Délmagyarország, 1979. október (69. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-14 / 241. szám

8 Vasárnap, 1979. október 14, mmm Mi lenne, ha... ... mindenki ugy kezdene el dolgozni uj munkahelyén, mintáz, a fiatalasszony, aki a napokban felkeresett? Hogy ővele mi történt? Hát épp ez az, hogy semmi, tíeadu a pályazatát, megkapta az állast, közölték vele, hogy elsejen reggel nyolckor jelenjen meg Kicsit hamarább érkezett, első volt Nem tudta, melyik lesz az 6 asztala, csalt általánosságban sejtette, ml lesz a munkája. Aztán befutott az osztályvezető, bekérette őt a párnás ajtó mögé, .öt percet rászánt arra, hogy elmondja, aznap, s aztán még ki tudja, hány napon át' mit kell csinalnia, majd sietősen elköszönt sorsára bízva főszereplőnket T. — nevezzük öt így — nagyon igyekezett. A szobatársaknak bemutatkozott, több szo nem is igen esett köztük a kötelezően illúeknél. „Te iszol kávét? Mert akkor beállhatsz a sorba, mindennap más főzi." Nem szabad kávét innia a szive miatt. „Te nem jössz ebédelni?" Egy hónapig nem mehetett, lemaradt a befizetésről, aztán meg már hozzászokott a déli szendvicshez, este a gyerekek miatt úgyis mindig főzött. „Cuki. pulcsit lehet kapni az Aranypókban, te nem veszel?" Te, mindig csak te. A nevét még véletlenül sem mondták. Ahogy teltek, múltak a napok, egyre idegenebbül érezte magát. O volt az, aki a folyosón még az ügyfeleknek is előre köszönt, nem lévén biztos abban, hogy kolléga-e az illető. A beszélgetéseikbe nem tudott bekapcsolódni, személyesen nem ismerte a történetek hőseit A munkahelye legfőbb főnökét sem. Nem mondtak, hogy valamit hibásan csinál, de meg se dicsérték. A névnapi bulikról általában ő ment el elsőnek, a munkahelyről délutánonként hazafelé az utolsónak. A „kincstári" golyostollosztásból kimaradt, mert aznap éppen vidéken volt, asztali naptárt is a saját pénzén vett Ilyen apróságok miatt nem is bosszankodott volna, ha egy idő után nem fedezte volna fel, hogy a legaprólékosabb munkákat neki adják. „Te ilyet még úgysem csináltál, ezt is meg kell tanulnod." No. tanulásra legfeljebb így volt módja. Mert amikor érdeklődött, kérdezősködött, többnyire leintették: „minek az neked, ne stréberkedj!" T. pontosan érezte, hogy fagy meg körülötte a levegő. Tehetetlennek születtem? — kérdezte magától, s nehogy később szégyellnie kelljen tétovázását, gyors elhatározással egy fél órát kért beszélgetésre az osztályvezetőjétől. Ö, nem. a párnás ajtó mögötti szoba lakója nem nézte percenként az óráját, nem hivatkozott a hamarosan kezdődő értekezletre. igazán jóindulatú, s láthatóan türelmes volt. Amikor T. a mondókája végére ért, s azt kérte, segítsen neki. hogy magára találjon, hogy oldódjon körülötte a feszültség, az osztályvezető csak annyit kérdezett: „s most azt szeretné, kedves T.. hogy kísérjem el magát hivatalunk minden szobájába, mutassam be mind a negyven munkatársunknak, adjam al a Pax-keszletemet, s szidjam meg a gondnokot a naptár miatt. Hat jó, én megteszem." T. érezte, hogy sarokba szorították. Dehogy is akarta o a ÜJSZkiseretet. a talán ártatlan gondnok megbüntetését O nem erről beszélt, hát nem értették meg? Csak azt szerelte volna, ha megkérdik tőle, mi baja van, legyen legalább egy ember, aki mellé áll, aki megértésre inti a többieket. aki... Amikor becsukta maga mögött a parnas ajtót, az arcára volt Írva a sikertelenség. Meredten bámultak rá a többiek. „En csak azért... ne gondoljátok ... most miért néztél: igy?" Visszaült az asztalához, dolgozni próbált Eltelt vagy egy óra is, amikor a háta mögötti íróasztalnál megszólalt az egyik kolléganője. „Te, mondd csak, te a legközelebbi munkahelyeden