Délmagyarország, 1979. július (69. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-29 / 176. szám

Vasárnap, 1979. július 29. Mocsár Gábor Kimení ünk a divatból Takács Imre Hasonlat Az önérzet kapálódzása kombájn. örömeinket mind learatja — íme, az orrunk előtt hogy porzik is a szalmája, fölverte rá az eső a talaj legfinomabb részecskéit... Szenvedünk, és előttünk megy az a gép, begyújtott kapálódzása az önérzetnek. Zúg is. kattog is, nyikorog is. Természetes hajladozásunk hol van? — hogy mi magunk szedhetnénk föl a termésűnket a földről, hisz mi fáradoztunk érte, vele...! Szaiai Csaba Mutatvány Midőn rohamsisaknak véltem az összehorpadt vaslavórt halálos zúzkövekkel védtem a várat (nagy disznóakolt) s nyíllal lőttek, majd' kifolyt szemem (szárnyalt a toll; a véres csínytevő mint tüzé csiszolt gyilkos bújt elő suhogva kissé és könyörtelen). azt hittem: örök az emelvény, s aki megijed, oldalog — ma nincs merész szívem a helyén, nyakam se törte ki mutatvány, hisz a toronyba fölhaladván hallom, a fogara is vacog. Móra, a tanoncoktató A

nnyi intéznivalóm volt — posta, patika, könyvesbolt stb. —, hogy bizony egy kicsit elkéstem a megbeszélt találkozóról. A biológia tanára már ott iilt a Béke Tanszék egyik asztalánál, két pohár előtte, az egyik félig üres, a másik tele. Ez utóbbi nyilván nekem volt szánva. Üdvözöltük egymást, s a biológia tanára rámutatott a tele pohárra, mintegy figyelmeztetésül: le vagyok maradva. Ezt gyorsan helyrepótoltam, s közben megfigyeltem: a tanár úr mintha — hogy is mondjam csak — el volna szontyolodva. Meg is kérdeztem tőle: csak nincs valami baj? Legyintett, s azt mondta: tudja, uram. a feleségem ... En nem szeretek a mások családi ügyeiben turkálni, épp eleget s elegen turkálnak az enyémben, ezt én nagyon tudom utálni, de hát, ugye, emberek vagyunk. Méghozzá különfélék. Mégis, tapintatból megkérdeztem: valami zűr van, vagy mifene? Legyintett A fodrászat, kérem, a fodrászat! Nahát én előttem aztán a fodrászatot említeni, pláne a nőit... — Ha megengedi, elmesélem. — Megengedtem. Miért ne? Van rá időnk. — Kérem, az én feleségem ... tudja, abban a korban van, hogy hát istenkém... festeti a haját Mert már kezd őszülni. így hát be szokta festetni, feketére. Mások szőkére, platinaszínűre — ha egyszer ilyen a divat Ügy tudom, van neki egy megszokott maszek fodrásza. Azt mondja, szeret oda járni, mert udvariasság és s többi. El is indult. de kérem, szóljon, ha untatnám. — Nemet integettem a fejemmel. hogy dehogyis unom, pedig untam. — Az a maszek fodrászat itt van valahol a közelben, de mit ad isten, be volt zárva. Festették, meszelték, mit tudom én. Így hát a feleségem úgy határozott, hogy nem megy meszszire, tudja, itt a hátunk mögött, pont a Béke Tanszék mellett van egy női fodrászat, úgy tudom, szövetkezeti. Belép, megörült, mert egy szál vendég, valamikor kuncsaftnak hívták, annyi se, három fiatal hölgy a munkaasztalra dőlve, szunyókált, vagy talán valami mély filozófiai, netán biológiai kérdésen töprengett A feleségem, ezt tudnia kell, hosszú hajat, igaz festettet hord, ez nekem külön tetszik benne, ez a hosszú haj. Kontyba szokta tekergetni. De nehogy valami olyan ... kalácsféle, ünnepi kontyra tessék