Délmagyarország, 1979. december (69. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-16 / 294. szám

) 7 Vasárnap, 1979. december 16. MAGAZIN Ösvények nélküli világ E

mléicszem. nem is olyan túl régen, vagy húsz esztendővel ezelőtt jól kitaposott ösvények szeldesték át meg át a város peremét, szűkebb környékét, az erdőket a beépítetlen területek természetes, fűvel-gyommal benőtt senki által nem gondozott parkjait Cipők, kerékpárgumik taposták ezeket a csapásokat s simaságukhoz mi. gyerekek is jócskán hozzájárultunk fölfedező útjainkkal, kalandozásainkkal, játékainkkal. Aztán, ahogyan egyre több lett az aszfalt és az uj lakónegyed, lassanként eltűntek ezek az ösvények. Hiába, simább az aszfalt, s egész évben járható, az ősz sarával nem zárul be a világ. Megváltozott. előnyére alakult környezetünk. 6 eszembe sem jutott a csapások hiányán fölakadni, mígnem egyre többször veszem észre azon magam, hogy a városon kívül is hiányérzeteim vannak. Nyolc-tíz éve az utak aszfaltja mentén, erdőkben, réteken még ösvények százai vezettek az aszfalttal elérhetetlen természetbe. nyilván elsősorban az ott lakó és dolgozó emberek sok évtizedes mozgásai szerint kialakult csapások. S eleinte lassan, aztán egyre gyorsabban ezek az ösvények is megritkultak, hogy mára szinte homogénná váljék a táj. aminek érintetlenségét csak itt-ott töri meg az utak aszfaltcsíkja. A fűben kitaposott ösvényekről az aszfaltra léptünk, a kerékpárról autóra szálltunk, a tanyáról városba, vagy falusi komfortos, új házba költöztünk... Fogytak tehát s még most is fogynak maradék ösvényeink. De hát ki bánkódna e változások miatt? Növekvő kényelmünkben, civilizált emberhez egyre inkább szabott létünkben, kényelmes lakásainkban. s az autó száz kilométerekre röpítő. fűthető és hermatikusan zárt. világában vajon ki sírná vissza régi. szűkre zártan helyhez kötött, központi fűtés és melegvíz-szolgáltatás nélküli életformánkat, amikor telente a dunyha menedékét lefekvés előtt melegvizes üvegekkel kellett emberszabásúvá enyhíteni a jéghideg szobában? Hiszen azóta tágabb, gazdagabb, s civilizált emberhez méltón kényelmesebb lett világunk. Ki bánná hát az ösvények korát? Valóban tágabb lenne világunk? Alighanem igen. hisz tágulása személyesen megélt kilométerek százaiban, ezreiben fejezhető ki legtöbbünk számára. S valóban gazdagabb is lett? Hogyne, hiszen a tévé egy gombnyomásra kilométerek tízezreire röpít bennünket pillanatok alatt, s ma aligha akad gyerek, aki tréningruhában járná ki a nyolc osztályt. mint mi. valamikor. Civilizált emberhez méltón kényelmesebb lett a világ? Biztosan, hiszen meleg lakás vár otthon napok után is a távfűtés jóvoltából meleg víz folyik a csapból... Hol van ma már a városlakók nagy része számára a sarki kútra cipelt kék zománckanna korszaka? Hát akkor mi az ördögnek hiányoznak ösvényeink? Valóban tágabb lenne világunk? Alighanem igen. ami a kilométereket illeti De mintha be is szűkült volna időközben. Az évszakok mostanában úgy váltják egymást legtöbbünk számára, rgjnt környezetünk érdektelen, figyelemre nem túlzottan méltó, apró részletei. Már azt sem igen tudom, mikor is volt utoljára, hogy valamiféle borzongató , jóérzéssel szétmorzsoltam, ujjaim között az első tavaszi rügyet, hogy beszívjam illatát. Már nemigen tudom, mit rejt a táj egy-két tucat vagy száz méterre az utak aszfaltszőnyegétől. Mintha csak lineárisan, globális méreteiben, extenzíven tágult volna a világ, hogy közben elveszítse apró, bensőséges részleteit. Akkor hát valóban gazdagabbak is lettünk? Hiszen veszítettünk is. A lineárisan táguló világban jószerével inkább útjaink hosszát, mintsem az általunk befogadhatóan megismerhető világ területét gyarapítottuk. Sőt, mintha a tágulás mértékével egyenes arányban, de mértaoi haladvány szerint csökkent Volna intenzíven és személyesen, az élmény erejével birtokolt területeink nagysága. Civilizált emberhez méltón kényelmesebb lett a világ? Biztosan, de vajon mi csak civilizált emberek vagyunk, vagy mindenekelőtt emberek? Emberek, a maguk biológiai voltában, s a magunk biológiai lényhez is szabott