Délmagyarország, 1979. május (69. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-27 / 122. szám
12 Vasárnap, 1979. május 99. Mocsár Gábor Ki kinek a kije? — Na hál' istennek, megint nincsen sör — zöttyent a székére a biológia elégedett tanára. — Félig üres a Béke tanszék. Nyugodtabban beszélgethetünk, mint a múltkor, ugye? — Valóban — állapítottam meg magam is —, de miről? A biológia tanárát közbekottyanásom nem befolyásolta. — Igazán helyesen jártunk el, amikor ide tettük át a székhelyünket. Mondja csak — hajolt hozzám bizalmasan —, kije magának az a mosolygós nő a pénztárban? Tudja, az a szőke, kissé bögyös? — Az? — A pénztár felé fordítottam a fejem. — Nem tudóim, mire gondol, hát istenem, ő szokta nekem a blokkot adni, enynyi az egész. Miért kérdezi? — Mert hogy olyan ... hogyan is mondjam ... csillogó szemekkel néz magára és mindig mosolyog. Gondoltam... — Aha! Magának — mondottam — elég ... hogyan is mondjam ... élénk a fantáziája. Magának mindenről az jut eszébe. Tudja, mint Mórickának. — Dehogyis! Miket képzel rólam! Egyszerűen csak egy minapi élményem jutott eszembe... ha azt egyáltalán élménynek lehet nevezni... de előbb isten-isten. Megtörtént. A biológia tanára mélyen belenézett félig üres poharába. — Tudja, bizonyára ismeri azt a régi kriminológiai szabályt, hogy a bűnös előbb-utóbb visszatér elkövetett bűntettének színhelyére. — Persze hogy igent bólintottam. — Például én a Boszorkányba tértem vissza, amit tudja, olyan előkelőre lezüllesztettek ... — Pardon — vetettem közbe —, talán felzüllesztettek? Vagy talán ön még nem hallott valamiről, vagy valakiről, aki felfelé züllött? — Nézze csak — nézett rám elgondolkozva —, a maga kenyere a fogalmazás. Az enyém csak annyi, hogy be a sorba. Mögöttem is álltak. Megkaptam a blokkot, mennék előbbre, hát kérem szépen, a kimérő hölgy szép, hosszú fekete haja van neki, a pult túlsó végén beszélget azokkal, akik, jól jegyezze meg, mögöttem álltak a sorban. Jó sokáig beszélgettek. Jugóból hozott cuccokról, divatról, meg efféle fontos dolgokról... Mondom, jó sokáig. Mikor aztán a téma kimerült, engem is figyelemre méltatott. Kissé elégedetlenül motyogtam neki, hogy nem igazságos, mert előbb szolgálta ki azokat, akik mögöttem álltak a sorban... Mire a hölgy... — Mire a hölgy? — Mire a hölgy felelt valamit, nem értettem, de hangja színéből megéreztem, hogy le se sajnál engem. Mire megjegyeztem: azért a véleményemet megmondhatom. nemdebár? A hölgy válaszából annyit kivettem, hogy egy ige szerepel benne, gmit maga úgyse ír le. mert, hogy is mondjam csak, az az ige az emberi ürülékkel kapcsolatos. — Aha! — Villant fel az agyam. — Értem már. ön szerint az a hölgy valakinek a valakije, emiatt engedheti meg magának ... A biológia tanára élénken kaszált a tenyerével, hogy dehogyis. — Nem, nem, téved uram. Ilyesmi meg sem fordult agyamban. — Ezt magamban elismertem. mert elég jámbor gondolkozású egyénnek ismertem meg a tanar urat. — Pont ellenkezőleg! Fordított a helyzet. Az a vendégcsoport, aki megelőzött engem, az volt valakije annak a hölgynek... Erről van szó! Rokona? .Tó ismerőse? Nem tudom. Valakije. — Ebből ügyet csinálni — legyintettem —, ez mindennapos dolog. A boltokban ugyebár, hányszor előfordul! Mindenféle boltokban. Minden