Délmagyarország, 1979. november (69. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-04 / 259. szám

48 Vasárnap, 1979. november 11; Pótvizsga A festményen Móra arcmása. Az igazgató kávét, hozat. Kortyoljuk. — Mi hozott tdef — kérdezi az igazgató. — A kíváncsiság. — És mire vagy kíváncsi? — Még nem tudom. Talán arra, hogy van-e méterrúd az iskolában? Az igazgató megfordul a fotelban. Elmosolyodik. — Kalcinált szóda? — Megfogtál. Tényleg az Jutott eszembe. Meg eszembe jutott 1958 áprilisa is. Intőt vittem haza a suliból. Apám leültetett egy székbe, és olyan halkan, hogy alig hallottam, azt mondta: „Még egy ilyen, és inasnak adlak." — Mire gondoltál akkor? — Ha jól emlékszem, semmire. De féltem egy kicsit, apám a nagyon fenyegető dolgokat mindig suttogva mondta ki. — Nézd, méterrúd nincs, de nézz körül az iskolában. Van már Címe a riportodnak? — Munkacíme van. A munkásosztály utánpótlása hetente háromszor a hatszázasba megy... Valami ilyesfélére gondoltam. Búcsúpillantás Móra arcmására. Móra mosolyog. kaerőhiányos világban nagyon nehéz ám munkaügyi osztályvezetőnek lenni. — Sejtem. — A gondok 1964—65 táján jelentkeztek. Addig nem volt sem fluktuáció, sem munkaerőhiány, de azután? Kőművest, ácsot, tetőfedőt lasszóval sem lehetett fogni. — És a szakmunkástanulók? — Aki jelentkezett, annak kettes bizonyítványa volt. Ez volt a jellemző. A kettes, bizony. (Az iskolai statisztika tanúsága szerint a tavaly beiskolázottak közül egy volt jeles rendű az általános iskolában, húsz jó, 250 közepes bizonyítványt hozott, a többi elégséges bizonyítvánnyal jött.) — Azt látom — emelte fel az ujját F. bácsi —, hogy valahol félrementek a dolgok. Az én időmben az, hogy valaki iparos, az rangot jelentett, tekintélyt. De már régóta nem jelenti azt. — Tudja, hogy mit keres ma egy jobb helyen egy jobb szakmunkás, F. bácsi? — Tudom, fiam, majdnem hogy annyit, mint egy nehéz fizikai munkát végző segédmunkás, és ez baj... Vissza a legendáriumbői a valóságba. Az ajtón tábla: Villamos mérőlabor. A tábla mögött tanterem tanárral, diákokkal. Gyakorlati óra a villanyszerelőknél. Tucatnyi gyerek egy asztal körül. A vezetékben föllépő ellenállás mérését tanulják. Tizenöt éves srácok, ha a szakma presztízséről faggatnám őket. meg sem értenék, mire vagyok kíváncsi. Játszunk. Versenyeznek a szakmák, hányadik a villanyszerelés? Dobogón van. Ez a summázat. A villanyszerelés, ha nem is a legmenőbb szakma, véli a srácok kupaktanácsa, azért a jobbak közé tartozik. — Miért éppen ezt választottátok? — kérdezem. Kezdetben csönd, aztán tétova válaszok. Ilyesfélék: apukám tanácsolta. ide vettek föl. és végül a leggyakoribb: szeretek barkácsolni. Az utóbbin csodálkozom picit, de körutam meggyőz, valóban a legtipikusabb szempont — ha nem utólag találták ki a srácok? —, szeretek barkácsolni... F-tt mondja lakatos, csőszerelő, mindenki. A tanár, akitől az „ügyeletes" divatszakmákról érdeklődöm, azt mondja: — A legtöbb gyerek manapság karosszéria-lakatos akar lenni, a második a népszerűségi listán a szobnfestő-mázoló. A szülők hatására gyanakszunk. Ha sok a kocsi, sok a koccanás, márpedig sok a kocsi... A szobafestők pedig sokat keresnek, mert hétvégeken maszekolnak ... A kereseti lehetőség erősen foglalkoztatja őket. Egy másodikos osztály — gépszerelók lesznek a fiúk idővel — matematika óráján fel is bocsátottam a szondát: mennyit kell keresni ahhoz, hogy azt mondhassuk, közepesen