igényeivel? Valaha, egy húsz-harminc évvel ezelőtti szegényebb világban milliók személyes élménye volt az első rügy fakadása. az első hóvirág fehér kelyheinek sötétülő hófoltok környezte csillanása a tavaszban. a cinkék tornamutatványa a téli-csupasz diófa ágaira kötözött szalonnadarabon. S ma már a távoli emlék ködébe vesztek a nyári-meleg, a frissen locsolt föld illatába burkolódzó esték, amikor apámmal a szürkületben az estike szirmainak moccanását lestük, hogy tanúi legyünk minden esti újjászületésének. S ma már nem vagyok képes fölidézni az illatot, a virág csodás illatát, amely éjszakára betöltötte a kertet... Gazdagodtunk és sokkal de sokkal jobban élünk. Csakhogy közben mintha elveszítettük volna eleven és meghatározó kapcsolatainkat környezetünk részleteivel, az ösvények elmélyülten csöndes világával. Igaz. akkor csodaszámba ment. ha a Vásárhelyi sugárút poros-zötyögős kockakövein végigzörgött egy-egv szürke Pobeda, s ma az autók százezrei nyitják meg milliók számára a nagyobb világ útjait. S ugyan kinek volna ez ellenére? Csakhogy ára is van elsősorban civilizált voltunkhoz, s egyre kevésbé biológiai lényhez szabott, technicizált világunknak. Hisz szűkebb környezetünk bensőséges részletei iránt elveszített érzékenységünkért aligha kárpótol bennünket a lineárisan kitágult világ, amelyet többnyire inkább csak látni, de nem megélni és elsajátítani vagyunk képesek S e tágabb, de lényegében elszegényített világ berohanásának kényszere sokszor olyan terheket ró ránk, amely még inkább alkalmatlanná tesz valamennyiünket elmélyült sétákra, a részletek iránti élményszerző érzékenységre, saját életünk átélésére, bensőséges, csöndes örömökre. Jó hogy vannak autóink, útjaink. Nem is ez a baj. Inkább az. hogy egyre kevésbé van lábunk, kerékpárunk, s egyre kevesebb az ösvény az általunk formált világban, amelyben egyre inkább létezünk termelőként és fogyasztóként, s egyre kevésbé biológiai lényként Pedig hát termelőként sem teszünk mást. mint földünk javait fogyasztjuk. hogy előteremtsük elfogyasztandó javainkat A föld gazdagságának korlátai pedig egyre gyakrabban intéznek hozzánk figyelmeztetéseket a növekvő olajés nyersanyagárakban. Nem. szükség van autókra, aszfaltutakra, kényelmesebb lakásokra. a távolságokkal mérhető világ tágulására. De szükségünk lenne ösvényekre, biológiai létünk rehabilitálására is. Magunk miatt is. s azért is. hogy fiaink ne csak az autómárkákat, hanem a tavasz virágait is megismerhessék, hogy ne veszítsék el teljesen biológiaitermészetes alapjaikat. Hiszen amíg számunkra a gyermekkor délutánjai ösvényeket, erdőket, grundokat, a tó százféle színben csillanó vizét és nádasokat hoztak, számukra a napközi és a lakás négy falát, s a tévé szürkeszürkílő villogását. Mindez egy szinte csak technicizált világra készíti föl gyrmekeinkfit. de senki sem tudja, hogy milyen világban is fognak ők majd élni. És jó. nagyon jó lenne, ha semmiképpen sem éreznék magukat szerencsétlennek. S ha az estike mozduló szirmainak, s a kertet betöltő illatának melegségét, élményét nem is ismerheti meg gyerekeink ió része, legalább nyissuk meg újra, tapossuk ki velük együtt ismét a hajdanvolt, nem annyira a távolságokba. mint inkább az elmélyült. személves és emberi örömökhöz. a csöndes elmélyülés képességéhez. az élet át- és megélni tudásának élményeihez vezető ösvényeket. Nekik, gyermekeinknek minden bizonnyal hasznukra válik. S falán nekünk sem lesz kárunkra .. SZÁVAY ISTVÁN Polner Zoltán Öregek Liliomsikolyt, jaj, ki ölelne szívére, ki ölelne, ha véres harmatot sírnak a mályvák s jajongó pávák torkában a hold, ki ölelne szívére liliomsikolyt? Baltával agyonvert mezők, dűlők, közül haza ők nem jöhetnek többé. Zöld jegenyékért hiába könyörögnek már. Küszöbük előtt az éj és dühöngve tépik fent a tetőt vasvilla körmű fekete varjak. Zúzmara-csipkés alkony az arcuk, átfúj rajtuk a szél, Isten megveszekedett hidege. A szélben mészfehér barmok kék tekintete. 0, ha nyarak madaras pallóin járnának még piros citérával. Földbe sóhajtott szavaik most mind megerednének igazán. De roppan a csönd s pici könnyet sír egy cinke a fán. Találkozó A

