Délmagyarország, 1979. július (69. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-01 / 152. szám

10 Vasárnap, 1979. július 1." Móricz Zsigmond Életem regénye (Részletek) Ahogy az országút végigfolyik a községen, a falu két végén, mielőtt továbbmenne, kanyarodét tesz, itt jobbról fut be, ott balról megy tovább. Mindkét helyen adódik egy-egy kis telek, mely így háromszög formában szembe kerül a főútra, s ha a fatornyos templom ott nem állana a kis falu közepén, szemezhetnénk is egymással. Mind a két telket egy-egy sikátor még külön önállóvá határolja, s a kis családi ház, mely a többi parasztháztól nemigen/különbözik, így valósággal zánftöszerűen ékelődik. Vagy boldog szigetül. Ez a két ház már kisdiák koromban feltűnt nekem különös fekvésével, s a debreceni kollégiumban megindított diákfantáziával és szépen fejlődő egocentrikus vilógrendépítéssel, kivételes szerepet szántam nekik. A két ház ugyanis a szüleim háza. Az egyik az apám, a Móricz Bálint öröksége volt, a másik az édesanyámé, a Pallaghy Erzsébeté. Két pólus, mondtam már nagyon régen, s ebből a poláris helyzetből következtettem ki az egész házasságot szüleim között. A két pólus között szikra pattant s lettem én. Csupa szimbólum. Anyám háza a keleti: ez a fészek, az eredet, az ex oriente lux. Apámé a nyugati, a jövő, a kultúra iránya ... S mennyire meghatott, hogy mikor később visszakerültem a faluba, ahonnan hatéves még nem voltam, mikor elvittek, mint nagobbacska diák meglelkesülten vettem tudomásul, hogy az apám elhagyott házából lett a község iskolája, s az édesanyámékéból a községháza. őseim két hajléka a község szolgálatában. Két pólus volt ez a két ház, lakóinak eredete és természeti alkata szerint is. A Móriczok a mélységből emelkedtek fel odáig, hogy a napnyugati portán a falu irányadó szintjéig feljuthattak. A Pallaghyak a magasból ereszkedtek egyre jobban le, míg végre odáig süllyedtek, hogy nívójuk már beleolvadni látszott a keleti telken, a falu szürkeségébe. S akkor jött a két pólus közötti érintkezés, mely az apám energiáját arra használta, hogy felrobbantsa a Pallagi-csoportot, s a szélrózsa minden irányába dobja szét őket, hogy aztán az a fertőzés, amit viszont ő kapott a Pallagi-pólustól, az ő falubeli életét is megszüntesse, s explodált a Móricz-sors is, hogy kirepüljön a család a világba. Hogy a kis falu tovább élhesse zavartalan, mozdíthatatlan örökös parasztéletét. * Dédapám, Nagyváradi Nyilas József, a csécsi pap, akinek minden baja abból származott, hogy feleségének anyja, nagyanyja bárókisasszony volt — két gyereket felejtett itt a kis faluban. Mint a vízbe hullott kő, egyre mélyebbre süllyedt, úgy látszott, valami fizikai törvény parancsolja, hogy az ő ivadékai így hanyatlanak egyre alább, ö maga bizonyos emelkedő ívet írt le, mert ha Csécse mégolyan kicsi falu is, az ő pap apja még ennél is kisebb helyen fungált. Rakacaszend a Bükkben lévitaság volt. Tehetséges fiatalembernek kellett lennie, hogy káplánságból azonnal a megye legnagyobb falusi papságába, a porcsalmaiba választották be. Szép, szokatlanul magas, legalább öles magas férfi volt, sportember, s a környék egyik legtekintélyesebb, ezerholdas földbirtokos családjában egy árva* lányra vetette szemét, akit harcok után feleségül is vett, s aki miatt kellett elmennie nemsokára Csécsére. Ennek a