gondolni, hanem egészen egyszerű, kerekre. Gömbölyűre. Hajmosást kért meg hát hogy kontyba fésüljék, vagy tekerjék, mit értek ón az ilyesmihez. ö úgy mesélte el, tudniillik a feleségem, hogy a haját kibontották, be is kenték valami habos hajmosó szerrel, amikor az egyik hölgy, nyilván valami főnökféle, megszólalt: mi kérem nem vállalunk hosszú hajat, pláne kontyba tekerést Vagy fésülést, mondom, nem értek én az ilyesmihez. A feleségem megkérdezte: hogyhogy nem vállalnak? Azért — mondta az illető hölgy — mert az kiment a divatból... Erre már én is felkaptam a tejem. , — De tanár úr kérem, azt mondja, hogy a hosszú baj kiment a divatból? — Nem én mondtam, kérem, hanem az az illető hölgy. — De hát tanár úr — mondtam. mert már kezdett az ügy valóban érdekelni — nézzen körül ebben a teremben. — Körülnézett, de előbb isten-isten. — Nézze meg, ülnek itt lányok is, akik. hiába viselek én már szemüveget. azt azért csak meglátom, hogy némelyik fiatal nőnek olyan bosszú haja van, hogy bocsánat, majdnem a feneküket veri. És a fiatal férfi vendégek? Nézze meg — mutattam az egyikre —, túlér a lapockáján. Hogyhogy kiment a divatból a hosszú haj? Éppenséggel... divatba jött! — Várjon csak. várjon — most már a biológia tanára intett bölcs nyugalomra —. van ez ám tovább is. — És kaján mosollyal folytatta. — Ugyanis azok a hölgyek azért nem vállalnak hoszszú hajat, meg kontyot, mert amint az a fónözféle kijelentette, ók ezt nem tanulták. — Hol nem tanulták? — Hát, ha hinni lehet nekik, ott, ahol a szakmunkásokat képezik. A szakmunkásképzőben. — Van még tovább? — kérdeztem, mert idegességemben már a pénztár, meg a kimérő pult felé pillantgattam. — Van. A feleségem kért egy kis manikűrt is, mert igaz, hogy előtte való napon, tudja, egy olyan görbe kis ollóval megigazítgatta a körmeit, de valahol mellé nyisszantott. És most jön az, amire, úgy látom, maga kíváncsi. Mindezekért — mert azért rátették a fejére a kontyot, igaz, hogy a feleségem mutogatta meg hogyan kell azt csinálni 1— kértek tőle hatvanegy forintot Hatvanegyet! Persze, adott borravalót is, hogy mi az ég áldásáért? Ezért a kiszolgálásért? Nem tudom, de adott. Azt mondja: elvárják. No jó. Ha elvárják, akkor adni kell nekik. Es most jön a bukfenc. Ugyanezért- s munkáért a megszokott maszeknál tudja, menynyit kérnek? Huszonnyolcat, uram, huszonnyolcat Mert nem nagy munka ám! Kevesebb idő alatt elkészül egy gömbölyű konty, mint egy klozettkefe-frizura megpöndörgetése. — Gondolom, a manikűr.,, sz drágította meg — Na, uram. számoljon csak egy kicsit — Nem vagyok valami híres fejszámoló, nagy nehezen azért kiszámítottam, hogy ha hatvanegyből levonunk huszonnyolcat, marad harminchárom. Meg is mondtam, ennyi a manikűr ára. Az én számolásom szerint — Gondolja, uram? — kérdezte leplezetlen gúnnyal. — Hogy enynyi a manikűr ára? — Fogggalmam sincs! — feleltem, és kérem az olvasót hogy a három ggg-ét ne varrja a nyomdászok, szedők nyakába, csakugyan, mérgemben három ggg-vel mondtam, hogy fogggalmam sincs, aztán dühödten felálltam, mentem' a pénztárhoz, onnan a kimérő pulthoz és két pohárral megrakodva visszaültem a helyemre. — Látom — mondta a biológia tanára —, egy kicsit felmérgesedett Úgyhogy azt