Délmagyarország, 1980. január (70. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-06 / 4. szám

MAGAZIN 6 Vasárnap, 1980. január 6. Kiállítás A

gyerek fogja az asszony kezét, rangatja. Vagyis, nem gyerek, ezt nem szabad mondani. „Előbb elviszem a gyereket óvodába". Felháborodott tiltakozás. „Ne mondd, hogy gyerek." Később, Iskolás korában is. „Nem vagyok gyerek". Mennek, egészen elvesznek a budai palota márvány lépcsőin. Legyünk pontosak, a lépcsők nem márványból vannak. Annyi márványra nem telt a magyar királyoknak. Királyoknak? Király nem látta ezeket sose. Ferenc Jóska se. A Kormányzó Ür Őméltósága sem. Micsoda története van ennek a budai várnak is! Fölégette a villám, a török, az osztrák. Használták istállónak, raktárnak. Szétlőtték, szétbombázták, újra szétlőtték. Legalább ötször... A gverek szőke, hatéves, kislány. Erősen fogja az anyja kezét. Már délben azt kiabálta a függőfolyóson, jó hangosan, hogy mindenki halija „mikor megyünk kiállításra, anyu, mikor megyünk kiállításra?" Ez a játék-kiállítás szerény kis rendezvény a Várban. Legalább is a mérete. Egyetlen terem, térelválasztókkal sok részre osztva. Látni annál nagyobb öröm. Színes textiliák, ügyességet próbáló fűző-játékok, logikai játékok, szemet gyönyörködtető színek. Az ember Itt újra megtanul látni. Tiszta, egyszerű formák, amelyek nyilván bennünk vannak, csak elfedi őket a sok silányság. Hátul, a külön teremben 'tánctanítás, játékkészítés, rajzverseny. De a külön terem most zárva. Félóra múlva bezár a múzeum ia. Az utolsó látogatók kapkodva nézelődnek. Plexi üvegből szélmalom. Az anya megpörgeti, a gyerek szeme fölcsillan. „Meg szabad fogni?" Ezután mindent megfog. De nem engedi el az anyja kezét sem, így a kiállított tárgyak előtt húzzák-vonják egymást. — Záróra! Le a lépcsőn. Hatalmas méretek, ünnepélyes, nyomasztó csönd. Rengeteg fehér fény. Ittott a palotában szobrok guggolnak. Szervátiusz Dózsa szobra. A hatalmas alak a hatalmas térben félelmetes hatású. Aki látja, malomkövek alatt érzi magát. Kegyetlen présbea A kislány hátra hőköl. — Ki ez? — Dózsa György. — Rózsa György? — Nem. Dózsa. — Kis volt Dózsa György? Mire az anyja észreveszi, már benn járnak a véres-szörnyű történetbea A történelemben. A gyerek arcán kíváncsiság és iszonyat A kíváncsiság erősebb. — Megsütötték? Hogyan? Jajt Ki kellett volna előle térni, miért is kezdett bele? Megsütötték, és a húsából megetették a társait. El lehet ezt mondani? Ki lehet ezt mondani egy hat éves előtt? Csak ne ezen a kijáraton jöttek volna. Csak ne kezdte volna el. Es ha nem kezdi? Majd tanulja az iskolában. A történelemből nem lehet kihagyni. „Izzó vastrónon ót elégetétek". — Mivel égették meg? A lépcsők végtelen hosszú sora. Még egy forduló. Még egy. Válaszolni kell. Az Iskolából úgy sem veheti ki. A gyerek keze Igen erősen kapaszkodik. — Félt? — Nem félt. Csak annyit kellett volna mondania, hogy megbánt mindent De nem mondta! Padig megmenekült volna. De akkor se mondta! Végre a ruhatárhoz érnek. Mellette mosdó, akkora mint egy uszoda. Szép zöld, csillogó. Eljátszogatnak a csapokkal, a kézszárító ventillátorral. Kinn már sötét van, ragyog a város. A Halász-bástya, a hidak, Pest lámpa erdeje. Morajlik, ragyog a város. Az asszony megnyugszik, végre szépet, jót ls tud mutatni. A gyerek hallgat