Délmagyarország, 1979. október (69. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-14 / 241. szám

8 Vasárnap, 1979. október 14, mmm Mi lenne, ha... ... mindenki ugy kezdene el dolgozni uj munkahelyén, mintáz, a fiatalasszony, aki a napokban felkeresett? Hogy ővele mi tör­tént? Hát épp ez az, hogy semmi, tíeadu a pályazatát, megkapta az állast, közölték vele, hogy else­jen reggel nyolckor jelenjen meg Kicsit hamarább érkezett, első volt Nem tudta, melyik lesz az 6 asztala, csalt általánosságban sejtette, ml lesz a munkája. Aztán befutott az osztályvezető, bekérette őt a párnás ajtó mö­gé, .öt percet rászánt arra, hogy elmondja, aznap, s aztán még ki tudja, hány napon át' mit kell csinalnia, majd sietősen elköszönt sorsára bízva főszereplőnket T. — nevezzük öt így — nagyon igyekezett. A szobatársaknak be­mutatkozott, több szo nem is igen esett köztük a kötelezően illúek­nél. „Te iszol kávét? Mert akkor beállhatsz a sorba, mindennap más főzi." Nem szabad kávét in­nia a szive miatt. „Te nem jössz ebédelni?" Egy hónapig nem mehetett, lemaradt a befizetésről, aztán meg már hozzászokott a déli szendvicshez, este a gyerekek miatt úgyis min­dig főzött. „Cuki. pulcsit lehet kapni az Aranypókban, te nem veszel?" Te, mindig csak te. A nevét még véletlenül sem mond­ták. Ahogy teltek, múltak a na­pok, egyre idegenebbül érezte magát. O volt az, aki a folyosón még az ügyfeleknek is előre kö­szönt, nem lévén biztos abban, hogy kolléga-e az illető. A beszélgetéseikbe nem tudott bekapcsolódni, személyesen nem ismerte a történetek hőseit A munkahelye legfőbb főnökét sem. Nem mondtak, hogy valamit hi­básan csinál, de meg se dicsér­ték. A névnapi bulikról általá­ban ő ment el elsőnek, a mun­kahelyről délutánonként hazafelé az utolsónak. A „kincstári" go­lyostollosztásból kimaradt, mert aznap éppen vidéken volt, asz­tali naptárt is a saját pénzén vett Ilyen apróságok miatt nem is bosszankodott volna, ha egy idő után nem fedezte volna fel, hogy a legaprólékosabb munká­kat neki adják. „Te ilyet még úgysem csináltál, ezt is meg kell tanulnod." No. tanulásra legfel­jebb így volt módja. Mert ami­kor érdeklődött, kérdezősködött, többnyire leintették: „minek az neked, ne stréberkedj!" T. pontosan érezte, hogy fagy meg körülötte a levegő. Tehetet­lennek születtem? — kérdezte magától, s nehogy később szé­gyellnie kelljen tétovázását, gyors elhatározással egy fél órát kért beszélgetésre az osztályvezetőjé­től. Ö, nem. a párnás ajtó mö­götti szoba lakója nem nézte percenként az óráját, nem hivat­kozott a hamarosan kezdődő érte­kezletre. igazán jóindulatú, s lát­hatóan türelmes volt. Amikor T. a mondókája végére ért, s azt kérte, segítsen neki. hogy magára találjon, hogy oldódjon körülötte a feszültség, az osztályvezető csak annyit kérdezett: „s most azt szeretné, kedves T.. hogy kí­sérjem el magát hivatalunk min­den szobájába, mutassam be mind a negyven munkatársunknak, ad­jam al a Pax-keszletemet, s szid­jam meg a gondnokot a naptár miatt. Hat jó, én megteszem." T. érezte, hogy sarokba szorí­tották. Dehogy is akarta o a ÜJSZ­kiseretet. a talán ártatlan gond­nok megbüntetését O nem erről beszélt, hát nem értették meg? Csak azt szerelte volna, ha meg­kérdik tőle, mi baja van, legyen legalább egy ember, aki mellé áll, aki megértésre inti a töb­bieket. aki... Amikor becsukta maga mögött a parnas ajtót, az arcára volt Ír­va a sikertelenség. Meredten bá­multak rá a többiek. „En csak azért... ne gondoljátok ... most miért néztél: igy?" Visszaült az asztalához, dolgozni próbált El­telt vagy egy óra is, amikor a háta mögötti íróasztalnál meg­szólalt az egyik kolléganője. „Te, mondd csak, te a legközelebbi munkahelyeden is