Délmagyarország, 1979. április (69. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-01 / 77. szám
Vasárnap, 1979. április í; wn Emlékművek Bármerre járunk az országban, láthatjuk: mindenütt emlékművek jelzik a felszabadító szovjet hadsereg útját, kegyelettel emlékeztetve azokra a hősökre, akik életüket áldozták hazánk szabadságáért. Nem találunk köztük két egyformát sem, pedig ezek a monumentális műalkotások végső soron egy nép közös élményét tükrözik; a felszabadulásnak, az új élet kezdetének megrendítően szép élményét. Megfogalmazták; kőbe vésték, vagy bronzba öntötték ezt az élményt, akik végigszenvedtek egy tragédiába fulladó történelmi kort. Közös élmény ... Ám ezt szükségképpen csak az egyéni élmény, az alkotó művész egyénisége bontakoztathatja ki, lényegítheti át műalkotássá A kettő elválaszthatatlan egymástól, éppen ezért a végeredményt a művész társadalmi felelősségtudata határozza meg. Ez a felelősségtudat nem állhat csupán abból, hogy az alkotó tehetségéhez mérten a legjobban akar dolgozni, hanem azt jelenti, hogy nem légüres térben alkot, hogy elismeri társadalmi megbízatását. A művésznek igazi szintézisre kell törekednie; arra, hogy az egyéni élményt és a művészi 1979 A gellérthegyi Szabadság szobor Szombathely. Hcckenast János építőművész felszabadulási emlckműve szabadságot összhangba hozza a közösséggel; ennek azonban nem feltétele, hogy mindenki nyomban megértse és helyeselje a művet, pontosabban a mű formai megoldásait, a megfogalmaz zás eszközeit. Amit minden emlékműnek sugallnia kell: a hitet a békében, az ember szabadságában, elszántságot az antihumanista erők elleni harcban; ebben se az alkotó se a néző nem ismerhet negalkuvást. Mert vannak emlékek, egyéni és közös élmények, amelyeket az idő sem képes megszépíteni. A kiváló francia iró és költő, Louis Aragon ezt írja egyik versében: Ki tudja hol kezdődik el az [emlék Ki tudja hol ér véget a jelen Hol lényegül át románccá a [nemrég S hol lesz fakó papír a [gyötrelem Salgótarján. Somogyi József szobrászművész munkája Mintha, csak arra intene: saj.nos hajlamosak vagyunk arra, hogy nemtörődömségből vagy kényelemszeretetből lemondunk a felelősségtudatról. Pedig a történelem borzalmai nem feledhetők; az emberiség ellen elkövetett bűnöket nem lehet feloldozni; kivívott szabadságunkat csak akkor őrizhetjük meg. ha van bátorságunk szembenézni a múlttal. Erre intenek az emlékművek Nemzeti nagykorúságunk Siklós. Kainpll József felszabadulási emlékműve Budapest XII. kerület. Csörsz utca. felszabadulási emlékmű, Kiss Kovács Gyula szobrászművész alkotása Miniszterelnökünk nemrégen Kuvaitban járt, hogy ott a két ország kereskedelmi és politikai kapcsolatáról tárgyaljon, s ezt mindenki a-legnagyobb természetességgel vette tudomásul. Nemcsak azért, mert hazánk és a Perzsa-öböl országai csupán néhány órás repülőútra vannak egymástól, hanem azért is, mert elég széles körben tudott, hogy Kuvait jó felvevő piaca a magyar termékeknek, noha éppen pénze, olajgazdagsága miatt módjában van válogatni a világ bármilyen ipari vagy mezőgazdasági termékeiből. „Navigare necesse est" — mondták a régi rómaiak, „hajózni szükséges", s jelszóvá tették ezt az elmúlt századokban Európa nagy kereskedő és ipari országai is, mindenekelőtt Anglia. „Exportálni szükséges" — mondjuk manapság mi, magyarok, s olyan természetességgel, mintha mindig is ezt tettük volna. Bár tettük vagy tehettük volna! Csakhogy néhány évtizeddel ezelőtt még nem, vagy alig tehettük. Egyszerűen nincs számottevő külkereskedő múltunk, mint ahogyan nincs számottevő ipari múltunk sem. Kossuth még az 1842. évi Pesti Naplóban — miközben Pest—Fiume közötti vasútért harcolt — azt a ma már nevetségesnek hangzó érvet használta fel, hogyha nem megy másként, csináljuk meg lóvontatásra alapozva. „Mi akként vagvunk meggyőződve — írta —. hogy a- Duna és Fiume közötti vasútnak fő feladata, nemcsak mosí. hanem örök időkre az áruszállítás, nem pedig a személyszállítás lesz: nekünk tehát nincs olyan vasútra szükségünk, amelynek fő célja legyen, hogy förgeteg szárnyain röpítse Fiumébe az utazót: de még e részben is nagyon megelégedhetünk, ha olyan vasútunk lesz, melyen felak^dás nélkül minden órában két mérföldet haladhatunk. Tehát nem gőz-, hanem csak lóerőre kívánnók az eszék—károlyvárosi vasutat építeni." íme tehát egy magyar álom százharminchét évvel ezelőtt! Lóvasút a tenger felé ... Nemkülönben fájdalmas valóság tükröződik például egy