Délmagyarország, 1979. február (69. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-25 / 47. szám

I Vasárnap, 1979. február 25. Magyar írók a forradalomban Sorozatunkban legjelentősebb XX. saáaadl klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy művükkel és rövid tanulmánnyal. Babits Mihály: Május huszonhárom Rákospalotán (1912) Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, rendőr, tört üvegek, népszara, forradalom. Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt. Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak, nem bőgnek tehenek, még a malac se visit, Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg. Hószínű fal, kék árny. Csend, csak a fecske [csicserg. Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg) sejteni a város szörnyeteges közelét. Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong. Ö bús villanyosom! bús ez a néma világi Bús e méla falún az üres sínekre merengni. ö Jövevény sínek, visztek-e még ma tovább? Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak, hol 'most csorran a vér, forran a forradalom? hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi s sarkra az Eszme kiáll isteni rima gyanánt; hol tán mig írom ezt, Magyarország nagy betegágyán vér és kinok közt megszületett a Jövő. 0 te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy; jössz és senkise lát; jössz sűrű fátyol alatt, mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod vagy boros emberként ingatod útaidat? Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától, Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izétl Alom vagy magad: a múlt álma, ki halni szeretne, s sir, hogy mindene fáj, t nem lehet így betegen. Jöjjön az elhazugult életre halálos Igazság, lesben az utcákon álljon a kósza halál: minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja1 hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom1 Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság, annyi hazugság és elmulatások után! Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd: egynek mondja: „Jogok gyáva barátja, remegj!" Másnak: „Ajkaidon kopott szó lett a szabadság! i szived zsarnok volt, öklöd rossz kalapács Másnak: „Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme véres lett a kezed: moshatod a kezedetV Mindnek: „Félre vakult csökeviny, s ti koholt ideálok! Nem játék a világ! Látni, teremteni ketl". „... Sarkra az eszme kiáll" Ezt a verset, amely 1912. június elsején jelent meg a Nyugatban, és mindjárt másnap a Népszavában is, meglepetéssel olvashatták a Nyugat olvasói. (Nem voltak sokan, fftképp fiatal művészek, tudósok, és a polgárt értelmiség elitje Budapesten, a nagyobb vidéki városokban, továbbá annak a magyar reakciónak a vezető írói, politikusai, az élükön Tisza Istvánnal és Rákosi Jenővel, akik az irodalmi megújulást hirdető, a Nyugat és Ady körül tömörülő áj írói nemzedékben okkal sejtették az úri osztályuralom Magyarországának veszedelmét.) A verset Babits Mihály, egy harmincon inneni fiatal tanár írta, nevét mindössze pár esztendeje ismerhették az irodalmi élet figyelői. Csak az előző esztendőkben került a messzi bogarasról az újpesti gimnáziumba, Rákospalotán bérelt szobát — és ennek a rákospalotai szobának a versben reális és jelképes jelentősége van. Akik akkor olvasták ezt a verset, egy héttel a hatalmas munkástüntetés után, és emlékeztek Babits addig közölt verseire, meglephette őket a költő változott hangja, a versben parázsló keserűség és elszánás, mondjuk úgy; társadalmi indulat Eddigi verseiben a szépség Ifjú papjaként mutatkozott be. akit csak a költészet örök ragyogása vonz; álmok, ábrándok