Délmagyarország, 1979. január (69. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-07 / 5. szám

8 Vasárnap, 1979. Január 7i Viharsarki barangolások T

izenhatodik évemben kezdtem a munkát szaniarasfiúként. Még virradat előtt, hajnalok hajnalán elláttam a két szamarat, s három órakor már ótkocsikáztam a másik majorba, hogy reggelre a tejet meghozzam az itteni embereknek. Szófogadó, szülő-tisztelő voltam, apám a lelkemre kötötte, fiam, ha egyszer elvállaltad, végig ke'l csinálnod, ha megszakadsz is. Ha esett, ha fújt. jártam a határt. Volt úgy, hogy elküldtek a digesztorba. itt a birtokon rend és fegyelem' volt, ha megdöglött a malac, kutya, tyúk, rendcsen kirakták a dögládába. Én onnan szállítottam. Szappant főztek akkoriban belőle. Egy év elteltével már kifejlődtem, jobban bírtam a munkát, a gazduram azt mondta apámnak: István, ez a kölyök már nagy legény, hát most lovász lesz, az ellenőr úrnál. Az lettem egy évig. Ápoltam a két lovat, befogtam, hajtottam a kordéba, éjfélekig mulatott az ellenőr úr, dombérozott, én meg fagyoskodtam az úton. A következő évben már úgy szólt a gazduram: hej István, nagyon nagy legény a fiad. Bejön a komenba. Négy ökröt kap és tfz mázsa búzát. Első évben hat mázsát, aztán nyolc mázsát, most meg már tíz mázsát fizetett a birtok. Nagy dolog volt, nőtlen emberek csak tíz mázsáig haladhattak el. Az első osztályú fizetés tizenkét mázsa búza, azt csak házas emberek kapták. Könnyen mondták itt, hogy nincs szükség magára, de akkor én még nem voltam kötöszködő, makacs, viszszabeszélő ember. Megint eltelt rajtam az idő. ember lettem, megfogtam, ahol kellett az erő. Következő évben megint szólt a gazda: na István, a fiad 12 mázsás lesz. Pedig akkor még nem nősültem meg. Szinte el se hittem. Most se látszik le rűlam, annak idején jól néztem ki. pedig sokat éjszakáztam, hajnali 3tól este fél 9-ig. Jól kerestünk, de a kommenció annyit ért, hogy éppen fent tudtuk tartani a családot. Rengeteg sokat kellett enni, négyszer is ettem napjában, igaz, sokszor tiszta kenyeret, mert nem volt más. — Mit csinált? — Ami csak létezett munka, mindent csináltam. Sőt a fiatalokat tolták előre, zsákolni, meg a jó isten tudja, de mindig a legnehezebb munkára szorítottak bennünket. Gondoltam én arra. hogy elpályázok, de a szüleimet tiszteltem, azért nem hagytam itt Dolgoztunk, mást nem lehetett csinálni. Akoriban rengeteget zsákoltunk, egy nap tíz vagon búzát is beraktunk nyolcan-tízen a vagonokba. alig álltunk meg este a lábunkon, reszketett az inunk, mert százkilós zsákot emelgetni pirkadattól napestig, igen embernek való. Ezért aztán, amikor betettük a zsákot a vagonba, belevágtuk a bicskát és kihasítottuk, hadd folyjon a búza. A kereskedő meg feljelentett a gazdaságnál. Jöttek a csendőrök, ide ki a majorba, összeszedtek bennünket, be a csendőrszobába, te hány zsákot vágtál fel? Annyi pofon járt Ha azt mondtuk, nem számoltuk, akkor azért, hogy majd számoljuk legközelebb. Kikészítettek bennünket, feldagadt az 3rcunk, de szólni nem lehetett, mert akkor a dupláját kaptuk. — Mikor nősült, és mire? — 1921-ben. s a majorból választottam párt. ök is négyen voltak. Gyerekkorunktól megszoktuk egymást, láttam a viselkedését. úgy gondoltam, jó lesz, ha megpróbáljuk együtt az életet leküzdeni. Le is küzdöttük idáig. Egy kis lakodalmat csinált az apám. másra nem futatta, és összetáncoltunk 80 pengőt. Ezzel kezdtük az életet. Egy pár süldőt is