Délmagyarország, 1979. április (69. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-04 / 79. szám

Szerda, 1979. április 4. 80 mm Regina néni L

ega'ább kilenc esztendeje, hogy a fülembe kiabálta a nagy gép mellett: elmondaná egyszer az életét. Majd egyszer — majd egyszer, mindig elmaradt Most is. Nem ér rá beszélgetni, mert amikor szabadnapospos, akkor dolgozik. Mit? Főzi a gombócot Ellenben bent ahol 6 dolgozik, ott kereshetem, ott van idő beszélni. Munkaidőben? Persze. Mit csinál? Éjjeli portás vagyok. Én őrzöm a telefont az Bneg engem. Elfoglalja magas hivatalát estefelé rányitom az ajtót Fölveszi a rendelést először: mit parancsol? Nótát balladát mesét, vagy mit? — Mondja el az életét! — Jaj, azt nem lehet. Annyi bolondság nem fér bele a maga fejébe. Nem is mernék mindent elmondani. — Mert? — Jobb, ha vigyázunk a nyelvünkre. Amit én magának elmondok, azt mind kibeszéli. — Kössünk alkut! Csak azt mondja az életéből, amikor nagyot csodálkozott — De magyarul is mondhatom? — Csak magyarul. — Maga nem úgy beszél — Hanem? — Mert akkor azt kérdezné, mikor maradt tátva a szám. — Azt kérdezem: Regina néni, mikor maradt tátva a szája? — így már értem Hát lelkem, Igen sokszor. Amit én a világban láttam, mindent megnéztem. Tizenöt éves voltam, amikor férjhez mentem. Engedély kellett hozzá, menjek Dorozsmara, a tiszti orvoshoz. Dorozsma nekem külföld volt Olyan messze én nem jártam. A híd alatt volt a piac, ott volt a világ vége. Megvolt az esküvő, behívják az uramat katonának. írja a levelet hogy itt vagyok a tizenhatodik kerékpáros zászlóalj második századában, az utászlaktanyában. Hát az hol van? Átmegyek a Hősök kapuja alatt nézek jobbra nézek balra egy lélek sincs az utcán. Édes, jó istenem, hová jutottam? Addig mentem, addig mentem, megláttam az órát a nagy állomáson. Most már tényleg kimentem a világból! A villamos elvitt volna tiz fillérért de nem mertem fölülni rá, nehogy eltévedjek. Elindul, és nem áll meg mi lesz énvelem? Megyek tovább, végre katonát is látok. De mindnek nagy a haja tiszt mind, az éi\ uram meg kopasz. Jól van, itt már asszonyok is vannak, itt már nem esznek meg Megláttam a rózsaszín fodros kötőt na, itt vannak a tápaiak. Helyben vagyunk. — Az állomáson, negyvennégyben, a szemem-szám egyszerre maradt tátva. Nagykalapos úri nagysagák voltak ott olyan szép úri beszédeket én azelőtt egyszer se hallottam. De mind azt mondta, jaj istenem, mi lesz velünk, mi lesz velünk? Az integetős kezét láttam az uramnak, aztán azt se. Nem jött vissza szegény, csak azt haNottam, azért lőtték agyon, mert meg akart szökni. Leugrott valahol a vonatról, hogy aira szálljon föl, amelyik hazafelé jön. Ha el nem hajtják a csendőrök, ha még tíz napot várhat talán megmarad. Szeptember végén elvitték. október kilencedikén vagy tizedikén jöttek az oroszok. — Akkor is eltátottam a számat. amikor azok jöttek. Indulok haza etetni, olyan nagy csöndesség van, itt készül valami. Jön a rengeteg katona, tölténnyel körülaggatva a nyakuk. Csak megkérdeztem. mia az. Raózsafüzér! — azt mor.dja az egyik. Ejnye, de furcsán beszél! Kérdezi, hol a bunker. Jaj, az minálunk nincsen, mert az anyám azt mondta, ö nem megy le a föld alá a saját lábán. Majd ha viszik, neki az is elég lesz — Jött az orosz, és..,? — Orosz