Délmagyarország, 1979. október (69. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-07 / 235. szám

Vasárnap, 1979. okfótier t. Lődi Ferenc Prizma Erősíts meg a kételyemben és rendíts meg a bizalmamban. Napjaim futnak szélsebesen s már öröm sincs a vigalmamban. Hagyjál még élni két napot, hetet, a bús szemeid nagyon kellenek. Hagyjál meghalni száz éven belül... A tücsök hangol, talán hegedüL Hagyjál magadnál, maradj még velem: vacog és lázas ez a szerelem. Kívüled nincs más biztos menedék, sok is vagy. lásd, és mégse nem elég. Elment a nyár és itt van már az ősz. nyomomban jár — tolvaj után a csősz —, pedig csak magam loptam meg. nem őt, s mindenkit még. az összes szeretőt. Hagyjál csak annyit, amennyi kijár egv élet árán, úgyis szétcibál csúf, összevissza kapkodás, harag. Mellettem voltál, mégsem láttalak. Keringtem csak, mint bolygó, céltalan, ha holdját veszti: nincs út, fény, arany mely világolna: merre hát, hova? Ha lenne isten, verne ostora. A sirályok még itt sikoltanak s a Tisza tükrén úsznak: sorfalat állnak nekik az erdők, bokrosok. Vihar lesz. hallom, hogy az ég morog Eléd küldhetné villám-lányait, hogy elkerüld az éjnek árnyalt és megtalálj: ha alszom, költögess, kössél magadhoz, testedhez szögezz. Hiányodra már nincsen felelet. Vihart arat. ki bár szelet vetett. Ez hát a sors, mit végig vállalok, ha közben kicsit el is fáradok. A napok messzi visznek, éjjelek, nem is tudom már, hogyan éljelek. 0© szétszóródtam, mint a búzaszem. Már nem kezdhetem másképp, újra sem. Baka István Pohárköszöntő A poharakban bealkonyodik a vörös bor elkorhadtak a fény mestergerendái hamarosan fejünkre szakad a sötétség a föld már síkos testtel a vihar kezében vergődik s mint kés alól kipergett pikkelyek csillognak a tavak villámok krétavonásaival feliratik a palaszürke égre egy láthatatlan kéz Ítélete EMELJÜK HAT POHARAINKAT mert többé nem fűzzük a prímás vonójába a térkép lapjait bankó helyett a malacformájú felhők szájukban hold-citrommal nem lebegnek többé az alkonyatban mert mi lettünk a tavak melyekből a hajnalt kimerték s mi vagyunk az Isten hóbefútta lábnyomai a mi vérünk alkonyodik a borban IGYUNK HAT EZ AZ UTOLSÓ POHÁR A konferansz visszatér „... ha a frontra visznek, két eset van ... ha megsebesülsz, két eset van ... ha pétiig meghalsz, ugyls mindegy". 1939-ben is két eset van, állítja Békeffy László, ekkor megjelent konferanszgyűReményében. Később az ötvenéves színigazgatót, Írót és kabarészerzót kémkedés vádjával letartóztatják, Darhauba hurcolják. Túléli. Kedélye makacs és elpusztíthatatlan, fanyar humorral nyugtázza a történelem fordulatait, de ebben a humorban féltést, emberséget fedezünk fel ma is.. ., vagy elsül Chamberlain esernyője, vagy nem. Ha nem sül el. semmi baj nincs, de ha elsül, akkor már ugyls mindegy ennek a világnak..." Frissek, pestiek és európaiak Békerfy jelenetei, rélzó és találó trásaí. Többet fakasztanak a nevetésnél. Jókedvet, sót életkedvet. Szellemes, finom színpadi tréfál Az esernyő címmel sok kiadást megértek. Alkotójuk igazi modern polihisztor, megjárta Bérs és Berlin híres kabaréit, itthon, 19Jí-ben megalapította a Vidám Színpadot, majd a Lipótvárosi- és a Pódium kabaré vezetője lett. A nap, a perc embere volt. De ez a perc negyven év óta semmit sem veszített Időszerűségéből. Békeffy László A rádióról Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Konferansziépályámon anynyiszor volt alkalmam a mélyen tisztelt közönségnek aktualitásokkal szolgálni. hogv