feleségnek, Kisdoboronyi Isaák Erzsébetnek két gyermeke maradt itt. Az idősebbik Katalin, a kisebb István. S ekkor, a szülök halála után, István paraszt, ha a falu legnagyobb gazdálja is, és Katalin egy árva özvegy papné, akinek a lányát egy ötholdas kis legény választotta ki párul. így szegeződött szembe a két pólus. így kell érteni, hogy a Móriczok az ismeretlen magyar néptenger mélyéből emelkedtek felfelé, míg a papné ivadékai az ismeretlen magyar feudális magasságokból hullottak egyre lejjebb, mint a meteortörmelék. E pillanatban a falu volt az olvasztókemence. Az alföldi kis magyar falu, mely a jobbágyság törvényes sorsából kiszabadulva, ma a jelentkező új korszellemben úgy halad még, mint a bolygó, megszabott pályáján, de éppen ez a két egymástól oly rendkívüli távolságból szembe került különös, parányi és elcsillanó kis lény azt a roppant és megrendítő magyar sorsot képviselte, amely a jövő generációkban az egész magyarság sorsát mutatja. Ott a kis legény, aki termetre a legkisebb a faluban s indulatra és ambícióra a legnagyobb. Ott a kislány, aki oly tehetetlen, mint egy pihés galamb és semmit se akar, semmire sem "vár. S míg az árva legény úgy él, nő és cselekszik, mintha ő volna a fajtájának egyetlen képviselője, mit sem tudva múltakról, elődökről, ősökről, addig a kislánynak a báró Bánhidy, báró Bánffy anyáiról szól minden emlék és várton várja a maga királyfiát. Aki megérkezik a falu túlsó végéről a parasztlegény képében. S ez nem is olyan egyszerű dolog, ahogy ma már az ember, a tények után elfogadja. Közben van ugyanis a nagy szűrő, az olvasztó, a nivelláló falu. A falu élete döbbenetesen megszabott síneken halad. Az egyenlő telkek, az egyenlő munka, az egyenlő életmód teljesen és végzetesen s megváltoztathatatlanul egyenlővé teszi az életeket A falusi ember köteles azzá válni, amivé a falu lelke őt eredetileg elrendeli. Akinek öt holdja van, az ötholdas marad örökre s viszonya az ötvenholdassal életük egész folyamán nem változik. Tegeződnek, de István bátyám, Aron bátyám, s mindenik pontosan tudja: hol az ő helye, s hogy mit kell neki enni. Az utolsó lépésig meg van neki szabva, sokkal jobban, mint a spanyol etikettben, hogy mi a sorrend a falu emberei között, s egészen pontosan, grammra le van mérve a közerkölcs által, hogy kinek mit, mennyit s milyet szabad, sőt kell, fogyasztania. Mikor a gazdalegény fagyos szalonnát vág a padláson, a zsellérfiú főtt kukoricát eszik marékból. A falu életének energiakészlete elsősorban arra fordítódik, hogy a bolygók egymás között a távolságot pontosan betartsák. S úgy van eleve elrendelve, hogy senki soha többre ne vihesse s lehetőleg senki le ne szállítsa azt a pályaívet, amit örökölt s mindenki megtartsa az apai pályát. A napszámos bére nem az elvégzett munka, nem az elért haszon szerint van megszabva, hanem aszerint, hogy csak éppen nívón, tehát életben maradjon a munkás is, meg a munkaadó is. * Az apám mint fiatal legény, egyáltalán semmi: hajlandóságot nem mutatott arra, hogy ebbe a faluközösségbe beleilleszkedjék s ennek a faluparancsnak alávesse magát. I