katonát én csak a Futárban láttam, a német fogságban fényképezték lé Nézünk kl a gyöpre, mert azt mondják, ott annyi a katona, hogy fekete tőlük a föld. A Kemes-árok tele van velük, és danolnak: iboj-aba.i abaj-abaj! Te szentségi® istei ezek nem magyarok! Eltalálta Roza néni, tegyünk ki lepedői ; utcára. Hosszú fára kötötte, balli gott vele, aztán az Ilia Panna keritesire kitette. Azok attól még tovább iboj-abajoztak, rá se rántottak, hogy megadtuk magunkat. Jön egy magyar, sátorlapos, szőke nő, magyar katonasapka a fejiben. Olyan lyukacsos marhaság lóg a nyakában. Hát ez meg mit keres itt? Ráköszön az öreg Csikós Pali bácsi: Dobre vecser! Odakapja a fejit a nó: Zdrasz! Mit mond, Pali bácsi? Azt mondja, hogy aggyonisten! Ha azt mondja, akkor ennek ki van törve a nyelve, meg a magáé is. Magyarázza a Pali bácsinak, hogy küldjön be mindenkit mert öt perc múlva olyan háborút, akkora tüzet csinálnak itt, hogy mi olyat még nem láttunk. Ne féljen senki, emberre nem lőnek, csak vigyázzunk. Mondja a Pali bácsi a hoszszú szárú pipája mellől, hogy érti, érti, minket meg zavarászott befelé. Jöttek azok fölfelé, ki az erdőből, mint a fűszál, annyian. Feketék, porosak-piszkosak, ferde szemű, mongol, mindenféle volt közöttük, meg szeplős szőke, amit csak el tud képzelni. Viszszanéz a sátorlapos nő, föltartja két kézzel a feje fölé azt a lyukacsos marhaságot a géppisztolyt vagy mit kit hol ért, ott feküdt le. Amelyik a talyigát húzta, zutty, bele az árokba, hogy kicsapta a vizet Megfordította a talyigát, végig az utca hosszában úgy pattogott a golyó, mint » jégeső. Por, meg füst. Jaj, most van vége a világnak! Kacsé liba, pulyka, disznó, mind ordított, a kutya nyüszített Kérdezi a nő utána a Pali bácsitól, van-e német? Nincsen. Hát Szegedében? Onnan is elmentek, úgy tudjuk. Azokat mi láttuk, akik elmentek, azt mondja a nő, ott ültünk a fán, csak azt nem láttuk, akik maradtak. Orosz fogságból jött haza a Pali bácsi, azért tudott velük beszélni. — Aztán? — Hogy azután mire tátottam el a számat? Voltam a Mátrában, Miskolctapolcán, Egerben, Fehérváron, Veszprémben, Pesten, Siófokon. mindenféle fürdőhelyen. — A Tiszában mikor fürdött? — Amikor gyerek voltam, de inkább a Marosban. Nem volt nekünk fürdőruhánk, meg nem is vettük volna föl. olyan erkölcsösek voltunk. Rendes, hosszú ruhában! Azt mondták ránk: nézd, a büdös parasztja nagykabátban feredőzik! Amikor aztán Miskolctapolcára mentünk, akkor én rettenetesen eltátottam a számat Mentünk bele a kék tóba, oda ahol a hegyből jön elő a víz.. Akkor már művelődtünk is, gazdagok is voltunk, kikúpálódtunk: volt fürdőruhánk! Folyik ki a víz a hegyből, a büdös parasztja meg alááll! Ej, de nagyon jólesetti — Aggtelek? — Ittuk a fiatalító tó vizét Ha csak kicsit is segítene, az is jó lenne. De nem az volt a legélmónyesebb, hanem az, amikor embert lőttek föl az égbe. Csak néztük a tévében a Gagarint Eddig eljutottunk? Az emberi eszme idáig elhaladt már? És mi enynyire el vagyunk maradva ebben a szuperszonikus világban? — Az űrhajó? Igazi hajóban mikor ült? — Itt a Tisza Itt a Maros, de hajóban én még nem ültem. Csak ladikban, dereglyében, meg a kompon. Repülőn viszont voltam. Nem nagy valami, olyan, mintha buszban ülnénk. Döccen egyszerkétszer, na, kátyúba mentünk! Ellenben