Délmagyarország, 1979. április (69. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-30 / 100. szám

4 ' Hétfő, 1979. április 30. „Egymás keze után nyúlunk" Kass János vallomástöredékei Ism. (Két évvel ezelőtti debreceni kiállításának katalógusába kifényképezte személyi igazolványának első oldalát. Ezzel mintegy jelezve, hogy a művészember egy a többi közül, csalc más munkát-feladatot jelölt ki számára az élet. Szelid tekintete, jellegzetesen kalligrafikus névjegye alatt, a születési helyen Szeged neve áll. A Kass név ebben a városban máig fogalom. A régi Hungária-szálló egykori tulajdonosa Kass János nagyapja — az első világháború utáni Szeged egyik nevezetessége volt az épület.) — Itt születtem Szegeden. a harmincas évek eleién kerültem el a városból. Nagy vizekre és óriási szárazságokra emlékszem. Illatok maradtak meg bennem, például a frissen gyalult fa édeskés illata. Máig érzem a múzeum előcsarnokának hűvösségét és orromban Móra Ferenc kékes szivarfüst.iét. Hallom a homokfutók zörgését, a lovak patáinak dobogását. Emlékszem a megásott avar sírok pontos derékszögére, a gyerekszem fényképezte csontok, koponyák, csigolyák rendjére, majd feljebb, a gödör peremén, térdnadrág. bricsesz, árnyékot vető szalmakalap, Móra kék szeme. Emlékszem a város elevenségére, a piacok harsány zsúfoltságára, arra, hogy a sok szoknya redőiben a kofák kotorászták pénzeszacskóikat. Gyerekkori emlékeim alulnézetben fényképezték a világot, a lovak hasát, a szekerek alját, az égbeszökő épületeket, fákat, embereket őrizte meg a régi kép. Az egykori Tisza-híd öntöttvaskorlátai mellett ámulva néztem, hogy a pókok sűrű hálóiban hogyan vergődik a rengeteg légy, szúnyog, bogár. Különös és csodás színház volt! Aztán anyám kezét fogva láttam Juhász Gyulát, sötéten és törékenyen a nyárvégi délután aranyos napsütésében, hosszú árnyékot vetve, keresztben a Tiszatöltésen felénk ballagni... Hoszszú évtizedekig semmi nem kötött Szegedhez. Csak jóval később terelt vissza valami ősi ösztön. A kontaktus most erősödött föl, a szülőváros iránti vágy és szeretet most elevenedik újra. (Kass János a felszabadulás utáni magyar képzőművészet kiemelkedő alkotója. Nagyszerű illusztrációkat készített József Attila verseihez, Az ember tragédiájához és a Mózeshez, rajzban fogalmazta újra a Psalmus Hungaricust. a Szarvasfiút, Neruda műveit. Könyveket tervez, a tipográfiának, a nyomda művészetének elhivatottja. Egyik legkiválóbb grafikusművészünk, akt újabban plasztikával is foglalkozik — a parányi szoborjelektől a hatalmas betonkompoziciókig, nagy regiszteren játszik. Alkotóművész és pedagógus, sok-sok magyar művész vallja őt mesterének.) — Porcelánfestést és gipszöntést| tanultam, 1946-ban kaptam keramikus mesterlevelet. Korongoltam Kovács Margitnak és Gádor Istvánnak, kerámiaművészetünk megalapítóinak és kimagasló képviselőinek. A plasztika iránti vonzalmamat a háború utáni években nem tudtam kielégíteni, nem tellett égetőkemencére, agyagra. Ceruzára még igen. Szerencsére, az Iparművészeti, majd a Képzőművészeti Főiskolán olyan kimagasló művészegvéniségek tanítottak, mint Hincz Gyula, Konecsni György, Kállai Ernö. Hevesi Iván. Az Eötvös.kollégium kisugárzó hatása bennünket is magával ragadott. Akkor kötődtek a halálig tartó barátságok. A nemrégiben meghalt zseniális költővel, Nagy Lászlóval együtt felvételiztünk, egymás mellett rajzoltunk, de mivel neki még ecsetre sem volt pénze, átpártolt bölcsésznek. A grafikai szak elvégzése után illusztrálni kezdtem. Azokban az években olyan kiváló művész is, mint, Ferenczy Béni vagy Borsos