Délmagyarország, 1978. december (68. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-17 / 297. szám

Vasárnap, 1978. december 1 Kiskert I lyen késő este már csak a kivert kutyák kóborolnak, hátha tafelnak valamit, ami enyhíti pokoli éhségüket — gon­TLamác T.£m iHu ja lrnr/r'ir.3 A fészek Este, a kihalt utcán találkoztam örök barátommal, Mindig, Alajos­sal. Mint valami málhás' öszvér, úgv meg volt rakodva kpsarak­kal, zsákokkal, egyebekkel. Kicsit zavart volt — Nagyot) kérlek, erről a ta­lálkozásról senkinek egy szót se! Roppant kényes és kényelmetlen helyzetbe kerülnék. Egy pillanatra meghökkentem: vajon miféle összeesküvésbe, mi­féle titkok tudójává akar engem Mindig Alajos avatni? — Bizonyára' csodálkozol, mit keresek én ilyen kései órán az utcán, honnan és hová cipelem ezeket az istenverte csomagokat Nos, a csomagokban friss zöldség, meg gyümölcs van. Kiskertek gazdáitól szedem össze, igaz, na­gyon drágán, de megéri. Szép, mutatós, friss áru, ilyen nem te­rem akárhol. Ez az egyik kosár szilvával van tele. MézAles. "Egy másikban őszibarack van. Abban meg pár kiló gyenge kukorica. i Abból néhányat megfőzünk, hói­nap az lesz az ebéd utáni cseme­ge. Hiába, más az íze a. saját termésnek... Kérdően nézhettem rá, egy pil­lanatra zavarba jött, de rendület­lenül folytatta: — Persze, nem saját termésem, de már annyira beleéltem ma­gam, hogy úgy eszem ezeket a gyümölcsöket és zöldségeket mintha sajátom volna Ugyanis nekem is van egy Ida hétvégi telkem, amin megteremhetne ez, meg az, mindenféle gezemice, mi­egymás. De én pihenésre vettem a hétvégi telket Viszont a mun­kahelyemen nem merem beval­lani, hogy én a hét végét nem ak­tív pihenéssel, hanem a pihenő­telkemen való régi értelmű pihe­néssel töltöm. így hát én szom­baton és vasárnap bizony napo­zok, olvasgatok, rádiózok kis tel­kecskémen, este meg megveszem ezeket a kellékeket néhány isme­rős termelőtől. Arra gondoltam, hogy Mindig Alajos most éppen azon a haj­szálnyi határon egyensúlyoz, ami a lángészt az őrülttől elválasztja, amikor kis hatásszünet után foly­tatta: — A korábbi pihenőtelkemet a munkahelyi kollektívával közösen kaptam. Amikor hajdan parcel­láztak a Frászkarika dűlőben, ott jutott néhány hely. A sorsolás szeszélye az osztályvezetőm telke mellé jelölt ki engem. így hát nem elég a képtét néznem, meg a társaságát élveznem egész héten, még a hétvégi pihenőn is őt lás­sam. Ráadásul az ő túlsó szom­szédja meg a főnök, az igazgató volt, aki állítólag kertészkedő természetű ember. Minden hétvé­gén rövidnadrágot húz és kapir­gál a kertjében. Igaz, betyárul rendben is van az a kis porta. Hét közben a vállalati sofőr má­sodállásban dolgozik rajta a csa­ládjával, a főnök meg hétvégeken úgy tesz-vesz, mintha ő dolgozna. Olyan nagy reklámmal szed le öt körtét, minthá a tokaji hegyet mozgatná meg. Mindenesetre, ő aktív pihenő. Az osztályvezetőm, az igazgatót látva, ugyancsak se­rénykedő lett. Mindig korábban kint van, mint a főnök, ás, kapál, sarlóval szöszmötöl, fára mászik egv marék szilváért, meg egé­szében nyüzsög, hogy a főnök lás­sa csak. micsoda korszerű ember ám 6. De ez nem elég. Engem is arra biztatott, hogy ne naoozzak a nyu.gágyban, meg a füvön, ha­nem ültessek gyümölcsfát, meg termesszek epret, meg hagymát, meg mit tudom én, miket. Én meg úgy szeretek pihenni, hogy pihenek. Néhány hónapig nyú­zott, többnyire már ki sem men­tem a telekre, az elmúlt őszön meg bejelentettem, hogy jutányo­sán á'adom a telkem. Van