Délmagyarország, 1978. november (68. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-06 / 263. szám

8 Hétfő, 1978. november 6. A

harmadik napot Nápolyban töltötte turistacsoportunk. — Ne menjünk mégis kirándulni holnap a hajóval? — kérdezte Zsiga. — Nem, nem! — tiltakoztam, hevesebben a kelleténél. A fiatal pár rögtön fölemelkedett, további jó étvágyat kívántak nekünk, s mi valami olyasmit mondtunk, hogy váljék egészségükre a vacsora, és én máris beszámoltam barátomnak a látottakról: — Ugyanúgy szívja a cigarettát az a nő, mint Danica! — Pfa és? Nekem a férfi ismerős. Köszönt. De nem tudom hová tenni... — tűnődött a barátom. — Nekem is ismerős. Lehetséges, hogy egy filmszínész. — Á! — rázta a fejét a barátom —, ez egy nagystílű.., azt is látnom kellett, milyen lebegő mozdulatokat végez a levegőben Danica földig érő fekete kabátja, szinte beborítja Danica paliját, és a továbbiakban már elképzelhetetlennek tartottam, hogy Danica deszka testéről még egy fekete ruhadarab is lehulljon. Pedig lehullott. Minden lehullott, és Danica palija egyre gyorsabban kapkodta a fekete szoknyát, a fekete kombinét, a fekete bugyit és fekete nadrágot, és akkor Danica megpróbált kígyózó mozdulatokat végezni, fekete harisnyáját ráncolta össze a lábán, és láttam a combját, nagy darab volt, és azt már mindenki látta, hogy micsoda ormótlan, nagy lába van Danicának, mivel az én röhögésemet egyre több röhej kísérte, amitől megzavarodott Danica palija, és fekete volt a mosoly az arcán, és a karjáról lelógó Élni, közösségben Night-club — Szélhámos?! — Lehet — vont vállat Zsiga «-, de minek foglalkozzunk velük? Igazat adtam Zsigának, engem mégis foglalkoztattak, olyannyira, hogy Danica hullámzó mozdulatú cigarettázasától lökést kaptam: elindultam a szerelő-portás fölkeresésere, hogy az éjszakát ne töltsük sötétben. A barátom viszont a pici özvegybe ütközött, úgy, ahogyan kiszámította ... Randevút beszéltek meg a szállotta előtt. A portás-szerelőnek hevesen esküdöztem: nem nyúltunk semmihez, 6 azt hitte, az anyját szidom, mert belerúgott a levegőbe, ezzel is mutatni akarván, mennyire tiszteli ő a vendégeket... Faképnél hagyott Egy doboz gyufát használtam el, amíg lefekhettem. A kulcsot természetesen a zárban hagytam, de azért állandóan figyeltem az ajtót: mikor nyílik. A barátom éjféltájt belerúgott párat az ajtóba, kinyitottam, természetesen a folyosón világosság volt, csak éppen nálunk ordított a sötét — Mi van Danicáddal?! — esukladozott a röhögéstől, vagy Inkább az italtól, én pedig suttogva adtam elő, hogy valószínűleg lehallgatókészülék van az állólámpánkban. azért van annak olyan hosszú fémszerkezete a bura fölött is, hiszen a lehallgatókészülékhez antenna is kell... A barátom nyerítve röhögött, és csukladozva magyarázta: rajta fehér alsónadrág van, tiszta fehér — Ismételgette, és nem volt rá kíváncsi a pici özvegy, fene a jó dolgát, ment volna inkább a bociszeművel, mert azok a bociszemek még a savanyú mártást is megédesítik. Alig áradozott pár szót a barátom a bociszeműről, kopogás hallatszott az ajtónkon, a kulcslyukon keresztül női suttogás... A barátom természetes mozdulattal tárta ki az ajtót, bociszemű pedig egy-kettőre rendbetett bennünket. A folyosóról becsapódó fény elegendő volt ahhoz, hogy megállapítsa: Zsigán valóban tiszta fehér az alsónadrág, én pedig már azért is kellettem neki, hogy egy odavetett dédelgetésével (megpuszilta az államat, megsimogatta a térdemet, és azt súgta a fülembe: „Ignác bácsi csillaga a legfényesebb Nápolyban!") megnyugtassa „érzékeny" lelkületét