Délmagyarország, 1979. április (69. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

38 Vasárnap, 1979. április 15. Válságtól a feltámadásig Húsvét a hivatalban (Folytatás az 5. oldalról.) ban megjelent egy tanulmány a magyarországi szociográfiai irodalom fellendüléséről, pontosabban a Magyarország felfedezése újkori sorozatról. A kivágott cikket — úgy tudom, azóta könyvalakban is megjelent — tisztelettel dedikálva megküldte nekem is a szerző. Ebben — nem idézek pontosan — az áll, hogy Darvas József a hatvanas évek vége felé felvetette a Magyarország felfedezése sorozat újraindításának gondolatát. Hazai példa: egy itthon, Erdei Ferencről írott könyvben az áll, hogy 6 vetette fel ugyanezt a gondolatot. Már említettem, mekkora érdemeik voltak a két világháború közti magyar szociográfiai — és más műfajú — irodalomban. Érdemeik a felfedezés sorozat körüli bábáskodásuk miatt is nevezetes. Am a teljes igazság az, hogy a Magyarország felfedezésének sorozata — nem az ő agyukból pattant ki. Hanem? Két. elesett anyagi állapotú író agyalta ki ezt a bőszájjal talán feltámasztásnak is minősíthető sorozatot. Mert a magyar szociográfiai irodalom feltámadásnak igenis, ez a mára már tekintélyessé vált könyvsorozat az igazi lángpéldája. Az egyik író Márkus István, a másik pedig — mi tagadás — én voltam. Már nem tudom, melyik pesti talponállóban, vagy talán épp az írószövetségben pendítette meg előttem: újra kellene indítani a Magyarország felfedezése sorozatot. Azt mondtam neki: „Pista, meg vagy őrülve, ilyen címmel nem lehet előállni, rögtön visszadobják, hiszen ez ellenzéki kezdeményezés volt az elmúlt korban, s ma is vannak, akik ezt a műfajt ellenzékinek minősítik." Azt felelte, ezt pedig meg kell és meg is lehet csinálni, s azt is hozzátette: menj el te Darvashoz, neked jó barátod, engem nem biztos, hogy fogadna. (Márkus ugyanis tartósan afféle irodalmi „persona non grata" állapotban v°lt, 56 után ült is egy Ideig.) Elmentem Darvashoz, előadtam az előadnivalókat. mire a válasz: „Nagyszerű gondolat! Meg kell csinálni. írjál össze tíztizenkét nevet, kikkel akarod csinálni." Ö volt az, aki Erdeivel együtt az addig piros szemafort zöldre állíttatta, nekik óriási személyi és politikai tekintélyük volt, Erdei négyszer volt miniszter, Darvas is ült abban a bársonyszékben, ha jól tudom, kétszer is, így indult a sorozat. De az első lökés — a már említett két írótól jött. Ez egy pillanatig sem vitás — csak éppen nem tud róla az irodalmi közvélemény. Sem a hazai, sem a külföldi magyar. Aztán összegyűltünk, órákon át vitatkoztunk, hogyan is kezdjünk hozzá? Horizontálisan, avagy vertikálisan osszuk-e föl magunk közt ezt a kicsi Magyarországot, illetve ezt az óriási témavilágot. Galgóczi Erzsi — nagyon jól emlékszem — föltette a naiv kérdést, hogy hát vajon hogyan tudunk majd közlekedni? Autóval? Nem kaphatnánk-e szabadjegyet a vonatra, buszra? En értettem, mi van a kérdés mögött, mert ismertem Galgóczi eszejárását. Ha hivatalos kocsival viszik valahová. kérdés, őszinték lesznek-e hozzá az emberek? Mire Féja Géza rádörrentett: mire való ez a kérdés? Hát, ahogy a régi időkben csináltuk! Gyalog! Ügy az igazi, íme, a régi és az „új" nemzedék közti vita! Most már mi vagyunk az öregek — mi vitatkozunk a mai fiatalokkal. Furcsa dolog ez. Majd így lesznek a „mai