is árulkodással hízelged be majd magad a főnöknél?" T. a napokban azért keresett fel, hogy tanácsot kérjen: mi lenne. ha inkább új helyet keresne. Mit válaszolhatnék neki? PALFY KATALIN I. A lány homlokát egy pillanatra kiverte a verejték. Megijedt. Az előzés a szerpentinen lefelé nem volt veszelytelen, alig hitte el, hogy épségben kikeveredtek belőle. A férfira sem hederített, valószínű ő mindent pontosan kiszámítolt. Mint mindig. Kár lett volna bármit is mondana! Szerencsére most állnak, s ehet. Ezzel a legkönnyebb levezetni a feszültséget. Kenyér, paprika, vaj. szalonna, szalámi. Hátradőlnek az autóülesen. A férfi nem liézett rá. Egyik' kezét a kormányon tartotta, a másikkal cigarettát keresett. Fél kézzel gyújtott rá, mintha még most is vezetne. Valami kategórián vitatkoztak, de vele ez is felesleges, azt hiszi a szerencsétlen, hogy mindig igaza van. Ami sokszor előfordulhat, de hátha éppen ettől szerencsétlen. Most pedig még azt sem mondja, hogy jó étvágyat I Pedig ide szokta bökni, hol gépiesen, hol pedig gúnyosan. Valami törés keletkezett. Ahogy a kagylók széttörtek a tengerparton és akkor már semmire sern jók. Nyakláncot sem lehet belőlük csinálni. Széttörnek, akár a pillanatok két ember között. Mert van egy sáv, ahonnan már minden visszafordíthatatlan. Akárcsak ez a kapcsolat. Van egy sáv a tengerparton, ahol minden elpusztul. A szárazföld vízbe kerül, a víz a szárazföldre. Őrlik egymást. Hol hangtalanul, hol zajosan. Hiába szalad egymás felé két ember. Hiába. Egymástól is fel lehet őrlődni. Ez a némajáték ls játék a beszéddel. Föl lehetne hangosítani, mint a rádiót: — Nem eszel? — Nem. Felesleges megkínálni bármivel is. Vagy: — Mikor érünk haza? — Nem mindegy? — A legjobb lenne már otthon. Biztosan várnak valamivel. Sütnek, főznek... — Nem érdekel —, mondaná, őt nem várja senki. Ami igaz is. Vagy nem? De ezzel az emberrel törődni sem lehet. A tánc után is mérges volt Recsegett, mint a rádió, hogy a tánc páros műfaj, nem pedig önvonaglás. Hit én akkor is így táncolok! Azt utálom a legjobban, ha mindenből elvet csinálnak. Ügy kell táncolni, enni, inni, cigarettázni, ahogy, jólesik. Ha valaki sokat dohányzik, már nem eshet jól. Az étellel ez másképp van. Abból többet lehet enni. Aztán néhány napig fogyókúrázni... Nem tetszett neki, hogy akkor otthagytam. Mit csináljak? Én mindenkit otthagyok, ha nem tetszik valami. Aki szórakozni megy, ne filozófálgasson! Amúgy is álmos voltam. A gondolatai azért eredetlek. De többet nem mennék el vele sehova. A fene tudja miért. Most ki kellene festeni a szemem, mert a legközelebbi kocsmánál biztos megáll. Annyi vereséget sem tud elviselni, hogy miattam kell állni. De annyit biztosan nem vár. hogy a szemöldökömet is kiszedjem. Amúgy sem szabad a külsőségeknek élni. Talán szerelmes is voltam két napig. Akkor jó volt De eszembe jutott valaki más, vele akartunk mindig a tengerpartra menni. Most megint őt szeretem. De lehet, ha ő lenne itt, akkor meg mást szeretnék. Túl sokat törődne velem, ami talán még rosszabb, mint ez. Tudnék én egyáltalán élni valakivel? Biztosan. Valakinek mindent elnézek, van akinek pevdig semmit sem. Én az erdőt szeretem. Jobban, mint a tengert. Ott nincs vége semminek. Az erdőszélnél sem. Ott magasba törnek a fák. Az erdő nem marad abba a tisztásnál sem. A fák mindent tudnak. Merre van észak, dél, honnan süt többször a nap, a fák forognak. Táncolnak önmagukban, mert megszólal bennük a zene. Először a gyökerükben, mint mélyről fölszakadó dúdolás. Aztán a kérgük Vaderna József Tükörnovella szájharmonika, az ágak levelekhez. szorított gitárok. Az erdő nem törik szét, mint a kagylók. Ha