Délmagyarország, 1979. szeptember (69. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-23 / 223. szám

12 Vasárnap, 1979. szeptember 23. Czuczi János nem hagyta magát N

em hinném, hogy akad filológiai riport. Ez az írásom azonban a filológia i jegyeben íródik. A filológia szűkebb értelemben: irodalmi forráskutatás, szövegkritika és értelmezés. A kákán is csomót kereső, bogarászó, aprólékos munka. Az irodalomtörténészek kenyere. Távol áll tőlem, hogy akárcsak egy karéjt is elvegyek a kenyerükből, sőt inkább tennék hozzá a magam módján. Mora Ferencnek 1935-ben megjelent novelláakönyvében, az „Utazás a földalatti Magyarországon" kötetében található a fenti című elbeszélés. Vasárnapi tárcának íródott, úgy is Jelent meg a Magyar Hírlap 1931. szeptember 13-i számában. Budapesten. A Czuczi János után való kupászkodásban egy kicsit én is a földalatti Magyarország kutatója lehettem néhány órára, mivel Czuczi János immár 23 éve az igazak álmát alussza. „Cuci János célszerű szegényember Klárafalván. De olyan szegény. hogy még ragadványneve sincs. Nem ilyen Cuci vagy amolyan Cuci, csak Cuci, minden nélkül. — Különös név ez a magúé — mondtam neki. mikor először kezet fogtam vele. — De legalább nem lehet öszszetévesztoni más emberével. — Nem is Idevaló nemzet vagyok én — magyarázta Cuci. — Csak bevándorlott. Az apám vándorolt be ide Klárafalvára, mikor én még csak egy-két esztendős voltam. — Honnan vándoroltak be? — Makóról. Nem volt valami nagyon körülményes bevándorlás. Makó tizenöt kilométerre van ide. Három óra alatt bevándorolhatott az öreg Cuci." Szakítsuk itt félbe az elbeszélést és n'ézzük az apró részleteket. Váradi Györgyné. született Czuczi Amália (Klárafalva, 1920. július 5.), még ma is a régi portán lakik. Valamikor még utca sem volt ezen a részen, csak így címezhették oda a levelet: Kláraíalva 75. Ma a Petőfi utcában kapják kézhez a postát a lakók. Hegyes Istvánné Radics Mária tanárnő üzen Amálkáért, hogy jönne el egy kis eszmecserére hozzájuk. — De azután az írásokat is hozza — szólok István fiuk után —, anélkül egy tapodtat se Jöjjön. Amália azonban mégis iratok nélkül lép a szobába. Magyarázkodással kezdi a beszélgetést: — összerágtak mindent az egerek. Hát azután csak szépen összepakoltunk odafent a padláson, elégettünk mindent. A leveleket. Iratokat, mindent, ami maradt. Nem éppen szívderítő így nekifogni egy beszélgetésnek: hiszen ezentúl már csak az emlékezetre, az adatközlő emlékezetének pontosságára támaszkodhatok. — Maga. hogy írja a nevét? -— Cz-*>el. Vagy hogy tetszik gondolni? — Így gondolom. — Az édesapja is így írta? — Igen, ő is cz-vel írta. Hát akkor írjuk le pontosan, Czuczi János úgy. ahogy ő valamikor írta. Móra biztosan csak úgy „hallom" után jegyezte meg a nevét annak az embernek, aki később ott forgatta mellette a földet. — És mikor született az édesapja? — Apám Kövegyen született, 1888-ban. Hogy melyik hónapban, azt már nem tudom. Meghalt 1950. szeptember 11-én. 62 évet élt. Makóról költöztünk Klárafalvára. — Hogyan ismerkedett meg édesapja Móra igazgató úrral? — Itt ástak lent Hajdovába'. Tudja, itt a töltésen túl van az a halom. Azt kezdték akkor ásni... Apukám Deszken, anyukámnak a nénjénél épített. És ahogy hányták a földet ki a tapasztáshoz, ott ő talált egy darab vasat, de olyan zöldes volt. ö azt fölvette, hazahozta. Egy ilyen szíj vég volt. Azután talált ott égy gyöngyöt is. Akkoriban munkanélkül volt és elment ide le Hajdovába, hogy munkát kérjen. Hát a Móra igazgató úr éppen jött fölfelé, apukám meg mellé söndörödött. — Nagyon sajnálom, János, de nincs felvétel — mondta Móra. Egy pohár vizet azonban szívesen