eladónak, mindenkinek van va'akre — Mindenféle boltokban. — dörmögte elégedetlenül. — Kár, hogy előfordul, de hót — legyintett — emberek vagyunk. És a rokon mégiscsak rokon. Igen, de ha csak a boltokban fordulna elöl — Tudja, voltak mostanában ezek az ünnepek. Ünnepségek. Voltak. Ez nyilvánvaló. Meg lesznek is. — No, egy ilyen ünnepségen én is ott voltain, ahogy mondani szokták, a közönség soraiban. Zsúfolt, nagy terem. És akkor bevonul az elnökség. — Be szokott vonulni. Ilyenkor ki szokott törni a taps. — Látom, járatos az ilyesfélékben. Persze, tapsoltunk. És akkor döbbenten fedeztem fel, hogy ahol kullog befelé, az elnökség soraiba... — Kicsoda baktatott befelé? — Rosszul mondtam. Kidüllesztett mellel, büszkén jött. — Elgondolkodott. — Tudja, én nem tartom lángelmének magamat De az a délceg illető... jól ismerem észbeli állapotát... szóval... még énhozzám képest is csak olyan ... talaj menti... tehetség. Magyarán mondva, buta a lelkem, mint a ... Megböktem a szomszédomat, történetesen egy kollégámat s megkérdeztem töle, persze, súgva: hogy kerül az oda? Az elnökségbe? Mire viszszasúgta, hogy kinek a mije. Szóval — valakije. Rokona. „Tapsolj neki!" — súgta a kollégám,. — Maga persze, tanár úr, tapsolt neki. — Tehettem egyebet? Láthatólag felzaklatta a biológia tanárát ez a tapsolási élmény, mert szó nélkül felállt, hogy hozza az esedékes adagokat. — Igaza van — jegyezte meg —, az a hölgy, a pénztárban, énrám is mosolygott. — Na látja — nyugtattam —, van ilyen is. — De, hogy visszatérjünk az előbbi témához, nem tudom, szokta-e hallgatni olykor a rádiót? — Szoktam — feleltem —, ha ráérek. — Akkor kvittek vagyunk. No, ezt csak azért kérdeztem, mert a múltkor, éppen szabad szombat volt, kora délután ledőltem, a rádiót bekapcsoltam, ha már megvan, hadd szóljon, nem igaz? Valami riportműsor ment. Pályakezdő fiatalokról. Nem hallgatta véletlenül? — Nem — feleltem —, nem hallgattam. — Sajnálhatja. Engem a téma, már csak hivatásomnál fogva is, ugyebár, érdekelt. Sok mindenről, mindenkiről szó esett. Számomra roppant érdekes volt. De csak egyetlen esetet, ha megengedi, röviden összefoglalva... — tessék csak, biztattam — ... elmesélek. Van egy fiatal ember, felsőfokú műszaki képzettségű. Bekerült egy gyárba, mint kezdő, természetesen alacsonyabb beosztásba. Eddig minden természetes. Igen ám, de egyik napról a másikra, váratlanul kiemelték egy nagyon fontos műszaki beosztásba. Ez a fiatalembert meglepte, de új beosztását nagyon élvezte, jól is csinálta a dolgát, mert a magyaron kívül két nyugati nyelvet is beszélt, gondolom. az oroszt is. az asztala pedig teritve idegen nyelvű levelekkel, ügyekkel, ne is mondjam tovább, lelkesen dolgozott. Mire a riporternő nagyon okosan megkérdezte: vajon képességeinek köszönhette-e a váratlan előléptetést, vagy valami másnak? Mire a nagyon őszinte válasz: a fiatalember édesapja már korábban meghalt, a nevelőapja pedig a nagybátyja lett. Aki a város — ahogy mondani szokás — első embere. Funkcionáriusa. A fiatalember ritka őszinteséggel arra gyanakodott, hogy a gyár vezetői megtudták. hogy ő kinek a kije, gyorsan' előléptették. Még az a szó is elhangzott, hogy... protekció. De — rqtett nyugalomra a biológia tanára — várjon, csak várjon. A csattanó most jön. Egyik nap még