kínált apám, a feleségem meg szobabútort, ágyneműt kapott. Külön költöztünk egy darabig, de az anyósom rokkant volt, ezért aztán egybe mentünk lakni velük és ez 1955-ig tartott, amikor meghalt az apósom, az anyósom meg 1947-ben. Hat családom van, élő mind. 1928-ban született az első, lánygyerek volt. ő megismerte a cselédsorsot. itt szolgált az újházaknál a felszabadulásig. Jószágfel-"előnél, meg más uraknál. A második gyerek fiú lett, ő meg itt dolgozott velem, amíg meg nem nősült. — A birtokról magát nem akarták elküldeni? — Volt egyszer bajom. Az ember, ahogy megnősül, csak sokasodtak a gondok, kifogytam a jókedvemből. Tavasszal hajtottuk az ökröket, télidőa kipihenték magukat, az én négv ökrömhöz még kettőt adtak, hogy tanulják a jármot. Nem jól viselkedtek, kihoztak a sodromból, a nagy ökörhajtó ostorral közéjük csördítettem. Meglátta az öreg béres, akit pálcásnak nevettünk, elkezdett rám acsarkodni; hogy baszott volna meg, alti csinált. Az apám meg ott volt a harmadik kocsival. Visszaszóltam az öregnek; ejnye, Jani bácsi, tán csak nem nekem mondta? — Neked én! Na, megfordítottam az ostort, és úgy szájon vágtam vele, hogy soha többet nem találta meg á pipáját és három fogát ki is köpte. Szaladt az apám hozzám, hogy mit csinálsz, az anyád jó istenit, de már alig bírtam magammal, ordítottam én mindent, még szerencse, hogy lefogtak a többiek, mert talán agyon is verem az öreg bérest. Nem jutott az eszembe, hogy elkaphatnak. Szorította is a zsebkendőt a száián. Jött a gazduram kifele, tíz órakor. Erős, nagy ember volt. Éppen pihentettük az ökröket, hugyottattuk, mert minket nem állítottak volna le a munkában, de az ökröket kímélni kellett. Nekem fordult a gazduram, jött a görbe botjával, hogy majd lecsap. — Nem félsz te, hogy szétvágom a fejedet? — ordított — Nem. Maga nem fél, hogy szétcsapom a fejét? — Engem ütöttél volna meg. — Megütöm én, hogy kinyúlik, mint a répa, csak szidja az anyámat — István, mit csináljak ezzel a kölyökkel? — kérdette az apámat. — Semmit sem. Kicsit megverte az ökröket, de János bácsi rosszul szólt neki. — Kapsz te azért, baszott volna meg a teremtő atyaúristen. Szólítottak a csendőrszobára. A csendőrszoba ajtajában megálltam, de nem mentem be. Mondtam, hogy vigyenek engem az irodába. — Te mondod meg. hogy hová? — ordított rám a csendőr. — Tessék az irodába vinni és jegyzőkönyvezni. — Az anyád bitang istenit! — ordított rám a csendőr, de csak nem mentem be. Azzal jártam jól, hogy ez a csendőr pórtolt engem, ha szidott is, nem haragudott rám, mert jól megvoltunk korábban egymással. Felvették a jegyzőkönyvet, az irodában, de az megsemmisült. Megfigyelmettetett, ha mégegyszer baj lesz velem, akkor megnézhetem magamat. Azért hívták ki őket. hogy verjenek agyon, de szerencsém volt. Előtte egyszer elkapott halászás közben. Éjszaka jártam a csatornára, meg a tóra, de nem volt engedélyem. Att mondta, reggelre vigyek a feleségének szép halat, ha nem, szétcsanja a fejemet. Vittem én gyönyörű halakat, szívesen. Űgv volt,, hogv a csatorna partián álltam, mutattam az engedélyt, ami egv cigarettás doboz naníria volt, ő meg a kanális túlsó partián. Innen tartottuk az Ismeretséget. Ez volt a szerencsém, mert az atvaistennek ők számítottak itt. akár jőt esináltak. akár rosszat, az volt a szentírás. Ezzel nem lett vége a dolognak. beVeriiltíink az irodába. A feliivelő úr ideges ember volt. kiabált mit csináljak