elfogadnék. — Tessék kerüljön beljebb igaz. gató úr — mondta apám, mivel közben éppen a házunk elé értele. — Találtam én valamit, szeretném. ha megnézné. Móra megnézte és annyira megsajnálta a munkára váró embert, hogy fölvette. Fűzzük mostmár Amália szavaihoz Móra mondatait: „Cuci János a munkanélküliek létszámába tartozott akkor, amikor először találkoztam vele a nyáron ... Nagyon csöndes szóval megkérdezte, hogy kellene-e még napszámos. és belenyugodott, mikor fejcsóválással mondtam neki nemet — Hát egy pohár vizet találnék-e valahol Cuci? — Tessék, igazgató úr — nyitotta ki Cuci a kisajtót — ez éppen a mi házunk. A kislány mindjárt elszalad az artézikútra, én meg addig megkeresem az igazgató úrnak a késnyelet. — Micsoda késnyelet? — Tapasztottam a Tóth Péterné házát, és ahogy csinálom a sarat érzek valamit a lábammal ... Kicsit soká kellett keresni, mert az asztalfiából kivette a Péter gyerek, a Péter gyerek meg odavolt varjúfészket szedni, s miro előkerült az én vonatom rég elfütyült De megérte a késnyél. mert nem volt az késnyél soha, hanem igenis volt egy ritkaszép griffes szíjvég amely másfél ezer évvel ezelőtt valami hun—avar úr övsziján fityegett — Na Isten megáldja. Cuci, majd megköszönöm én még ezt magának. — Nincs azon mit köszönni — mosolygott Cuci. inkább még a galárist is előkeresem. — Micsoda galárist? — Valami gyöngyféle, azt meg Deszken találtam, mikor a néném házát tapasztottam. Kutatott-matatott az asztalfiókban. ládafiában, de nem ért az semmit még a gyerekeket meg nem ijesztette. — Mindjárt agyonváglak benneteket. ha a galárist elő nem keresitek. Erre aztán csak előkerült a galáris, mégpedig a puli nyakából, ahová a kislány kötötte." Ki emlékezett jobban az akkor lezajlott eseményekre Móra-e, vagy Amálka ma? Nem tudjuk eldönteni. — Én nagyon sirattam azt az üveggolyót — mondja Amálka — amikor a „galárisra" terelődik a szó. Hát csak ne sirassa, mondta Móra, ha megdöglik a kutyánk, majd bekerül az is a múzeumba, aztán a nyakába kötjük a galárist. — És a Péter gyerek — kérdezem Amálkát. — Nem Péter volt az. hanem Czuczi József. Budapesten ma is élő bátyám, aki 1917-ben született — „Kutatott" máshol is az édesapja? — Apukám mindig ment erre a ferencszállási—deszki határba is kutatni, de mindenfelé elmentek Mórával- Azután ezzel a Molnár Jóskával együtt, azzal dolgoztak. — Él még a Molnár Jóslta? — A dehogy, az már meghalt — És ha találtak valamit? — Ha találtak valamit, akkor bevitték Szegedre, a múzeumba Mórának. Azután ennek a Molnárnak, mert ez fiatalabb volt apukámnál, az volt a szavajárása: „Nekem. Jani bácsi, szinte, pláne sajátmindegy!" Szóval, ha apukám kérdezett tőle valamit hogy mit gondol erről meg erről, hát csak azt mondta „nekem, szinte, pláne, sajátmindegy". És miért is nem hagyta Czuczi János magát? „Cuci János vallomását szóról szóra adom vissza. — Olvastuk a Magyar Hírlap újságban, hogy igazgató úr fölmagasztalta a szőregieket. No, mondom ennek a Molnár Józsefnek, én nem hagyom magam, hát te hagyod-e? Azt mondta, ő se hagyja. No. ha te se hagyod, akkor fogjunk össze, karoljuk föl a magyar nemzetet" Czuczi Jánost azután úgy megszerette Móra. hogy mikor nagybeteg volt, táviratozott érte, hogy menjen, mert látni kívánja. Ezt már Amálka mondja. A beszélgetés végén felkerekedünk. és kisétálunk az öreg temetőbe. Az apró kis síron márványkereszt, rajta felirat hirdeti: Ifj. Czuczi János 1888—1950. — alatt —: Ifj. Cz. J-né Kószó Veronika 1888—1955. — Még lejjebb: id. Cz. J-né Nacsa Erzsébet élt 57 évet. A klárafalvai öreg temető vigyázza tehát ifj. Czuczi János csontjait, őrzi nevét. Czuczi János azonban, mint látjuk, nem