csendesen bámészkodik. Látod a Dunát? Ott választották királlyá Mátyást. Hunyadi Mátyást, aki híressé tette ezt a várost A királyi palotát. % • Á rA' • 'A A háromnevű író VASAS KÁROLY RAJZA A gyerek gyanakszik. — A Dunán választották királlyá? — Igen. Húsz ezer ember.., vagy tíz... nem is tudom... Mégis Inkább húsz... Ott állt a jégen, és várta, hogy fenn a várban megválasszák Mátyást — De miért a jégen? Tél volt Be volt fagyva a Duna. A főurak nem akarták Mátyást saját emberüket akarták. De lenn az a húsz ezer ember... vagy tíz... morajlott, mint most a város. És a Várban nem merték a máslkat választani. — Kik nem akarták Mátyást? — Az ellenségei. Akik lefejeztették Hunyadi Lászlót A bátyját. A gyerek az anyjára néz. — Lefejeztették a bátyját? Jaj! Szilágyi Erzsébet arca. A kereszt alatt János, és Madonna! — Hogy fejeznek le valakit? Mondd el! Hogy fejezik le? — Pallossal .. A pallos egy nagy kard, akinek a nyakára ütnek vele, leesik a feje. De Hunyadi Lászlónak háromszor kellett a nyakára ütni. Pedig ilyenkor már kegyelmet szoktak adni. De neki nem adtak. A nádor intett ... Csönd. Az asszony fogadkozik, hogy több borzalmat nem metél Inkább hazudik, vagy hallgat Csak ne kérdezne, csak ne kérdezne többet! A kislány kezére teszi a fejét, baljában a játék kiállítás katalógusát szorítja. Szótlanul, szomorúan nézi a Dunát Az asszony torka összeszorul. Nem, a lánya már nem gyerek. Már fölfogja, már érzi a szenvedés végtelen áradatát, azt a mélységes mély vérfolyamot, az emberiség történelmét, amibe beleszülettünk Pedig szeretnénk nagyon szeretnénk kiverekedni magunkat belőle. De csak el-viszsza, el-vissza. Es a gyerek szeme alatt a friss árkok a szomorúság korán megszerzett tapasztalásai. Szeretné megfogni, maga felé fordítani. Vagyis inkább visszafordítani. Vissza a gyerek-létbe. Kivenni az iskolából, kivenni a történelemből. — Menjünk. — Megfogja a gyerek kezét, gyalog baktatnak le a hegyről. Hamar elérnek az Erzsébet-hídhoz. — Ki az ott? — kérdezi a kislány a reflektorok fényébe mutatva. — Gellért püspök szobra. — Gellért — bólint a gyerek, — akit hordóba tettek és lelöktek. De miért? — Visszanéz a szoborra. —• Ki lökte le, és miért? VATHY ZSUZSA Zalán Tibor Szikszai Károly: háromkirályok Már a csillag sem csak homlokba húzott piros csörgősipka csak a rettenetig feszített égen a fölénk úszó Angyal Kihez a halál ezüst-szivarja: Zeppelin lebeg (A jéggé dermedt földön szomorú szeszek őrtüzei lobogják út a sötétet) Virágíaink szirmát szél csapja szemedre álmodban üvegszilánkokon lépsz megint Sóhajodért kövér csecsemő karja nyúl föl félretolja arcod e'ől a karácsonyfás képeslapot nézel minket s kéken megered a könnyed felénk Könyörgünk Asszonyunk bocsáss meg azért : már nem emlékszünk kiért jöttünk ide : amit hoztunk gőzölgő kocsmákban rég szertefoszlott Kibontott melled tekintetünkben mégegyszer fölragyog majd Ismét és már mind-örökké sötét Nagykőrösön született 1899. december 27-én, és az anyakönyvbe Bauer Tivadarként jegyezték be. Kistisztviselő apja nemsokára a szegedi Pick-szalámigyár számlázójában dolgozott, így Bauer Tivadar itt járta iskoláit. Itt is érettségizett, innen vonult be az első világháború idején. Az orosz és az olasz fronton szolgált, hadapródként szerelt le. Színész szeretett volna lenni, ám sorsa úgy hozta, hogy újságíró lett A Délmagyarországban jelentek meg első írásai — cikkek és versek — 1919-ben. Ekkor már Pór Tibor a neve. (A Biuerből lett a közszói pór is. Tudta-e, vagy csak ráhibázott?) A Délmagyarország 1920-ban megszűnt; ekkor Pór Tibor a szociáldemokrata helyi lapnak, A Munkának a szerkesztőségébe lépett. Onnan a Szeged címmel Induló. 