veled, elrsapia'ak? E'csaplak, te rohadt Éhen döglesz! — Ha akar. elcsap, ha akar, Itt tart. de mondjon már valamit — mondtam és azzal otthagytam. Eljött a szólítás. Akkor mondták meg minden cselédnek, maradhat, vagv menjen. Mondta is a felügyelő úr: nem tartalak, ki vagv karikázva, legalább megdöglesz éhen. Hosszú szolgálat 2. A közösségi — Nem baj, csak maga meg ne dögöljön éhen. Velem ne törődjön — vágtam oda mérgesen. — Mit csináljak a fiaddal, István? — kérdezte az apámat. — Amit akar — az már a maga gazdája, megnősült, att csinál vele, amit akar. — Elzavarom. Kalapot emeltem és hazamentem. Lefeküdtem. Az asszony nem is tudta. Mikor másnap az írnok mondta, el vagy bocsátva, neki is odavágtam: nem baj, rohadjanak meg az irodán, attól én még megélek. Felszabadulás után szintén csak a parasttizálás maradt. Kevesen voltunk, néhány ökör, és két uradalmi ember. Pálcások. Nem akartak engedni a negyvennyolcból. Lehettünk nyolcan-tízen, meg a fogatos. Akkor én már a szociáldemokrata párt tagia voltam, sőt begyalogoltam a községbe, és átirattam magam a kommunista pártba. Lehettünk itt a majorba öten kommunisták. Dolgoztunk. ahogy az idő parancsolta. Kiabál ám az egyik gazda, honnan a fenéből vegyen embert az ökrökhöz? Na, más se kellett nekem, belemenős ember lettem én hirtelen, rá is szóltam: — ide figyeljen, mondok én magának valamit, tegye le a botot és tarisznyázzon magának valamit, aztán álljon az ökrök farához, befog szépen és mehetünk. — Maga akar itt parancsolni? — lepődött meg. — Ügy látom itt a jövőt, hogy mindenkinek dolgozni kell. ketten vannak, maga is, meg a másik is, odaállnak az ökrökhöz és akkor lesz minden fogathoz ember. Aki meg nem csinália, majd felel érte, hogy miért nem. — Maga utasítgat minket? — Nem utasítgatjk én senkit, csak mondom az igazságot Megszűnt már a gazduram, nincs itt szükség a felügyelőre, dolgozni kell mindenkinek. Ügy láttam, még meg is akartak verni, de én mondtam a magamét, hogy itt már se gazda, se intéző nincs tovább, csak aki dolgozik. Befoglal:. Dolgoztak. De tán meg akartak ölni, mert amikor csak láttak, rohantak nekem, nap mint nap, mondták is. villára kell szúrni az ilyen embert. Ám én nem nagyon ügyeltem rájuk, úgy voltam vele, nincsen már itt szükség a hajcsárokra, az ember mostanra megtanulhatta, hogy végezze el a munkáiét magától, nem kell parancsoló. Vetettünk, szántottunk, és nem volt tovább se gazduram, se pálcás úr, semmi úrféle. Szervettem a kommunista pártot. Egy hónap alatt húsznál is több tagja lett. Bizalminak választottak a gazdaságba, meg párttitkárnak. Gondoskodtam arról, hogy Jegyen ruházata annak, aki dolgozik, s kinek mi kellett. Megállás nélkül, magam is dolgoztam feszt az emberek között, egy napra sem estem ki a munkából, hiába voltam párttitkár. A gőzekéhez kerültem kormányosnak. Este abbahagytuk a munkát, ott mindjárt megmosakodtam. s begyalogoltam a faluba, a pártirodára Éiszakáig vitattuk, hogy mit csináljunk s aztán viszsza a géphez. Egészen addig vittem én ezeket, amíg ki nem tört az ellenforradalom. Igaz, felváltottak a párttitkárságban. de párttag maradtam, ötvenhatban aztán leadíam a könyvemet, hogv most már fiatalabbakat oktassanak erre. idős vagyok én ebbez. Tehenész lettem, egészen 1965-ig. akkor mentem nyugdíjba. Azóta is tevékenvVedek a gazdaságban, nem tudok pihenni, lesze-'ödök munkára, most is éiieliőröskö-»ők a gyümölcsösben. Jó. becsületes munkás voltam életemben, de Soha nem hízelgő, vagv spicli. Ügy gondoltam, a munkámat elvégzem, és ha utána nem vagyok ember, akkor ne legvek az soha. Nem kellett nekem parancsolni, hogy elvégezzem, ami a dolgom. A fiamat is úgy neveltem, hogy a nyomomba lépjen. Csináltam én itt kultúrcsoportot, R-gárdistákat neveltem, sokat dolgoztam, meg is öltek' volna néhányan, ha tehették volna. Az ellenforradalomkor hallottam, hogy fenték rám a fogukat: „Ki kell léptetni a nadrágjából! ö az oka itt mindennek!" Hirtelen lázas ember volt itt az egyik traktoros, ő szította a tüzet. De nem történt semmi. Hogyan is történhetet volna, hiszen én csak jóra kértem az embereket, tisztességre, munkára. Meg is kérdeztem, aki elébem állt, hát mondja meg, miért vagyok én bűnös? — A fene tudja. — Ennyi volt a válasz. Soha nem bántott senki. Igaz, van itt olyan, aki mai napig is úgy néz rám, mint ellenségére, nem adja vissza a kölcsönt, úgy mutatja, mint akinek nem fáj semmi. Habár beleszokott az állami gazdasági életbe, de hát látom a szemén, hogy szívesebben elkísérne már az utolsó utamra. Megvagyunk egymás mellett, de csak úgy: jó napot, adjon isten, hogy van, hát maga? De nem vagyunk lelki barátok, csak jó ismerősök. Ha úgv összekerültünk volna 56-ban, nem tudom, hogy mit szóltunk volna egymásnak? Én csak elébe álltam volna, még elébe állok én most is mindenkinek, mert nincsen mit szégyellnem. De a szem, az megmutatta máig is, hogy nem vagyunk tökéletes barátságban. — A család? — Felneveltem őket, kielégítettem őket. Egyik-másik lánynak 20—20 ezer forintot adtam, egy lányomnak nem kellett semmi, igazi szerelemből ment férjhez, csak annyit adtam, amibe belefeküdt, nem is kérte, a vejem is kardoskodot, hogy majd ők megveszik maguknak, neici csak a lányom kell. Diplomás nincs a gyerekeim között, érettségizett sincs. Nyolc osztályt végettek. Egy lányom a faluban eladó, egy gyári munkáshoz ment feleségül, besegítget a gyárban, egy itt lakik a gazdaságban velem együtt Egy fiam sofőr a gazdaságban, egy lányom van Szegeden, egy meg Pesten. — Nyugdíjas. — A nyugdíjam 1780 forint Meg dolgozgatok is, ez a kereset segítget engem, kilencforintos órabért kapok, és egy hónapban 15 napot tölthetek a gyümölcsösben, szolgálatban. — Elégedett? — Az, de a fiatalokkal nem vagyok elégedett, több megbecsülést szeretnék tőlük. Vannak itt a majorban is eltorzult fiatalok, meg mindenfelé. A társadalomnak sokkal jobban kellene fegyelmezni őket Nem tisztelik az idős embereket, még a sapkát sem emelik meg. Nincsen házam, semmi értékem, soha sem voltam gyűjtögető típus. Amit keresek, azt feléli a család, ahol szorul a helyzet, odaadom. Azért dolgozom, hogy lássam, jobban él a család, ahogy talán futná. Erre megy el a pénzem. — Milyen házban lakik? — Háromszobás, konyha, spájz, szolgálati, az új tömbben van. Nyolcan vagyunk rá. A lányomék három gyerekkel, mi ketten az asszonnyal és egy másik unokám. A berendezés nem közös, nekünk házi bútorunk van, a hűtőgép, a tévé közös, rádiója meg a nagy unokámnak van. Ruhám annyi van, hogy még élek, már elegendő. Sűrűn benézek a központba, a másik lányomékhoz, kerékpárral, vagy busszal, akkor kicsípem magamat. — Mi a szórakozása? — Most ritkán nézem a tévét, mert egyik éjszaka szolgálat egyfolytában, a másik este meg már alszom, mire megszólal a doboz. Vigyázni kell, mert vannak elszánt emberek, akik lopnak. Az iroda, raktár körül őrködök, de van olyan gyümölcs, amit nem