váratlanabbul, leváltották. Lehelyezték valahová a téemkába, vagy mibe. Mire a riporternő megint okosan megkérdezte. ennek valón mi nz okn? A fU'alemfctr azt válaszolta. ha ki ka icfolja a mn inót, meg ' mondja. A riporternunek volt annyi esze: nem kapcsolta ki. így hát elhangzott: „Meghalt a nagybátyám ..." Nem tudom, érti-e az összefüggést? — Nézze csak tanár úr... — Tudom, tudom ... azt akarja mondani, hogy ne politizáljunk. — Nemcsak azt. önnek, biológiatanár lévén, igen érdekes megfigyelései vannak... — Persze, persze... hagyjuk is az emberi világot. Ügy sem tudjuk megváltani... nem hagyja ' magát. Hát akkor... beszéljünk például... a gerlékről, jó? — Jó. Nagyszerű! A világ legbékésebb madarai... A béke jelképe is. — No, akkor maga még nem látott verekedő galambokat. Hogy tudnak verekedni! Természetesen az élelemért. Furcsa, nagyon furcsa. — Elgondolkodbtt. — Mi a furcsa? — Tudja, ugyebár, hogy nálunk a gerlék, a balkáni gerlék mennyire elszaporodtak. Tele van velük a város. Tudományos nevük Streptopelia decaocto decaocto. Megnézheti a Brehmben is. — Igen, igen. Szinte ellepték nagy hirtelen egész hazánkat — Való igaz. 1930 óta. De már Angliában is megjelentek ... Borzasztó szapora és élelmes madár. Én magamban a madárvilág proletárjainak nevezem őket. Meg a verebeket. De maradjunk a gerléknél. Nem tudom, megfigyelte-e már, mintha kezdenének fogyatkozni ? — Nem figyeltem meg. De lehetséges. Járványszerűen jöttek, járvónyszerűen megfogyatkoznak. — Ahogy maga téved! Egészen másról van szó!... Olvashatta maga is, mennyit írt a Délmagyar az elvadult kutyákról. Ellepték a régi temetőket, etcetera ... etcetera... Nem értette ámulatomat: hogyan keverednek ide a kutyák? — Ezek a kutyák valaha a családi házak házőrzői voltak. De nőttek, nődögéltek a panelházak, a családi házakat lebontották, a kutyák életeleme, a házőrzés megszűnt, kénytelenek elkóborolni.. De arról nem ír a Délmagyar... kit érdekelne éz? ... hogy ugyanakkor lebontódtak a galambdúcok is . .. szóval, a házigalambok is kénytelenek elkóborolni. Éhesek. Élni akarnak. Tudja, én szoktam az ablakom párkányára kiszórni élelmet, búzát, kukoricát a madarak számára. Csakhogy így is megfigyelhessem a viselkedésüket. Mit mondjak magának? Két-három évvel ezelőtt még csak gerlék szálltak a párkányra. Most meg? Csak úgy zúdulnak a szabadra eresztett, elvaduló házigalambok! A kisebb, védtelen gerlék pedig eszüket vesztve menekülnek előlük. Kezdtem valamit megsejteni. — Ahogy, tisztelt uram, a lovakat nem a lómészárosok irtották ki, hanem a traktorok, úgy a gerléket sem a járvány űzi el a párkányról, hanem az elvaduló házigalambok... akik a közhiedelemmel ellentétben nem tévesztendők össze a gerlékkel... mert a galambok, a galambidomúak tudományos neve is más: Columbae ... Valamiképpen rokonok azért, de... mégis más az erős galamb, mint gyenge rokona, a gerle... És ahogy már lenni szokott, mindig az erősebb... — Tudom ... tudom ... a kutyákról szóló mondást akarja idézni... amiről úgy is tudja, hogy nem lehet kinyomtatni. Egy az egyben. — Dehogyis! Azt akartam mondani, hogy mindig az erősebb galamb kapkodja fel a kukoricát... De isten-isten. A felemelt pohár mögött gyanakodva néztem a biológia tanárára. Ez — gyanakodtam — megint, a figyelmeztetésre nem hallgatva, politizál. Vagy csak nekem túlságosan gyanakvó a természetem? A mesélő néni Nagyon nehezen szokta meg az új otthonát. Hogy ő egyszer szeretetházban köt ki, azt sohasem gondolta. Milyen jó, hogy ezt a szégyent a szegény férje nem érte meg — gondolta. Két gyermeket, ikerfiúkat neveltek fel sok nélkülözés és megpróbáltatások között, a háborút követő ínseges években. Sokat szenvedett értük már a szülésnél is, s több gyermekük nem is lehetett. Elhalmozták szeretettel a két fiút, mindent amit kértek megadtak nekik az első szóra. Taníttatták őket, mivel nem akarták, hogy az ő nehéz életüket éljék. Szebb, tartalmasabb életre akarták felkészíteni őket. Az első tűszúrások akkor érték el a lelkivilágukat, mikor a fiúkat felvették a távoli nagyváros híres egyetemére. Ahogy haladtak előre az egyetem éveivel, ugy hidegültek el a szülőktől. Ritkábban jártak haza, s akkor is csak egy-két rövid napig tűrték szüleik csendes szeretetét. Nyári szünidőkben építőtáborokban voltak, utána pedig jól megérdemelt pihenésképpen az öreg kontinenst csavarogták körbe, a szülők pénzén, a nyár végén meg rohantak vissza a nagyváros lüktető életébe. Mentek volna ők látogatni egyetemista gyerekeiket, de azok megtiltották, hogy a városban felkeressék őket, mondván, nem vagyunk dedósok, hogy ajnározzanak bennünket. Fájt nekik ez a rideg, elutasító hang, de ekkor még nem gondolták, hogy ez tovább fog keményedni idővel. Továbbra is szó nélkül adták postára a távirati utalványokat, ha a két-három soros levelek úgy rendelkeztek. Mindkét gyerek sikerrel elvégezte az egyetemet, de a diplomaátadó ünnepségről hiányzott a két szülő, mivel ők csak akkor értesültek róla, mikor ez az esemény már rég a múlté volt. Nem értették, hogy miért ezt érdemlik a gyerekektől, de a világért sem kérdezték volna meg az okát, hanem egymás előtt és a szomszédok, ismerősök előtt is védték őket, ecsetelve gyermekeik nehéz sorsát, sok elfoglaltságukat, melyek miatt bizony még hozzájuk sem jutnak el. Pedig egészen biztosan jönnének... Az egyik őszi este férje panaszkodott, hogy rosszul érzi magát, de nem engedte, hogy orvosért szaladjon. Majd elmúlik, mondta, mostanában nem először fordul elő vele. Éjjel aztán nagyon rosszul lett, félrebeszélt, s a két fiát szólongatta, hívta keserves, sírós hangon. Kétségbeesetten zörgette fel a szomszédot, hogy hívjon orvost, de mire az orvos kiért, már késő volt a segítség. Értesítette a fialt a szomorú esetről, ám a temetés napján csak az öreg postás kopogtatott részvétteljesen, hozta a távilatokat, melyekben az állt, hogy nagyon sajnálják, de halaszthatatlan dolgaik miatt nem tudnak a temetésen részt venni. Akkor értette meg, hogy ezen a napon nemcsak a férjét vesztette e! végleg. A temetes után eivra rosszabb lett az állapota napokat ült a temetőben, vagy a ' is szo bábán, nem szólt senkihez egy szót sem, csak a régi, megsárgult fényképeket nézte könnyes szemekkel. Közelében lakott a falu tanácselnöke, aki nem bírta tovább nézni szenvedéseit, felkereste a városban élő fiúkat, s kérte őket, hogy látogassák meg az anyjukat. mert lelkileg nagyon össze van törve. Hét végén elegáns fehér kocsi állt meg a kis házikó előtt, s a pár perccel idősebb fiú szállt ki belőle, hogy aztán néhány, rövid keresetlen szóval