Délmagyarország, 1979. május (69. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-16 / 112. szám

Szerda, 1979. május 16. —— — 1 A magánépítők mostohagyereke A korszerű csoportos házépítés A lakosság tájékozatlan — mondják a tanácsülésen, kü­lönböző szakmai megbeszé­léseken. Nem tudják az em­berek, hogyan építkezzenek, milyen tervek alapján húz­zák fel a falakat. A magán­építők több százezres tábo­rában is sokan idegenked­nek az újtól, a korszerűtől. Miről is lenne szó? Korunk új slágereról. a korszerű csoportos családiház-épltés­ról. De ez olyan sláger, amit egyelőre csak néhányan dú­dolnak. • Ha korszerű csoportos házépítés mérőt holnapra polgárjogot nyerne, kiszá­míthatatlan lenne a haszna — a magánépítőnek, de a községnek, a városnak ls egyaránt. Kezdjük azzal, hogy a tanácsi testületi ülé­seken már állandóan „visz­sza koszon" ez a kérdés: nincs elegendő porta, ahol a családi fészket meg lehetne alapozni. A közelmúltban a megyei tanács az OTP-vel együtt felmérte az igénye­ket, amelyek települések szerint -változnak. Különösen a város környéki községek­ben és a városok ktil.ső öve­zetében hallatják hangúkat az építők. Ugyanis nemcsak a városközpontokban és az új városrészekben szeretné­nek otthonra találni az em­berek. Éppen napjainkban tanúi lehetünk egy olyan fo­lyamatnak is, hogy egyre többen akarnak letelepedni csöndesebb városrészekben, a külső zöldövezetekben, s községekben úgy, hogy házat építenének. Az egyre erősö­dő folyamat több okkal is magyarázható. Évről évre szaporodik azoknak a tábo­ra, akik mindinkább barát­koznak a gondolattal, hogy iáját otthonuk legyen, s egyre több embernek van arra pénze, hogy álmát meg­valósítsa. Hozzávehetjük eh­hez, hogy az urbanizáció eredményeként a családi­házas övezetekben, a külső kerületekben, sőt a nagyköz­ségekben is az alapközmű­vesítés, ha nem is kitűnő, de megfelelő; van víz, elekt­romos áram és szilárd bur­kolatú út köti összé'a város­sal. (Félreértés ne essék, nem minden utca betono­zott, de a külső övezetek könnyen, gyorsan megköze­líthetők, s nincsenek elszige­telje. A közlekedés oly so­kat fejlődött hogy a város környéki községekbe, pél­dáuU Sándorfalvára, Szaty­mazra autóbusszal is gyor­san el lehet jutni.) Igaz, sok helyen még nincs gáz, és csak nyílt csatornák építésé­re jutott a városok, községek erejéből. Ez a körülmény mégsem riasztja vissza a magánépítőket De ami a legnagyobb gond, hogy nincs elegendő telek, illetve jobb telek­kihasználásra lenne szükség. Nem a magánépítés, a csa­ládiház-építők szándékát kérdőjelezném meg. Hiszen táboruk az életszínvonal emelkedésével arányosan növekszik. Törekvésük elfo­gadott társadalmi igénnyé vált Sajnos azonban a ha­gyományos családi ház ma már korszerűtlen, és az épít­kezők ezt a tényt alig-alig ismerik el. • Egyetlen tanács sem képes arra, hogy a családi házat álmodók növekvő táborának igényét kielégítse. Népgaz­dasági lehetőségeink korlá­tozottak, az új és újabb övezetek közművesítésére tömérdek pénz kellene. De egyetlen iparilag fejlett or­szág sem engedheti meg. hogy az elővárosok területét a családiház-építés miatt korlátlanul növelje. Tehát okosan kell gazdálkodni a területtel, korszerűen kell építkezni még a családi há­zak esetében ls. A családi házak átlagos teleknagysága 400 négyszög­öl. Ha egv ilyen területre nem egyedülálló családi há­zat, hanem