Persze, mi ls tudtuk, hogy bodazemű a sztriptízbárba akar menni, és bociszemű is tudta: bennünket már csak a night-club gyógyít meg... Így hát elébe sietek mindennek, ét elárulhatom, hogy engem valóban meggyógyított az a bizonyos bár. És nem úgy történt, ahogyan először elgondoltam, egyáltalán nem kértem vissza a pénzemet, amikor Danica vetkőzött mert olyan jól még soha nem éreztem magam, mint ott... Danicán fehér fátyol volt! Ezzel kell kezdenem, de hát én fekete szemüveget láttam helyette, és amikor egy kegyes mozdulattal a fátylat a magasba emelte, majd a hosszú palijának dobta, akkor lepett meg az a bizonyos töhögőgörcs, ami nem hagyott el az egész vetkőzés alatt, szempillantásnyi Időre se. Mert, ugye, amikor láttam, milyen mesterien fetpja el Danica palija a fátylat, sok feketeség úgy hatott, mintha éppen madárijesztőt formázna ... Szerencsére azonban Danica tovább vetkőzött, aprókat kuncogott, és „szellemesen" szája elé rakta nagy darab tenyerét, amitől megint tombolt az egész nightclub, és azt követelték, forduljon inkább háttal feléjük. Amikor pedig Danica a harisnyatartót megrángatta rózsaszín tüllel bevont testén, a tüll, mint a sok nyarat megélt függönyök, megkopva, pikkelyekben hullott a parkettára ... Bociszemű, amikor kivezetett, elmélázón borult a mellemre, és sírva fakadt. De nem lelt nyugalmat az én hullámzó mellemen, Zsiga nyakába csimpaszkodott, akinek éppen az a nagy-nagy szerelme jutott eszébe, aki mellett váltólázat kapott mindig, és akinek szintén nagy tenyere és nagy lába volt, és most már sokat megélt tüllruhában jár... A többi, hozzám hasonló, röhögő kannak, akik talán fehér tüllfátylat láttak és menyasszonyi ruhát, rózsakölteménybe csomagolva — az jutott eszébe: „Engedjétek lemenni a dobogóról azt a szerencsétlent! Nem értitek, hogy mi is ott vetkőzünk, vele együtt?!" ... Egyedül mentem haza, rögtön lefeküdtem, s még soha olyan jót nem aludtam. DÉR ENDRE „A múlt év tapasztalatait öszszegezve megállapíthatom, hogy az otthon elhagyása végül is nem volt olyan nehéz, amilyennek vártam, mert itt megtanultam, hogy a saját lábamra álljak..." Vajon kitalálja az olvasó, honnan való ez az idézet? Az eleje elhangozhatna éppen egy termelési tanácskozáson is. Amolyan beszámolóféle. De, hogy jön ide „az otthon elhagyása"? Meg a „saját lábamra álljak"? Talán büntetésben van ez a vallomástevő? * Ne találgassunk tovább. A gyöngy be tűkkel teleírt papír beragasztatott a Naplóba, mely a diákotthon hétköznapjainak és ünnepeinek eseményeit hivatott megörökíteni. Amiből a fenti vallomástöredéket. kiragadtuk: pályamű. Mit formált rajtam a diákotthon? — ez volt a pályázat címe, a legjobbnak ítélt írást. Takács Miklós negyedik osztályos gimnáziumi tanulóét — ragasztották. A legfontosabb: nem akármilyen kollégiumban vagyunk, hanem a Csongrád megyei tanács diákotthonában, amelyet két évvel ezelőtt adtak át a vidék, a tanyák és kisközségek legtehetségesebb gyerekeinek. Akkor történt hát „az otthon elhagyása". önként persze, csak nagynéha némi meggyőzés nyomatékával. Mert bár ismerte mindenki a célt, látta a nyilvánvaló hasznát, a felnőtt nézte a gyerek érdekét, a gyerek a magáét, „az otthon elhagyása" mégiscsak, mindig nehéz. „Jó iskolában tanulsz majd kisfiam... kedvesek a tanárok, segítenek. Felvesznek az egyetemre! Csak egy váltás fehérneműt adok. hazajöhetsz minden héten, kimosom... írd bele a nevedet a tornacipőbe, mindenkinek ilyen van... Ezt a kis sonkát még beteszem, ki tudja, mit kaptok ott az első napokban. Jó legyél, kisfiam, és tanulj!" Ki tudja, milyenek