ajánlom, térjünk közömbösebb témára. De elóbb isten-isten. Megtörtént — Bizonyára szokott rádiót hallgatni. — Persze — feleltem, — Például az Édes anyanyelvünket — Hát hogyne. Amit a Lőrincze-csinál. — Most — mondja a tanár úr — öntől, mint afféle szakmabelitől megkérdezem, hogy egy műsort, amit egy bizonyos Péter László leveléből lőrinczézett össze az a Lőrincze, hallotta-e? — Persze — feleltem. — Nos, az a Péter László ön szerint azonos-e azzal a Péter Lászlóval, aki, ha jól tudom. Szegeden él és dolgozik? — Szerintem — feleltem — azonos, jól ismerem őt sőt jó barátom is, rettentő sokat szoktam vele vitatkozni. — így én. Mire a tanár úr: — Hogyhogy jó barátja és rettentő sokat vitatkozik vele? — Nézze csak. tanár úr, vitatkozni csak jó baráttal szabad. Az ellenséget főbe kell kólintani és kész. De miért pont ez jutott most az eszébe? — Azért, mert abban a műsorban azt hallottam, hogy Móra Ferenc írt egy faluról, talán épp szülővárosáról, ahol a nép egy boltost csak úgy nevezett: a miteccik botos. Mert mindenkitől azt kérdezte: Ml teccik? — Ah — legyintettem —, az a miteccik bótos bizonyosan rég a föld qlatt hever. És a „miteccik" különben ls kiment a divatból. Hol kérdezik ezt meg manapság egy betérő vásárlótól? Hogy miteccik? — Nnna jó — mondta három nnn-nel a tanár úr —, akkor térjünk vissza a kiindulópontra. (En bizony isten elfelejtettem.) Vagyis a feleségemre. — Jó — mondtam beleegyezőn — térjünk rá az ön feleségére Akinek hosszú a haja. — Na látja, ez is. Régen az a mondás járta: hosszú baj, rövid ész. Hát ebből egy szó sem igaz. Ami pedig a feleségemet illeti, majd a következő, kérem, ne idegeskedjék, történetből ki fog derülni, hogy igenis, van, ahogy szokás mondani, magához való esze. Amúgy, sajnos, nemcsak a haja hosszú, hanem a szája, hogy is mondjam csak, elég nagy, ezt nem esztétikai értelemben mondom, nehogy félre tessék érteni Hanem, hogy meg szokta mondani a véleményét, olykor... sajnos ... — egy kis szünet — rólam is. I Ajjaj — gondoltam —, közös a sorsunk. Férfisors. El kell viselni. — De tan4r úr, ezzel mindenki így van — mondtam vigasztalásul —, hanem a történet, amit ígért... — Az ám! Ez is itt történt. A szomszédban. Ugye, a Béke Tanszék mellett, mindjárt van egy önki. — ...szolgáló bolt — helyesbítettem. — No, oda bement a feleségem ezt-azt vásárolni Tudja, milyenek az asszonyok: elmennek, hogy húsz forintért vesznek valamit, és hazajönnek azzal, hogy elköltött kétszáz forintot És ráadásul a mostani árakra hivatkoznak. No. ebbe a boltba bement a feleségem egyet-mást vásárolni. És már-már tele volt a kosara, tudja, az a bevásárló, amikor meglátja, hogy van ott láda, majdnem tele citrommal. Persze, nem tudta megállni, kivett belőle hármat Vitte a pulthoz, no persze, sorba kellett állni, s mikor rákerült a sor, hogy megméresse, mennyit nyom a három citrom, volt ott egy huszonkét-huszonhárom éves korú, roppant ügyes kezű, a felvágottakat szakértelemmel nyesegető fiatalember, aki a feleségemnek, nyugodtan mondhatom önnek, a fia lehetne, így szólt hozzá: Először is édeském, tegye zacskóba a három citromot úgy hozza ide, édeském, csak úgy tudom lemérni. „Édeském" — tetszik érteni? A zacskók különben az ügyes fiatalember