egy már fásitott parcella, amin kö­zösen gazdálkodnánk a sógorom­mal. Sógorom ugyan nincs, de megvettem ezt a messzi telket, ami szép füves, napsütötte, van rajta két akácfa is, ami árnyé­kot ad, ha kell. Itt aztán nagyo­kat pihenek a családommal, néha baráti családokkal, szalonnát sü­tünk, jól megvagyunk. No, és a gyümölcs meg a zöld­ség mire való? — böktem a cso­magokra a szememmel. — A munkahelyemen úgy tud­ják, hogy nagyszerűen gazdálko­dom. Hétfő reggeleken mindig viszek kóstolót a legfrissebb ter­mésből, meg mutogatom az átvé­teli cédulákat, mennyit kaptam a > boltban a beadott termésért Alig fizetek rá valamit, s a vállalatom­nál is megvan a renomém, szor­galmas, az aktív pihenéssel hasz­nosan gazdálkodó embernek tar­tanak. Bizonyára a minősítésem­be is beírják. Felszedte a csomagokat és ne­hézkesen elindult Én meg arra gondoltam, hogy ez a Mindig Alajos nem elveszett ember. BENEDEK MIKLÓS is elmerészkedett egy csapzott szőrű jószág. Két lábra áll és ku­tat a szeméttárolóban. Aztán me­gint négy lábra zökken. Ügy lát­szik, ráakadt egy eldobott falatra. De mégsem. Papírcsomót tart óvatosan a pofájában. Nyilván, a szaga miatt választotta ki. Ám ez az, ami be ls csaphatja. Mert mi van, ha... Az eb lopva körbepil­lant és lomposan elüget Ha mel­lékutcába ér, biztosan mohón be­lefúrja orrát a zsákmányba. Le­het hogy semmit sem talál. Ak­kor majd tisztára nyalja az üres papirost Tamás elhúzta a száját, mert szerencsétlen ötletnek vélte, hogy az előbb a kóbor kutyához hason­lította önmagát Arrébb antilopdzsekis alak tá­maszkodott a buszmegálló táblá­jának. Amolyan srácforma, akit csak a nála jóval idősebbek szó­lítanak fiatalembernek. Hüvelyk­ujját a derékszíjába akasztotta, valamelyik filmben láthatta ezt a figurát A combja mellett üveg csillant Tompján, sárgászöld fénnyel. Valaha skót whisky vagy hasonló drága ital kotyoghatott benne. Azóta újra megtöltötték a fura formájú palackot, elárulta a parafadugó. A busz, amire a srác várt, csak nem jött Hiába kémlelte balra az utat a két nagyobb fénybogár fölött a két kisebb nem akart fel­tűnni. Ahogy az idő telt-múlt a percek megnyúltak, akár a csúzli­gumi. Mint a Palkó csúzlijáé, amivel a szomszédos porta túlsó végében is telibetraíálta a vadga­lambfészket — emlékezett Tamás. A gerle tollát hullatva kirepült de a tojások ráfolytak a fa kér­gére. A házban lakó öregasszony azonnal rájött, kik lehettek a tet­tesek. Nem volt nagy vicc. A fa­luban azt tartották, kevés az olyan elvetemült kölyök, mint ők ketten. Rögtön felment a tanító­hoz és kitálalt Akkoriban még nem az ellenőrzőkönyvbe, hanem a tenyérre meg a körmökre oszto­gatták az intőket A szenvedő fél még otthon se mert panaszkodni a ráadástól való félelmében. Mé­gis, hiába köszönhettek Palkóval annyi rosszat egymásnak, töretlen maradt a haverságuk. Vagy a csuda tudja, az ilyesmit nevezhet­te-e barátságnak az orvos fia, amikor elhívta a terméskőre épült házukba és végigmutogatta az elemes traktorját a fémépítőt, meg az ördög emlékszik, hányfé­le társasjátékot. A villanyvasútra már nem is vágott fel, ócska va­cak — legyintett Egyszer azt ajánlotta: „Tomi, legyünk bará­tok..." Tamást csábította az ezernyi szórakoztató szerkentyű. Az ő já­téktárában még a csontcsikók és a fakockák is rangosnak számítot­tak Ám a legpazarabb játszóhely nyáron a Körös-part homokia volt. Abból szedegették a kagvló­kat gyűjtötték a csigaházakat Palkóval. Csavarogtak, amig vé­resre nem mardosták őket a szú­nyogok. Az orvos fiát azelőtt csak akkor kere3télc, ha meg akarták ruházni. Persze, sohasem együtt — olyankor törődtek is ve­le —, hanem külön-külön, úgy nagyobb élvezet volt... Palkó hamar megkaota a be­hívót B.