gen vidám, biztató mosolyokkal jelezte a tanár úr, hogy közeledik már. Minek tud örülni ebben a hőségben — nem tudom. S ráadásul két poharat tart a kezében, az egyiket nyilván nekem szánta: honnan ez a gavalléria? Pedagógusnap — villant az agyamba, bizonyosan szép jutalmat kaphatott, most engem is részesít belőle. Hát meg is érdemli ő is, de én is, ebben a hőségben. De aztán, az első isten-isten után kiderült, nem ez a jókedv forrása. Hát? — kérdeztem. — Most hallottam egy történetet az egyik kollégáról, még mindig — bocsánat — röhögök magamban. Magának is tetszeni fog, ha elmesélem. Bíztattam, hogy mesélje csak el. — Ez egy olyan ... magunk korabeli férfi, matekben utazik. Mondom, matekos, mégsem tud számolni bizonyos dolgok következményeivel. Például, mit mondjak önnek, megnősült. Ebben nem találtam semmi röhögnivalót, ez a végzet mindenkit, azaz majdnem mindenkit utol ér, tisztelet az igen óvatos és bölcs kivételeknek. — Na, de ez az élemedett korú kolléga egy olyan fiatal nőt vett el feleségül, aki, ahogy mondani szokás, akár a lánya lehetne. — Ebből persze szoktak bizonyos bonyodalmak keletkezni, amivel egy okos ember számolni szokott — jegyeztem meg. Sőt, hozzátettem : — Hogy a szakmámnál maradjak, igen furcsa vígjátéki helyzetek szoktak belőle kerekedni. Ilyesmiről van szó? — Ha arra gondol, hogy az ifjú feleség meg-megcsalogatja idős, kopaszodó férjét, hát előre kijelentem, csalódni fog. Esetünkben épp az ellenkezőjéről van szó. Nem értettem. — Majd mindjárt megmagyarázom. Hogy tapintatosan körülírjam a dolgot, az ifjú asszonyka elég gyakran igényt tart rá, hogy a férj, hogy is mondjom csak, a jogait őrajta gyakorolgassa. — Törvényadta joga van ehhez annak az asszonykának is. — ön szerint. De ön azt is nyilván tapasztalatból tudja, hogy a jog gyakorlásához bizonyos feltételek szükségesek. Általában is, társadalmilag nézve is. Esetünkben pedig egészen konkrét feltételekről kell beszélni. — Például? — Például arról, hogy a férjnek van-e képessége, hogy ezeket a jogokat rendszeresen gyakorolgassa. Hát ezek körül a képességek körül bizony némi hiányosságok mutatkoztak. Ahogy ugye a szent könyvekben is olvasható: a lélek kész, de a test erőtlen. Tetszik már érteni? Kezdtem már érteni. — így hát az én kollégám különböző ravasz manőverekkel próbált kibújni jogainak teljesítése elől, mert a jog már-már terhes kötelességgé kezdett nála válni. Legutóbb például azt eszelte ki, hogy... — a biológia tanára jót nevetett, már előre élvezve a következményeket — azt eszelte ki, hogy beküldte a konyhából a feleségét vacsora után, azzal, hogy feküdj le drágám, ma este majd én mosogatok. Az aszszonyka lefeküdt, a kolléga meg elkezdett mosogatni. Olykor bebepillantott, alszik-e már az aszszonyka. Nem aludt. Olvasott. Égett a lámpa. A kolléga folytatta a mosogatást. Elmosogatott egyszer, majd még egyszer. Az asszonyka még mindig olvasott. — Intelligens nő lehetett. — Az. Kolléga ő is. Kollegina. Ének és zene. A kolléga már harmadszor mosogatta ugyanazokat az edényeket. Bepillantott a szobába: sötét van. Felujjongott •— hálistennek. A mai estét megúsztam — gondolta. Most már netn zörgött az edényekkel, hogy biztos legyen a dolgoban: mire ő is nyugovóra tér, mélyen alszik majd a neje. Még egy cigarettát is elszívott, jó sokáig várakozott. Akkor aztán csendesen levetkőzött, lábujjhegyen belopakodott, hogy észrevétlenül bebújjon az ágyba És akkor . .. képzelje.. . már feküdt a kolléga, amikor két kar ölelte át. Már úgy vártalak, drágám — hát bizony nem úszta meg a kolléga azt az estét sem. — Harsányan, kárörvendően