keze közelében voltak, a három citromot ő is beletehette volna, de ezt „édeskémre" bízta, akinek, mint mondtam, akár a fia lehetne... Hiszen, ha nem tudná, nekem, illetve nekünk már unokánk is van. Dorottya. Most megy harmadikba. Általánosba. A feleségem persze beletette a zacskóba a három citromot... lemérette, kifizette, hazahozta. — De uram — mondtam, kissé értetlenül —, hiszen ez agyonírt téma. Minden újság kilószámra kapja a leveleket az udvariatlan kiszolgálásról. És most ön elmeséli, nyilván azért, hogy én megírjam. — Nem, nem — ingatta mutatóujját a biológia tanára. — Hanem azért, mert bizonyítani akarom, hogy a hosszú haj, rövid ész — marhaság. Ugyanis egy hátsó ajtón kijött a boltba egy kábé olyan korú nő. mint az én feleségem. És a feleségem ezt mondta neki: Kérem, asszonyom, ön nyilván itt a bolt vezetője Nem tudom, hogy az önök szakmájában, úgy értve a szakma oktatásában szerepel-e az a tantárgy, hogy udvariasság, jó modor. Így hát önt kérem meg rá, hogy annak a fiatalembernek, aki ott dolgozik ni — s rámutatott a fiatal kiszolgálóra —, mondja meg, hogy neki lehet édeském a menyasszonya, a cicája, macája, lehet esetleg az édesanyja, a nagyanyja, keresztanyukája, de én, akit engem nem kiszolgál, hanem kiszolgáltatottjának néz, én neki nem vagyok az édeskéje. Kérem, az az idős asszony, nagvon sajnálom őt, lehajtotta a fejét és nagyon szégyellte... mit is... Nem saját magát, hanem ... No, istenisten ... Csak ezt akartam elmondani. ... Sokáig hallgattunk. Mondhatnám azt is, hogy komoran. Néztem a tanár úr fejét: hát bizony erősen kopaszodik, öt már nem lehet azzal "vádolni, hogy a hosszú haj kiment a divatból. Aztán: isten-isten. Mondhatnám úgy is: kimentünk a divatból. Aztán hallgatagon kiléptünk az utcára. Hűvös, erős szél fogadott bennünket. Jól esett. Kiszellőztette az agyunkat Ami szintén kiment a divatbóL '...Az én fiatalságomnak az volt a felejthetetlen kalandja, hogy egy esztendeig inasiskolai tanító voltam — kezdődik Móra egyik közkedvelt írása, a Kalcinált szóda (1923). A fiatalkori „kaland" joggal kapott helyet A Daru utcától a Móra Ferenc utcáig című kötetben, az iró önéletrajzi vonatkozású elbeszélései és tárcái között. A kutatás nem fordított különösebb figyelmet a tanoncoktató Mórára. Ha említették, ellenőrzés nélkül átvették a Kalcinált szódából az ott leirt adatokat. Ezt tette Vásárhelyi Júlia a Világ 1949. február 8-i számában (Amikor Móra Ferenc tanoncokat oktatott), vagy legutóbb Földes Anna Így élt Móra Ferenc című könyvében (1977). A Szegedi Állami Levéltár őrzi a szegedi iparostanonc iskola — sajnos, hiánycw — iratanyagát. Cikkünkben összevetjük Móra írását az egykorú dokumentumokkal, a költészetet a valósággal. Mindig kedveltje voltam a sorsnak — írja kesernyés humorral Móra —. előkelő protektor okkal is rendelkeztem. Bejuttattak az inasiskolába havidíjas tanítónak. Tanítottam heti egy órát. minden kedden este hattól hétig, és ezért kaptam a város pénztárából havi tíz koronát. Az ..előkelő protektor" Kulinyi Zsigmond, a Szegedi Napló főszerkesztője lehetett, aki mint kereskedelmi és iparkamarai titkár, tagja volt az iskola felügyelő bizottságának. 