bekapcsolom a rádiót, azért is mérges. Pedig jo ez a törökös zene. A férfi arca meg-megrandi^lt, s semmibe nézett. Evés közben a legjobb gondolkozni. Senki sem tudja az emberről, nem latszik az arcán és mindenféle eszébe jut. Jobb lett volna az erdőkben menni, ahol el lehet tévedni. A tengerben még fürödni sem lehet rendesen, a bólyáktól visszazavarnak. Kész röhej: tenger, fürdömesterrel. Tengerpart, Zsigulival. Jobb lett volna stoppal menni. Akkor mindig talalkozik az ember valakivel, lehet beszélgetni. Még a Balaton is jobb ennél. Kár érte. A kezével megtudott nyugtatni, de felbosszantani is. Aki engem meg tud nyugtatni, annak nyert ügye van. Rögtön megszeretem. De csak az erdő tud végérvényesen megnyugtatni. A fákra és bokrokra emlékezni is lehet. Akár eláraszthatom velük a tengert. Akár el is bújdoshatok, ha nem érzem jól magam. Itt már felesleges minden beszéd. Legjobb lenne kiszállni és hazamenni stoppal, vagy vonattal. Talán ez az út érne legtöbbet ebben az útban. Mindjárt megcsavarja a kulcsot a műszerfalban és indulhatunk. De mit nyit ez a kulcs? Csak a következő kilométert, csak a következő útkereszteződést. Így morzsolódnak fel az elvek is. Csak akkor érdekes valami, ha fáradtságig érzi az ember. Másképp széttöredezik, mint a hullámok a parton, s legyalulja lábnyomait a viz. Nem marad más, csak a sima, lúdbőrös homokfelület, ami kihűl és magáramarad. A gyerekek homokvárai is kiszáradnak és összeomlanak, mint az emlékezet. Most miért rángatódzik az arca az állkapocs-csont fölött? Itt legfeljebb én lehetek ideges. Azt írtam neki: tudod, hogy szerellek? Hogy szeretek veled lenni? Ha veled vagyok megszeretem majd a tengert is. Nem érdekel a tenger! — Indulhatunk? II. A férfi elbizonytalanodott. Nem tudta mit jelent az, hogy fa, mit jelent a búzavirág, a nyáresti harangszó tejjel kevert illata, a kolomp a hazatérő marha nyakán. Lehasadt ágnak érezte magát, olyan ösvénynek, ahol már nem nő többet fű. Hátradőltek az autóülésen. A lány enni kezdett, két marokkal habzsolta a kenyeret, a bzalJormát, a paprikát, a szalámit. Különben is mindent falt, zabált, legyen az út vagy egyhelybenállas. Már ezt a vitat is rég megette. Már nem-is érdekes. Pedig lexikonnal is bizonyíthatná, hogy neki van igaza. Mindegy. Ugy érezte már ezt az autót sem tudja többet elindítani. Valami hasadék keletkezeti. Ahogy azokon a tengerparti köveken, amit lassan szétrnállaszt a víz, először egy kis hasadék keletkezik. Hőtől, hidegtől, hullámoktól, széltől, apálytól, dagalytól. Az embernek elég egy pillanat, s kész a rés, beomlik a tenger. Pedig azt írta: végre jó lenne önmagunk lenni. A tenger nélkülünk csak pocsolya, csak velünk terebélyesedik végtelenné. Micsoda hülye szöveg. Most fal. Milyen szépek azok a tengerparti kövek. Ha felfordítod, utálatos vízi bogarak másznak ki alóluk — akarta mondani, de nem tudta, hogy a lány mit fog válaszolni. Inkább nem beszélt. Játszott a beszéddel. — Nem tudsz lassabban enni? — Mi közöd hozzá? — Nem szeretem, ha habzsolnak. Nem érzed az étel ízét, zamatát. Te emiatt szeretkezni sem tudsz. Mindent elrontasz. Cáak ugrálsz az ágyban, mint egy bazári majom. — Te meg mit ínyenckedsz? Te a világot ls kéjelegve pusztítanád el. Jáegrágva minden falatot... — Jó lenne, ha megtanulnál táncolni. A férfi tudta, hogy erre a legbüszkébb a lány. Ahogy vonaglik a disco zenéjére, behunjrt szemmel, s mintha levegő után kapkodna a karjaival, markával. Csípőjét, mint valami tehetetlen bólyát ingatja a kobaltfényben. Dühös lett, amikor észrevette, hogy tánc közben megszűnik a lány számára, aki csak a zenére figyelt meg-megrebbenő szemhéjakkal. Vagy inkább