Délmagyarország, 1979. szeptember (69. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-30 / 229. szám

39 Vasárnap, 1979. szeptember 39. Muslincák A

beosztott sürgős munkát cipelt haza. Este, hogy ne zavarja a családot, kiült a konyhába, megivott egy bögre kivét és elkezdte böngészni a végtelennek tűnő számoszlopokat. Talán két lépésnyire tőle több napos szilva erjedt egy fazékban. Még a múlt vasárnap hozták a telekről, de a gyerekek úgy létszik, beteltek vele és hagyták szépen megrohadni. A beosztott először csak a sava iyás bűzre ütötte fel a fejét. Nagy orra bosszúsan körbe szimatolt, ide-oda tekergett, aztán célba vette a fazekat. — No, persze, a szilva.. .1 — jnorogta családfői rosszallással a hangjában, miközben ingerülten a szoba felé tekintett. — Ezeknek a szilva már semmit sem ér, pocsékba mehet felőlük, csak banánt zabálnának. Amikor én olyan idős voltam, mint ők, még a férgesét is megettem. Felállt, odament, elgondolkozva bámulta a töppedt, penészedő szilvaszemeket, régi falusi pálinkafőzések jutottak az eszébe és egy pillanatra valami furcsa nosztalgia fogta el az ifjúsága után. Ezt a nosztalgikus pillanatképet dünnyögte ^gét egy muslinca. mely közvetlenül az orra előtt körözött, akár egy leszállni készülő parányi helikopter. Hess — legyintett a kezével, de ezzel mintha csak jelt adott volna a többi muslincának, hogy rajokban szálljanak fel a rothadó szilvakupacról, döngicsélve körözzenek, ellepjék a mosatlan tányérokat, a konyha falát, sőt, egyik-másik — nyilván az értelmesebi) je — ott zümmögjön a félbehagyott számoszlopok fölött. A beosztott pár percig dühösen figyelte a muslincarajzást, próbált néhányat elkapni belőlük, majd megragadta a fazekat és kihurcolta a lépcsőházi kukához. Akárha szeszfőzéshez készülődne, úgy döntötte bele a szilvarakást, utána megnyugodva tért vissza a lakásba. Az üres fazekat látókörön kívül dugta és visszaült, hogy folytassa a munkát. Kis Idő múlva azonban ideges tárgyilagossággal állapította meg hogy a szilva ugyan már ott erjed a kukéban, de a muslincák maradtak. Sőt. mintha még vidámabban koncerteznének körülötte, talán boldogan, hogy nem kell már közvetlenül csak a fazékhoz ragadniuk, nagyobb tér nyílt a számukra, övék az egész konyha. A beosztott igyekezett nem törődni a muslincákkal, próbált eltűnni a számok között, de ez sehogy sem sikerült. — Átkozottak! — dobta le a tollát, aztán összecsavart egy újságot és csapkodni kezdett maga körül. Csekély eredménnyel. Az aprócska bogarak egy negyedórás küzdelem után sem fogyatkoztak lényegesen. Inkább csak felbolydultak és a békés zümmögésből valami nyugtalan kakoíóniába váltottak át. — Ez így nem megy — lihegett a beosztott, elkeseredve bámulta a zizegve röpködő pöttyöket —, így csak belefáradok és semmi látszatja az egésznek. Szaporátlan! Valahogy „úgy kéne csinálni, hogy élvezzem is ezt a műveletet. Nem kényszerű időtöltésnek, hanem egy kicsit szórakozásnak is tekinteni. Igen. de hogyan? Gondolkozott, majd hirtelen nagyszerű ötlete támadt. Felnevetett, akár egy gyerek, aki valami különösen jó csínnyel szeretné megtréfálni a társait. — Na, gyertek csak! — kiabálta és marokra fogta a papírcsapót, — Gyertek cjak barátaim, majd adok én nektek! Először téged intézlek el. Furulyás, aki miatt most is túlóráznom muszáj, de azt is tudom rólad, hogy állandóan intrikálsz ellenem a főnökségnél! Nesze! Célzott a papírcsapóval és Furulyás élettelenül pottyant a félbehagyott számoszlopokra. — Most te