hagyta, nem hagyja magát, követeli az őt megillető hírnevet. POLNER ZOLTÁN Philemon és Baucis A felvételi iroda előtt szerettek üldögélni. To/codi bácsi kékcsíkos pizsmábau, Tokodi néni rozsaszín krepp hálóingben. Reggel már nyolc előtt odatelepdtek a padra, nehogy az ambulanciára érkezők elfoglalják a helyüket. Találgatták, kinek, mi baja lehet. Szigorú szemű nővérkék szortírozták a toporgó beteghadat. — Látod azt a fiatalaszszonyt? Biztos, hogy mandulás. — Orrsövényes is lehet. •— Majdnem ugyanaz. Nem ís műtét. A saját lábukon jönnek vissza. — Hogy meg vannak ijedve. — Puhák a mostani fiatalok. Nem bírják a fájdalmakat. Tokodi bácsi elballagott a vécére. Bereteszelte az ajtót. Lehajtotta a csésze fedelét, nadrágostól leült, rágyújtott. Böngészgette a trágár feliratokat. — Pedig milyen nyavalyások itt az emberek — gondolta. — Szúrják, metélik, tablettázzák őket, mégiscsak a pitykézésen jár az eszük. — Gyere, mama, nézzük meg az újakat! Tokodi bácsi balra fordult a folyosó végén, Tokodi néni jobbra, a női kórtermek felé. Két új beteg gubbasztott az igy szélén. Mandulásoknak saccolta őket. — öreg, maga sosem megy el szabadságra? — érdeklődött a sarokban a kis girhes villanyszerelő, aki hol infúziót kapott, hol sugarazták, de minden hét végén hazamehetett galamblevest enni. — örül, hogy itt lehet — mondta ellenségesen az a beteg, aki Tokodi bácsival szomszédos ágyon feküdt. Az öreg irtózott tőle. gonosz is irigy embernek nézett ki ez a férfi. Akkora daganat éktelenkedett az álla alatt, hogy már a szája is ferdén állt tőle. A villanyszerelő kilesett a folyosóra. Tisztának találhatta a levegőt, kivett az éjjeliszekrényből egy süteményes dobozt, abból egy lapos üveget, meghúzta. — Dugja bele a nyelvét, kolléga! Nehogy árpa nőjön a szemén. Egy kis infúzió. Nem kap ilyet a Zsófi nővértől. — Az is megkapja biztos a maga infúzióját. — Csak nem tőlünk. Igazam van. öreg Tokodi? Tokodi bácsi összehúzta magát. — Persze, maga tiszta újember. Kitavaszodik, hazaköltözik innét, aztán megmogyorózza magát a mama, hogy a füle kétfelé áll tőle. — Micsoda is a maga fia? — Én nem bántom magukat — hebegett az öreg. — Csak azért, hogy büszke lehet rá. Nézze, nekem mekkora daganatomba került, hogy itt melegedhetek. Maga meg csak szólt a fiának, hogy vegyen szenet télire, vagy telefonáljon egyet. Tokodi bácsi kimenekült a folyósóra. Ott találta a feleségét. — Ez több a soknál. Már szólni sem lehet a nővérkéknek.. Kértem tiszta lepedőt, mert ráömlött a tea a régire. Azt mondták, ne ugráltassam őket. Meg hogy ez nem szociális otthon — háborgott Tokodi néni. Tokodi bácsi göcsörtös keze végigsimított a rózsaszín hálóingen. — Ne idegesítsd magad! — Nem kéne szólni a főorvos úrnak? — Csak rosszabb lenne. El kell tűrni. — Akkor legalább írni a fiunknak. — Egyelőre neki sem. Gonoszak a népek. — Ö is elmesélte, mi történt a kórteremben. Most Tokodi néni simított végig a csíkos pizsamán. — Azt mondjad, megműtik azt a daganatost. — Azért kötelcszik. — Istenem, csak mütsék minél hamarabb — sóhajtotta Tokodi néni. A férje Valeriánát dugdosott a zsebében. Most előszedett egyet-egyet. Nem mertek visszamenni a kórtermükbe. Egész nagyvizitig a folyósón tipegtek. Egy műtős utánuk szólt: — Korzózunk, korzózunk? Másnap reggel megműtötték a daganatost. Mielőtt elvitték, ráijesztett Tokodi bácsira. — Nézze csak öreg! Mintha valami duzzanatot látnék a nyakán. Tapogassa csak meg! Mintha egy babszem lenne a bőr alatt. Az enyém is úgy kezdődött. Rémüllen tapogatta a nyakát. A ráncok közt mintha tényleg lenne valami! A tükör sem nyugtatta meg. Izgatottan kocogott Tokodi nénihez. — Nincs ott semmi