árulkodással hízelged be majd magad a fő­nöknél?" T. a napokban azért keresett fel, hogy tanácsot kérjen: mi len­ne. ha inkább új helyet keresne. Mit válaszolhatnék neki? PALFY KATALIN I. A lány homlokát egy pillanat­ra kiverte a verejték. Megijedt. Az előzés a szerpentinen lefelé nem volt veszelytelen, alig hitte el, hogy épségben kikeveredtek belőle. A férfira sem hederített, valószínű ő mindent pontosan ki­számítolt. Mint mindig. Kár lett volna bármit is mon­dana! Szerencsére most állnak, s ehet. Ezzel a legkönnyebb leve­zetni a feszültséget. Kenyér, pap­rika, vaj. szalonna, szalámi. Hátradőlnek az autóülesen. A férfi nem liézett rá. Egyik' kezét a kormányon tartotta, a másikkal cigarettát keresett. Fél kézzel gyújtott rá, mintha még most is vezetne. Valami kategó­rián vitatkoztak, de vele ez is fe­lesleges, azt hiszi a szerencsét­len, hogy mindig igaza van. Ami sokszor előfordulhat, de hátha éppen ettől szerencsétlen. Most pedig még azt sem mondja, hogy jó étvágyat I Pedig ide szokta bökni, hol gépiesen, hol pedig gúnyosan. Valami törés keletkezett. Ahogy a kagylók széttörtek a tengerpar­ton és akkor már semmire sern jók. Nyakláncot sem lehet belő­lük csinálni. Széttörnek, akár a pillanatok két ember között. Mert van egy sáv, ahonnan már minden visszafordíthatatlan. Akárcsak ez a kapcsolat. Van egy sáv a tengerparton, ahol minden elpusztul. A száraz­föld vízbe kerül, a víz a száraz­földre. Őrlik egymást. Hol hang­talanul, hol zajosan. Hiába sza­lad egymás felé két ember. Hiá­ba. Egymástól is fel lehet őrlőd­ni. Ez a némajáték ls játék a be­széddel. Föl lehetne hangosítani, mint a rádiót: — Nem eszel? — Nem. Felesleges megkínálni bármivel is. Vagy: — Mikor érünk haza? — Nem mindegy? — A legjobb lenne már otthon. Biztosan várnak valamivel. Süt­nek, főznek... — Nem érdekel —, mondaná, őt nem várja senki. Ami igaz is. Vagy nem? De ezzel az ember­rel törődni sem lehet. A tánc után is mérges volt Recsegett, mint a rádió, hogy a tánc páros műfaj, nem pedig önvonaglás. Hit én akkor is így táncolok! Azt utálom a legjobban, ha mindenből elvet csinálnak. Ügy kell táncolni, enni, inni, cigaret­tázni, ahogy, jólesik. Ha valaki sokat dohányzik, már nem eshet jól. Az étellel ez másképp van. Abból többet lehet enni. Aztán néhány napig fogyókúrázni... Nem tetszett neki, hogy akkor otthagytam. Mit csináljak? Én mindenkit otthagyok, ha nem tetszik valami. Aki szórakozni megy, ne filozófálgasson! Amúgy is álmos voltam. A gondolatai azért eredetlek. De többet nem mennék el vele sehova. A fene tudja miért. Most ki kellene festeni a szemem, mert a legközelebbi kocsmánál biztos megáll. Annyi vereséget sem tud elviselni, hogy miattam kell állni. De annyit biztosan nem vár. hogy a szemöldökömet is kiszedjem. Amúgy sem szabad a külsősé­geknek élni. Talán szerelmes is voltam két napig. Akkor jó volt De eszembe jutott valaki más, vele akartunk mindig a tenger­partra menni. Most megint őt szeretem. De lehet, ha ő lenne itt, akkor meg mást szeretnék. Túl sokat törődne velem, ami ta­lán még rosszabb, mint ez. Tudnék én egyáltalán élni va­lakivel? Biztosan. Valakinek mindent elnézek, van akinek pe­vdig semmit sem. Én az erdőt sze­retem. Jobban, mint a tengert. Ott nincs vége semminek. Az er­dőszélnél sem. Ott magasba tör­nek a fák. Az erdő nem marad abba a tisztásnál sem. A fák mindent tudnak. Merre van észak, dél, honnan süt több­ször a nap, a fák forognak. Tán­colnak önmagukban, mert meg­szólal bennük a zene. Először a gyökerükben, mint mélyről föl­szakadó dúdolás. Aztán a kérgük Vaderna József Tükörnovella szájharmonika, az ágak levelek­hez. szorított gitárok. Az erdő nem törik szét, mint a kagylók. Ha bekapcsolom a