a busszal beszaladtunk Csehszlovákiába. Aggteleken voltunk, danoltunk, ahogy csak a szánk bírta egyszer csak elkiáltja magát valaki: Úristen, hol vagyunk? Ott a bútorbolt, nem tudom elolvasni a tábláját. Bácsi! Messze van ide Miskolc? Azt mondja, harminc kilométerre vagyunk KassátóL Megfordultunk, nem hiszem, hogy a hátsó kerék érte a földet úgy jöttünk haza. — Itthon? — Mindennek őrültünk. Az első körmös traktort körüljártuk, az első Zetort megölelgettük. Jött a kombájn? A maga lábán járó rosta? A fejőgép? A nagy traktor, tizennégy fejes ekével? Tudja, mit láttunk Németországban? Áll az ember a vasvillával, egymaga a nagy istállóban, és nyomkodja a gombokat! — Mit szeretne még megnézni? — Mindent amit eddig nem láttam. — Megérni? — Békességet bátorságot, megértést, csöndes öregséget — Bátorságot? Mire? — Arra, hogy ne csak tátsam a számat hanem ki is merjem nyitni. — Mire? — Amikor szólni akarok. Anyám mindig attól félt, baj lesz, ha sokat beszélek, én meg attóL hogy baj lesz, ha nem beszélünk. Pedig nem nagyon beszélünk, inkább csak hallgatunk. Rájöttem, hogy nem tudok beszélni. Amikor a mérnök fiam, meg az érettségizett fiam jött haza, csinálta a leckét, csak néztem. Azt mondja, A meg B nem betű. hanem szám. Hogy lehetne szám. amikor az olvasnivaló betű? Attól félek, ha én fölszólalok, rámondja valamelyik mérnök, hogy A meg B. Akkor én nem tudok szólni semmit Annyit változott a világ, hogy tudományosan kéne beszélni. Pedig a fiam megérti, amit mondok, ha mérnök, akkor is. Mégis hallgatunk inkább, a csöndes öregség kedvéért HORVÁTH DEZSŐ „Közünk van egymáshoz" N

égy hang, leírva négy betű, s benne foglaltatik minden, mi fontos: élet Az élet csoda — kéretlenül kaptuk, de megvásárolni semmi pénzért nem lehet értéke számmal, betűvei ki nem fejezhető. * — Arra szeretném kérni, hogy a nevemet ne említse az írásában. Ügy gondolom, egyetért velem, nem a név, hanem az ember a fontos. S nem szeretném, ha bárki is azt hinné, a népszerűség paripájára akarok felkapaszkodni, s a magam hasznára fordítani egy olyan helyzetet, mely mások számara maradandó lelki sérülést okozott. Egyébként is, amit tettem, abban nincs semmi rendkívüli. Örök életemre lelki nyomorék lettem volna, ha akkor nem így cselekszem ... — Az ,.akkor": január 13., szombat Milyen kedvvel ébredt? — Derűs volt az ég, sütött a nap. A munkámmal hamar végeztem az egyetemen, örültem, amikor az egyik barátom sétára invitált elkísértem Üjszegedre, a kertjébe. Miután megérkeztünk, két perc sem telt el, meghallottam a gyerekektől: két kislány alatt beszakadt a Tisza jege. Nagyon megijedtem. Nekem is van két gyerekem. Lefutottam a partra, futás közben ledobtam a kabátomat. Nem láttam senkit, gondoltam, az ártéri fák takarják el előlem a kislányokat. Aztán, legnagyobb megdöbbenésemre észrevettem egy kis fejet a jég felett, s két piros, görcsösen kapaszkodó kezecskét körülbelül 15 méterre bent, az élő Tiszában. S hallottam a kiáltást: „Bácsi kérem, mentse meg a kistestvéremet, elvitte a víz!" Először egy jókora faággal próbálkoztam — a jégből szakítottam ki —, a gyerek felé nyújtottam. De hiába kapaszkodott belé, olyan erősen zajlott a jég. hogy nem tudtam kihúzni. Akkor már tudtam, más megoldás nincs: nekem is oda kell mennem. Hason csúsztam jó