fiatalok" is, ha megcsontosodik a koponyájuk, megroppan a gerincük. Akkor meg ők fognak vitatkozni a majdani fiatalokkal — de ez már más téma. Mi azt már aligha érjük meg. Megindult a sorozat, de ne gondoljuk, hogy útja nem volt göröngyös. A sorozat első kötetét én írtam, az olajbányászokról, főképp az algyőiekről. Égő arany volt a címe. Nem tudom, most hogy van, akkor úgy volt, hogy a különböző könyvterjesztő vállalatok előzetesen benyújtott igényei szerint állapította meg a kiadó a könyv példányszámát, íme, az első göröngy: a Művelt Nép nevű vállalat, amely elsősorban az üzemeket, a munkásságot hivatott könyvvel ellátni, az én könyvemből — nyilván nem bízott benne —, amelyik javarészt munkásokról szól, egyetlen példányra sem tartott igényt. Darvas a Népszabadságban megírta ezt a valóban botrányos dolgot — most próbáljanak szerezni belőle egyetlen példányt is! Ezzel szemben Szegeden később Égő arany néven presszót nyitottak, ez bizony szerzői jogbitorlás volt, ráadásul a megnyitására sem hívtak meg. De könyvem címét hatalmas világító betűk sugározzák az Oskola utcában. Ez is öröm, nem? Meg is jegyezte egy jugoszláviai íróbarátom: nogy te mennyire népszerű vagy Szegeden... Akadtak egyéb göröngyök is, de minek őket felsorolni. Akad talán egyszer egy vállalkozó elme, aki rászánja az idejét, s megírja a magyar szociográfia szociográfiáját. Maga Darvas ígérte, hogy a sorozat befejező köteteként megírja a sorozat történetét — de hát erre már nem számíthatunk. Pedig aki vállalkozna rá, lenne mit írnia. Még egy kérdéskör, aztán befejezem azt a befejezhetetlen tűnődést. Meg szokták tőlem kérdezni író-olvasó találkozókon — már akik ismerik, olvassák írásaimat —, hogyan van ez? Vagyis: egyik könyvem komoly, majdnem-tudományos szociográfia, a másik meg afféle röhögtető szatíra. Hogyan lehet — a tót, pardon, szlovák — gyerek példájára ugyanabból a szájból hideget is, meg meleget is fújni? Válaszom: mind a kettő nyögvenyelő orvosság, s mindkettő ugyanarról a tőről fakad. A tő: a valóság. S elmondok egy megélt történetet. A tévé pár évvel ezelőtt felkért, írnék egy forgatókönyvet a Szegedről Pusztamérgesre, meg Ásotthalomra zötyögő kisvasútról, mert csinálnak egy sorozatot Magyarország kisvasútjai címmel. Akkor már lement az ismert sorozat: A vi- • lág nagy vasútjai. Logikus: a világ nagy. a mi országunk kicsi. Nagy világ, nagy vasút — kis ország kis vasút. Elvállaltam. Persze, nem állomásvezetőkhöz, bakterekhez mentem, hanem végig a környékbeli tanyai parasztokhoz. Keresve azokat az „alanyokat", akikkel majd a kamera előtt elbeszélgetek. Pompás figurákra akadtam. őszinték voltak, nyíltszívűek, könnycsordultig meghatotta őket a saját sorsuk, ami a kisvonathoz kötötte őket. Hanem amikor megjelent a televízió stábja! Kigyűrődtek a buszból a farmernadrágos, szakállas fiatalemberek, hozták a lámpákat, kábeleket, mikrofonokat, mifenéket! Beállítottunk egy öreg házaspár tanyájának udvarára, s mi történt? A mama hátraszaladt a kertbe, lekapkodta a száradni kirakott fehérneműket, az öregember pedig gyorsan elvette a padlásfeljáró létráját, beledobta a gazba, amikor aztán azokat a nemtudomhánywattos égőket rájuk irányították, kérdéseimre teljesen használhatatlan válaszokat kaptam, s a korábbi őszinte vallomásból csak makogó dünnyögés maradt. Egy másik tanyába sötét este