0 segíthette a Napló 23 éves. fiatal házas újdondászát, hogy mellékjövedelemhez jusson. Az iskolai értesítő szerint Móra Ferenc középiskolai tanárjelölt az 1902—1903-i tanévben a II/B és a II/C osztályban tanított, heti két órában. Érdekes, hogy Móra a fizetésére is tévesen emlékezett: évi kétszáz, azaz havi húsz koronát kapott, tíz havi egyenlő, „utólagos részletekben". A öata! Móra a tantestület két tagjával kötött "életre szóló barátságot. A szakraizot. tanító Cs. Sebestyén Károllyal és a hittant oktató, víg kedélyű Farkas Szilárddal. a későbbi csókái plébánossal. Mórának A csókái csata című írásából tudjuk, hogy A festő halálában (1922) szereolő falusi pap modellje Farkas Szilárd volt. Móra az 1903—1904-i tanévben is a tantestület tagja volt. Tehát nem egy. hanem két évig oktatott! A Kalcinált szóda korábbi változatában, a Különvéleményben (Szegedi Naoló. 1908. júl 5.) jól emlékezett: ott két évet írt. Ebben a tanévben a II/B osztályban tanította az olvasást Érdekességként említem, hogy 1903tól Cserzy Mihály „iparos" is tagja volt az iskola felügyelő bizottságának. • A Szegedi Napló 1903. november 24-t keddi száma arról adott hírt. hogy az iparostanonc iskola vasárnap délelőtt Erzsébet királyné emlékére gyászünnepséget rendezett a belvárosi fiúiskolában. „A tantestület nevében Móra Ferencz mondott gyászbeszédet." Móra leírja, hogy kollégái a fegyelmezés eszközéül sétapálcát vagy méterrudat ajánlottak. Én tanítani akartam, nem fegyelmezni. Embert teremteni... Nem kínozta a hajnalban kelő pékinasokat az „iparoktatási fómufti" tankönyvével, a váltóismével, a légtünettel és a baromorvoslással, volt bátorsága az Ezeregy éjszaka történeteiből is mesélni. így aztán Móra tanár úrnak nem kellett a kezeügyében tartani sem a sétapálcát. sem a méterrudat... Móra kétévi tanítás után vált meg az iskolától. Az 1904—1905-i tanévre vonatkozó költség-előirányzatban még szerepelt a neve. Föltehető, hogy röviddel a tanév megkezdése előtt jelentette be távozási szándékát Az 1904— 1905-i tanévről beszámoló iskolai értesítőben olvasható, hogy „Móra Ferencz és Sassi Nagy Lajos kartársak másnemű elfoglaltságuk miatt óráikról nagy sajnálatunkra" lemondtak. Az ok minden bizonnyal az volt. hogy Móra megpályázta a Somogyi-könyvtárban meghirdetett könyvtárosi állást Ezt 1904. november 28-án — Tömörkény .örökébe lépve — nyolc pályázó előtt el is nyerte. Nem könnyű válaszolni, hol tanított Móra. Az iskola csak szűk három évtizeddel később kapott önálló otthont, a gyógyszerészeti kar jelenlegi épületét. Móra tanárkodása idején a tanonciskola húsz osztályának több mint ezer tanulója hetente két délután a bel- és külvárosi fiúiskolákban tanult. Nem tudjuk, hogy melyik osztály melyik iskolába járt. Az értesítő a II. osztályokat ..belvárosi osztályokként" említi, ennek , alapián föltételezhető, hogy Móra az Árpád téri Iskolában tanított. Az egykori iskola utóda t-cgvelettel őrzi legnagyobb tanára emlékét. A szegedi 600. számú iparitanuló iskola Móra Ferenc nevét vette föl. es 1959. május 31-én. az író utolsó lakásán, a mai Április 4. útja 15. számú ház falán elhelyezte Tápai Antal Móra-portréiát. Az emléktáblára a névadó szavait vésték: Hiszek az életben, az ereszei alatt élők dolgos emberségében. APEÖ FERENC