lerohanja az elébe siető, karját ölelésre táró anyját, amiért szólt a tanácselnöknek. Hiába bizonygatta könnyek között, hogy ő nem járt a tanácsnál, s hogy nem is panaszkodott rájuk, nem volt irgalom. Majd teszek én róla, hogy ne legyen egyedül anyám — búcsúzott cinikusan a fiú, s a kocsi ajiaját dühösen bevágva elporzott a szűk, csendes utcából. Mint egy öreg, lógó szárnyú, fekete varjú, úgy állt ott a kiskapuban, s könnyes szemmel nézett a hirtelen porfelhővé vált fiú után. Szomszédok lesték méla közönnyel a kerítés rései közül, és a sűrűn elfüggönyzött ablakok nyugalmat, békét árasztó rejtekeiből, amint görnyedt háttal, reszkető lábakkal bebotorkált a házikó, számára édes emlékekkel teli szobájába. Néhány hét múlva orvosi vizsgálatra hívta egy idézés, majd utána pár nappal ismét megjelent a fia, s a legszükségesebb holmijait összecsomagoltatva vele. eltűntek a szomszédok kíváncsi tekintete elől. Menet közben mondta csak el a fia, hogy olyan helyre viszi, ahol nem unatkozik többé, s ahol panaszkodnia sem kell. Az öregasszony nem szólt, nem kérdezett semmit, fázós kis verébként húzta meg magát a kocsi kényelmes kagylóülésében, képzeletében a gyorsan elrohanó ismerős táj a régen eltelt idő díszletét vette fel. Az otthonban már várták őket. A vezető jó barátnak kijáró szívélyességgel üdvözölte a fiút, őt az egyik gondozónőre bízta, s a fiával kedélyesen nevetgélve tűntek el az iroda vastagon párnázott ajtaja mögött. Fájdalmas tekintettel nézett a fia után, tudta, hogy többé nem fogja látni. Sorstársai és a gondozók hamar megkedvelték a szerény, kedves nénit, aki mindenkinek sokat mesélt iker fiairól, akik szorgalmuknak és tehetségüknek köszönhetően oly sokra vitték az életben. Mesélt soiiasem látott menyeiről, aranyos unokáiról, s Ilyenkor a lelkében égő, mély, fájdalmas sebeket beborította a jótékony képzelet enyhítő írja. Hallgatósága figyelmesen végighallgatta a bájos történeteket a családjáról, dehogy rombolták volna le tamáskodó kérdésekkel és megjegyzésekkel a néni által felépített álomvilágot. Egyik nap délben aztán arra figyeltek fel, hogy a néni félrehúzódva, egyedül ül a kis társalgóban. Nem evett semmit, s nem is mesélt újabb tőrténeteket a gyerekeiről, csak ült. és nézett maga elé megüvegesedett, üres tekintettel. Megvizsgálta az orvos, s pár perc múlva vészesen szirénázó mentőautó hangja törte meg a csendet az otthon körül. Mróe beértek a kttn!M-a, a mesélő szív má- ma" Int do"tni A temr**"en ott volt nz tthon minden járni tv'A ró' íja, ) régi ismer ró s k. TÖTH MATYAS Céczi lános Mese, távolodóban Misi Mókus raffia-sörényű k kókuszdió-sisakban, talpig vértezve vagánysággal; huttó "v re sz" -ki nn. Kóborlásainak talánya: Krokó — krokodilja' sáiga nasán leng a zászia. szép győzelmi farkincája. Eumba mester, e cölöpmászó legeslegelső világcsoda. banán-kunyeráló majom: átvetni nem volt ostoba. Ka-iránt Ele'int i . kmek a ko-tói lancqe lett a háta, feledte Misit. (Rogyadozna táncos oszlop lába, ha járna. sétálgatna, — nincs kivel, eltűnt Apa-pirra-soka-tir barátja — támaszkodva ormánya gumisétabotjára.) S a három dagadt mókus! Totem-szilfán már otthonuk! Rt Most Misi log, ^i.v.Ma [aka-.ziva, porolja a szél. belepi a hó, és dörmög: hurr-hirr-horrIhárr-brum-biró, Enni meg aludni jó.