zenéje szólt verseiben, és a klasszikus művészet nagy alkotásainak bűvöletében élt Nem ls kímélték a kritikusok: Ignotus szerint csak „kultúrszerelmei" vannak, Bresztovszky Ernő „filozopter lfrizmusnak" mondta verselt. A magyar irodalomban pedig ezek a vádak legalább kétszer olyan mélyre szúrnak, mint máshol. Most pedig mintha puskaropogást lehetne kihallani a vers klasszikus metrumaiból, rohanó ritmusából. Arról a napról, amely a vers címében áll, ezt lehet olvasni a történelmi kronológiában: „Vérvörös csütörtök. A korszak legnagyobb munkástüntetése." A százezres munkástömeg egyébként nem egy, hanem két napig tüntetett Pest utcáin. A tüntetés a parlamentben mér januárban megindult küzdelmet segítette az általános, titkos választójogért. Lukács László volt a miniszterelnök, akiről hamar kiderült, hogy Tisza István feudális gondolkodásának, antidemokratikus politikájának engedelmes eszköze, és az általános, titkos választójog követelése úri osztályuralmukat fenyegette. A szemtanúk be is számolhattak arróL hogy a tüntetés jelszaval között ott volt a feudális osztályuralom elleni tiltakozás és a forradalom igenlése is A tüntető munkástömegben a szellem vezető emberei, a Huszadik Század szociológusai, a Galilei-kör fiataljai a demokratikus Magyarországért harcoló sereget látták, amelynek hat hősi halottja is volt ezen a két napon. Ady Endre másnap „Rengj csak, Föld" címmel írt Tisza Istvánnak ajánlott verset; nem sokkal Babits verse után pedig megjelent „Rohanunk a forradalomba" című verse, az érlelődő magyar forradalom nagyszerű lírai látomása. Babits verséről hadd mondjam meg először is: a Május huszonhárom Rákospalotán Bgy nagy fordulat dokumentuma, többféle módon is. Fordulat Babits költői pályáján: először azonosul a magyar progresszióval, először szól Vörösmarty-izzású szenvedéllyel a hazájában elhazugult élet ellen, a vér és kínok közt megszülető jövőért. Mintha a kétrészes vers felépítése is szuggerálná, mi történt a költő pályáján, a körötte változásért kiáltó világhoz való viszonyában. A vers az első két sor után, amely a távoli Pest utcáin zajló történelmet idézi, a palotai falusi idill képeivel, a hószínű falak, kék árnyak, a topázszemü tengericső szecessziós hangulatlírájával Babits költészetének eddigi világán át vezet az utolsó sorokban megfogalmazott helyzetfelismerésig. A második rész mélyen átélt vívódás, a feladatvállalásnak ellentálló belső refle*, görcsök után a költői feladatvállalás tisztult pátoszáig emelkedik. Nem forradalmár azonosul Itt a forradalommal, hanem egy fiatal költő válik — az esztétikum mámora, a büszke alkotó magány kalandja után — csupa felelősségérzetté, közéleti feladatvállalássá. A Nyugatban, bár elvontan polemizálva, mégis a vallomás forróságával ír erről Babits. Az ország érzelmeit akarta kifejezni, „ahol ma már nincs ember, aki ne érezné, hogy rettenetesen összebonyolódott hazugságaiban megmaradni lehetetlen, ezért közeledünk az őszinteséghez, aminek neve felülről államcsíny, alulról forradalom". Mai fülünket cavarja ez a két oldalról néző és azonosító szemlélet, de a folytatás egyértelmű akkor is, ha nem érthetünk egyet az utolsó kijelentésével: „Én hű katonája akarok lenni a jövendő Magyarországnak, melynek az igazságtalanságok, előítéletek és hazugságok helyett őszinteség, szeretet és szabadság lesz az alapja. Gyáva nem vagyok, ha új állapotot kívánni forradalom: forradalmár vagyok." Nagy fordulat dokumentuma ez a Magyarország nagy betegágyán született vers. A forradalomba rohanó munkássereg magával ragadja az egészen másfelé elindult fiatal költót is, ahogy az akkori magyar értelmiség javát. Sarkra az