felnevetett. Ezen megütköztem egy kicsit, mit kell más kárán örülni? Ezt meg is mondtam neki. Elkomorodott, a poharat újfent az asztalhoz koppintottá. Isten-isten. Példáját követtem. — Hát... s elgondolkozott — igaza van. Valójában mi, férfiak, egy hajóban evezünk. A tiszta igazság az, hogy védtelenek vagyunk a nők mohóságával szemben. — Rámnézett s most már mintha kissé el is szomorodott volna. — Védtelenek. — Megint gondolatszünet. — Nem úgy mint a farkasok. Elcsodálkoztam. Hogy kerülnek ide most, a farkasok a Béke Tanszékre — akár mint téma is? — Nemrégiben olvastam egy tudományos cikket valahol a lengyelországi farkasokról. Tudja talán, hogy az ottani nagy erdőségekben, például a Beszkidekben, más hegységekben valamikor rengeteg volt a farkas. Hát kérem szépen, megfogyatkoztak. — Szegények — mondtam sajnálkozva, de a tanár úr kihallotta hangomból a gúnyt is, minthogy volt is benne. — Nem kell ezen gúnyolódni. Ez a farkas-kérdés — fontos kérdés. Ok tartják egyensúlyban a szarvasállományt. Ha például kipusztulnának a farkasok, úgy elszaparodnának a szarvasok, az őzek — ez is benne volt a cikkben —, hogy taposásuk, rágásuk miatt nem lehetne felújítani a fenyőerdőket. A fenyő lekopik, a hegy kopasz marad, az eső lemossa a termőréteget, nincs ami párologjon, nincs pára, az egész éghajlat megváltozik. — A farkasok miatt — S gúnyosan néztem a tanár úrra. — Igenis kérem — mondta csökönyösen — a farkasok miatt. Akár hiszi, akár nem. — És erre csak most jöttek rá a lengyelek ... — Nem kell gúnyolódni. Igenis, most jöttek rá, mert kiderült, hogy eddig hibás volt a farkasok statisztikája..— Végképp tanácstalanul meredhettem rá, mert most már oktatólag folytatta, hogy én is megérthessem. — A dolog úgy áll, hogy a farkas messze vidéket bekóborol zsákmány után. Emiatt aztán ugyanazt a példányt, vagy falkát olykor négy-öt erdőgazdaság is megszámlálja, lajstromba veszi, mind az öt jelenti a központnak, hogy ennyi, meg ennyi a farkas a területükön. A jelentések adatait a központban összeadják ... — Ohó! — Most már én is csak nevetni tudtam a dolgon. — Hiszen ez nálunk is bevett szokás, sőt általános jelenség. — Most meg a biológia tanára nézett rám tanácstalanul. — Miket beszél. Hisz nálunk nincsenek farkasok. Egy volt az elmúlt télen a Bakonyban, lázban is volt miatta heteken át az ország, míg végre kiderült, hogy az sem farkas, csak kutya. Tudja, amit az a vadőr lőtt... — De hát én nem farkasokról beszélek. Hanem ... például a közművelődésről. — Űjból teljes tanácstalanság a tanár úr ábrázatán. Most én kezdtem a megmagyarázást. — Mondjuk, tartanak valahol egy előadást valami egészségügyi témáról. Doktor Fogpor a csecsemőápolásról. Megjelenik harminc hallgató. Az előadásról, a létszámról jelentést küld felfelé a TIT, a Vöröskereszt, a helyi tanács, a szakszervezet. a helyi körzeti orvos, ez már öt, de még hátra van a nőszövetség, a KISZ, hogy egyebeket ne is említsek. Valahol odafent a jelentések adatait összesítik, s örömmel állapítják meg, mekkora tömeg — legalább háromszáz fő — hömpölygött az előadásra. Pedig csak harmincan voltak. — Saccisztika — legyintett a biológia tanára. — Én már csak így nevezem az efféle teljesen megbízhatatlan statisztikákat. Saccisztika. Jó, mi? De azt ajánlom, térjünk vissza a farkasokhoz. , — Térjünk, de