következel. Balajti — jött izgalomba a beosztott —. te nagyképű hólyag, te szurtos lelkű lakáj, éppen ideje, hogy leszámoljak veled! Dögölj meg, te bitang! Ütött és Balajtinak is vége lett. Aztán Szuromi következett, majd Benedek, Kerényi. Szalay, Sóhajné, Pékné, és hajnal felé felszámolta az egész vállalatot. Izgatottan, kipirult arccal, egy vadász megszállott dühével végezte az irtást, és a zümmögés egyre halkult, a koncert abbamaradt, míg végül csak egyetlen muslinca röpködött döngicsélt a konyhában. — Félsz, Igazgató kartárs? — kérdezte a beosztott, és a győztes önelégültségével figyelte az árván köröző bogarat. — Ne hidd, hogy megmenekülsz! A kezemben vagy, véged, te Néró! Mióta várok fizetésemelésre, jutalomra, vagy akárcsak egy jó szóra is...? De te úgy néztél át rajtam, mintha pauszpapírból lennék, és jóformán azt sem vetted észre, hogy vagyok! Persze, mert nem sündörgök mindig a közeledben, nem köszönök napjában tízszer, megelégszem azzal a csekélységgel, hogy dolgozom! Igen, mint most ls! Éjszakába nyúló túlórát végzek, és ezért ml a hála...?! Semmi! Hát akkor pusztulj te is a többiekkel együtt! Felemelte a papírosomét, megcélozta a magánosan keringő muslincát, és mór ütni készült, amikor hirtelen megállt a keze a levegőben. Üristen, meg van ő őrülve?! Le akarja ütni az igazgatót? És mi lesz. ha mindez a fülébe jut? Ha megtudja ezt az egész vadászatot?! A konyhaablak nyitva, hátha valaki kifülelte, hiszen elég hangosan verekedett itt ezzel a temérdek muslincával...! Hogy kerülhette el ez a figyelmét?! Most jut eszébe, az első emeleten lakik az a Panyolai. rossz alvó és úgy tudja, a felesége révén rokonságban is van az igazgatóval. Ez ugyan nem biztos, de könnyen meglehet. Valakitől mintha egészen pontosan így hallotta volna. Az ablakhoz ugrott, kinézett. Az öreg bérház csendes volt a hajnali derengésben, a téglalan alakú, macskaköves udvaron még nem kopogott keresztül senki, és hiába meregette a szemét, Panyolait sem látta az ablakban könyökölni. De a függöny — ügy rémlett előtte — mintha meglebbent volna, és olyan furcsa alakzatot öltött, akár egy hatalmas fül. Rémülten botorkált vissza az asztalhoz. Pillantása az árván köröző muslincára rebbent, és úgy érezte, hogy ez a piciny bogár időközben sajátságos változáson esett át. Hirtelen megnőtt, kiterebélyesedett. emberré formálódott, nagyon ismerőssé, pontosan olyanná, mint... mint az igazgató. És mintha már az röpködne itt, pocakjával, az egyik faltól a másiknak ütődve, magasan a feje fölött. — Igazgató kartárs — nyögte a beosztott, szemét alázatosan a muslincára függesztve —, nagyon kérem, ne vegye komolyan ezt az egészet... hiszen csak vicc volt... egy kis játék... ártatlan szórakozás... És nekem az igazán eszembe sem jutott, hogy az igazgató kartársat is,.. Ugyan, még elképzelni se mernék ilyet, tessék nekem ezt elhinni... És én továbbra is csak a vállalat érdekeit.., Igen, úgy mint eddig, sőt ha lehet, akkor még jobban... A muslinca beleegyezően zümmögött és mintha ellenőrizni szeretné a számítósokat, a papír sarkára röppent. Nulla meg nulla — kapott a toll után a beosztott, mint egy leckéjét bliccelő diák, és aztán gyorsan, pontosan, ahogy szokta, utána írta a végeredményt is — az annyi mint: nulla. TÚTH-MATÉ MIKLÓS Megtérés E

gy átszállás alkalmával történt. Nyáron. S történt azért ls, mert plüssdlványokra, ruganyos bársonyokra sohasem váltok az ülés nyugalmáért jegyet. Az ülés nyugalmát a süppedő párnásban nem szenvedhetem, a párnásban, mint a pézsmakacsa, néma az első osztályú utastársadalom. Csak a véletlen hökkenti sínre a kisiklott beszélgetést, amely nem megy tovább két udvarias Ukkantásnát, ha az egyáltalán útjára indul. Tehát (ha már utaznom kell) a fapados, dohányfüstös kupé az én igazi megváltott és megváltó helyem. Nos, ahogy az lenni szokott. mellém is letelepedett valaki, Egy clckányszemű emberke, aki szíjjal átkötött bőröndjét feje fölé szuszakolta. s céltalanul nézegetett kifelé. Gyors, motozó tekintetével engem is figyelmébe vett, de egyelőre hagytam, hadd ölje az unalom. Ez a jó összeösmerkedés bevált receptje — vonaton. Üjságba temetkeztem. A papírlepedőn mohó tekintettel húztam a rángatódzó sorokat egyenesre. „Mene tekel..." — ragadt meg a szemem a kövér címen. Olvasmánya falnivalónak ígérkezett, s az sem idegesített — amely mi tagadás, máskor földühít —, hogy tolvaj csippentgetéssel az emberke is szemezgeti az írásV No, ugyan — sandítottam rá —, mit szálazol ki a nagy tekintélyű szerző szellemi abrakjából? De ő csak a címet bámulta. Rá is bőkött: — Aztán tudja-e, mi van a három pont mögött, hogy mi maradt le a címből? A „Megmérettél s híjával találtattál" örök veretű Károli-forditást. mint leckét mondtam föL Még Dániel prófétára, az oroszlánokra s a falon felvillant jövendölésre ls emlékeztem, de az emberke túltett rajtam. Erős kis tenyerét maga elé téve. mint valami könyvből felolvasta: — „Mene tekel ufarszin" — majd az ö saját fordításának eredeti tökélyét vitte vásárra — esetleges csipkelődéseim elé. Szerényen kioktatott a zsidó pénznemek értékéről, amelyek a bibliai mondást megaranyozták. Elképedtem: az a kék overall itt-ott megöltve. megfoltozva, s ez a biliamagyarázó tenyeres-talpas, apró ember zavarba ejtett. Nyilvánvaló tudásával. Már csak azért drukkoltam: folytassa. Közben találgattam, ki lehet? Kőműves? malterosládét meg tudja fogni, „malacoktól" duzzad a kabátujj. — Azt nézi, ki vagyok? Ki lehetnék? — kapta föl a fejét, mert arcomon cirkálhatott a gondolat, hogy ki akarom találni; kifélemiféle, kivel hozott össze az átszállás. — A maguk újságja úgy írja: ingázó. Festő és mázoló vagyok. A meglepetés, hogy ő tudja: kivel is beszél, letaglózott, hiszen erre a fordulatra nem számfthatVARGA ÉVA: KÓRHÁZI VÁZLAT tam; d? egy arcvonás nem sok, annyi sem árulta el, hogy parazsat fogott érdeklődésem. — De elmondok magának egy hasznavehető történetet, s föladnék egy kérdést. Már végére jártunk a festésnek. Ismeri a tízkllós dobozt? Nyolc vagy tlz úgy maradt belőle, ahogy a gyárából kijött, bontatlan. Megtakarította a brigád. Miért? Hogy meglovasítsák. El is osztották szépen, mint csomagot a katonák. Az én két dobozom ls egymásra volt állítva. s mire vége lett a hétnek, csak az a kettő árválkodott a fürdőszobában. A lomok közt. A „magukét" (húsz kiló szép súly, majd leszakadt a kezük) rég fülön csípték. Még nevettem is: hogy bírják! Aztán csak néztek rám, mikor kapom fel én is a magamét. Nézhették. Lehordtak ilyen meg olyan csavargónak, aki a közösből nem veszi ki a részét, s hiába no, megpofoztak. Meg ám, hogy tudjam, mi a becsület. — És hagyta? — nyeltem egyet kiszáradt torokkal. — Mit? — A pofonokat — Mi erőszakkal nem válaszolunk. — Mi? — Jól hallotta -a többes számot. De ne feledkezzünk meg arról sem, amit kérdezni akarok — cickányszemóvel végigfutkározott az arcomon, — Mit tart maga arról az emberről, akinek a kamrája teli, és mégis zsíros kenyérrel kínálja a vendégét? — Hát — erősködtem — arról a