jól élünk. Túl nagy vita nem volt. Altalaban úgy vélekedtek, hogy a megfelelő életszínvonalhoz személyenként háromezer forintos jövedelem szükséges. A tanár visszakérdezte egyiküket. Hogy is van ez az ó családjában. kiderült, hogy alig több, mint n fele jut ennek az összegnek egy személyre. — Akkor? — kérdette a tanár. A srácok ingatták a fejüket, a kérdezett pedig valami olyasfélét mondott, hogy annyit szeretne, annyi kellene. F bácsi tíz éve ment nyugdíjba. Amikor elmondtam neki, hogy hol jartam, s miről beszélgettem az ipart tanulokkal, elmerengett. — Tudod, én munkaügyi osztályvezetőként mentem nyugdíjba, s nagyon vártam már, hogy nyugdíjba mehessek, mert mun— Láttál valami extrát? — kérdi az igazgató. — Egy iskolát láttam. Olyan, mint bármelyik másik. — Nem erre számítottál? — Isten tudja, hogy mire számítottam. Mocorgott bennem a téma; íme a munkásosztály, így nevelődik; de ez nem jött be. Voltam egy szakrajzórán, ahol a műszaki dőlt tömbírást tanulták a srácok, s a tanáruk felvilágosított, hogy a szakrajzra azért van szükség, mert anélkül nem tud rajzot olvasni senki. Láttam szertárakat, korszerű szemléltető eszközöket, megtudtam, hogy az oktatók zöme mérnök, de rendelkezik pedagógiai képesítéssel is. — Gondjaink azért persze vannak — töpreng el az igazgató. — Az elsősöknél magas a bukási arány. Például. A követelmények magasak, a hozott tudás és képességek pedig... — A ma szakmunkástanulóiból lesz a jövő szakmunkásgárdája, milyen lesz? Tudományos-technikai forradalomban élünk, azt mondogatjuk, hogy a tudás elévül. egy szakmunkásnak életében legalább háromszor újra kellene tanulnia szakmáját. Képesek lesznek ezek a fiúk erre? A kérdéssor elméleti. Az elmélet próbája pedig... Kérdőíveket nézegetek. Néhány éve végzetteknek küldte ki őket az iskola. Nézzük előbb a tényeket. A megkérdezetteknek több mint fele egy-két év alatt legalább egyszer munkahelyet változtatott A legtipikusabb okként a jobb keresetet jelölte meg. A döntő többség az elméleti képzést elegendőnek, a gyakorlatit nem megfelelőnek ítéli meg. (Érdekes jelenség ugyanakkor: a gepszerelők közül igen sokan hagyták el a szakmát, hivatásos gépkocsivezetők lettek.) Volt a kérdőíven egy ilyen rovat is: Egyéb megjegyzés. Néhány egyéb megjegyzés: „Az eddigi tapasztalataim szerint a gyakorlati munkák oktatása, mind a repülőtéren, mind a vállalatnál nagyon sablonos és nagyon alacsony szintű volt. Ezt még az is tetézi, hogy az oktatók és régebbi szakmunkások szinte gátolják a fiatalok szakmai fejlődését, emiatt alakul ki rossz munkahelyi légkör, ami miatt én is felcseréltem a szakmámat egy másikra." (Karbantartó-lakatos, második szakmát tanul a szakmunkások szakközépiskolájában.) „Talán azt kellene gyakorolni az iskolában, ami tényleg szakmunka, nem azt, amit egy betanított munkás is el tud végezni, sót egy segédmunkás is, magasabb órabérért!" (Karbantartólakatos, nem tanul tovább.) „A szaktárgyak anyaga nem tart lépést a technika fejlődésével." (Szakközépiskolában továbbtanuló gépszerelő.) A régi tanműhely a hajdani reptéren. Kalapács készül, reszelővel, ugyanúgy, mint a szakma őskorában is. A lakatosnak ugyanis reszelni tudnia kell. Az oktatás színvonalát nem lévén szakember, nem tudom megítélni. A régi tanműhely mellett épül már az új. Bármelyik modern negyüzem felvállalná. Talán majd ott... • Üt a legendáriumból a valóságba. Lapszéli jegyzetek a füzetemből: 1. A hatszázasba nem inasok járnak, hanem diákok. 