1922-től a baloldali polgári ellenzék lapjává fejlődő napilaphoz került. Közben ismét katonáskodnia kellett. Életének ezt a korszakát megírta Visszapergető címmel emlékezéseiben. Eddig két sorozatot közölt belőlük a Délmagyarország: az elsőt 1978. szeptember 26-tól október 26-ig, a másodikat nemrégiben, 1979. szeptember 11-től október 2-lg. Ebben írta meg szegedi és pesti újságíróskodását, családi bonyodalmait és szerelmi kalandjait, politikai viaskodásait és baráti kapcsolatait. Fölösleges volna ezeket megismételni, de azért hadd emeljem ki részint Juhász Gyulával, részint a József Attilát is magában foglaló fiatal szegedi írókkal és költőkkel való baráti kapcsolatiát. Visszaemlékezései értékes adatokat tartalmaznak a húszas évek első felének szegedi művelődési és politikai történetéhez nem utolsósorban irodalom- és sajtótörténetéhez. ö volt a kezdeményezője 1923 januárjában a Szeged szerkesztőségi sztrájkjának, amely ugyan győzelemmel végződött, az 6 pályafutását azonban megpecsételte, mert kevéssel utána más ürüggyel fölmondott neki a kiadó és szerkesztő: Pásztor József. Ekkor ment el elöször Szegedről, a fővárosba, szerencsét próbálni. Emlékezésében szerényen csak annyit ír, hogy Juhásztól éc Mórától kapott .gyengéden útrabocsátó" ajánlóleveleket. Étek a levelek akkor még az asztalfiókjában voltak, azóta a Somogyi-könyvtár őrzi őket. S engem nem feszélyez semmi, hogy ezeket a páratlanul értékes nyilatkozatokat közrebocsássam. Alig hiszem, hogy akadt volna még valaki a hazai újságírás és irodalom történetében, akit két ilyen j&lentős személyiség pártfogolt volna, méghozzá Ilyen egyértelműen méltató sorokkal. Különösen Móra ajánlása értékelendő, mert ő óvatosabb volt ilyesmikben, mint jószívű, engedékenyebb társa, a költő. Juhász Gyula. Pór Tibor kollegámat, értékes és egyéni erejű írói és újságírói tehetsége révén, amelynek a szegedi sajtóban éveken át és azonkívül költői hlvatottságámk kiváló tanújelét adta, a legőszintébben és legmelegebben ajánlhatom és kvalitásairól kezeskedem. Szeged, 1923. június l. Juhász Gyula Minden hivatalos jog nélkül ugyan, de kedves kartársi kötelességül és a legnagyobb készséggel bizonyítom minden újságíró-műhely előtt, hogy Bauer Tivadar (Pór Tibor) kollégámat, akivel hosszabb időn keresztül együtt dolgoztam a Szeged szerkesztőségében s aki évek óta munkása a szegedi saitónak, tehetséges és kötelességtudó kollégának ismertem meg s mint ilyent merem ajánlani akárhová. Szeged, 1923. június 1. Móra Ferenc Más kérdés, hogy Pór Tibort ezzel sem vették föl a Pesti Hírlaphoz, ahova szeretett volna jutni, s ahova Kosztolányi is hasztalan ajánlotta, és csak a Színházi Élet munkatársa lehetett. Pesten adta kl 1924-ben első és egyetlen verseskötetét Címe egy szám volt: 1. így akarta számozni további versesköteteit is, de a Világ kritikusa, Zsolt Béla megjövendölte: nem hiszi, hogy a következő kötetnek 2 lesz a címe. A Szegedben Juhász Gyula méltatta