korszerű csopor­tos családi házat, ami lehet sor-, lánc-, átrium-, sző­nyeg-, teraszház — építenek, akkor a közművesítés költ­sége sokkal kisebb lesz, és egy telken több család álma teljesül. Ugyanis a 400 négy­szögöles területen egy négy­lakásos sorházat lehet fel­húzni, ami tulajdonképpen egy- vagy kétszintes családi ház. a lakrészek jól elkülö­nülnek, az otthonhoz kert is van, a családi ház-jelleg nem vész el, kényelmesek, prak­tikusak és a „lakóérték" sem kisebb, mint az egyedülálló családi fészeké. Mivel az ilyen típusú házak már a községekben is kétszintesek, így a szobákat, mellékhelyi­ségeket jobban el lehet he­lyezni, mint a hagyományos egyszintes házban. A korsze­rű csoportos házépítés mű­szaki előnyeit oldalakon át lehetne sorolni. * Ha annyira jó, hasznos és gazdaságos a telekkihaszná­lás, akkor miért nem szapo­rodnak ezek az otthonok gomba módra? A községek, városok közigazgatási szer­vei örömmel üdvözölnék és támogatnák a lakosság ilyen kezdeményezéseit. De az em­berek a kitűnő típustervek­ről nagyon keveset tudnak. A korszerű csoportos építke­zés még mostohagyerek. És mivel a magánépítést ad­minisztrative nem lehet be­folyásolni — vagy legalábbis nagyon korlátozott módon —, csak jó tájékoztatással, ezért több helyen felvetődött már, hogy minden megyében a korszerű csoportos házak­ból egy mintatelepet kellene építeni. A felvilágosításnak azonban még csak úttörői vanhak. A szélesebb és alaposabb felvilágosításra annál is in­kább szükség lenne, mert a Csongrád megyei tanács végrehajtó bizottsága nem­rég határozataival megte­remtette a lehetőségét an­nak. hogy az említett építési mőd mielőbb elterjedjen. A testület felhívta a helyi, vá­rosi és községi tanácsok fi­gyelmét, hogy alakítsák ki a korszerű csoportos családi­ház-építésre alkalmas terü­letet. Az OTP megyei igaz­gatósága pedig 35—40 millió forintot igényel a központi szervektől erre a célra. Kö­rülbelül ez az összeg 500— 600 telek részleges közmű­vesítésére, az övezetek ter­vezésére, a terület megszer­zésére lenne elegendő. Intézkedések születtek, de úgy látszik, mindez kevés. Valamilyen módon most már az építőket kellene megnyerni, hogy éljenek a jobb lehetőséggel. Nem szól­va arról — és ez meditá­ciónknak már egy újabb fe­jezete lehetne —. hogy az, említett építési forma lénye­gesen megváltoztatja a kül­ső övezetek, illetve a közsé­gek. város környéki telepü­lések képét. A városépítészet miatt ez a szempont is fon­tos. Halász Miklós A helyes ár: tükör Ha összesítjük energia- és energiahordozó behozatalun­kat, akkor azt kell megálla­pítanunk, hogy árszínvona­luk három és félszerese az 1973 előttinek. Ezt a fo­gyasztó valamelyest érzéke­li, ha például Zsigulijával a benzlnkúthoz megy, de ak­kor már nem, ha fölkattint­ja a villanykapcsolót; 1970­ben egy kilowattóra villa­mos energia éves átlagára 91 fillér volt, tavaly 77 fil­lér. S ugyancsak ismeretlen az utazó előtt az energia­árak változása, hiszen 1970­ben és 1978-ban is 25,40 fo­rintért. tehetett meg sze­mélyvonattal száz kilomé­tert. m Az ár érdek- és értékvi­szonyokat tükröz, illetve be­folyásol, azaz maga is sza­bályozóelem a szabályozó­rendszeren belül. Jelenleg azonban az úgynevezett ve­gyes árrendszer — rögzí­tett. hatósági előírások alapján kialakított megálla­podásos, valamint szabad árak összefoglalója — rend­kívül bonyolult elvonási és