voltak az elbocsátó szavak? Akadtak ridegebbek is... Néhányan szívesen maradnak az Április 4. úti impozáns, modern házban szombatra—vasárnapra. Nem várják őket otthon, persze, hogy kimondják egy-két hét után: „jobb itt nekünk"! • Jobb. Milyen? A diákotthon belső, legszembeötlőbb jellegzetessége a rend és a tisztaság. Naponta kétszer takarítanak, reggel a „hivatásosak", este a gyerekek. „Mint otthon. Nem megy el az ember a munkába, míg össze nem rámolta a reggeli készülődésben szanaszét került holmit. És este nem fekszik le rendetlenségben, akármi történhet éjszaka, orvost kell hívni, ilyesmi, jó, ha nem kell soha kapkodni és szégyenkezni." (Ezt az igazgatónő mondja. Kaári Sándorné. Öriás praxisa van a kollégiumi nevelőtanárságban, azelőtt a kisteleki diákotthont igazgatta; ott a gyerekeket mentette, itt a tehetségeket. Elhivatottság nélkül egyik sem megy.) Benyitok az egyik szobába. Csíkok az ágyakon, öt heverőn; kímélik a kárpitot. Tetejükön a székek, reggel fölrakták a gyerekek, hogy kíméljék a takarítónőket. Virágok az asztalon, terítők, könyvek, apró dísztárgyak (leginkább a kedvenc játék, az itt készített festmény, grafika, kerámia, báb) a polcokon. Az előtérben: gardrób és csap. A szekrény kevés, de sehol sem túlzsúfolt. Az egvik, ha akarna serp tudna több ruhát hozni, a másik igen, de az ésszerűség mást diktál. Zuhanyozó, sósav- és klórszaggal. A folyosókon poszterek keretben, fényképek. a gyerekek művei. Egész kiállításra való gyűlt össze belőlük. Itt valóban tehetséges aprók és nagyobbak laknak. „A tanulmányi versengésben a Radnótisok az elsők, a farsangi vigalomban a Tömörkény tanulói vitték a pálmát. Minden primérközösségnek be kellett mutatni iskolája jellegzetességeit, valamiféle sajátos életképet." * Primérközösség? A szaksző otthonosan cseng a tisztaságillatú falak között. Azonos iskolába járó gyerekcsoport — ezt jelenti. A „nagyközösségnek", a diákotthonnak apró kis sejtjét, összesen 14 szegedi iskola fogadta be a tanyai kollégium 260 lakóját (50 osztályba járnak). Miképpen történt? Jókor nyáron összegyűltek az igazgatók, a kollégium tanárai akkor már jól ismerték a „választékot". (Látogatják a kisiskolákat, a szülőket, már november—decembertől, hogy jól választhassanak: te a magasugrásban kiváló vagy, te a zenében, a matematikában, rajzban, biológiában. házimunkában, akármiVannak, akik félnek az öregségtől, mert nem találják meg örömeit, pedig éppen nyugdíjazás után tehetjük azt, amiben kedvünk telik, amire egész életünkben nem futotta az időből: nagyobb irodalmi művek olvasására, kertészkedésre, utazásra. A mérsékelt munka pedig elűzi az elesettség, a feleslegessé válás érzését. Romáin Gary ironikus, de találó Ósz aranymondása: „Az idő nem vénít meg, csak ránk aggatja maskaráját." Vagyis, ha külsőnket meg is változtatják a múló évek. attól még szellemi fiatalságunk, személyes varázsunk megmarad. Az értelem, a szellemesség, a humor, a tapasztalatok, az életbölcsesség nem veszik el, sőt az idő csak gazdagítja. Mindezek birtokában 60-70 évesen is szeretetreméltóak, rokonszenvesek lehetünk, és nagyra értékelhet bennünket a család, a baráti társaság. Hogy öregségünk szép legyen, előre készülni kell rá, mert ettől függ hosszú, derűs őszünk boldogsága. H. A. ben; az a lényeg, hogy a gyerek vonzódjon valamely manuális vagy szellemi tevékenységhez, az affinitást és készséget, képességgé, tudássá lehessen fejleszteni. Az erre legmegfelelőbb helyen, a legjobb módszerekkel, inspiratív feltételek között.) Az igazgatók aztán választanak: nálam zenei tagozat