-be még együtt utaztak. A restiben megittak egy felest az elválásra. Nem is sejtették, mi­lyen igazuk lesz. De hát abban a testületben nem pirulnak el az emberek balhéi miatt ezt hat hó­nap múlva ő is tapasztalta. A Palkó címét ugyan megszerezte, írt neki néhányszor, választ is ka­pott De a sorokból valahogy nem bukkantak elő a közös emlékek. Palkó még a leszerelés előtt írta, hogy megnősül. Tamáson a szakmája miatt kaptak a városban. A munkás­szálló kényelmetlenségeit meg egynémely szemellenzős főnököt leszámítva, tűrhetően érezte ma­gát. Bizonyos szempontból még jót is tett neki az itteni levegő. Ugyan többet költött, mintha a faluban marad, de legalább meg­tanulta a pénzt becsülni. Nemso­kára leteszi estin az érettségit. Lassan egy éve jár ugyanazzal a lánnyal. Erre mondta az anyja: „Nagy haladás ez nálad, fiam." Ami igaz, az igaz. A lába szinte észrevétlenül elviszi a színházba, tárlatra. S ami még ennél is na­gyobb dolog: mindkettőjük szá­mára olyan az együttlét, mint az otthoni h ;mokos kertben a pa­lántáknak a kút. Nem érzett álmosságot, csak vágyott az emlékekre. Meglepet­ten rezzent fel, mikor hozzáfor­dult az antilopdzsekis: — Meg­mondanád, jön még autóbusz? — Ha néhány percre nem képzeli el szinte ugyanazt az arcot, ezt a csupasz szemöldököt, az arc csu­pán ismerősnek tűnt volna. Az orvos fia állt előtte. — Nézzük csak — szólt Tamás, és odalépett a menetrendhez. — Huszonkettő-húszkor ment el az utolsó járat — Akkor melegítsünk. Boglári leányka — nyújtotta feléje az üveget a másik. Tamás ivott, aztán nekivágtak a hídnak. Míg a lámpák alatt rótták a szürke aszfaltot, felele­venítették az emlékeket Nevettek a régi civakodásokon. — Velem jössz ós megünnepel­jük a találkozást — mondta Béla, az orvos fia. — A közelben lakik egv ismerősöm meg a barátnője. Belevalók — kacsintott. A sötét, titokzatos park előtt balra fordul­tak. — Ne haragudj, semmi kedvem hozzá — ellenkezett Tamás. — Ne cikizz már, férje van mindegyiknek. — Annál inkább. Én ebben az utcában lakom. — Félsz? — Azt már nem. Mivel Béla nem fogadta el a feléje nyújtott kezet. Tamás sar­konfordult és otthagyta. Nem va­gyok gyáva — bizonygatta magá­ban. Béla évekkel ezelőtt egy csúzlit sem mert volna kihúzni, most meg hőzöng. Azért arra gondolt, ha még egyszer ott áll­nának a szalmakazal mögött, ő megfogná a Palkó kezét, amikor a gerlefészekre akar lőni. Mert a fészek valami varázsos dolog, mint a tabu a bennszülötteknél. Ugyanígy szent az emberi fészek ls. Aki feldúlja, különösen ke­gyetlen. Évek telnek el, amíg más újra felépíti. JÁMBOR ERNŐ Igen, főn — Kovács... A mondat többi részét nem le­he tett hallani. Sötétedett már. Az utat kellett figyelni, a reflektor előtti fényes útháromszöget, ami a sebességtől „énekelve" csak csúszik-csúszik szakadatlan az első kerék alá. Kovács .., Hiába. A hátul difi hangját el­hordja a huzat Fékezett hirtelen, s letette a lábát — Igen, főnök? — Énekeljen, Kovács! Miért nem énekel. Kovács? Énekeljen, az istenit magának szép hangja vanl —- Igen, főnök. • — Indíts. Kovács! „Nehéz a boldogságtól búcsú-út venni.. Érti? Na, gyerünk. A nagy, húsos tenyeret érezte a hátán, amint veri a taktust. A motor bógött megint mintha fáj­na neki a combja dühös szorítása. Az