Miklós az irodalom fedezékébe menekült a szocreál kötelmei elől. Később sorsom kereke úgy fordult, hogy olyan helyen laktam, melynek utcaköveit Babits, Kosztolányi és Szabó Lőrinc koptatta. Az irodalom iránti vonzalmam kezembe adta Áprily, Illyés Gyula és Füst Milán műveit, akiknek később könyveit terveztem és barátaikká fogadtak. (A könyv a legdemokratikusabb műfaj. Megsokszorozza az írói gondolatot, a művész képi üzenetét. Esztétikai egység, művészi teljesség. Kass János, aki a grafika szinte minden műfaját műveli, nemrégiben egy nemzetközi könyvkiállításon első díjat nyert új Neruda-kötetével. A gyerekek könyvei között is sok van olyan, melynek sziporkázóan szellemes, vibrálóan kedves és őszintén bájos rajzait ö készítette színes pasztellkrétával, szikár tollal, futkározó golyósirónnal, lágy akvarellel.) — Sajnos, a képzőművészeti életnek, a vizuális nevelésnek nincs Kodály Zoltánja. Hiányzik egy olyan metódus, melyet Japántól Kanadáig egyetemesen alkalmazni lehetne, nincs meg az a nyelv és egységes jelrendszer, melyet tanítani kellene. Totális világcsőd ez a képzőművészeti nevelésben, mindenki csak saját magára számíthat. (A hetvenes évek elején a grafikus Kass János egyszerre vihart kavart Fejek című műanyagplasztika-sorozatával. Ezek a sorozatban préselt műanyag fejek az elszemélytelenedő, egyéniségét vesztett tömeg szorító érzését keltették a nézőkben. A társadalom gondjaira érzékenyen reagáló, az emberiség jövőjéért aggódó művész kiáltása volt ez a sorozat. Somlyó György balladájának ajánlásában írja: „Herceg tudod jól mit tudunk s mit nem tudunk / Hogy egyformák és mások egyszerre vagyunk / Az egynemű anyag mely mindig újra más / Vér és virág. Kulcs és kötél. Kés és írás." Az egyik egyenfejre személyi igazolványának számát irja. odaadja barátainak, azóta viselik Juhász Ferenc, Nagy László. Somlyó György és a többi barát kézjegyét. Egynek szegfűt tesz a szájába, másiknak kést az ajkai közé, végtelen lyukszalagkígyót a szájába, egyiknek gyöngyöt könnyez a szeme, a másik szája szögletéből vér csorog...) — Egyre nagyobb, társadalmi méretű gondunk az elszemélytelenedés. Járok a tömegben és képtelen vagyok rögzíteni az emberi kontaktusokat. Nem találok rá a velem szembejövő tekintetére. Az autóbaleset áldozatát újságpapírral letakarják, a robogó busz ablakából összemosódnak az arcok, a televízió képernyője elidegeníti a születést, a halált, a szerelmet. Az én fejeim használati eszközök. Brutális effektusok. Olyanok, mint a telefon, amely cserepeire töri a csöndet, belecsörög az életünkbe, mely percnyi kapcsolatokat teremt, mely üzeneteket közvetít anélkül, hogy igazi emberi kontaktust. teremtene két ember között. Ezek a fejek számomra kommunikációs kapcsolatteremtési lehetőségek is. Odaadtam barátaimnak, Juhász Ferencnek és Somlyó Györgynek, s ők azzal, hogy rajtahagvták kezük nyomát, ráírták üzenetüket, partnereimmé váltak. Aztán keresni kezdtem a tömeg ritmusát. A hullámzó, mindig változó, új alakot öltő tömeg szinte zenévé válik Kurtág György Játékok című művének plasztikai parafrázisain. Ha ebből a hullámzó, ritmusos, egynemű tömegből kiemelek egy alakot, máris kibontakozik személyisége, egyénisége, emberlényege. (Kass János személyi igazolványában a születési helynél Szeged neve. Az utóbbi években második kiállítását rendezi nálunk. A Bartók Béla Művelődési Központban 1976 nyarán volt nagy sikerű tárlata, most a Képtár három szintjét töltötte meg illusztrációival, grafikáival, könyveivel, bélyegeivel, plasztikáival. Kass János hazafelé tart...) — Fél évszázad mezsgyéjét átlépve, egyre