támogatási rendszerrel tár­sul, s ennek gazdasági hát­rányai egyre súlyosabbak. A termelői és a fogyasztói árak ugyanis nem tükrözik a valóságos ráfordításokat, ez nehezíti, több területen lehetetlenné teszi a tisztán­I látást, a termékszerkezet átalakítását, azaz a helyes gazdaságpolitikai — s azon belül: életszínvonal-politikai — célok mielőbbi elérését. Gyakorlati tapasztalat: erőforrásainkat nem hasz­náljuk ésszerűen, ha azokat másként minősítjük a fo­gyasztásban, mint a terme­lésben, s a termelésben is eltérően ítélkezünk attól, mint amit a ráfordítások — a költségek — követelnének. Ha azt akarjuk — márpedig akarjuk —• hogy a bérrend­szer következetesen elis­merje a tényleges teljesít­ményeket — a munka tár­sadalmi hasznosságát —. ak­kor kézenfekvő: ezt az el­vet' az árrendszerben is ér­vényesíteni szükséges. Ha ugyanis az ár nem fejezi ki a valós értékviszonyokat. nem ösztönöz fokozódó tel­jesítményekre sem. Jelentős társadalmi érdekeltség fű­ződik tehát ahhoz, hogy az árrendszer, az árpolitika be­folyásoló — orientáló —sze­repe erősödjék. Altalános fogyasztói árre­formra valójában még egyetlen esetben sem került sor, az árak döntően a bel­földi termelési költségekre alapozódtak — figyelmen kí­vül hagyva a külpiaci érték­ítéleteket —, majd azoktól is elszakadtak, eltorzították az értékviszonyokat, s végül a termelői árak meghaladták a fogyasztói árszínvonalat. Az értékarányos árak kiala­kítása ezért napjainkra meghatározó eleme lett a hatékonyság javításának, de ez természetesen csak foko­zatosan mehet végbe, az életszínvonal-politikai célok mérlegelésével. A világpiaci árváltozások éppúgy, mint belső gondjaink, egy irány­ba hatottak: az árreform szükségességét erősítették. Olyan feladatok megoldását sürgetik, mint az árak kül­kereskedelmi érzékenységé­nek fokozása, az anyagok és a késztermékek közötti árkü­lönbözet növelése, a 1ól ér­tékesíthető és az elavult ter­mékek milyenségének kife­jezése az árban stb. Azaz: mind a termelői, mind a fogyasztói árakban közelítés a valós értékekhez. Szakemberek számításai és vizsgálatai szerint e pék­áruknak húsz százaléka ve­szendőbe — magyarán a szemétbe, jobb esetben ál­latok takarmányozására — megy. Az alapvető élelmi­szereknél az átlagos támo­gatás — árkiegészítés — 26 százalék; a tíz forint érté­kű mosatáshoz az állam 14-et ad; a távfűtésnél a százforintnyi díjhoz 168 fo­rintot ... Nem az állami tá­mogatás ténye mellé kerül kérdőjel több alapvető élel­miszer, a lakbér, a különféle kommunális szolgáltatások, a személyszállítás stb. ese­tén, hanem annak mértéke a megfontolásra érett; egy bizonyos határ után a tá­mogatás — a támogatással fönntartott irreálisan ala­csony árszínvonal — szinte ösztönzője a pazarlásnak, a célszerűtlen felhasználásnak, a fogyasztási szerkezet tor­zulásainak. 1*1 2. Másfél évtized alatt az egy lakosra jutó villamos­energia-felhasználás a hét­szeresére, a fűtőolajé pedig a százhatvanszorosára (!) nőtt; kétmillió olajVályha van jelenleg a lakosság tu­lajdonában. Hasonló. de nem ilyen mértékű energia­étvágyat mutatott a terme­lői felhasználás is. Ha most a népgazdaságnak drága energiahordozók — illetve: energia — a fogyasztásban olcsón kerülnek forgalomba, elvárható-e, hogy takaréko­san bánnak azokkal? Tavaly 878,2 ezer tonna kenyér és 2,8 milliárd péksütemény talált vevőre, ez utóbbiból fejenként