végre most örömmel szólhatok néhány szót minden aktuális dolgok közt a legaktuálisabbról. Ez a legaktuálisabb dolog a rádió. A rádió nemcsak korszakalkotó vívmány. hanem egyben . olyan mélyenfekvő társadalmi problémákat is oldott meg. amelyek eddig reménytelennek látszottak. Elsősorban a rádiónak a legnagyobb eredményéről számolhatok be. Ezt az eredményt a társadalom és a nagy tömegek nem ismerik, illetve még nem tudnak neki nevet adni. Ez az eredmény csak öntudatunk alatt él egyelőre, de már használjuk és élünk vele. Én megpróbálom ezt az eredményt szavakban kifejezésre juttatni, és körülbelül ebben a mondatban állapíthatom meg: akkor hagyom abba, amikor akarom. Ez egy korszakalkotó jelenség. melynek horderejét első pillanatban nem is tudjuk átérteni. Ha megengedik, röviden megmagyarázom. Mondjuk. ülök a gép előtt, bedugom a dugattyút, megcsavarom a gépet és fogom a magyar kir. Operaház előadását, éppen a Lohengrint játsszák. Az első képet végighallgatom. és mondjuk például, nem bírom tovább. A dugattyút egyszerűen kiveszem, leveszem a fejhallgatót. tehát abbaha©tam. amikor akartam, és a tetejében nincs szemrehányás. De ha például az Operaház nézőterén ülök. és onnan el akarok menni, akkor fel kell állítanom a sorból 8—10 embert, közben biztosan rálépek valakinek a lábára. bocsánatot kell kérnem, ho© zavarom őket, és csak úgy távozhatom el. Persze, hallgatnom kell körülöttem a megjegyzéseket — nézd, ez már elmegy — nem érti Wagnert — unintelligens hülye. — Na ja. mert ők értik. A rádiónál ez másként van. Például, nekem mióta rádiógépem van. nem járok sehová. A rádió pótol nekem minden szórakozást. Nem járok kávéházba. nem járok színházba, ülök egész nap a gép előtt, és fogdosom a városokat. És milyen remek műsorok vannak speciel nálunk. Nekem például a legjobban tetszik a oestl rádióműsorban: reggel 7-kor cigányzene. Ez valami remek. Az ember mindjárt jó kedvvel ébred ebben a keserves világban. Csak azt tartom, szerény véleményem szerint, ho© ez rossz hatással van velünk szemben a külföldön. Például, mondjuk, e© angol vagy amerikai bankárnak eszébe jut fogni Budapestet, és hallja a cigányzenét, természetesen. mit mond erre: Jó dolguk van ezeknek a ma©aroknak, már reggel kilenckor mulatnak, na csak jöjjenek ezek még egyszer kölcsönért Mert az a külföldi bankár nem tudhatja, hogy ez hazai szokás, vagyis, ho© mi sírva vigadunk. Már most a fentiekből önként következtethető végül az a legna©obb eredmény, hogy a rádió minden na©obb emóció és utánajárás, minden nagyobb fáradság nélkül saját otthonában szórakoztatja el kellemesen a rossz gazdasági viszonyok tévhitében élő társadalmat. Mert téves a hite a társadalomnak, hogy a gazdasági viszonyok rosszak, és ho© nincs pénz. Ez csak hibás önszuggesztió. neuraszténiás tünet. amelynek legjobb ©ó©szere a rádió. Az ember a dugattyút beteszi, fejére teszi a hallgatót, megcsavarja a gépet. megszólal a zene az Operából vagy a cigánybandától, vagy e©-egy jó tréfa hangzik fel. vagy e© kellemesen elgyengítő tudományos előadás, például az ipszilon betű hangzásának differenciái a keletázsiai népfajoknál. különös tekintettel a szamojédekre, va© a műtrágya hatása a bivalybőr lábszárvédőkre. Ezt hallgatja az ember, közben édesdeden elszunnyad. mint a gyermek anyja ölében, és elfelejti a bajt. a vélt nyomasztó gazdasági helyzetet, álmában áldást szórva a rádióra és arra. aki feltalálta. (1939) Álmaim hölgye Az erkélyen ülök, és lehunyt szemmel szívom be a reggeli üde