jobban foglalkoztat, mi lesz munkáim utóélete. Arra törekszem, hogy az életmű együtt maradjon. Keresem a helyet, az öblöt, a kikötőt, ahol horgonyt vethetek. Az ember alkotásai papírhajók, melyeken üzeneteket küldünk másoknak. A műalkotás, éppen mert ilyen palackposta, mert híradás, az idő múlásával mindig értékesebbé válik. Ilyen gondolatokat szövögetve, egyre gyakrabban szülővárosom, Szeged jut eszembe. Ha a feltételek megteremtődnek, szívesen Szegednek adományozom életművemet, erre a városra hagyom, amit teremtettem. Ez az anyag megteremthetné egy modern galéria alapjait... („Ha csak egy kis részt, ha csak egy keveset hozzátehetünk a nagy műhöz, ha csak egy vörös vérsejtje lehetünk a nagy vérkeringésnek, tettünk valamit. Ha sikerül néha megnyugvást adni, ha sikerül néha választ adni a kérdezőnek, ha sikerül kimondani az igent és a nemet és mindezt fel is fogják a radarhoz hasonló fülek és szemek, és ha az agy után eljutunk a szívig, eleget tettünk hivatásunknak és a szívekből kigyúló okos alkotó értelem, a barátság és a szeretet vágya kivirágzik és egymás keze után nyúlunk." — Részlet az Ars Poeticából.) TANDI LAJOS * Lapunk mai számának grafikái (1„ 6., 8. oldal) Kass János munkái. — Ezt a filmet már adták a tévében, Gyula! — Mikor? — Kilencszázhetvenhat március elején. Emlékszel? — Netn. — Linó Ventura negyed tízkor megcsókolta Jeanne-t, te pedig engem. Emlékszel? — Nem. — Pedig biztos, hogy ismétlés. Aztán azt suttogtad a fülembe, hogy jó nő ez a Paula, de én jobb vagyok. Emlékszel? — Nem ... — Es szerelmet vallottál! — Mikor?! . — Amikor megjelent a musztáng, és Foster elővette a pisztolyát. — Azután mi történt? — Eloltottuk a villanyt... — Es Foster? — Arra már nem emlékszem. Emlékszel? — Igen. Agyonlőtte Tomot. — Közben olyan szépeket mondtál! Emlékszel? A

KISZ-patronáló tanár bemutat, majd diszkréten magunkra hagy bennünket Nem ülök föl a katedrára, így is elég furcsa ez a harmincegynéhány gyerek itt, szemközt ülve, ahogyan mindegyik rám néz. Gyakorlótanítást idéző pillanatok. A feszülő érzés a gyomrom tájékán, mintha minden rám meredő tekintet csúfondáros lenne. A vízió fölerősödik, amint jövetelem célját, beszélgetésünk tárgyát elmondom. A többség talán továbbra is udvarias figyelmet erőltet arcára, ám egyik-másik tekinteten, különösen a fiúkén, a gúny határozott kifejezése jelenik meg. — Tehát a munkáról hogyan vélekedtek, saját eddigi tapasztalataitok alapján? („A munkáról? Megint a szöveg, a duma, a sóder. Vezércikkízű, na, persze. Unásig hallani ilyesmikről.") Meglepően hamar megindult a szóáradat. — Hát, egyik-másik építőtáborban a táborvezetőkről mesélhetnénk egyet-mást. Hajtani, azt tudott, de amikor egyszer ráfűztünk a fejére, fogja már meg ő is az ásót, hát úgy állt a kezében, hogy nézni is rossz volt... — A másik meg úgy 9 körül kecmergett elő, a reggelijét pedig az ágyba hozatta. Sokat lehetett tőle tanulni, mondhatom! — A többi meg hajtott! És pattogott Mindent velünk csináltattak, de semmi lezserség nem volt bennük. — Ebből nem lehetett tanulni valamit? Csönd. — De. Azt, hogy nyugisabb emberek kellenének ilyen posztokra. Meg főleg értsenek is ahhoz, amit csinálnak. — A gyárakban azért nem úgy van! Ott a vezetők értenek hozzá! — Gondolod? — Hát ha egyszer vezető lett, nem? Persze, mit lehet tudni . .. Ártatlan, gyermeki naivitás, gondolom. Tizenhat-tizenhét évesek, gimnazisták. Ezek szerint tántoríthatatlan optimisták, ha az ifjúságra annyira jellemző módon szókimondóak, élesszeműek is. Kövér, mosolygós srác emelkedik szólásra. — Dolgoztam én két nyáron is