negyven darabbal több fogyott, mint 1975-ben. Tavaly az egy keresőre ju­tó nominálbér nyolc száza­lékkal, a fogyasztói árszín­vonal 4,6 százalékkal emel­kedett. Sokak vélekedésével ellentétben „legalább" az áremelkedés mértékéig sem „jár" mindenkinek automa­tikusan a bérnövekedés. Az­az: nem csupán a kereset­növekedésnél szükséges dif­ferenciálni, önmagában a keresetnek is ösztönzőnek kell (kellene) lennie a telje­sítménykülönbségek kifeje­zésével. Ez — sajnos — meglehetősen szokatlanul hangzik, sőt. némelyek szá­mára kimondottan ellen­szenvesen, ám a társadalom eljutott ahhoz a határhoz, ahol a bérnövelést szorosan teljesítménynöveléshez kell kötnie, mert a további ha­ladás alapjait csakis így te­remtheti meg. A helyes ár tükör; a jól differenciált kereset is az. Ebben a ket­tős tükörben láthatjuk csak valósan mindennapjainkat — azaz teljesítményeink és fogyasztásunk viszonyát —, ám Igaz: ehhez bele kell néznünk e tükrökbe. Egyé­nileg és társadalmi összes­ségben egyaránt Mészáros Ottó Molnár Zoltán Ék vereség 19. Ezután az erélyes és keserű hang után rtég váratlanul hatott hogy a vezérkar különmegbízottja leült egy iskola­pad tetejére, és egy közvetlen, szinte udvarias kézmozdu­lattal helyet mutatott mintegy az összes jelenlevőknek. Hammer beült egy padba, csizmáját oldalt kényelme­sen kinyújtva, a padsorok közé. Stammler nem ült le. Kissé mereven állt; még mindig az előbbi jelentéstétel tartásában. — Az a véleményem, hogy aki úgy döntött, hogy a nyolcvanadik dandárt nem oszlatja fel, az helyesen dön­tött Farkasszemet nézett Uporniczkyvel. Az higgadtan állta a tiszteletlennek is felfogható te­kintetet. Mikor újra megszólalt, hangja inkább tárgyila­gosan, mint gúnyosan csengett: — Természetesen ön sem kapott részletes előnyomu­lás! parancsot... Stammler nem tudta, hogy ez állítás, vagy kérdést vagy minci a kettő egyszerre. — Nem. — S önkéntelenül engedett valamit merev tar­tásából. — Nem kaptam részletes elónyomulési parancsot. — A dandárparancsnokság, ugyebár — pillantott a vezérkar küldötte Hammerre —, a dandárparancsnokság nyilvánvalóan nem sieti el a dolgát. Hammer nem szólt. Fegyelmezetten nézett maga elé, de nern sok erőfeszítést tett, hogy leplezze egykedvűségét Uporniczky erre megint Stammlert kérdezte: — Ismeri a dandár hadműveleti céljait? — Nagyjából, azt hiszem. Elfoglaljuk Debrecent Uporniczky ingerülten felkapta a fejét. Kereste a gúnyt Stammler tekintetében. — Élcelődik ...? — Én? — esudálkozott Stammler. A fiúk ismerték már ezt a faarcát. — Hét nem foglaljuk el? De a tiszt is tudott uralkodni magén. — Előnyomulnak.,, előnyomulnak, érti? Előnyomná­nak Debrecen irányába. Ez nem ugyanaz, még ha ön veszi ls magának a bátorságot, hogy a vezérkar tervein gúnyo­lódjék! Várt erre valami választ. De Stammler hallgatott. Min­denki hallgatott. A vezérkari emberre hárult a feladat, hogy mozdítson ezen a csenden, mielőtt kínossá válik. A tér­képre pillantott, s ajka körül alig észrevehető fintor reb­beni. — Foglalkozott a... helyzettel? Stammler nem válaszolt. Elhatározta, hogy gúnyos hangra egyáltalán nem fog válaszolni. — Mit tenne? — kérdezte akkor váratlanul, nagyon szelíden, s látszatra igen emberien Uporniczky. Mintha csak valóban tanácsot próbálna kérni. — Mit tartana he­lyesnek. — Kérem, én csak egy századparancsnok vagyok. — Mondja csak bátran! — Nem a bátorságom