előbb... — jelentőségteljes pillantást vetettem kiürült poharainkra, s minthogy a váltógazdálkodás rendje szerint én következtem, a kassza elé álltam, a sor végire, onnan meg a kimérőpulthoz. Időnként pillantást vettem a tanár úrra; mintha kissé elszontyolodott volna. Ennek oka nyilván az, hogy minduntalan félrevittem a témát, nem hagytam kibontakozni a farkasokról elmondandó értekezését No, majd segítünk a helyzeten. — Ami a farkasokat illeti — tértem vissza magam, mintegy bűnbánóan a farkasokra —, rokonszenves állatok. Itt van példáiul Petőfi Sándor, milyen szép verset írt róluk. Ismeri bizonyára. Az a címe, hogy A farkasok dala... — Ismerem. Persze, hogy ismerem. Még idézni is tudom. Fázunk és éhezünk, s átlőve oldalunk, Részünk minden nyomor ... de szabadok vagyunk! — Ami által, ugye — okoskodtam — a költő a farkasokat mintegy a szabadság jelképeivé tette, szemben a kutyákkal, akik, mint A kutyák dala című verse is példázza, szolgalelkek. Az ember szolgál. Nyalják a talpát. Talpnyalók. — Hogyne. Azt is tudom idézni: S harag múltán urunk ismét magához int, s mi nyaljuk boldogan kegyelmes lábait. Csakhogy... — de előbb isten-isten ... Megtörtént, majd így folytatta. — Szerintem a kérdés kissé bonyodalmas. Szabadság — szolgaság, ezek túlságosan, ahogy szokás mondani, sarkított fogalmak. — Már körbe akartam lépni, nehogy a politikába torkolljunk bele, maradjunk csak a biológiánál, de erre nem volt szükség. — Hogy a velejét mondjam, amit akarok, az az igazság, hogy egyrészt a farkasokat is meg lehet szelídíteni, másrészt a kutyákat is meg lehet vadítani. Van rá példa rengeteg az emberi történelemben, hogy egy másik tantárgyat érintsek. A bánásmód uram, a bánásmód — ez a magyarázat. — S veszedelmesen villogott a szeme, nem tudom, mi juthatott eszébe. Sőt, dühösen mellbe vágta, ököllel magát. — Vagy talán nem hallott még olyan esetről, hogy valaki szolgaiélekből lázadóvá lett? — Tanácstalanságomat látva, megállapította: — Na látja. Valaki vagy valami nagyon megbánthatta a tanár urat, mert láttam rajta, hogy menten kiborul előttem, vadul forgatta a szemeit. Hogy valamifajta kitörésnek elejét vegyem — családi sérelem? — a megvaduló kutyákról a szelídíthető farkasokra tereltem a szót. — Nem is hallottam még, hogy a farkast meg lehet szelídíteni. — Meg lehet. Nos, mintha említette volna már, hogy önnek van egy kutyája ... — Van — mondtam — de egészen kicsike. Tacskó. — Na látja. Az is farkasból lett, természetesen évezredes nevelő és tenyésztői munka után. Mert ha nem tudná, jól jegyezze meg, minden farkasban benne van a kutya is, de minden kutyában benne van... és néha kitör belőle... a farkas! Körmével idegesen kopogtatta az asztal lapját. Fordítani kell a témán. Gyorsan. — Mi is van azokkal a lengyel farkasokkal? — Az van, hogy kevés van belőlük. Maholnap csak az állatkerti rácsok mögött lehet lengyel farkast látni. Pedig, és ezt az a tudományos cikk kerek perec kimondja, a farkasokra szükség van. Nem a rács mögött, hanem a természetben. Szükség van, érti, szükség! Komoran lecsüggesztette a fejét. Hosszan hallgatott. — Már nem is tudom, honnan indultunk el, — próbálkoztam tétován. — Honnan? Hát — nevetett — az én kutya jellemű kollégámtól. De egyszer majd ... kitör ám abból is a farkas! Na, isten-isten! így aztán minden rendbe jött. Mocsár Gábor Védendő farkasok