis nem biztos, hogy országos nyilvánosságot megérnek, ám a szülőföldnek, szűkebb pátriánknak, égetően szüksége van rá. Nagyjából a honismereti mozgalmak elterjedésével egyidőben kezdtünk foglalkozni saját kiadással. És persze anyagilag is eljutottunk addig, hogy vállalhattuk a dajkaságot. Kiadványaink sikere viszszahatott az érdekeltekre, zsebbe nyúltak a tanácsok. Mindazonáltal nem pótolhatjuk a helyi könyvkiadást, csűpán megmenthetjük az általunk kincsnek minősített értékeket. Ezen értékek előtt tisztelgő és feltétlenül könyvtárcentrikus a kiadásunk tehát. Magam most dolgozom egy leletmentö könyvön a faiparról, tíz olyan asztalossal tudtam beszélni, akik még a hagyományos módon művelték, s már nagyon öregek. De itt van a gólyászat; véletlenül került hozzánk, Jakab Béla a munkatár* sunk, s ő meg a szegedi szakemberek elkészítették a dél-alföldi madárvilág kataszterét, hamarosan kiadjuk. Mivel kifejezetten erre a célra költségvetésünk nincs, azoknak a szívét melegítjük föl, ahol • az intézményes igények találkoznak a mi érdekeinkkel. — Milyen kapcsolata van az írócsoportnak a Tiszatáj folyóirattal? — Régen a csoporté volt. Napjainkra tulajdonképpen azt mondhatom, a Tiszatáj műhelyét csak másodlagosan befolyásolja az írócsoport szervezeti léte. Például. Téhányan rovatokat vezetünk, Mocsár Gábor a prózát, magam az Örökséget, illetve a főszerkesztő és helyettese. Vörös Iászló és Annus József, tagja az írócsoportnak. Közvetítünk a magunk területéről, anyagokai viszünk el hozzájuk, melyeket nekünk adtak, mozgatjuk egymást.. Slussz. • — Mi van az alkotóházzal? — Nagy energiával, nehezen hoztuk létre, s körülményesen alakul a forgalma, nincs még pacientúrája. Egy hasonlattal. Az úrilány Eölcicomazkodik. besétál a vidéki bálba, a kutya meg nem szagulja, petrezselymet áruli* mígnem akad holmi bolond legény, csurog a nyála, de táncba hívja, a lány vele megy, ,s mar le sem engedik a parkettáról, minden legénynek az kéne. Majd bejáratjuk mi is az alkotóházat. Húszpercnyi séta a fehér-tói csárdától. A Bartók Művelődési Központ kezeli, a városi tanács tartja fönn, s a művészeti szövetségek tagjaié, meg a családjaiké. — Végezetül mivel foglalkozik momentán Tóth Béla. az' író. mondjuk a Gyalúvonások óta? — Soroljam? Ifjúsági regényen dolgozom a Móra Kiadónak. A szegedi törökvilágot szeretném megidézni, régi bolondériám. Helyismereti legényként kerültem Szegedre, s csudaságos anyagokat találtam itt: a város 144 évig tizennégy basát szolgált ki, valamennyien személyes ismerőseim, fülembe súgják életük históriáját. Aztán itt a bútor- és ipartörténet, a Tiszát most felülről lefelé' araszolom. novelláskötetem vaiúdik és szülőföldem szociográfiája izgat. — Akkor gyorsan árulja kiég el, időben mikor futja? — Azt ne higgye senki, könynyen írok. Aggodalommal, nagy szorongással. Hajnalban, sötét éjszaka, vasárnap. Mert hétköznap itt a könyvtarban nincs megállás, 261 egység fölöltt regnálunk. NIKOLÉNYI ISTVÁN Szikszói Károly Lassan elindulnak Tói n.elék. Város-repeszek, könyv-icpe.szck, pohár repeszek. Egy mozdulat hossza. egy élet hossza. egy arc valahonnét a múltból, nem tudem, ki birtokolja mos t. Talán gyertyát kéne gyújtanom, de az is csak jelkép lenne. Jelkép, jelkép mellett. A íá.idajom eltorzítja a cselekvést. Testemben megannyi befejezetlen történet, ahogy a halál is az. És lassan elindulnak belőlem a szavak, a befejezetlen mor.datok Kismesterek Mit iszik a kefekötő? — Nem akartam érj igazából kelés lenni, pláne, mikor már tánciskolába is eljártam. Mert olt csak-csak illett beszélgetni a lánnyal, nem úgy mint mostanság, ós amikor megmondtam, hogy ketekötönél dolgozom, mindjárt elkezdett nevetni. Én meg szégyelltem. Tudja, a mondás miati. Ismeri ! — Valóban ...' cs mit iszik a kefekötő? — Semmit. Nagynéha egy pohár sört. Csak módjával. Ügy mesélte apám, aki maga is kefekötő volt, hogy valamikor p mesteremberek összejöttek a kocsmában és versenyeztek, ki tud többel inni. A kefekötő nyeri, azóta mondják, iszik, mint a kefekötő. pedig hát lehetne ezzel az erővel kőműves is, vagy ács, aki részeges. — Védi a seakmát? — A tisztességet védem i.. Na igen, hát