hiányzik — mondta megint elég szúrósan Stammler. — Hanem az áttekintésem. — Na, mégis... nógatta a magas vezérkar. — Ásnék. A tisztek meglepetve néztek rá. De még Czauner is. András ismerte őt a legrégebben; ez őt nem érte várat­lanul. — Arra gondolok, hogv ha már sikerült átjönnünk, ki keilene építeni ezt a hídfőállást. Hogy képesek legyünk tar­tani. És hogy amikor majd elég erőnk lesz ahhoz, hogy támadjunk, ne kelljen mindent elölről kezdeni... az ét­kelésnél. — Ember, maga meg van őrülvet Hát nem tudja., hogy végig az egész tiszai fronton támadunk?! Hogy a Tiszán­túlt akarjuk visszafoglalni? Hogy erre a támadásra van feltéve minden?! Tudja, mi árad magából? Defetizmus! — Kérem! — mondta most Stammler, s nemcsak tel­jesen kiengedett eddigi feszes tartásából, hanem maga ls leült egy padra. — Adja át szerencsekivánataimat a vezér­karnak! Az optimizmusuk miatt! — S elővette a dózniját, s alig remegő ujjakkal egy cigarettát kezdett sodorni mar gának. Uporniczky felugrott. — Ez lázadás! A frontvonalban a vezérkarral gúnyo­lódik! Lázadás, érti? Keresztül kellene lőjem! S rá is .csapott a pisztolytáskájára, idegesen kapirgálta; de mielőtt feltépte volna, Czauner megérintette a karját. Odakapta a fejét. — Ne tessék lövöldözni! Nem kell túlzásba vinni azt a forradalmi radikalizmust. Tekintete tiszta volt. ártatlan, nyugodt és határozott. Egy pillanatra meg is bénította a vezérkar küldöttjét. — De. elvtársak...! — Hammer igyekezett kikászá­lódni a padból. Valami békítő célzatú karmozdulatot tett. Stammler őhozzá fordult, és neki mondta: — A huszonhatodik és a huszonhetedik nemzetközi zászlóalj, és benne a mi századunk ls. tenni fogja a köteles­ségét. Mi a parancsokat végre szoktuk hajtani. A vezérkar azt parancsolta, hogy keljünk át a Tiszán. Átkelőeszközök­ről viszont elfelejtett gondoskodni. Akkor még erős volt az ellenállás..., egy Ilyen támadás semmiféle más hadsereg­nek nem sikerült volna. De mi a forradalom* katonái va­gyunk. Átkeltünk, itt vagyunk. És ha most azt parancsol­ják, hogy menjünk Debrecenig, talán még arra is képesek vagyunk. Vagy... Nem fejezte be. Legyintett. Végre megcsinálta vala­hogy a nagyon furcsa alakúra sikerült cigarettáját, de csak tartotta az ujjai között. A két tiszt mereven, sután állt egymás mellett. Czauner egyelőre nem tágított Upornicky mellől. — Megható a pátosza, parancsnok — szólalt ez meg végre, megint hűvösen, fegyelmezetten. — Arra kérem, szá­moljon mégis azzal, hogy hamarosan előnyomulási paran­csot kap. Jól tenné, ha nem hagyná azertecsászkálni az em­bereit. Különösen fegyver nélkül nem. Kérem... — S szét­tekintett. mintha kint, a terepen keresne valamit. — Hol van a zászlóaljuk parancsnoksága? — Adok kísérőt! — közölte Stammler is Ismét kato­násan. Az ajtóhoz sietett. — Hé. valaki! Gyere csak, Dvor­csék! Vezesd el a vezérkari elvtársakat a zászlóaljhoz! — Talán kihallgatják a foglyunkat? — érdeklődött Dvorcsák, a század megszokott, némileg patriarchális stí­lusában. De Stammler nem válaszolt. — Foglyot ejtettek? — érdeklődött .Hammer. — Igen, ejtettünk. ' — És? — Odaát van a zászlóaljnál. De Uporniczky határozott léptekkel kiment közöttük az ajtón, s meg sem állt az udvar közepéig. Ott mereven, szi­gorú tekintettel várta Hammert, és várta, hogy elövezessék a lovakat. fFolytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents