Délmagyarország, 1979. december (69. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-24 / 301. szám

Bétfö, 1979. december 24. 3 „Háztáji55 nyugtalanság PAPP GYÖRGY: KARÁCSONY L A világ, amelyben élünk... N

eheztelek magamra. Hiába igyekszem szabadulni otthon is a rámtelepedett nyugtalanságtól, nem megy. Pedig a fejem se fáj, és semmi dolgom. Még gyerek az este. hatra jár csak az óra mutatója. Kicsit korán vetődtem haza, urasan elnyújtózhatnék a heverőn, hadd párologjon ki belőlem a nap feszültsége. De képtelen vagyok feloldódni ebben az állapotban. Szólnak hozzám, dünnyögök rá valamit, nem sok kellene hozzá, hogy fölcsattanjak. Fogalmam sincs, ml a bajom, osak az idegeim futkosnak, rángatóznak, ugrándoznak. Lebillentem a magnó kapcsolóját. Schubert C-dúr szimfóniájának második tétele megy a szalagon, de a magyaros hangzású muzsika sem csillapít. Kikapcsolom, ténfergek a megadott ötven-egynéhány négyzetméteren, matatok a könyvek közt. Mocsár Gábor legújabb kötete, a Süli-bógni akad a kezembe, a szerző kötelező olvasmányként ajánlotta nekem — nyilván füstölgő írásaimra utalva — azzal hogy „ne csak mindig keseregjek az emberi butaságon, hanem olykor nevessék is rajta". Mintha mosoly rezdülne az arcomon. Valóban, inkább hahotázni kellene a cirkuszba Illő incifinci emberkék buzgó feszeigésén. A pöffeszkedő piüség nehezebben viseli el a gúnyt, mint a szidalmazást Csak éppen'nincs hangulatom a nevetéshez. Talán az emberiség jövője izgat? Nevetséges nagyképűség! Szívesen elutaznék, legalább képzeletben. egy kies álomvidékre, ahol nem érnek utol a világ randasá•ai. ahol a jótékony csöndet nem zavarná a rangkórságos tülekedés zsivaja. Persze, amikor a nagy vízen túl föi-fölerősödik a fegyvercsörtetés. érthetőbbre csavarom a rádiót de végeredményben úgy veszem tudomásul a hallottakat hogy nincs közvetlen veszedelem. Megkaptam már ilyenkor, hogy nana, erősen melegszik ám a nemzetközi helyzet, én azonban hittel vallom, hogy a lenini állam — az általa szabaddá tett népekkel vállvetve — megbízható oltalmazó ja a békének. Ugy vélem. nem az á fontos ma a világnak. hogy miért házalnak Nyugaton a kínai vezetők, hogy mit mondanak Londonban a Downíng Street 10. szám alatt; még az sem, mennyire vijjognak az USA-beli héják, hanem az a döntő: milyen határozatókat hoz az SZKP Központi Bizottsága. Nem a távoli emberiség foglalkozhat, hanem a környezetem viselkedése. Magam is tisztában vagyok az ember szépségével. Szophoklésznek igazat adok, hogy semmi sincs nála csodálatosabb. De csak bizonyos néző pontiról. Ha úgy veszem, hogy emberek írták az Antigonét, a Faustot, az Anyegint. ha tudom, hogy emberek fedezték föl a gyógyító lézert, és feszítették meg hídjaink merész ívét. s főképpen ha meggondolom, hogy Földünk legnagyobb áldása. az Októberi Forradalom, valamint a mi szocialista hazánk is emberek műve. akkor elömlik rajtam a mégha tód ás. Ellenben, ha eszembe jut. hogy a vandál fasizmust szintén emberek szabadították Európára; ha tapasztalom, hogy esalom-lopom elvek vezérlik ma is számos embertársam cselekedetét; ha látom, hogy az önző úrhatnámság, a törtetés. a talpnyalás. a sanda irigység, a naplopás nemhogy beszűkülne, hanem már-már mértani haladvány szerint terjed, akkor muszáj levennem az embert kizárólag csak szépnek mutató rózsaszínű szemüveget és — illendő-e, vagy sem — némi csüggedés is belém lopakodik. Nagyon jól tudom én. hogy jó kezekben van az ország sorsa, s högy a köznapok hősei helytállnak a futószalagoknál, a vetőarató gépeken és a kutatószobák ban. Tisztában vagyok vele. hogy ők váltják valóra a párt irányelveit, s nekik köszönhetjük elsősorban, hogy nemcsak könnyebb már az életünk, hanem pallérozottabb. értelmesebb 5s. De arról Is meggyőződtem, hogy ezek a csön*m aauefcátoctó atmb® rek néha zúgolódnak. Jóllehet leköti figyelmüket a kenyérkereset, azért még nem vakok, látják a fényűző irodákat, a hanyagságot & vétkes anyagpazarlást, a bürokrácia lázas semmittevését, az ismét feltámadt kéremalásan-fajta haj bókolást Ha akarom, panaszok rengetegében járhatok, ahol azt mondják az uralkodó osztály tagjai: ha az aggasztó tünetek önmagukbán valók lennének, szót sem kellene rájuk vesztegetni. Mivel azonban szemlátomást akadályozzák. hogy anyagilag zöldágra vergődjünk, tehát kerékkötői a közboldogulásnak, á témát aligha vehetjük le a napirendről. Az okos beszéd többet használ, mint a fenyegetés, de mégis, mennyi Időnek kell eltelnie, amíg a demokrácia életvitellé válik? Még frissen él bennem a jelenet, hogy „politikus alkatú" isinerősöm megállít az utcán: „Hehe, olvastam, hogy megkapta a szerkesztő úr attól a szerelőtől, irtó jó volt. Hogy otthagyta magát! Nem 6 az egyetlen, aki így csinálja. tessék elhinni, az embernek azért van esze. ugyebár, hogy kerülje a munkát hehe... ahogy tudja" Eszembe Jut hogy az effajta népet korántsem egymagában árválkodik. Vegyes társaságban néztük Chrudinák Alajost a tévében, amint kitartóan faggatott egy jobboldali főmuftit „Na ezt jól megkapta" — így az egyik nézőtáraam. „Ügy kell neki, minek tesz föl ilyen kérdéseket" — toldotta meg a másik. Tehát nem a mi riporterünk bátor, leleplező kérdései tetszettek nekik, hanem az interjúalany pökhendi válaszai. Mintha soha életükben nem hallottak volna a hivatalos magyar állásfoglalásról a palesztin kérdésben. Vagy itt van az a húsipari segédmunkás — nem megy ki a fejemből —, aki úgy reagált az új híd felavatására, hogy őt nem érdekli az egész. Újszegedre ezután is haza tud járni a régi hídon. „Nem kellene exportálni, ami idehaza is szükséges a népnek, az almát, a szőlőt étolajat" — oktat ki levélben Szokola Antal szegedi lakos. Hogy akkor miből élnénk meg — azt már elfelejti hozzátenni. Nem tudja, vagy nem akarja. hogy mai életszínvonalunk közel ötven százalékát a külkereskedelem révén szerezzük meg. Hol élnek az ilyen emberek? Mit dolgoznak, ha dolgoznak? Mekkora elszigeteltség, milyen betokosodott agy szükséges ahhoz, hogy valaki ne vegye észre a szemlélet a munkaerkölcs megváltozását, vagy azt, hogy hány óra van a világpolitikában? Talán rosszul magyarázzuk elveinket céljainkat? Túl sokat beszélünk a demokratizmusról és a jogokat hangsúlyozzuk túl a kötelességek rovására í Ha így áll a dolog, tüstént lássunk jobb munkához! De vajon milyen az a jobb munka, amely nemcsak az időt emészti, hanem jótékonyan hat is az emberekre? Sokért nem adnám, ha erre válaszolna valaki. Ügy tűnik, Veres Péternek igaza van, hogy a jó közösségekben kialakuló spontán „becsület-terror" hozhat jobb eredményt, vagyis az a szokás, hogy az emberek nem tűrik meg közelükben az erkölcstelenséget A nyárspolgáriság gyakran úgy gangoskodik, mint a dudva eső után, s mi tátjuk a szánkat, vagy belenyugszunk mindenbe azzal, hogy „ez van, ezt kell szeretni". Nem írom alá. Én csak a s z é p embert, jelenünk cselekvő igenlőjét, a kommunista erkölcs hordozóját, a tiszta kezű honfitársamat vagyok hajlandó tisztelni, becsülni és szeretni. De jó is annak, akinél minden magától értetődik, minden úgy tökéletes, ahogy van! Aki még a lopást is egykedvűen könyveli el, ha nem az 6 egyéni gyűjteményét hanem a közös állami tulajdont dézsmálják meg. Ml sem egyszerűbb számára, mint akár a becstelenséget Is belekalkulálni az élet egészébe, aztán lehet nyugodtan aludni. öles kérdőjel támad rám: mégis, hány gud vasfejű honfitársunkat ráncigáltunk már ki a sötétség odvaiból? ötszázezret? Vagy ötmilliót? Bizonyosan sokat — ez meglátszik hazánk gyarapodásán és Szeged városképén is. De akkor miért nem hangosabb már egy kicsit az épitők tiszta éneke, hogyan lehetséges, hogy a zenétlen butaság, az ostoba gőg és babona akkora lármát tud csapni' Talán csak nem azért, mert elpuhultunk és restek vagyunk folyamatosan szervezni a szépen éneklő össznépi kórust? Ne higgye senki, hogy rossz a hallásom, vagy