jutottunk el, a gazda a nyári konyhában üldögélt betegen, a lámpákkal az ügyes rendező az udvarról világította be a kicsi konyhát, én az ablak alá kuporodtam, az ablak keresztfája a szemközti falra éles fekete árnyékot vetett, a házigazda — micsoda jelkép! — a kereszt alatt ült, kérdésemre semmit sem válaszolt, csak meredten nézett rám, arcán megállíthatatlanul csordogált két csillogó könnypatck. Ezt a képet természetesen kivágták az alaposan kiherélt „dokumentum"-filmből. Nos, ebből a néhány hétig tartó bolyongásból írtam egy szociográfiát — Rekviem a madzagvasutakról címmel, a Tiszatájban jelent meg — de nem lehetett szatírát néni írni a filmezés adta élményekből, tehát ugyanebből a valóságanyagból megszületett egy szatíra is, a qíme: Sziklából víz. Hasonló című kötetemben olvasható. Igy állnánk tehát a valóság és az irodalom közti viszonnyal? Ilyen egyszerű a dolog? Dehogyis ilyen egyszerű! Vájtfülű esztéták, akik jobban értenek az ilyesmihez, tudják, hogy manapság külföldön is, hazánkban is egymás mellett létezik az a fajta irodalom, amely az emberi létet valóságfölöttinek, irracionálisnak fogja fel, ők az úgynevezett „érthetetlenek", a modernek; meg létezik egy olyan irodalom is, amely hisz a világ megérthetőségében, alakíthatóságában — ők a mostanában kevesebbre becsültek, mert hisz a valósághoz, itt-ott a hagyományokhoz kötődnek inkább. Én magamat ez utóbbiak közé sorolnám, de az ilyen sorolgatás nem az én dolgom. Egyébként modern embernek s modern írónak hiszem magam. Modern a kor is, amelyről írok, nem? Ide tartozik az az eset is, amikor Szegeden járt egy nyugatnémet író, a nevére nem emlékszem, egy ottani lázongó értelmiségi-író csoportosulás tagja, csak ennyit tudtam róla. Szerencsénkre kiváló tolmácsunk volt — kell-e Halász Előd professzor úrnál jobb magyar—német tolmács? —, jól kibeszélgettük magunkat, s kiderült, ő is modern, de ő is ugyanazt vallja az irodalom, a dokumentumirodalom szerepéről, mint én — sőt, abban is egyetértettünk, hogy ennek a fajta irodalomnak azért is hallatlanul fontos a hivatása, mert a mi fiataljaink, meg a? ő fiataljaik egyaránt nem ismerik saját, legközelebbi történelmüket. De ez már más téma. Az ám, annyit elmélkedtem itt válságról, feltámadásról, miegyebekről, hogy egy roppant fontos dologról megfeledkeztem. Arról, hogy nemrég jelent meg a Magyarország felfedezése sorozat huszadik kötete. S ezután még több is jön talán. Vagy pontosabban: a java még hátra van? T

alán még emlékeznek rá, hogy nőnap után esett az éső; így történt, hogy borongós hangulatban ültem az íróasztalomnál, amikor bűntudatos arccal besomfordált Fucsini és Mastrojano, hivatalunk két ékessége. — Főnök — tipródott Fucsini, mint egy nyugdíjas balerina —, még kellene lepni a lanyainkat, viszonozni valamivel a kedvességüket. — Ügy gondoltuk — folytatta Fucsini —, azzal kedveskedünk a kolléganőinknek, hogy az idén nem vesszőzzük meg őket. Igaz ugyan, hogy ezzel elvesztünk egy kupica házi kotyvasztású likőrt, de ezt igazán nem szabad sajnálnunk. Végeredményben egy vallási csökevényről van szó, és nekünk is becsületünkre válik, ha szakítunk vele. — Várjanak csak! — intettem az ujjammal. — Ezt tisztességesen közölni kell a kolléganőinkkel. — Horribile dictu — szörnyülködött Mastrojano. — Szóval akkor megérdemlik, hogy tiszta játékot játsszanak