vendégről is tudnom kéne valamit. — Egy éhes idegen. Nos? — pattant föl hangján a csapdát állítók öröme. — Bizony, az rongyember — hajtottam meg a fejem a legyőzöttek méltóságával, hogy még vitatkozhatnánk másról ls. És a vita nem is váratott magára, s hogy a végsőkig tartson (kiszállásig), csupán arra törekedtem, hadállásaimat, a dialektikus materializmus fedezékében víva, lépésről lépésre hátrálva adjam föl. És mintha Voltaire Candidejának doktora költözött volna be a kupéba fordított filozófiával; a csetepatékból az a tanulság derült ki, hogy minden úgy rossz, ahogy van. Egyetlen szóért is kár lett volna beszüntetni ezt a furcsa társalgást, amely — meg kell hogy mondjam — felüdített, s minden gyarló (tettető) színészi képességem próbára tette. S azt is meg kell hagynom, ittam a festő archaizmusát. „Elkülönböztek egymástól" — mondta egyízben, hogy szinte a toll után kaptam. Gyönyörű beszéd dőlt ebből az emberből, de olykor megriasztott vaskos népiségével. „A kutya is visszatér saját okádékához" — példálózott, amikor állhatatoaságáról faggattam. — Ebben a bőrben, amiben most van az ember, még tökéletlen — kezdte el fejtegetéseit a világról, s egyre szárnyalt, mivel egyre Inkább hallgatósággá alakultam át, itt-ott igenlő vagy ta gadó fejbólintással. — Tökélete, nek kell lennünk, nincs ennél cl nagyobb! De senki bűnös emb. fiára nem szabad gorombán r. olvasni vétkeit, mert akkor nem hajol meg az írás szavának sem Csökönyös lesz, mint az ökör a pocsolya előtt, Nagy bűn büntetlen úgysem marad — figyelmeztetett a szobafestő és mázoló, olyan eréllyel, hogy kénytelen voltam ellenkezni: — A papok ugyanezt prédikálják — legyintettem. — A pap ma már csak prédikál. Temetéskor nemcsak azt mondja, hogy az ember mennybe jut. A mennybe egyébként is csak száznegyvennégyezren jutnak be. De hogy mikor lesz az utolsó nap, azt nem tudja senki, csak ez a nap közel van! Ezt a jelenetekből tudjuk. A földrengéseket, a nagy éhségeket követi az igazság hirdetése, és akkor nagy nyomorúság lesz. Ha isten meg nem rövidíti a napokat. De ő mér 1914-ben odafönn, a mennyek országában megmérkőzött az ördöggel. s lehajintotta onnan. És ezzel még nincs vége. Lejön utána ide a földre is. és megbirkóznak, talán 1980-ban. Az már nincs meszsze! — hajolt közelébb az emberke súgva és reménykedően, s Ismét földerült az arcára vont sötétség. Ügy éreztem, megkedvelt az én oktatóm, s bőven ontott még szót a szeretet programjairól, amely fényes mennyegzőhöz hasonlatos, ahol hangszerek és énekek világosítják meg Igazán az írás azon sorát, amiben ts az áll: „hívtalak s te nem hallgattál meg, süket volt a te füled,.." Megtörtem s bevallottam (még a leszállás előtt), hogy rám is sugároz a gonosz egy sötét bokorból, amely akkora, mint hét stráfszekér szénaboglya, csak hát nincs ilyen tudásom, s főleg nincsenek könyveim, amiből ezt a szörnyűszép tehetséget meríthetném. — Attól ne félj — tegezett — Megkeresünk, testvérem — búcsúztatott még a lépcsőn is. — Ea a mi kötelességünk — dobta utánam az utolsó mondatot A vakmelegben az ingemet gombolgattam. • Eltelt egy év. — Te. egy fura alak keres — ugrasztott ki a szobából feleségem —, négyszemközt óhajt veled beszélni. — Biztosan az, aki a hernyókat permetezi — ásítottam, amikor kopogva besettent, s hipphopp leült az én emberem. Semmit sem változott, bár megint sikerült meglepnie. Mivel a könyveket nem hozta, megsértődtem, nekem állt feljebb. Nagyon kíméletlen voltam. És a végsőkig udvarias. SZALAI CSABA