a fától nem látom az erdőt. Olvasok újságot, jelentést, statisztikát, kimutatást, különféle értékeléseket, és tisztelem a nagy számok törvényét. Meggyőződésem, hogy végül is a magunk képére gyúrjuk át a társadalmat, ha belegebed is a régi erkölcs és a hencegő tudatlanság. Csak éppen — bocsássák meg a bűnöm — néha türelmetlen vagyok. Az eszem csitít, hogy ezt nem szabad, ez indokolatlan, mert az időmalom nekünk őröl, s el is fogadom az effajta érvelést. De valahogy mégsem tud belémköltözni a nagy fehér, nyugtató békesség, amelyre pedig már alighanem szükségem lenne. Vagy akkor már nem is élnék? W. NAGY ISTtAN K

icsi lett a világ! — mondjuk több-kevesebb joggal korunkban, s e mondat mit is tehetett volna mást a gyakori idézgetés hatására, mint hogy közhellyé változott, a közhely minden sajátjával egyetemben. Mert fed ugyan valamelyes igazságot, de jószerével inkább csak a látszatok igazságát Valóban kicsi lenne a világ? Minden bizonnyal, ha arra gondolunk, hogy Verne hőse nyolcvan nap alatt kerülte meg földünket ma pedig az űrhajó utasa nyolcvan perc alatt teszi meg ugyanezt És a hírek! Valaha hetekbe telt, míg a búr, vagy az amerikai függetlenségi háború eseményeiről elérkezhettek hozzánk a hírek, ma pedig egy-egy merényletről, szerencsétlenségről órákon belül képet is szállít szobánkba a televízió. Kicsi lett a világ! Pedig mé. reteiben nem változott évmilliók óta, csak távlataink változtak, és nőttek meg az utóbbi évszázadokban, évtizedekben, hogy már-már szinte fitymálva nézegetjük a messzi űrből visszatekintő kamerák szemével labdánvi Földünk 'kicsinységét a világegyetemben, olykor már" arról is elfeledkezvén, hogv számunkra. az emberiség számára mégiscsak ez az egyetlen Föld létezik, helyettesíthetetlenül. A távlatokkal gazdagodtunk, s e gazdagodást elkezdtük valamikor Amerika fölfedezése táján, amikor kinyílt számunkra. az európai civilizáció számára a világ. amikor személyes, gazdagító élménnyé válhattak a messzi tengerek távlatai, az úi kontinensek egzotikus világai, az újonnan fölfedezett civilizációk. S az európai kultúra, az Ipari civilizáció századok folyamán lassanként a maga képére formálta a földet a civilizációs hittérítés, a nyersanyagok, késztermékek. technológiák, a tőke és a haszon jegyében, az európai kultúra „fennsőbbségének", az ember (fogyasztói) szabadságának és (termelői) elkötelezettségének mindenekfölött hitt hitében. S aztán újabb távlatok nyíltak e jegyben: az űr, a Földet behálózó távközlési rendszerek távlatai. a nvolcvannerces világ körüli út. s a Föld másik oldalán történtekről adott egyidejű közvetítések által adott, nagvon is kétélű távlatok. Mert az űr távolságában adott távlat már elidegenítő távolság is egyben, amelyben összemosódnak a részletek. az ember! szándékok és akarások, vágyak és cselekvések. Távlatokat valóban nyertünk, de valahol elveszítettük a sokszor lényegi részleteket. Hiszen az űrből nézve az öiibcr szem— pontjából homogén bolygóvá vált Földünk, a képernyőn pedig az éhezés, a háborúk, a merényletek valóságos borzalmai már összefolynak számunkra a háborús kalandfilmek és a krimik művi szörnyűségeivel, a közvetített képek azonosságaiban. S az igy nyert áltató távlatokban immár valóban távolról is szemlélj ük a világ dolgait, sokszor éppen a lényegről feledkezvén meg. Mármint arról, hogy a világ nemcsak abból a szempontból lett kicsiny, hogy szemünk számára átfoghatóvá lett a történések távoliságának biztos és megnyugtató, s egyszersmind elidegenítő tudatában, hanem — sőt, elsősorban — oly módon is kicsi lett ez a világ, hogy a benne zajló folyamatok immár valóban globálisak lettek, s e folyamatok hosszabb távú hatásai alól ma már senki sem vonhatja ki magát a távolságok illúziójában ringatózva. Éhezés, terrorakciók, helyi háborúk! — mintha megbolydult volna a világ, myitha elveszítette volna az egvsegesnek vélt és tudott jövő megnyugtató, biztonságos