eszme kiáll, és szava tettre szólít, mert nem játék a világ. * 1912 májusában még győzött a reakció és Babits költői pályájának később voltak ismét olyan szakaszai, amikor befelé fordult, költészetében elhalványult a látni, teremteni kell szenvedélye. Május huszonharmadika azonban a magyar progresszió megszerveződésének, felkészülésének történelmi jelentőségű ténye marad, a haladás különböző világnézetű és politikai szándékú erőinek első közös akciója. Babits Mihály költészete pedig ezzel a verssel indul el azon az úton, hogy századunk Vörösmartyjaként — nem Petőfijeként, ez Ady volt! — éljen emlékezetünkben. PÖK LAJOS Lesz-e szivárvány? S ők most ott ülnek ketten, szótlanul, valamelyik néptelen játszótér közepén, egy megrogygyant lábú vizes padon. Talán föl sem tűnne senkinek, ha éppen billegni támadna kedvük a hintán, vagy ha fogócskázni kezdenének a mászókák között. A fiú behunyja szemét, és egy pillanatra úgy érzi. megszűnt körülötte létezni a világ. Aztán a következő másodpercben összerázkódik, megborzong, mintha ecetízű, savanyú bort kortyolt volna. A lány előbbi kijelentésére gondol, mely mindössze két szóból állt, de hallatán görcsbe szorult a torka. A lány maga elé bámul, arcbőrét pirosra cserzette a szél. Né<1. amint az esőtől síkos kőről lassan, láthatatlanul elpárolog a nedvesség. Mintha émelyegne a gyomra, de nem, ez csak képzelgés. A megtöretésre készülő csönd váratlanul megfeszül a levegőben, talán mindjárt elpattan, és szörnyű detonáció közepette beszakítja a sértetlen dobhártyákat A robaj elmarad, helyette a lány fuldokolva zokogni kezd. A fiú keserűen félrehúzza a száját, s továbbra is makacsul hallgat. Azon tűnődik, mivé lesznek a ki nem mondott gondolatok. A tehetetlenségtől legszívesebben ő is elbőgné magát de tudja, ettől nem oldódik meg semmi. Nagy nehezen mégiscsak rászánja magát és megszólal: — Ne sírj — mondja —, Inkább döntsük el, mi legyen. — Hogyhogy ml legyen? — kérdezi szipogva a lány. Nagy. kerek szeme fátyolosan csillog a könnytől. — Ismertem másokat te, akikkel előfordult ilyeemi — folytatja a fiú vigasztalóan. — Azt mondják, nem nagy dolog. Nem néznek egymásra, úgy beszélgetnek, — Mi nem nagy dolog? — Hát ez az egész. Meg a vele járó ceremónia. És ha belenéznek a személyidbe, a bizottság alig kérdez valamit. Legfeljebb kioktatnak. De azt ki kell bírnod. — Szóval te azt akarod, hogy... — Miért? Te mit akarsz? Otthagyni a sulit? — Dehogyis — feleli némi fontolgatás után a lány. Cipője talpát a nedves betonkockához dörzsöli, a lába alá került ropogó kavicsokat gurigatja ide-oda. Zsebkendőt keres, kifújja az orrát. A fiú lehajol, fölvesz egy kisebb követ, és a verebek közé hajítja. A rebbenő szárnyak surranása propeller kavarta zajhoz hasonlít. — Mire gondolsz? — kérdezi. — Sbmmire, — Az nem igaz. Az ember mindig gondol valamire. — Jó, megmondom, Azon gondolkoztam, hogyha elvetetem, vajon elhagysz-e? — Buta Panka. Hogy mondhatsz Ilyet? — Te kérdezted, mire gondolok I A csapzott tollú verebeket viszszahajtja az éhség a hinta körül szétszórt, elázott kiflidarabokra. A lány is közéjük dob egy kavicsot. Elmosolyodik a megriadt madarak láttán. — Szerinted lesz szivárvány? — kérdezi. A sötét felhők mögül előbukkanó napba néz. — Ilyenkor, te lüke? — mondja a fiú, és beletúr a lány hajába. önfeledten felkacagnak mindketten. S ott ülnek továbbra is a kihalt játszótér közepén, egy megroggyant lábú vizes padon. Talán föl sem tűnne senkinek. ha éppen billegni támadna kedvük a hintán, vagy ha fogócskázni kezdenének a mászókák között. ROZSA IMRE Műkritika A fiatal költő elégedetten baktatott a pályaudvar felé. Elégedett volt, mert úgy