oxigént. Érzem, hogy ifjú szivem zsongitó énekre vágyik. Meg persze szép. nagy szerelemre. Tudom, milyen lesz ö. Hoszszú lábú és égszinkék szemű lesz. Csodálatos szempillái tesznek. Hosszúak és selymesek. Olyan szemvillái, akár a legyező. Ügy lengeti majd őket. akár a szárnyakat. Huszonkét éves lesz. Nem: núszévcs. Mégsem: legjobb, lm tizenkilenc esztendős lesz. Ifjú és gyönyörű lesz. a hangja pedig magas és tiszta, mint egy Saint-Saens-dallam a Nagy Színház hegedűseinek előadásában. Énekelni fog. Énekel és hárfán kiséri saját magát. Hárlakisércttcl ódon romancokat énekel maid. és körös-körül mindenki majd meghal az elragadtatástól. Azután pedig tapsviharban törnek ki és tetőtől talpig valóságos virágesővel borítják el: élénkpiros rózsákkal. ö azonban csak engem néz. IAngolóan. szenvedélyesen szeret engem. Ezt suttogja nekem: „Kedvesem..." — és az arcát a vállamhoz dörgöli, mint a macska. ..Kedvesem — mondja nekem —. csak neked látszom a hárfán. Te meg én — mi ketten —. hát nem boldogság ez?" — Boldogság! — suttogom. — Igazi boldogság! Felnyitom a szememet, és ót látom magam előtt. Mellettem áll. az erkélyen — hosszú lába és égszinkék szeme van. És ugy remegteti a szempilláját mintha számú volna. — Szervusz — mondja, is hangja magas és tiszta, mint egy Saint-Saens-dallam a Hagy Színház hegedűseinek előadásában. — Kedvesem... — Szervusz... — mondom én. felugróm, és kis híján átbukom az erkély korlátján. — Ki vagy? — Én a te eszményképed vagyok — feleli ö. — Azt akartad, hogy eljöjjek, és én eljöttem, örülsz? — Nagyon! Vászja vagyok. És téged hogy hívnak? — Izabellának. — Helyes — mondom. — Égy álombeli lánynak csakis Izabella lehet a neve ... Ekkor megjelenik a feleségem. kezében cirokseprű. A konyha melegétől piros az arca. a köténye pedig zsírfoltos. — Vászja — kérdezi —. vendégünk van? — Igen — felelem, és idegesen tépdesem az újságot. — Bemutatom: Izabella — a feleségem. Mása. — Nagyon örülök — mondja a feleségem, bár a hangjából érződik, hogy cseppet sem örül — Maga Vászja kolléganője? — Nem — mondja Izabella. — Én az 6 álombeli ideálja vagyok. — Hogyhogy, hogyan érti ezt? — értetlenkedik a feleségem. — Bellocska tréfál — avatkozom bele. — Nálunk dolgozik a könyvelésben. Éppen erre járt az utcán — természetesen egészen véletlenül — én meg észrevettem az erkélyről. Es meghívtam hozzánk egy csésze teára. Megissza a teát. és aztán elmegy. — Ugyan miért csapod be ezt a szegény asszonyi, kedvesém? — kérdi Izabella. — Miért nem mondod meg neki az igazat? — Miféle igazat?! — csattanok fel. — Ugyan miféle igazat? Hiszen semmi sem történt! Mása. hidd el. semmi sem történt közöttünk! — Ne hazudj — mondja Mása. és előreszegezi a seprűt. mint a puskát. — Hiszen 6 ,.kedvesemn-nek nevezett! Hallottam! — Ostobaság — próbálom kivágni magam. — Ostobaság! Nem ismerem, és tudni sem akarok róla. Félreértés az egész, képtelenség. Hát el tudod képzelni. Mása. hogy én i'alamikor is faképnél hagyjalak?! Izabella mindjárt elmegy. Jól mondom, ugye elmegy? — Jól mondod — feleli Izabella bánatosan. — Örökre elmegyek. Egyetlen esélyed volt az életben, de elszalasztottad. Azzal leugrik az erkélyről, tovasiklik a levegőben a hoszszú-hosszú szempilláin, aztán büszke járással végigmegy az utcán Mása leül egy székre és sir. Megsajnálom és a fejét simogatom. Hiszen azt sem tudom, hogy ez az Izabella olyan ízes céklalevest tud-e főzni, és olyan gondosan felvarrja-e a leszakadt gombjaimat, mint az én kedves oldalbordám? M. KAZOVSZKU