ifjú költőtársát: „Vad versek ezek. amelyektől talán meg is vadul egynémely jámbor vaskalapos... Az új proletár keserűsége, daca, lázongása és akarata lobog benne, ám szive van, forró piros szíve, mélységes és jajongó részvéte minden eltiportak és kitaszítottak iránt; a nagy emberi szolidaritás hatalmas érzése harsonázik szavaiban." A Hétfői Rendkívüli Újságban szintén írt róla: „Szabadversek ezek, de egyéni verettél, eredeti hangon elkiáltott kiáltványai egy nyugtalan, forrongó, keserű és akaró új fiatalnak, aki a háború poklából, a nyomor tárnáiból jött, és most élni és győzni akar." Az előbbi méltatását így fejezte be: „Akik szeretik és akarják a bátor indulást, az új hangot, a zabolátlan és magabíró fiatalság riadóját, azok olvassák el, és azok meg fogják szeretni Pór Tibor dübörgő verselt." A második cikkét így zárta: „Mi hisszük és várjuk, hogy költészete tisztulni és mélyülni fog. De szókimondó és bátor lendületű fiatalsága máris megállítja és megragadja azokat, akik az új Indulásokat figyelik, és az Igaz szót szeretik." A Színházi Élettől nemsokára távoznia kellett, és 1925-ben ismét a Szegedben jelentek meg írásai. Ekkor melegedett jobban össze József Attilával. Nagy tudósításokban számolt be Szabó Dezső előadássorozatéról, amelyet a két hónapig Szegeden tanyázó író a Tisza-szállóban tartott. Pór Tibor legjobb ifjúkari barátja, Terescsényi György, miután a Szegedi Naplóban megjelent veraéért leülte fogházbüntetését, kiment Párizsba 0 volt az előőrs. Pór Tibor hamarosan követte őt. A Párizsi kanyar, ahogyan visszaemlékezéseinek következő — még kiadásra váró — fejezete a kint töltött esztendők korszakát címében ls jellemzi, belementette őt a forradalmi munkásmozgalomba. Kint is találkozott József Attilával, „a vöröacsontú költővel", aki Párizsban ismerte meg a kommunista mozgalmat. Pór Tibor mozgalmi jelenetei, színdarabjai Ismertté váltak az egész nemzetközi munkásmozgalomban. 1930-ban letartóztatták, bebörtönözték. Kiszabadulása után Moszkvába ment. Itt a Sarló és Kalapács című folyóirat munkatársaként fejtett ki írói tevékenységet. 1938 augusztusában Itt is letartóztatták. „írja le trockista tevékenységét" — mordult rá a vizsgálótiezt. Szembesítették egyik emigráns társával, aki azzal rágalmazta meg őt, hogy 1919-ben Horthy nemzeti hadseregének földerítő tisztje volt. A neve mentette meg. Moszkvában 6 már Sarló Sándor volt. Rágalmazója viszont nem tudta, hogy korábban, így 1910-ben ls, Pór Tibor volt a neve. A rágalmazó lelepleződött. Tudjuk, milyen bátorság kellett ahhoz, hogy a sztálini koncepciós pörökben valaki a gyanúsított mellé próbáljon állni. Bebrlts Lajos védelmében Sarló Sándor mellette tanúskodott. Bebrltsen kívül neki köszönhette szabadulását — életét — SzántS Béla, Rudas László, Lándor Bfcla, Balogh Mária, mert közös rágalmazójuk lelepleződvén, vádjai önmaguktól elestek. A rágalmazót kivégezték. Sarló Sándort 1939 decemberében szabadon bocsátották. 1946-ban az Oj Szó munkatársaként tert haza. 1948 tói az Űj Világ című képes hetilap főszerkesztője; 1955 től a Hungary és a Vengrija című angol. Illetve orosz nyelvű képes havi folyóiratot szerkesztette, 1057-ben nyugdíjba vonult. Mint nagy idők tanúja írja visszaemlékezéseit. Decemberben az Ojságfró Szövetség Arany tollal tüntette kl. PÉTER LÁSZLÓ