rádiót, azért is mérges. Pedig jo ez a törökös zene. A férfi arca meg-megrandi^lt, s semmibe nézett. Evés közben a legjobb gondol­kozni. Senki sem tudja az em­berről, nem latszik az arcán és mindenféle eszébe jut. Jobb lett volna az erdőkben menni, ahol el lehet tévedni. A tengerben még fürödni sem lehet rendesen, a bólyáktól visszazavarnak. Kész röhej: tenger, fürdömesterrel. Tengerpart, Zsigulival. Jobb lett volna stoppal menni. Akkor min­dig talalkozik az ember valaki­vel, lehet beszélgetni. Még a Ba­laton is jobb ennél. Kár érte. A kezével megtudott nyugtatni, de felbosszantani is. Aki engem meg tud nyugtatni, annak nyert ügye van. Rögtön megszeretem. De csak az erdő tud végérvényesen megnyugtatni. A fákra és bokrokra emlékezni is lehet. Akár eláraszthatom ve­lük a tengert. Akár el is bújdos­hatok, ha nem érzem jól magam. Itt már felesleges minden beszéd. Legjobb lenne kiszállni és haza­menni stoppal, vagy vonattal. Ta­lán ez az út érne legtöbbet eb­ben az útban. Mindjárt megcsavarja a kul­csot a műszerfalban és indulha­tunk. De mit nyit ez a kulcs? Csak a következő kilométert, csak a következő útkeresztező­dést. Így morzsolódnak fel az el­vek is. Csak akkor érdekes vala­mi, ha fáradtságig érzi az ember. Másképp széttöredezik, mint a hullámok a parton, s legyalulja lábnyomait a viz. Nem marad más, csak a sima, lúdbőrös ho­mokfelület, ami kihűl és magá­ramarad. A gyerekek homokvá­rai is kiszáradnak és összeomla­nak, mint az emlékezet. Most miért rángatódzik az ar­ca az állkapocs-csont fölött? Itt legfeljebb én lehetek ideges. Azt írtam neki: tudod, hogy szerel­lek? Hogy szeretek veled lenni? Ha veled vagyok megszeretem majd a tengert is. Nem érdekel a tenger! — Indulhatunk? II. A férfi elbizonytalanodott. Nem tudta mit jelent az, hogy fa, mit jelent a búzavirág, a nyáresti ha­rangszó tejjel kevert illata, a kolomp a hazatérő marha nya­kán. Lehasadt ágnak érezte ma­gát, olyan ösvénynek, ahol már nem nő többet fű. Hátradőltek az autóülésen. A lány enni kezdett, két ma­rokkal habzsolta a kenyeret, a bzalJormát, a paprikát, a szalámit. Különben is mindent falt, zabált, legyen az út vagy egyhelyben­állas. Már ezt a vitat is rég meg­ette. Már nem-is érdekes. Pedig lexikonnal is bizonyíthatná, hogy neki van igaza. Mindegy. Ugy érezte már ezt az autót sem tud­ja többet elindítani. Valami hasadék keletkezeti. Ahogy azokon a tengerparti kö­veken, amit lassan szétrnállaszt a víz, először egy kis hasadék ke­letkezik. Hőtől, hidegtől, hullá­moktól, széltől, apálytól, dagaly­tól. Az embernek elég egy pilla­nat, s kész a rés, beomlik a ten­ger. Pedig azt írta: végre jó lenne önmagunk lenni. A tenger nélkü­lünk csak pocsolya, csak velünk terebélyesedik végtelenné. Micso­da hülye szöveg. Most fal. Milyen szépek azok a tenger­parti kövek. Ha felfordítod, utá­latos vízi bogarak másznak ki alóluk — akarta mondani, de nem tudta, hogy a lány mit fog válaszolni. Inkább nem beszélt. Játszott a beszéddel. — Nem tudsz lassabban enni? — Mi közöd hozzá? — Nem szeretem, ha habzsol­nak. Nem érzed az étel ízét, za­matát. Te emiatt szeretkezni sem tudsz. Mindent elrontasz. Cáak ug­rálsz az ágyban, mint egy bazári majom. — Te meg mit ínyenckedsz? Te a világot ls kéjelegve pusztítanád el. Jáegrágva minden falatot... — Jó lenne, ha megtanulnál táncolni. A férfi tudta, hogy erre a leg­büszkébb a lány. Ahogy vonaglik a disco zenéjére, behunjrt szem­mel, s mintha levegő után kap­kodna a karjaival, markával. Csípőjét, mint valami tehetetlen bólyát ingatja a kobaltfényben. Dühös lett, amikor észrevette, hogy tánc közben megszűnik a lány számára, aki csak a zenére figyelt meg-megrebbenő szemhé­jakkal. Vagy inkább csak saját magára, ahogy