énekfoszlányokat akár a fény­pászmán túl feltünedező fákat házsorokat hátrahordta a széL * „Nehéz a boldogságtól.. Dühösen hátrakapta a fejét Szerette volna az öklével szét­csapni a gúnyos vigyort « Mióta híre járt hogy új műve­zetőt kapnak, gyakran felzümmö­gött körülötte ez az utálatos slá­ger. Nem énekelték, nem. Csak fütyülték, sziszegve, a háta mö­gött A művezető aztán valahogy maradt És maradt a fütty is. Rá­szoktak időközben. — Kovács! Pattant hátrafordult — Igen, főnök. Belepirult a másik elégedett mosolyába. Ezek a füttvögések mostanában idegessé tették, ki­szakították a biztos talajt a tal­pa alól. — Jöjjön, járjunk egyet! Ez már kellemesebben hang­zott A gúnyos vigyor ok emlékét memt elfeledtette az irigy sava­nyúpofák felidézett képe. Tróge­rok! „Kovács, a főnök kedvence." Igen. Megszakadhatnak, őt már nem tudja senki kipottyantam a nyeregből. A régi fennsőbbség jólesően áramlott szét benne. Csak brahizzatok! Míg güriztek, mi elegánsan tesszük magunkat a főnökkel valamelyik presszóban. Piás gyerek a főnök, mi? Mási­kat hoznak a helyébe, mi? Befel­legzett a kedvencnek, mi? — Darabban van a meló, fő­nök. — Hagyja csak, majd én elbo-. ronálom. Hivatalos úton leszünk, érti. Kovács? Átveszi más a mun­kát addig. * Fékez a motorral a házuk előtt, — Megérkeztünk, Kovács ? Rohadt helyzet, hogy olyan ke­. és pénze van. De itthon még kell lennie egy fél üveg pálinká­nak. Máskor soha nem hordta haza a főnököt. Az anyjáékhoz men'ek mindig; ahol van szőlő, bor is akad. Utána: irány a oresz­szó, a szomszéd faluban. Üe má­ma valahogy beleesett a szomjú­ság ebbe az emberbe, vagy mi a fene. mintha megvadult volna. Mintha a vesztüket éreznék, csak tépnek egész nap, egyik helyről a másikra. A piával nincs baj, amíg csak inni kell. Rettenetesen bírja a feje az italt, talán ezért is kedvel­te meg három éve pont őt a fő­nök. — Kovács! összerezzent. — Töltsön már, az istenit, üres a poharam! * „Nehéz a boldogságtól.. .1 A zenekar rázendített Hcfgy az úristenbe kellett pont rae hozni ezt a részeg disznót? A haverok csak nekik játszot­tak. Egy nyáron át itt püfölte ő is a dobot esténként. Jó kis buli volt szépjen lehetett keresni vele. Kis hülye volt még, önérzeteske­dett otthagyta a társulatot, mi­előtt megmelegedhetett volna az étteremben. Belepirult amikor az a nagy hasú szivar odacsapta a százast a dobverők közé. „Nehéz a boldogságtól.. Már ordít a főnök. Mit kornvi­kál ez itt. leégeti teljesen a ha­verok előtt. Felvágott a finom muksóval, hogy micsoda pártfo­gója van neki; csak egy szavába kerül, és van pénz, van jutalom, van minden ... — Kovács! Gépiesen felelt'. — Igen, főnök. — Énekeljen! Miért nem éne­kel? * Csend volt és sötétség. Nem hallotta a közeledő lépteket egvszerre itt áll ez az asszony, fölé hajol, és valami érthetetlen iszonyat ül az arcán. Fénycsóva tépett a szemébe, fájdalmasan. A feje mellett va­lakinek a cipője, megfoghatná, de esak a szavakba markol — „... valamit ordítottak mindket­ten, a motor keresztbe vágódott az úton. felborultak... Va'amit énekeltek a motoron, nem tu­dom ..." Nem látta az utat. de már nem is akarta látni. Csak szabadulni! Szabadulni végre a vigyorgó po­fákt'-l. a lármától, a kabátján do­boló kéztől Ellökte magától a kormánvt. és kiemelkedett a nye­regből. Renülni, repülni a csen­des, puha sötétben ... Már nem fájt a fény. Már nem hallott semmit. Végre csend volt s végre kö­rülfonta a békítő sötétség. MEKIS JÁNOS

Next

/
Thumbnails
Contents