különös — vélte a felesége. Szelíden simogatta a borostás bőrt. — Azért megmutadhatod vizitkor a főorvos úrnak. Belekarolt és elballagtak az ambulancia felé, a kedvenc padjukhoz. — De soká lesz még tavasz — sóhajtott Tokodi bácsi és egyre a nyakát babrálgatta. TANÁCS ISTVÁN Unatkozó fiatalok A már-már sztereotip szótársítás kétségtelenül nem született véletlenül. Tételes hibája mégis, hogy általánosításra buzdít. Ha számbavennénk, hogy a fiatalok hogyan gazdálkodnak az idejükke!. alighanem örömmel sommázhatnánk: n többség tudja — mit, miért csinál! Ez azonban nem jelenti azt, hogy az unatkozó fiatalok s ennek nyomán a tétlenségnek különböző megnyilatkozásai nem igénylik a társadalom figyelmét. segítségét. Senki nem születik semmittevésre. Nem konzultáltam ugyan Czeizel professzorral, mégsem hin_ ném. hogy az unalomnak, mint egyetlen időtöltési alternatívának genjei lennének. Ahogy az sem vitatható, hogy jónéhány felnőtt sem tud mihez kezdeni a szabad idejével. Az viszont valószínű, hogy az unatkozó felnőttek ifjúkorukban tettek szert eme nem könnyen orvosolható micsodájukra. Az unalom afféle „pótcselekvés" mindenféle hasznos tevékenység ellen. Mint az aluljárókban ácsorgás vagy a fiatalok körében is mind népszerűbb italozás. Lecövekelnek valamelyik téren s valami belső parancsszóra egyszer csak cikizni, később inzultálni kezdik a foglalatosságukban, kikapcsolódásukban örömüket találókat. A példa nyilván szélsőséges, hiszen szép számmal unatkoznak körülöttünk szelíd, a légynek sem ártó fiatalok ls. Köztük sokan olyanok, akik sokáig vártak arra, hogy bevonják őket valamibe, s mert ez nem történt meg — ezért a sündisznóállás. Az ilyen srácok a legingergazdagabb környezetben is ásítanak, s blazírt képpel vallják: őket bizony az égvilágon semmi nem érdekli. Vagy ha mégis, azt gondosan eltitkolják, lévén így követeli a galeri-szellem. Az unatkozó ember csak azt csinálja meg, ami a legszükségesebb. Legfeljebb ha arra ügyel, hogy ne jegyezzék a sereghajtók között. És itt van a kutya eltemetve: olyan munkát végez, amivel kezdettől nem vállal semmilyen közösséget! Elszegődött és kész. A vándormadár — legalábbis kezdetben — azért cserél gazdát. hogy valahol úgy istenigazából maradásra bírják. Később már viszi a tehetetlensége. A feladatától állandó lázban, tettvágyban élő ember szabad idejében is matat valamivel, bütyköl s még legalább két egyenértékű szenvedélye van. Vonalon olvas, s olyan embereket von maga köré. akik hasonló intenzitással élnek, mint ó. Tulajdonképpen ilyen nyitottan, a mestermunka elvégzésének igézetében kellene belépni minden fiatalnak abba a* bizonyos nagy életbe. Nemrégiben a nyári munkát vállaló diákokkal beszélgettem — négyből három munkavállaló nyolcadik osztályt végzett tanuló csak a pénzért vállal néhány hétre munkát. Persze akadtak szép számmal olyanok ls. akik nyíltan papírra vetették, hogy szeretnének tájékozódni. megismerkedni a munkás-életformával s lehetőség szerint több szakmával, hogy érettségi után ez megkönnyítse majd a pályaválasztásukat. Tetten érni azt a pillanatot, amikor egy fiatal ember elveszti az érdeklődését. — ami alkalmasint egy hosszantartó, néma segélykiáltás is lehet, csak éppen nem hallja meg senki — jóformán lehetetlen. Az azonban igenis észlelhető, ha valaki kezd elszakadni a közösségtől, világa beszűkül, társtalan, kapcsolattalan. A játszótéren, ahová a gyerekeim óvoda után nagy csatakiáltással rohannak, törzstag egy rabiátus anyuka, aki egyfolytában azt harsogja pöttömnyi lányának: játsszál már kicsikém! Mintha néhány éves korban nem ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. KERTÉSZ PÉTER