velük — fejeztem be a gondolatot. — Hát akkor mire vár, főnök? — törte meg a csendet Fucsini. Behívattam a titkárnőt és két előadónkat. Hivatalos hangon közöltem velük, hogy értekezletünk döntése értelmében, és bizonyos egyéb körülmények következtében a húsvéti locsolás és veszszőzés az idén elmarad. Lányaink úgy felfújták magukat, mint a túlkelt óriásbukták. — Micsoda?! — kiáltott fel Krákoráková. — Hiszen eddig minden évben volt locsolkodás és vesszőzés. — Volt — bólogattam —, sok minden volt. De saját maguk panaszkodtak, hogy a húsvétot részegeskedésre használjuk ki. Talán csak nem akarják, hogy berúgjunk? — Egy pillanat, főnök — lépett elő Karabinová, és én elsápadtam, amikor észrevettem átkozottul hosszú körmeit —, mi valóban nem akarjuk, hogy maguk berúgjanak. Mi azt akarjuk, hogy a legnagyobb illendőséggel és tisztelettel vesszőzzenek meg minket, ezt jogunk van kívánni, mert kiérdemeltük. Húsvét volt és lesz is! — De ez klerikális csökevény ... — jegyezte meg Fucsini. — Mit mond, Fucsini? — mosolygott megvetően Regrutová. — Maga beszél, aki törzsvendég és előénekes a ferenceseknél?! — „A barátokhoz" címzett borpincében, nem a templomban — védekezett Fucsini. — Annál rosszabb — csattant fel Regrutová —, magának mint sofőrnek jobb lenne a templomba járnia! A húsvét nem csökevény, hanem ősi népszokás, a tavasz köszöntése. Az új élet ébredése a téli álomból. Az új nedvek ünnepe, ha ez mond magának valamit! Képtelenek voltunk válaszolni. Csend lett, csak Karabinová csiszolgatta körmeit egy váza csorba peremén. — Végtére is — kapitulált Mastrojano —, a vesszők megmaradtak tavalyról. Kölni is akadna... — De ne olyat vegyenek, ami fog — figyelmeztette Krákoráková. — Tavaly tönkretették a blúzomat. Sárga foltok vannak rajta. Mintha egy teve pisilt volna le. — Szerezzenek be maguknak francia kölnit, valódi Diort — mondta ki a végső szentenciát Karabinová —, vessző helyett pedig fonjanak korbácsot könnyű, puha pamutból. Nem folytattuk tovább a szívélyes eszmecserét, mindannyiunk számára világos volt, hogy minden lényeges pontban teljes nézetazonosság van köztünk. Drága kolléganőink nyelvüket kiöltve búcsúztak, és elhagyták a tanácskozás színterét. — Hallottátok? — motyogta sírós hangon Fucsini. — Francia kölni! Tudják, mibe kerül a valódi Dior? Egy hónapig nem megyünk a borkostolóba és füvet fogunk szívni, főnök. Gyönyörű hűsvétünk lesz, mondhatom! Igy hát most a fogunkat szívjuk és csapvizet iszunk. Vessző helyett igen finom pamutkorbácsot fonunk az érzékeny fenekeknek, miközben átkozzuk az ősi pogány szokásokat. JOZEF A. TALLO Szepesi Attila Akácfa a part fölött tavaly még állott a vén akácfa lombján a fürge szarkák cserregve billegettek és huholtak a baglyok az ágon föl-le csúszva vidáman kergetőzött a fakúsz és a csuszka most az akác kidöntve lombja a vízbe döntve sárguló koronája rongyosan szertefoszlik mindegy neki tavasz jön és tavaszra derűs nyár hol tavaly cinke fészkelt nagybajszú harcsa úszkál a gyökér sárgubanca langyos esőben ázik az odvas törzset ássa férgek rohama és perzseli napsütés málló dereka korhad nem nő tovább az évszám mit késsel beleróttak az óbudai parton írtam akácfa-versem '•április közeledtén kilencszázhetvenöt ben harmincadik évem küszöbén ácsorogva hazátlan szürkevarjú szárnya alatt vacogva CSOIIANY KÁLMAN RAJ?