a gyufagyárban. Hát ott a világon mindent, de mindent csináltattak velem, a kifutófiúskodástól asöprögetésig. Fél 3-kor jó, ha be lehetett fejezni. Elég megalázó volt. Nem azért, mintha nem akartam volna dolgozni, de úgy hajtot' tak ... Azért, mert minket lehet, mert kiszolgáltatottak vagyunk? — Ha lógás van, az jobb? Akkora a szervezetlenség, hogy az néha már röhej. A SZOTE-nak kellett volna valamit takarítani, odamentünk reggel, vártuk a DÉLÉP-es művezetőt. Várhattuk. Azért jól eltelt az idő, dumáltunk, hülyéskedtünk, aztán elmentünk haza. És nem ez volt az egyetlen eset. — Dolgoztunk egyszer egy öreg kubikos bácsival. Tizenhét évig — Már kezd rémleni. Kapcsolj át a kettes műsorra! Ott mi megy? — Ez is ismétlés. Johnnp Mathis Párizsban. Mi meg vikenden. Milyen szép volt! Emlékszel? — Nem. Ezt még nem adtájc. — Dehogynem! Az új hálóing volt rajtam, amit két éve vettél. — Es? — És! Tudtam, hogy emlékezni fogsz!!! — Igen. Utána jött az unalmas angol film, azzal a csúnya vénlány Mrs. Garthorne-nal a főszerepben. — Igen, jól emlékszel. Ma ls ezt ismétlik. És amikor Mrs. Garthorne, akkor te...! — Ne folytasd! Nagyon unom már ezeket az esti ismétléseket! TORMAI LÁSZLÓ élt Franciaországban, perfektül beszélt persze. Azt mondta, ő úgy szereti a munkáját, a kubikolást, hogy semmi más nem lehet fontosa bb neki. Tényleg annak éL Nem is utazik, semmi. Idéztünk neki a Toldiból, „felült Lackó a béresek nyakára". Azt mondta, olyan Lackót ő nem ismert egész életében. És ez a kettősség a baj. — Baj? Hogyhogy? A magas, vékony, szemüveges fiú magyarázni kezd. Ügy tűnik, az ő legtémább témájánál lehetünk. — Hát úgy, hogy vannak tényleg, akik csak a munkájuknak élnek, nem ismerik Lackót, de ezzel aztán kész. Semmi több. Szórakozás, utazás semmi. A munkája teljesen kielégíti, mindent megtalál benne. Én irigylem az ilyen embereket, de azért nem szeretnék hozzájuk hasonlítani. Mert szerintem ebben van egyfajta korlátoltság. Én abban kételkedem, hogy ez a kettő összeegyeztethető. Akit a munkája leköt, azt más nem kötheti el. A kövér fiú vitatkozni kezd, egy boncmester ismerőséről beszél, aki imádta a munkáját (a derültség erősödik), mégis szenvedélye a lemezek, a zene meg az utazás. Erősködik. Egy-két komolyabb példát én is felsorolok, az eredmény nem túl vigasztaló. — Ha nagynéha az ember belegondol, mi is lesz, ha tényleg dolgozni fog, elkeseredik. Akkor már úgysem létezik semmi más. Mindenki szépet, jót, önkiteljesítő, önmegvalósító akármiket vár a munkájától, de annyi kiábrándult véleményt hallani.. „ — Csak a pénzért., 1 — Mindenki arra hajt. — Most meg mindnyájan ilyen pesszimisták vagytok? — Igen. Egy lány közbeszól: — Én nem! Tényleg nem... A lépcsőn lefelé bajuszos fiú lép mellém, elmondja, emlékszik rám, még általános iskolás korából, tanítottam a gyakorlótanításomon. (Csakugyan azokhoz a hetekhez hasonlóan állhattam meg egy osztály «áőtt?> .Jóst kettesben mondja el, miket látott, amikor a geodétáknál dolgozott nyáron. Bementek reggel, ital, kártya, beszélgetés. Néha valami munka, de általában nap mint nap ugyanez. — Komolyan mondom, a végén már majd kibújtam a bőrömbőL Nem állhattam oda, nem szólhattam, nem akartam „pedál"-nak látszani, de tényleg irtó rossz érzés volt látni, hogy ellenőrzés, kényszer nélkül mi ment ott. Sokszor eszembe jut. Idén már biztosan nem megyek oda. — Hanem? — Nem tudom, de szerintem valami olyan helyet kell keresnem, ahol látom, hogy kényszer nélkül, valamiféle örömet találva melóznak. Biztosan van ilyen is, nem? Mert szerintem csak így érdemes. DOMONKOS LÁSZLÖ A meló körül