érezte, megfogta az Isten lábát. Egy hete kapta az értesítést, hogy a verseiből néhányat betesznek az ősszel megjelenő antológiába, s ennek megbeszélésére, kérik, hogy keresse fel a kiadót. Reggel sietve kapkodta magára ruháit, s rohant az állomásra. Szíve a torkában kalimpált, amikor a kiadó szerkesztőjének ajtaját vakarászta, szánalmas kopogtatás gyanánt A szerkesztő barátságos volt közölte vele a feltételeket és a részleteket, s kérte, hogy minél előbb állítson össze egy válogatást a verseiből. Mintha légpárnán járna, úgy távozott az épületből, s a körúton, igyekezve vissza az állomásra, fenséges mosollyal nézett a tülekedő, rohanó embertársaira. Legszívesebben a mellére írta volna csupa nagybetűvel, hogy: Emberek, ide figyeljetek! íme, köztetek a jövő nagy költője, aki leszármazottaltoknak már tananyag lesz az irodalomórákon! Megváltotta a jegyét, s beült a sínen veszteglő expresszvonatba. A fülkében, hová a helyjegye szólt, már ült egy utas. Fiatal, szakállas férfi, kezében papír és grafitceruza volt, elmélyülten rajzolgatott A vonat elindult, s felvették az ilyenkor szokásos társalgás fonalát. Kiderült, hogy a rajzolgató férfiú festőművész abban a városban, hol ő is él. Kölcsönösen sajnálkozva vallották be: sohasem hallották még egymásról. A festő elmondta, hogy nagyon boldog, mert lehetőséget kapott fővárosi kiállításra, és ez már az elismerés biztos jele. Micsoda véletlen! — álmélkodtak a dolgokon, miután a költő is eldicsekedett az útjának eredményével, hogy egy napon fedeznek fel két fiatal vidéki tehetséget. Egyre jobban belemelegedtek a beszélgetésbe, s amikor kicsit restelikedve vallotta be a festőnek, hogy tulajdonképpen 6 is festő szeretett volna lenni, állítólag tehetsége is lett volna hozzá, csak hát a verslábak vonzása erősebb volt, már nem ls lepődött meg azon, mikor a festő pironkodva hozakodott elő, hogy ő meg verseket irogat titokban zsenge kamasz kora óta. Igaz eddig nem mutatta meg őket sérvkinek. Elhatározták, hogy most már rendszeresen tartják a kapcsolatot, egymás kritikusai lesznek, ha már így értenek a másik műfajához. Így adódott, hogy a költő egyszer hóna alá csapta egyik hoezszabb lélegzetű költeményét, melyet az antológiába szánt, és elindult újdonsült barátja műteremlakása felé. A festő éppen akkor dolgozott az egyik képén, melyet a kiállításra készített nagy buzgalommal, a már az utolsó finomításokat végezte rajta, mikor csengetett a költő. Egyezségükhöz híven, nekiláttak egymás művének elemzéséhez, bírálatához. A festő félrevonult a lakás egyik csendes zugába, és ott rágta magát a versen, vastag filctollával igencsak sűrűn bele-beiejavltgatva a sorokba. A költő először csak elmélyülten szemlélte közelről, távolról a képet, majd határozott mozdulatok kai festéket kevert, ecsetet ragadott és a szerinte sántító színtónusokat igazította helyre. Dolgoztak mindketten, megfeledkezve a másikról, a világról. Mikor a költő letette az ecsetet, már a festő is készen volt az átírt verssel. A festő, belépve a műterembe döbbenten nézett a felismerhetetlen képe előtt büszkén feszítő költőre, akinek pedig az étköltött verse elolvasása után fagyott arcára a büszke mosoly. Pár pillanatig zavartan néztek egymásra, majd mindketten harsány nevetésbe törtek ki és a festő poharak után nézett. Késő éjjel, dúdolgatva tért haza barátjától a költő, s másnap az összeválogatott verseket feladta a szerkesztő címére. Természetesen köztük volt a festő' megjárt is. A festő is összecsomagolta vásznait, és elindult ha' marosan megnyíló tárlatára. A kiállításon legtöbb érdeklődő az előtt a képe előtt állt, amelyik a költő ecsetvonásait őrizte. TÓTH MÁTYÁS