van, aki odavaló, jöhet. A Béke utcai iskolába, meg a főiskolai 2-es gyakorlóba a veszélyeztetett környezetből érkezőket hivogatják. különös gonddal vigyázzák, irányítják minden lépésüket — fölfelé a tudás lépcsőin; mennek testnevelés tagozatra, fizikára, matematikára — minek soroljuk. Otthon, mármint a kollégiumban szakképzett tanárok segítenek a tanulásban is. (60 pedagógus közül választották a 14-et aevelőtanárnak, főként a szegedi járásban tanítottak addig, ismerik a „neveltjeiket". Mondják. a nevelőtanároknak három csoportja van; akik máshol nem felelnek meg; akik ugródeszkának tekintik a kollégiumot; akik hivatásuknak a diákotthoni nevelést. Nos, lehet, ök tizennégyen biztosan a harmadik csoporthoz tartoznak. Az első év után ugyanis azok a nyolcadikosok például, akik szegedi középiskolákba jelentkeztek, most valamennyien elsősök. Pedig nekik sem ment lejjebb a felvételi mérce, mint társaiknak, akik egész addigi életükben városi iskolában tanultak, a városi életbe beleszülettek.) Segítenek aztán a tanárok: élni is. Figyelem a barna hajú csöppséget, majdnem nagyobb nála a hegedűtok, amit cipel, mégis táncos a lépte. „Ma mit hoztál?" Röpköd utána a kíváncsiság, innen is, onnan is, az igazgató, a portás, a takarító, a gimnazista lakótárs szeretne hallani az új ötösökről. „Magamat!" — hangzik a nevetős válasz, a kis pisze hetykén és magabiztosan továbbbilleg a szobája felé. Harmadikos. A nagyobbaknak is fél év kell, amíg megtanulják a rendet, meg — ahogv a régésznek készülődő Takács Miklós írta —. hogy a saját lábukra álljanak. Egy év alatt „felzárkóznak a városi élet színvonalára". Tessék kissé átgondolni, mit is jelenthet ez nekik? • # Nincs anya, apa, ismerős. Idegen bácsik, nénik és gyerekek vannak, akikhez muszáj alkalmazkodni. Csengetésre kelni és feküdni, azt enni, amit adnak (igazán nem rossz, de akkor is...); kimosni esténként a fehérneműt, zoknit, minden csütörtökön elvégezni a „karbantartó" munkát (általános cipőpucolás, polcrendezés, szekrényrend stb.). Hetenként megmondják, ki mit végzett, s az mennyit ér. A „csíkos beszélgetésen", vagyis a közgyűlésen, amelyre hétfő esténként fürdőköpenyben vonul ki a diáknép — a társalgóba. Aztán persze: közlekedni kell, kimenőre járhi, várossal ismerkedni. És tanulni, tanulni, tanulni. Nincs senki itt, akinek ne lenne valami „behoznivalója". Némelyiküknek szinte reménytelenül sok. Két év nem nagy idő e különös (az országban még kettő van hasonló) diákotthon életében. De ahhoz elég, hogy az itt élőkből tökéletesen elpárologjon a reménvtelenségérzet, az otthonnélküliség k<*nyszcrképzete. A kezdet a nehéz, de fél év után nem sír már senki. Pénteken várják a hazaindulást, vasárnap délután már alig türtőztetik otthon a vágyukat: minél előbb jöhessenek viszsza. A szülők többségében önzetlen öröm él: bár nincs velem, de tanulhat, szép jövő előtt áll a gyerekem. Ez bizony: siker. Mögötte sok munka, megfeszített akarat, áldozat, lemondás, szaktudás; a társadalom és új meg új generációk hittel szolgálata; gyerekmosoly ls. gazdagító élményáradat, hálás, vidám szemek. Pótolhatatlan értékeket óvnak és teremtenek. A, gyerekek ugyanis nem egyszerűen mérnökök, művészek, szakmunkások, edzők, biológusok. nyelvtanárok lesznek. Minden iel arra mutat, egvszersmind gazdag érzelemvilágú, értékekre fogékony, másokban az embert tisztelő és megbecsülő, felnőttek, Tanult szavakkal bár. de azért biztosan a magáét írta egyikük ama bizonyos pályaműben: „A legfontosabb hatás, úgy érzem, az, hogy itt tanultam meg élni közösségben." SULYOK ERZSÉBET