csak saját magára, ahogy most eszik, tömpe és vastag ujjain végigfolyik a zsír, az ezüstgyürűk között eléri kézfejét Akkor volt először mérges. A tizenhatodik emeleten a disco szünetében vette észre: aki most mellette ül, akármiről beszél, csak a kis ügjfgit, érdektelen élményeit szajkózza. Autóstop. Mit mondott a papa, mama? Mit veszített el gyerekkorában, aztán GABOR MÖRIC RAJZA később, de vesztesnek soha nem érezte magát. Valamelyik hentergés után mondta a lány: én vagyok a betyárok utolsó unokája. Szép volt. Gyerekesen szép a teste, arca, melle. Elhitte, hogy valamelyik bakonyi betyár utolsó leszármazottja a lány. Erdők és ösvények unokája. Nem a betonutaké, az agyonunt sztrádáké. Nem az emeletes házaké, a lökdösődéseké, az irigykedéseké. Valami rés keletkezett. Ahogy a visszapillantó .tükör szélvágja az előtte elterülő teret, s fekete keretével fölvillantja a mögötte levőt, az elhagyottat, ami véglil is soha sem marad el egeszen. Ö tükörerdőkben lakott, a lápy valódi fák között. Ö szüntelen meggörbítette a tükröket, hogy lásson, a lány csak kinyitotta a szemét. Neki a tenger hullámai is tükrök voltak, a lánynak fölhabzó létezés. Szakadék nyílt az esőben, meszsze a tenger felett, a tizenhatodik emeleten. Fölszállt, mint a buborék gyengeségeitől és gyávaságaitól is. Valamit mondott a lánynak. De két napja nem jutott eszébe az a simogatás, amivel sérteni is tudott. Mert csak arra koncentrált: hol van az a határ, amit még el lehet tűrni. A fölényeskedés, a megalázkodás, az alázat és szeretet, a gyűlölet és a csend között S váratlanul fölállt az asztaltól a lány. Otthagyta. Félbemaradt Idejével, s a tenger kettétört idejével. Körülnézett, van-e szabad nő, de a másik pillanatban már tudta, hogy ez semmi Félbeszakadt idejével hiába lép oda valakihez, hiába szorítja magához öncsalásait is. Idegesek voltak, nem tudtak miről beszélni. A lány bőre begyulladt, kenőcsöket kent magára, ezt is utálta. Talán csak azért, mert a lány büszkélkedve kérkedett: az ő bőre nem kényes. Még a kenőcsök alatt is ezt hajtogatta. Akkor érezte meg, hogy már vitatkozni sem érdemes. Ez alá a bőr alá nem kerülnek szavak. S ez -a bőr csak a mértéktelen és hülye napozástól gyullad be, az eszmékre érzéketlen. Pedig szép bőr. Kemény, rugalmas, félvad. Csak vászoning kellene rá, zsákruha. Nem fodros és rafinált szoknyák. Ki kellene fosztani ezt a nőt. Két kézzel, a fejétől a talpáig Még ha közben ő semmisül meg, akkor is. De reménytelen. Ellopkódni az ő fáit, az ő erdejét, az ő tisztásait, igy indult útnak. De reménytelen, nincs elhagyott hintó, csak ez a benzingőzős Zsiguli, nincsenek betyárok, csak útszéli rendőrök büntetik meg, ha véletlenül átlépi a záróvonalat. Csak két külön börtöncella van, amelyben a kisasszony zabál, nyitott szájjal, néha észrevenni hátul betömött fogát is. S mellette egy másik cellában a betyár gyomorbajjal és májzsugorral. A következő börtöncella a kocsi, aztán az út, aztán a tenger, de mindez megfordítható, lehet, hogy a tenger a legkisebb börtön, s a csámcsogás a legnagyobb. Ellustul a kéz, az erekben elfárad az izgalom. A mellnek, tengernek, ágyéknak nincs horizontja, Csak önindítózás vau. Csak föl berregés és továbbrohanás. Örült öngerjesztés. A lány ránézett, miután kidobálta az ablakon a szalámi véget, a kenyérhéjat, a papírokat. Ránézett azzal a félig fennakadt, félig meleg, félig barna szemével. Mosolygott. A férfi visszafogta szavait, hiába beszélne. Nincs más út, csak hazáig, ahol több részre szakad a félbetört idő is. A betyárok utolsó unokája nem lázad fel, hanem beleéli magát a világba, elfogy, szétjriorzsolódik, mint a tengerparti kövek.