Széchenyi-levélből, amelyet 1847-ben bizonyos Zichy Karolina grófnőhöz írt Bécsbe. Itt még csak nem is gőzhajóról. hídról, Tisza-szabályozásról van szó. Egyszerűen kék tintát kér, mert Pesten még az sem volt kapható. Igaz, a globális külkereskedelem, külkapcsolat néhány vezető nagy ország kivételével a világ túlnyomó nagy többsége számára olyan fogalom és lehetőség, amelv csak a második világháborút követő tudományos és technikai forradalommal jelent meg. Tehát, ha nekünk nem kellettek volna a felszabadulás utáni kemény megfeszített iparosítási és korszerűsítési évtizedek, hanem kész iparral és nagy nemzetközi kereskedelmi rutinnal foghatunk hozzá, s ha nem lettek volna a hidegháború feszült évei, akkor is merőben új világgazdasági követélményekkel kellett volna szembenézni. De a történelem és a gazdaság nem ismeri a „ha" szócskát, csak tényeket és realizálható képességeket ismer: ebben az értelemben Magyarország nem túlságosan régen lépett be a nemzeti nagykorúságba. Szinte egy-másfél évtizedbe sűrítve kellett és kell ma is beilleszkedni a rendkívül gyorsan fejlődő és változó világgazdaság áramkörébe, és helytállni a versenyben. Lassan tanulunk vagy gyorsan? Hamar alkalmazkodunk vagy nehézkesen? Látjuk: történelmünkkel mérve meszsze túl vagyunk a korábban lehetőn és elképzelhetőn. a jelennel és a jövővel mérve viszont még mindig sürgetni, hajtani kell magunkat, s minden centiért meg kell dolgoznunk, amennyivel előrejutunk a legfejlettebb teljesítményekhez való felzárkózásban. Egy azonban vitathatatlan: nemzeti magunkra találásunk kezdő dátuma — ez egyre jobban kitetszik — 1945. április negyedike, felszabadulásunk dátuma volt. Társadalmi forradalom nélkül, a régi politikai struktúrák lerombolása és szocialista újjáalakítása nélkül, nincs és nem is lehetséges új nemzeti erőre kapás. A Szovjetunió vezette szocialista szövetségben megtalált védettség és kölcsönös együttműködés nélkül nincs idő és nincs lehetőség megalapozni az új nemzeti kibontakozást. Éppen ezért könyvelésünknek két rovata van. Az egyik a történelmi egyenlegé, amely századok óta először tartósan stabil, kiegyensúlyozott. A másik a konkrét jelen, a maga követelményeivel, amely új erőfeszítéseket sürget. Képletesen szólva mi. magyarok széles felületen most fedezzük fel a világot, s a világ pedig annak arányában ' vesz számba bennünket, amilyen arányban tudomásul veszi — veheti ipari, tudományos, kulturális teljesítményeinket, s azt az új nemzeti magatartást. amelyet a szociális- ; ta társadalmi rendünk, a ha- ; ladó, a nemzetközi gondolat : iránti elkötelezettségünk sugall. Ter mesze tesen egyre | több ember jut el akár egy- i szerű turistaként is Európa, Afrika, Ázsia, sót meg Óceánia térségeibe is, s évente jóval több külföldi utazik ide, vagy rajtunk keresztül más országokba, mint hazánk lakossága. Természetesen egyre többen tudják hazánk fiai közül, hogy milyen a Szahara, • az északi tundravidék, vagy a meleg vizű tengerek öve. s egyre több külföldi emlékezik a magyar tájakra, a magyar ízekre és színekre. De ami ennél sokkalta fontosabb: magyar szakemberek tudnak már kutat fúrni, bányát nyitni, gyárt építeni, hidat feszíteni, szakmát tanítani, gyógyítani tőlünk ugyancsak távoli országokban. Ami lényeges, hogy gazdaságot szervezni, iskolarendszert, közigazgatást kiépíteni, egészségügyi hálózatot fejleszteni hívnak már magyarokat a harmadik világ egyre több országába, s készek közös termékek gyártására egyre több magas ipari fejlettségű országban. Ami lényeges, hogy a szomszédos szocialista országokba úgy mennek szakembereink tanulni, dolgozni, tapasztalni vagy építeni, mintha otthon lennének, s úgy jönnek ide a baráti országok szakemberei, mintha hazajönnének. Ami nagyon fontos és lényeges, hogy a rossz, felületes, vagy semmilyen elképzelések helyébe hazánkról, a magyarokról, lassan ugyan, de kezd megfelelő, reális és többnyire pozitív kép kialakulni, s mi úgyszintén megismerjük népek, nemzetek kultúráját, tehetségét, képességét és szükségleteiket. amelyek alapul szolgálnak a konkrét kapcsolatoknak. Magyarország azelőtt min- | dig csak emigránsokat snott a világnak, s a világ — jobbik esetben — nem nagyon vett tudomást hazánkról. Mosi pedig tudomásul veszi, hogy szellemi és anyagi értékek cseréjében olyan ország, amely többé senki számára nem hagyható figyelmen kívül. Az érettség, a felnőtt nagykorúság minden örömét hozta meg ez a kor számunkra. Minden felelősségével együtt RÓZSA LÁSZLÓ