néhány métert s így sikerült kimentenem a gyereket. — A partról a barátja látta: megrepedt a jég a lába alatt A rendőrségen azt mondták önnek: nem is tudja, milyen életveszélyben volt Nem is egészen egészséges. reumás, a gerincével már kezelték is ... — Akkor semmi mással nem törődtem, csak azzal: sikerüljön megmentenem a kislányt. Erőt adott hogy tudtam, a barátom ott van a közelemben, biztosan segít, ha velem is történne valami. — Azóta hónapok teltek el.. . — Csak sokára sikerült úgy. ahogy megnyugodnom, hiszen a másik kislány belefulladt a vízbe, mire én odaértem, ót sehol nem lehetett látni. Úgy tudom én voltam az ötödik, akitől p gyerekek pajtásai segítséget kér lek. Egy közelben lakó férfi — neki is van két gyereke — hamarabb értesült a történtekről, mint én, de nem tett semmit Azazhogy mégis: telefonált a mentőkért a rendőrségért Képtelen vagyok őt megérteni — igaz, arra senkit nem lehet, kötelezni, hogy az életét kockáztassa valakiért. * Január 13 szokásos téli napnak indult. A meteorológusok sem észleltek semmi rendkívülit A naplójukba bekerült: a napi átlagos hőmérséklet —0,2 Celsius-fok. Csapadék nem hullott A Délmagyarország sem adott hírt rendkívüli eseményekről, a hírek között megbújó szenzáció — Franciaországban egy asszony ötös ikreknek adott életet — aligha foglalkoztatta az embereket Nancy messze vart. A Veronikák névnapjukra készülődtek, a mozipiaicátok szórakoztató filmekre hívták a közönséget. A gyárakban, a hivatalokban ugyanúgy dolgoztak, mint máskor. Kormányos András, a Rigó utcai Fiúnevelő Intézet pedagógusa — az iskolai oktatásban szabad szombat lévén — úgy gondolta délután, sétálni viszi csoportját. A szép idő kedvezett a tervnek, megmutatta a gyerekeknek az épülő Domust a nagyáruházat, este negyed 6 körül értek a Tisza-partra. — A nagy árvíz centenáriumáról kezdtem beszélni, amikor észrevettük, valaki bent van a vízben. Kétségbeesetten kapaszkodott a jégtáblákba, alig hallhatóan segítségért kiáltott. Szerencsére felénk sodorta a víz, mire a lépcsőhöz lerohantam, körülbelül 3 méterre volt a parttól. Eszembe jutott, hogy jó volna valamilyen hosszú rúd. amit benyújthatnék, de ilyet nem találtam a közelben. Még odakiaitottam a gyerekeknek, hogy vegyék le a sáljukat Arra gondoltam, ha szükséges, majd „kötelet" csomózunk belőlük. Persze a mentés lehetőségeit latolgatni nem volt idő. tudtam, azonnal cselekedni kell. A köveken lementem a vízhez, éreztem a nadrégom térdig vizes. Két gyerek — Bondász Károly és Sömör jai Szabolcs — fogta az egyik kezemet, nehogy én is beessek a vízbe. így sikerült a fiatal lányt kihúzni. Közben Varga Csaba beszaladt a klinikára, hogy hívja a mentőket. Amikor most, utólag gondolok a történtekre, nem győzök hálát adni a véletlennek. Ha csak két perccel később érünk oda. már hiába minden . .. Amikor otthon, a feleségemnek és a lányomnak elmeséltem a történetet. alig akartak hinni a fülüknek. Megijedtek, mert tud iák, gyenge úszó vagyok. De ők is úgy vé'ekedtek, ahogv én: amit tetem, emberi kötelességem volt... * Két ember — a véletlen játa folytán két pedagógus, egy gyetemi tanár, s egv nevelő — rcképét próbáltuk felvillantani, em rendkívüli emberek, ha ellennek mellettük az utóin, artuk, viselkedésük hősiességükről íem árulkodik. LADÁN VI ZSUZSA