kereteit Olajárrobbanás, fogyó és dráguló nyersanyagok! Hatását már mi is érezzük árainkban. egyensúlyát vesztett külkereskedelmi mérlegünkben, abban, hogy ugyanolyan értékek és életszínvonal létrehozásáért jóval többet kell dolgoznunk, mint korábban. Hát mi történt ebben a mi megbolydult, kicsiny világunkban? — tesszük föl sokszor magunknak a rémült kérdést s megnyugtatásokért. válaszokért többnyire hiába tapogatózunk eme új távlatainkban lekicsinyített, elemi részleteit vesztett világban. Mert furcsa és rossz beidegződéseink alakultak ki, amelyek szemléletünk számára sokszor hozzáférhetetlenné teszik a — ha nem Is megnyugtató, róe legalábbis kielégítő — válaszokat. Mert hiszen ezekben az új távlatokban a magunk környezete még megőrizte a maga reális arányait, ám ahogyan távolodunk térben — s egyúttal zéró időben, az egyidejűségben megtartva önmagunkat — saját világunktól. csak a távolibb világok zsugorodnak, válnak kicsinnyé számunkra, elveszítve értelmező részleteiket, az emberi szándékok, akarások, hitek és indulatok szövevényéből összeálló reális közegüket, azaz valós arányaikat és jelentőségüket a számunkra. Hajlamosak, mindegyre hajlamosabbak vagvunk erre a távolságok arányában a számunkra mind kisebbé és egyszerűbbé váló világra kivetíteni saját értékeink rendszerét, s értetlenül csodálkozunk, ha az értékeknek «ae európai, de végit! is anueée egyetlen lehetséges, s lassanként partikulárissá is váló rendszerében képtelenek vagyunk értelmes vaiaszokat kapni a világban végbemenő folyamatok indítékait kutató kérdéseinkre. Technológia, termelekenység, hatékonysag; automobilizmus, automatizálás, összkomfort; kultúra, oktatás, orvosi ellátás; túltápláltság, alkoholizmus, környezeti ártalmak; az „élet minősége" — ez a mi világunk. S képtelenek vagyunk megérteni miért volt eleve csődre ítélve a félmilliárd éhező megsegítésére szánt, technológiával, hatékonysággal, termelékenyseggel fölfegyverzett zöld forradalom. Vannak a világnak részei, ahol nem erre lenne szükség? Ügy tűnik, igen De csak tűnik. Mert az is tény. hogy az ellentmondásos világunkban kibontakozó, számunkra sokszor érthetetlennek tűnő gazdasági, társadalmi folyamatok sokszor nem az európai kultúra és gazdaság szelleméből és igényrendszeréből, hanem tőlünk, iparosodott világunktól nagyon is távol álló indítékokból táplálkoznak. És talán éppen olyan indítékokból, amelyek — legalábbis első pillantásra úgy tűnik — tapasztalataik révén inkább figyelembe veszik jövőképük kialakításában Földünk erőforrásainak korlátozott voltát, mint mi, egészen más tapasztalataink alapján. Am az igazi kérdések még csak most következnek. Vajon nem válnak-e még inkább korlátozottá a Föld ma igencsak korlátozottnak tűnő erőforrásai, ha nem fejlesztjük tovább a világ egy részén „pazarlónak" tekintett, európai típusú civilizációban életre hívott, nagyméretű, de mindig a- realitásokra koncentráló tudományos-technológiai apparátusát a világnak? Hiszen ennek az apparátusnak, amin egyik lehetséges. s minden bizonnyal jobb jövőnk alapszik, éppen e „pazarló". a tei-metésre és a fogyasztásra, az életszínvonalra, az emberi személyiség szabadságára orientálódó európaiság adja igazi életterét Lehetséges Jövőink között nyilván ez az egyetlen, racionálisan választható jövő a számunkra-. S aligha e civilizációs típus korlátairól, inkább adaptálásának módozatairól kell elgondolkodnunk mai világunkban, figyelembe véve a megbolydultnak tűnő, forradalmi időszakukat élő társadalmak közösség) valóban reális igényeit és belső adottságait, képességeit Erre pedig - objektív és racionális kiindulásokat csak a marxizmus szolgáltathat S e megfontolás elengedhetetlen ahhoz, hogy e közösségi érdekek jelenleg sokszor irracionális-vallásos mezbe burkolt kifejeződése ne vezessen oda, hogy lehetséges jövőink kő. ziil esetleg egy irracionális jövő valószínűsége kerekedjen a töl*. bi fölé. a&ávés ssivAífí