a szakmát is lehetne, mert szép. — Miért? — Hogy miért? Hát miért, miért! Olyan nehéz ezt magyarázni annak, aki nem érti. Nézzen ide, ez egy kenyérmosdató, ez meg lisztkefe, úgy hívják, Mehlwisch, vagy itt ez a korongecset, ezek meg az üvegmosók. Mind-mind másféle. Más anyagf másféle munka, mindegyikhez más-más fogást kell tudni ós mind különbözik a másiktól, ha készen adom ki a kezemből. — Ahhoz képest, hogy nem akarta ezt a foglalkozást, tiszteletreméltó szeretettel beszél róla. — Hol van már a szégyenlősködés! Rájöttem, hogy ez ad kenyeret, és a gyerekkori kifutóskodás és a műhelyben töltött munBókkon Gábor Utad ott van S ha jönnek hamis próféták kínálva szeszekkel vigassággal Intsd el őket keményen magad mellől agancs konoksággal A te utad csak az erdő — jötté! mint harangzúgásból részeg angyalok Csikók szél-kezét keresve Arcod madár egy csepp vére szemed éjszaka bagoly-fénye hangod torkodban kilenc kés éle Jöttél — partra tett kagyló száradni magadban mégis folyton zúgni Kergesd el hát a rüheseket akik táncolnak olcsó sebüket mutatván A te utad — ahol felizzó hegedűk metszett gégével kibontott ideggel szólnának emberi nyelven De csak sikoltanak görcsbe tekeredve — a fákhoz laoulva — és vigvázrák szarvasok útját foltos délutánban A te utad ott van legnagyobbik fiú szarvaslép tű ember Konczek /ózsef A tündér Egymáshoz hajolt felhős arcom és a melle két dómkupolája, hangtalan. S nem tudtam, honnan való. Csak azt tudtam, hogy bennem lüktet mindkettőnk hatalma. Mintha sziget volnék, úgy emelt a fáradtságaim fölé. Vízből bukkanék föl. Es — magamra néztem. Én — az a sziget, melynek óriási háza van. És a villám cikk-cakkos faágak, és mellén a korbácsold vérerek, s arcomon az esős nyár jele olyan ismeretlen volt egy percre. mint az öröm forró hullámérlökései. Ujjaim bögyében nyögve kelt a namort ő orgonasíp hideg bordáim közé tüzes csíkot csókolt. ka után beálltam inasnak a Koczor nevű keíekötöhöz, akinél egy év alatt felszabadultam. Hat én olyan jó voltanY a famunkában. hogy még le sem vizsgáztarrj máris hívtak Kecskemétre. Makó. ra, meg Csongrádra, de Szegeded nem tudtam itthagyni. — Miért? — Mert szerettem! No. elég az hozzá. hogy itt is maradtam azóta ist Huszonnégytől eljártam a munkás dalárdába, aztun a pártnak is tagja lettem. — Melyiknek? — A kommunista pártnak! Akkoriban olvasgattam ezeket az úgynevezett angol brosúrákat, amelyekben írták, hogy ne hagyd magad kizsákmányolni. Nem hagyom én, mondtam, és kiváltottam az ipart. Könnyebben ment, mint most — csak a megélhetés volt nehezebb. Leste az ember mindig, mint á pók. hogy ki jön be ide, ebbe a lyukba. — Mióta dolgozik ebben a pincehelyiségben ? — ötvennégy éve. Még oklevelem is. van az ötven évi munkámról Ki se mozdultam én innen ... csak amikor a kalapos följelentett. — Kinél? — A Gestapónál, mert sokat jártattam a pofámat. Azt mondta, Kuhn, te német eredetű vagy, miért beszélsz így a németekről, miért nézed le őket? Én meg azt feleltem, hogy nem a németeket nézem le, hanem a nácikat. Erre nemsokára bevittek katonának. Negyvenéves koromban voltam újonc, negyvenkettő, mikor fogságba estem. Mikor visszajöttem, foiytattam a munkát, csak akkor már jobb lett a sorom. — Jobban kelt a kefe? — Á, fenét! Bejött a kender! — Milyen kénder? — A kendergyárnak kezdtem el dolgozni Újszegedre. Bizony mondom, nekem a szegedi 'párosítás hozta meg a jó világot, mert az üzemek állandó megrendeléseket adtak. Meg hát adnák még most is, mert amit rám bízhatnak, nem tudná megcsinálni egy gyár. Javítással nem foglalkoznak, én meg azt is elvégzem. Parkettkefét. szőnyegtisztítót, turbinatisztitó ecsetet, kémcsőkefét, ballonmosót javítok, készítek... de meddig? — Nyugdíj? — Azon volnék, de csak nem tudok meglenni munka nélkül. Eladtam már a gépeket, anyagot is csak azt dolgozom fei, ami megmaradt. Csak így öregesen . .. Búcsúzáskor az ajtó előtt vállmagasságban húzódó járdára kilépve visszanézek a sötét pincehelyiségbe, keresve az idős mester M—Vvba vesző alakját Mélyen "" jji, de mái oe?k -a, v—anyká.,e p,slago fényét látom A főhajtást nem sajnalom. a hetvennyolc év megérdemli. IGfUC.ZI ZSIGMOND