hordanak be, a területen marad éjszakára, arra külön őrök vigyáznak, s ők esipdesik el az elvetemültieit, vagy a munkásőrök, vadőrök. — Üdülni volt? — Kétszer is. Hévízen és aa NDK-ban csereüdülésen. Máig sajánlom, mert magam sem tudom, hogy történt, nem vittem magammal az asszonyt. Most szó van szovjetunióbeli jutalomüdülésről, de azt mondtam, lőhet, ám csak akkor, ha a feleségem is elvihetem. — Az italt szereti? — Szeretem, de ritkán járok a kocsmába, nem voltam és nem is leszek kocsmatöltelék, megiszom egy kupicával és hazamegyek. — Színházba jár? — Régen műkedvelő előadást láttam. — Moziba? — Nem. — Mit szeretne elérni még az életben? — Hogy aki most tízéves itt a majorban, azt lássam megnősülni, "vagy férjhez menni. Elgyönyörködök bennük, vagy rájuk szólok, ha úgy jön, de szeretem őket, és örülök, hogy kisimult a sorsuk. — Van-e rétegeződés a majorban? — Van. Leginkább az anyagiak szerint. A majorban lakhat hetven család, s aki tud, felesé?estül, gyerekestül dolgozni, azok már renülnek ám kifelé innen. Házat vesznék, az új életbe költöznek. De az olvan, ahol még sok család van, és kevés kereső, ott ám még a koszorúra is ritkán telik. Mi nvolcan élünk együtt, a feleségem nem tudja a nagy családot már ellátni. így a lányom ls kisegíti A kereső nem kevés. Hát nehezebb. Nem panaszképpen mondom. hiszen ismerek többet is, akinek tudván tudom, hogy vastag betétkönyve van, még százezres is. — Hogy tudott volna főbbre jutni? Tanulással. Házassággal? Alkalmazkodással? — Az iskolát én lezártam a négy elemivel. Nem inertem megtenni hogv olyat vállaljak, ami meghaladja az erőmet Amíg élek, nekem elég. A két kezem után megélek, akinek tehetsége, esze van. az tanulion. Sohasem btatám. Nehéz volt nekem a fűtő- és gépszerelő vizsga ls, százjiúsz toiásba és tfz pár csirkébe került. Szegeden tettem le a MÁV-műhelvben. ott kellett dolgozni hat hétig, hogv előkészítsenek. A művezetőnek adtam. — N°m is próbálkoztam feljebb. Én megtaláltam a számításom. a fizikai munkában. Egyszer, egvhónaoos nártiskolára vittek. Nem volt tökéletes az írásom, a szóbeli tehetségem annál inkább. Lezártuk az iskolát, kérdezgették: ki. hová pályázik, merre' Én megmondtam, viszsza. ahonnan e7 lőttem, amit tudok. att ott tudom, és amire kénes vagvok. az nem olvan sok. Pzéo. nyugodtan csináltam a dolgomat. nem fo-tam hebehurgyán. erőmön felül. — Az ötvenes évek nehezék voltak, de magamnak is kenyérjegy jutott mint a többieknek. Az itteni nép belenyugodott, hogy így kell lenni, mert hiába kapariuk meg a földet, hogv jöjjön ki belőle valami, ha oda nem vetettek előbb, semmi értelme, nem terem semmi. Akadtak olvanok. akik zúztak, még engem is feljelentettek feketevágásért. hogy két disznót vágtam. Kijött a rendőr, a tanácsházától is. a cselédházba. Hol vannak a disznólábak? — kérdezte. Mutattam. ott ni. Hát a többi? A másik disznóé? Meg a szalonna, meg az oldalas, hol "van, hová dugta? — Értsék meg. nincsen. F°get vá°tam. amit a törvénv előírt, azt beadtam. Mit akarnak? — Feljelentették feketevágásért. — Ki leientett fel? — Titok. — Akkor maguk találták ki. — Jelenbsen be valakit. aki feketén vágott! — Ma'd. mibolvt látom. Erre azonban nem kerütt sor. én senkihez sem mmtem oda. amikor disznót vágott. ho"v htavat start le. Mfod-nt me"tettem az emberek érdekében, de azt nem, hogv jelentgessek valakit, mert feketén vágott. Sohasem tudtam volna megbarátkozni maeammal. SZ. LUKÁCS IMKE I