2. A jövendő munkásosztályának helyzete, tudása, várható helye egy iskolai látogatásból nem jósolható meg. 3. A fiatal munkásokat különféle kényszerek mozgatják, és motiválják. 4. Találkoztam több olyan tanárral, aki a hatszázasban végzett... 5. Móra Ferenc novelláját minden gyereknek kívülről meg kellene tanulnia. Ez minden. Visszafelé jövet a repülőtéri tanműhelyből, a kapuban rámkiált a portás: — Pótvizsgára? Bólintok. Rengeteg buta. romantikus képzet él bennünk, melyeket sokszor elfelejtünk szembesíteni a valósággal. Pótvizsgáznunk volna már illő inasügyben. PETRI FERENC Sárándi lózsef Idegenség Ne térj sehová vissza hol boldognak hitted magad Egykori jelenléted mára emlék üres forma Hűlt helyedre lelsz a kiégett sivár városokban Lehangolt, díszlet a szeretkezések parkja háza A régi szobák kicserélt tapétái s a poszterek idegen izzásokat zárnak körül Kihalsz mielőtt végleg eltávoznál s miként a korosztályuk túlélő öregek megnyugszol betöltvén küldetésed Domián Gábor Öledben Megpihenve, mint kényes, szép-ivű vad, aki az erdő levélfényében járt puhán, ételre s szerelemre vadászott — jó itt. Jó itt mlnt tisztáson, 8hol megőrző füvek zöldjéhez simulva reményét, tanulja az ember, hallgatódzik. De jó itt akkor is. ha kékle részegen lobban egének. Jövóje borzalmakra példa, s lehunyt szemhéja mögött emlékké csöndül az erdő, tisztás, ég Ö, nagyon jó most az öledben! Megszépül, szelíd a félelem, akár az április. LIPPAI TAMÁS RAJZA Somogyikönyvtári műhely „Bűb ájoskodunk" — így a könyvtárigazgató-író, Tóth Béla. Szívesen kisajátítanám könnyedszép szavát, megtanulnám hozzá azt a kis kesernyés-vidám somolygást amivel kíséri. De hát — ezt mondani és így: az ő jussa. Hogy mire mondja? Miért mondhatja? Hogy író került a Somogyikönyvtár élére, kifejeződött a szándék: hadd folytatódjon a hagyomány; hadd legyen megint írástudó ember annak az intézménynek a vezetője, amelytől okkal-joggal várjuk, hogy vidékünk egyik kulturális központjává, szellemi műhelyévé váljon. (A műhelyteremtés példái? Nagyokat mondhatunk szerencsére, még ha mindössze három nevet sorolunk is: Reizner, Móra. Tömörkény.) Amikor megyére terjedő feladatokat kapott a könyvtár, 1973-ban, irányítóinak és munkatársainak jóformán minden idejét és energiáját fölfalta az átszervezés végrehajtása, a vele járó aprómunka. Amit csak megszokásból nevezhetünk aprónak, azért, mert olyanforma, mint a házalapozás: a kívülállónak nem mutatkozik, hajlamos hát azt hinni, nem is fontos az efféle munka. Pedig a fundamentumon áll meg a ház. Az aprómunkával két év alatt kirajzolt és megszilárdított alapokra nem hivalkodó, de formás és jól funkcionáló szellemi építmény került. Mostanában már csak az nem veszi észre, aki nem akarja. Szorosan vett közművelődést könyvtárügyi feladatainak ellátásán kívül a Somogyi-könyvtár összegyűjti és közkinccsé teszi a táj szellemi kincseit. Azonkívül, hogy a szaktudományos munka tisztességes elvégzésével folyamatosan kiszolgálja a könyvtárhasználót. az olvasókat és a kutatókat, szervezi, vonzza a szellem embereit. Fölkutatja az értékeket, és azokat, akik értenek valamihez; inspirációkat ad munkálkodásukhoz és napvilágra segíti, mindenkivel megismerteti az eredményeiket. Mi a cél? Ne vesszen el ami érték; jobban ismerjük a helyet, ahol élünk, az embereket, akikkel együtt élünk, önmagunkat. Hadd kössön bennünket