most eszik, töm­pe és vastag ujjain végigfolyik a zsír, az ezüstgyürűk között eléri kézfejét Akkor volt először mérges. A tizenhatodik emeleten a disco szünetében vette észre: aki most mellette ül, akármiről beszél, csak a kis ügjfgit, érdektelen él­ményeit szajkózza. Autóstop. Mit mondott a papa, mama? Mit ve­szített el gyerekkorában, aztán GABOR MÖRIC RAJZA később, de vesztesnek soha nem érezte magát. Valamelyik hen­tergés után mondta a lány: én vagyok a betyárok utolsó unoká­ja. Szép volt. Gyerekesen szép a teste, arca, melle. Elhitte, hogy valamelyik bakonyi betyár utolsó leszármazottja a lány. Erdők és ösvények unokája. Nem a beton­utaké, az agyonunt sztrádáké. Nem az emeletes házaké, a lök­dösődéseké, az irigykedéseké. Valami rés keletkezett. Ahogy a visszapillantó .tükör szélvágja az előtte elterülő teret, s fekete keretével fölvillantja a mögötte levőt, az elhagyottat, ami véglil is soha sem marad el egeszen. Ö tükörerdőkben lakott, a lápy valódi fák között. Ö szüntelen meggörbítette a tükröket, hogy lásson, a lány csak kinyitotta a szemét. Neki a tenger hullámai is tükrök voltak, a lánynak föl­habzó létezés. Szakadék nyílt az esőben, mesz­sze a tenger felett, a tizenhatodik emeleten. Fölszállt, mint a bubo­rék gyengeségeitől és gyávaságai­tól is. Valamit mondott a lány­nak. De két napja nem jutott eszébe az a simogatás, amivel sérteni is tudott. Mert csak arra koncentrált: hol van az a határ, amit még el lehet tűrni. A fölé­nyeskedés, a megalázkodás, az alázat és szeretet, a gyűlölet és a csend között S váratlanul fölállt az asztal­tól a lány. Otthagyta. Félbema­radt Idejével, s a tenger ketté­tört idejével. Körülnézett, van-e szabad nő, de a másik pillanat­ban már tudta, hogy ez semmi Félbeszakadt idejével hiába lép oda valakihez, hiába szorítja ma­gához öncsalásait is. Idegesek voltak, nem tudtak miről beszélni. A lány bőre be­gyulladt, kenőcsöket kent magá­ra, ezt is utálta. Talán csak azért, mert a lány büszkélkedve kérke­dett: az ő bőre nem kényes. Még a kenőcsök alatt is ezt hajtogat­ta. Akkor érezte meg, hogy már vitatkozni sem érdemes. Ez alá a bőr alá nem kerülnek szavak. S ez -a bőr csak a mértéktelen és hülye napozástól gyullad be, az eszmékre érzéketlen. Pedig szép bőr. Kemény, rugalmas, fél­vad. Csak vászoning kellene rá, zsákruha. Nem fodros és rafinált szoknyák. Ki kellene fosztani ezt a nőt. Két kézzel, a fejétől a talpáig Még ha közben ő semmisül meg, akkor is. De reménytelen. Ellop­kódni az ő fáit, az ő erdejét, az ő tisztásait, igy indult útnak. De reménytelen, nincs elhagyott hin­tó, csak ez a benzingőzős Zsiguli, nincsenek betyárok, csak útszéli rendőrök büntetik meg, ha vélet­lenül átlépi a záróvonalat. Csak két külön börtöncella van, amely­ben a kisasszony zabál, nyitott szájjal, néha észrevenni hátul be­tömött fogát is. S mellette egy másik cellában a betyár gyomor­bajjal és májzsugorral. A következő börtöncella a ko­csi, aztán az út, aztán a tenger, de mindez megfordítható, lehet, hogy a tenger a legkisebb bör­tön, s a csámcsogás a legna­gyobb. Ellustul a kéz, az erekben el­fárad az izgalom. A mellnek, tengernek, ágyéknak nincs hori­zontja, Csak önindítózás vau. Csak föl berregés és továbbroha­nás. Örült öngerjesztés. A lány ránézett, miután kido­bálta az ablakon a szalámi véget, a kenyérhéjat, a papírokat. Ráné­zett azzal a félig fennakadt, fé­lig meleg, félig barna szemével. Mosolygott. A férfi visszafogta szavait, hiá­ba beszélne. Nincs más út, csak hazáig, ahol több részre szakad a félbetört idő is. A betyárok utol­só unokája nem lázad fel, ha­nem beleéli magát a világba, el­fogy, szétjriorzsolódik, mint a ten­gerparti kövek.

Next

/
Thumbnails
Contents