mikor a levelet elolvasta, kusza érzések támadtak, s kavarodtak össze benne néhány pillanat alatt. Végre, végre szólítanak — ujjongott a tizenöt éve magában dédelgetett, teljesületlen várakozás örömmé válva. Hívnak, várnak a régiek. az ifjúkor talán legszebbik korszakának olyan sokat adó társai. Az A osztály 29 diákja a mindig szűk tanterem három rövid padsorából — fiatal arcokat, diákcsínyeket, jellemző sztorikat, élményeket idéző nosztalgikus hangulatot sugallva. S belső kényszert, hogy máris menni kellene — sietni fellelni a régieket! Vajon tényleg a régiek még — várakozással és kételkedéssel. Forgatta kezében az osztálytalálkozóra invitáló gépírással sokszorosított meghívót — egvmást kergető furcsa érzésekkel. Örömteli várakozással és szorongással olvasta el újra meg újra a levél kézzel írott utolsó két sorát: „Okvetlenül gyere el! Várunk!" A gimnáziumi évek alatt oly sokat látott ismerős írás mintha felnőttesebbre változott volna. S bizonnyal akzá lett az írás gazdája is — töprengett. Azon kapta magát, hogy erősödik a szorongása. emiatt a „felnőttség" miatt. Saját felnőtt korának eddigi évei alatt szerzett tapasztalatai sugallták az aggodalmat. A találkozástól, a „felnőtt értékrend szerinti beszámolás"-tól félni kezdett —. s félteni a másik huszonnyolcat, őket, kik négy évig olyan közösségben voltak, ahol az emberi értékek adta egyenjogúság alapján értékelték és rangsohjlták, formálták egymást. Olyan osztályban, ahol mindenkinek becsülettel kellett helytállnia, adnia azt, amire képes, s azzal megszereznie, amit megérdemel — érdemjegyben a tanároknál, becsülésben a többieknél, az egyszerű, de nagyon őszinte közösségben. Ahol nem azt nézték elsősorban — miként mai felnőtt világunkban sajnos, mind több helyütt —, hogy a másiknak mi mindene van, mennyire tehetős, azaz telik a szülői támogatásból; hanem azt, hogy hogyan él azzal, ami neki jutott, s hogyan törekszik arra, hogy saját erejével, eszével vigye valamire. Olyan „valamire", ami azt jelenti, hogy megtalálja helyét, s jól érzi magát az életben. Vajon ez maradt-e, maradhatott-e az elmúlt másfél év ti; zed alatt is az értékmérő szá« mukra? Az egymással törődő egykori kis társaság tagjai ilyen alaptermészetűek maradtak-e, ebből az „alapállásból" tudnak-e majd most is közeledni egymáshoz? A találkozó napjáig sokszor elgondolkodott ezen, s drukkolt, szorongott — néha már-már úgy, mint a kisgyerek, aki minden idegentől félti aprócska világának számára a teljességet jelentő értékeit. Kusza, kavargó érzésekkel ballagott fel az öreg gimnázium sokat koptatott lépcsőin. Tekintetével szeretettel simogatta végig az ismerős falakat — s közben azon szorongott, nehogy a lépcsőfordulóban ismerős, de felnőttesen idegen tekintetek falába ütközzék a magával hozott szeretet. Az első emeleten, a valamikori első osztálytermük ajtaja előtt álló kis csoport szinte egyszerre esett a nyakába. Az övéhez hasonló féltőn-kíváncsi szeretet meghatott szemekből jövő sugarai fonták körül. Igen. ez ő. meg ő. s ez 6... — meg én, és ti... Gyerekek! Hiszen ezek Ml vagyunk! Ismerős, közel húsz éve magunkkal, magunkban hordozott ismerős szorítású karokkal ölelkezünk. egyforma tekintetekkel simogatjuk egymást! őszinte, féltő, óvó szeretettel kimondatlanul kérdezzük, ugye jól vagy, ugye nem bántott még naevonaz élet. ugye megtaláltad a helyedet? Meghatottan, réven érzett nagynagy nyugalommal állt közöttük. Már tudta, hogy ez igazán találkozó, amelyen az igazi emberi értékekről ad, s kap számadást. Amiknek alapján egyenjogú és egyenrangú a diplomát szerzett orvos, tanár, mérnök, népművelő, műszerész, az adminisztrátor — a családi házzal, autóval rendelkező és a szüleinél lakó, vonattal közlekedő. Emberséggel, emberségükkel mérettek meg. Bizonnyal azért érezték úgy az együtt töltött pár órában hogy ünnepnap van: az emberségé, a szereteté az egriivé tartozásé, a közösségé. Olyan ünnep, amiben sajnos, egyre kevesebbszer van részük felnőtt életükben, de ami most olyan pluszt ad számukra, amiből még nagyon sokáig telik erőre a következő hétköznapokr3« SZABÓ MAGDOLNA