egyre több és erősebb szál ide, „a mi hazánkhoz". Mármost: hogyan él meg, mit produkál ez a határozott céltudat és tettrekész akarat? A Somogyi-műhelyben „kidajkálják" az egyes tudományágakat gazdagító tanulmányokat, szellemi értékeket, amelyeknek témája-tárgya e tájhoz kötött. Helyismereti, néprajzi, történelmi, etnográfiai munkák egész sora lát napvilágot a könyvtár kiadványaiban. olyan kincsek, amelyek érdemesek a fölmutatásra, de az országos kiadók látóterében a széleken vannak. Itt, a déli szélen viszont becsülhetjük, hogy a Somogyi-könyvtári műhely című. negyedévenként megjelenő folyóiratban a szegedi helyismereti tanulmányok rendre megjelenhetnek. A Somogyikönyvtár kiadványai című sorozat évi 2—3 kötete: vagy bibliográfia, vagy irodalmi antológia, vagy tanulmánygyűjtemény. A Csongrád megyei könyvtári füzetekben néprajzi, helytörténeti, irodalmi tanulmányok, bibliográfiák, repertóriumok latnak napvilágot. Az irodalmi és egyéb évfordulók indítékot is adnak, köteleznek is értékes könyvek produkálására (emlékezzünk csak az Ady-centenáriumra, a Móraévfordulóra megjelent kiadványokra, A szegedi nagy árvíz képeskönyvére; most munkaközösség dolgozik a könyvtártörténeti monográfián, amely az alapítás 100. évfordulójára készül el.) De ha lehet, szívesen gondoznak technikatörténeti, természetföldrajzi és még ki tudja, milyen tárgyú munkakat is. Készül például a madármonográfia, az országban sincs hasonló, a DélAlföld madárvilágát térképezi fel, tudományos, természetvédelmi célzattal; talán karácsonyi ajándékba kapjuk A szegedi vasmüvesség című albumot, amely megörökítve a kézműves csodákat az árvíz pusztította, kevés műemlékű város múltját segít megismerni, megtartani. A szép könyv meg a táj szerelmeseinek polcain pompázhatnak a hasonmás kiadások, például az Emléklapok Csongrád múltjából, Móra Aranyszőrű báránya, a félegyházi megbízásra készült Móra István: Hazaemlékezések. Háromezer példányra tervezik József Attila: Szépség koldusa című verseskönyvének hasonmáskiadását; az eredeti háromszáz példányban jelent meg. Németh László Vásárhelyre írt leveleinek gyűjteménye is nyomdakész, jövőre talán kézbe vehetjük, akárcsak azt a módszertani kötetet, amely Szeged történetének tanítását illeszti az iskolai történelemoktatásba. Hogy kiadót kapjon az arra érdemes munka, ne menjen veszendőbe ami életrevaló és hatni képes — küszködnek a bürokráciával. az anyagi gondokkal, érvelnek okos szóval, türelemmel, kérnek és vállalnak nagy munkát — köszönömért. Ilyen okok miatt került az iménti fölsorolásba az a néhány „talán", jelezze, pénzszűke és értetlenkedés is nehezíti néha a Somogyikönyvtár kiadvány politikájának a tervek szerinti megvalósítását. A kiadványok gondozója, a legtöbbnek a szerkesztője, többnek az írója Péter László, a könyvtár tudományos főmunkatársa. Szaklapokban rendszeresen publikál tanulmányokat Gyuris György és Reguly Ernőné. Tóth Béla mint könyvtárigazgató és mint az írószövetség helyi csoportjának titkára, nemigen választhatja el egymástól — szerencsére — a könyvtár- és tudomány-, valamint az irodalom> szervezői feladatait. így hat: tehetséggel, a szolgálat vállalásával, a megkapott lehetőségek használatával, kis pénzzel és sok munkával addig „búbájoskodtak", míg elérték, hogy a Somogyi-könyvtár most valódi műhely; mozgosltja, összpontosítja a szellemi erőket, helyet, teret ad az alkotó munkálkodásnak. SULYOK ERZSÉBET