Délmagyarország, 1978. október (68. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-08 / 238. szám

12 Vasárnap, 1978. október 8. N LŐdi Ferenc Ének a csönd-szigetről Mint fuldokló, ki szalmaszálba kap, mert messze van az élettói, haláltól, sodródtam hozzád, mint aki majd párto. későre járó, felhős nyár alatt. Amerre jártam, kék volt még az ég és zöld a fű a harsogó tavaszban; illata, méze kiapadhatatlan áradt, és százszor szép volt arca még A végtelenség nászágyára esve ölét kitárta tiszta szerelemre. O, ifjúságom, áldott, te szeress még! Azóta visszaálmodom és félek, rögeszméjétől így fél, aki részeg és partot érve látja, hol a nemlét DL És partot érve látja, hol a nemlét, ki életével hazárdírozott Lerakta volna sokszor nehéz terhét s átvette másét, aki megrogyott Arcára bár az esztendők ekéje barázdát szántott keresztül-kasul, gondok közt bajban nem maradt alul: a szerelem volt verme, menedéke. Már haja színe sem a szurkos éjjel, utak mentén a dér zilálta széjjel, s mi hátra van az útból, meredek még, mert Fortunája úgy tartott vele: a semmi lesz majd végül mindene. Hálát érez, hogy fölszakítsa mellét. m. Hálát érez, hogy fölszakítsa mellét mert rádtalált és kiválaszthatott akár világra néző ablakot Szemeddel soha nem is feleselnék magam miatt csak érted még, te bánat. Gyanú kullog a nyomodban, követ nem látod, mégiscsak nála ördögebb. Tüzet liheg é6 útvesztőbe rángat Kócos szívemre hajlok szüntelen s hüppögve, mint a gyermek, akit vertek. Magam vagyok, kit ezért sem kegyeltek. Nézem, hogy semmi-lényem szárnyra kap. ha lenne még, ki jön, repül velem, szívét mutatva: Élet áldalak 1" nr. Szivét mutatva: „Élet, áldalak!" — kiált ki véli, árnyát lépi által, de leteríti hajnali madárdal, míg városán, mely szülte, áthalad. Eszmél, ha tud, mint aldt fejbevertek csavargás közben (megéredmli tán). Nem volt se koldus, gazdag, sem titán, csak fújta énekét a drága tercett Olyankor szinte kiszakadt magából, mint anyjából, ki megvált magzatától s alant porlad: hát mégis itthagyott! Anyám, kereslek minden nőben téged. Hiányod lassú tűz, mely összeéget ki nem voltam sem élő, sem halott Ki nem voltam sem élő. sem halott föltámadtam az emberben, ki gyarló. Jó Pegazusom pompásan pazar ló, nem vet le, hiszen rajta sem vagyok. Okollak érte, vizes árkokat vontál körém, hogv beléjük veszejtsél. A hűlő nvárban súlyo6 méz szemerkél s átfut rajtam egy hajnali vonat Katt katt a sínek csillogása fáj. Hát kikerültem vonzásod köréből, csak a szemed, a villámló, mely még ÖL De rámzuhant és véd tőled a táj. Lassan elenged buktató szerelmed. Azt hittem mégis: föltámadok benned. VI. Azt hittem mégis: föltámadok benned, ki innen vagyok még a meghalástól. Bárányfelhőben jártam én, a pásztor s nyájamban farkascsorda vágott rendet Közéjük álltál, én voltam soron, — nyájatlan őrző. talán neve sincs már — harapni, falni még a pásztoron. Vesztét nyájastól fizeti a kincstár. Tépő fogadra tanad húsom, vérem, amit nem old föl vegyszer, nem tudod ízem kiköpni s nyálad elcsurog, míg összedermedsz vízen és kenyéren. Akkor kiálts, és tüzek fényét merjed. A csönd-szigetről visszaránt szerelmed. vn. A csönd-szigetről visszaránt szerelmed. A némaságból jövök vissza én. Utamon kísér hűs hajnali fény s még alszanak a tikkadt sziklakertek virágaiddal: fájnak, oly fehérek, s mintha kísértet fújná szirmukat a leheletük arcomon kutat míg pillantásod átjár, mint a méreg. Lehet, hogy mindez álom, révület s a képzelet hoz közel lepke-szárnvon, amit nem lát, nem hall, ki vak süket, Az áradásban tajtékos habok mossák a partot s hangom megtalálom és új dalokkal szétkiálthatok. TIE És új dalokkal szétkiálthatok, ki egy vagyok az örök szerelemmel. Hű Föld-anyám, mely élni ide rendel, majd visszahív és nem leszek halott hogy ne nézhesd az arcom és szemem, titkos redőit, tüzeket a mélyben. Egyik sem vagy, mert szanaszéjjel éltem, innen a semmin és a végleten. ölelj még át, ki olyan messzi vagy, fényévre, másik bolygón, csillagon, nagyon hiányzol, lelkem fölriad. Beágyazódtam égszínkék kövekbe s onnét pattintom mindegyik dalom. Ha rádfognám, csak jószándék övezne. IX. Ha rádfognám, csak Jószándék övezne, mint vétlent aki bűnéért lakoL Kimentem, lásd, a csillagok alól, hogy eltaláljak forró, lágy öledbe Haragszom, mint a viharok a nyárban, hát csillapítsd le morcos szívemet tedd ide mellé okos tiedet A haragomat, látod, kitaláltam. Éjjel van, sírva születik az élet a nagyszerű, mely ölel engem, téged, egymáshoz kötve össze is szögezve Tüzes bélyegként egyszer úgyis rád ég: talán jobb voltál, mint a puszta szándék. A pokol útja azzal van kövezve A pokol útja azzal van kövezve hogy elszórjuk nagy szikráink tüzét Ügy hisszük, lelkünk folyton mélyül, ég. mert lehullottunk termékeny fövenyre. Jut már idő a háborgásainkra, énünk miatt már föl is lázadunk; az utókor maid szétszórja hamunk s abból növünk ki ketten, mint az inda. Ráérünk már a csókra, szerelemre fürkészni titkát opálos ködét s kiállni érte sűrű zivatarba. Képzelgésem a napra teregetve útra megyek, mely nélküled sötét és koptatom, a vérem csillog rajta. XI. És koptatom, a vérem csillog rajta, azon az úton, amely elveszett és rajta én, a tékozló, — lehet —. Kiáltanék, a torkom láz kaparja, és felszakadnak minden sebek bennem, s mint Jób, akit a fájdalom emel, siránkozom, hogv hol vesztettem el, hol hagytam ott hol hagyott el szerelmem. Szakállas erdők huncut kis manókkal köszöntenek, hogv jó most ez a bordal bár zivatar és vihar forrta ki. Látod, a nő: a szerelem, az élet Jó megnyugvásnak, haragnak, zenének. Tűnődj utánam: járj itt valaki, XH. Tűnődj utánam: járt itt valaki, ha én lehettem, tüntesd el nyomom, a bűnöd, mint a pap, feloldozom, míg jön a nap, hogy szemem oltsa ki. Nem látom aztán száz varázslatod, arcod, szemed, — a mosoly erejét. A pillantásod, jaj. az is elég, akár bennem a kései dalok. A távolságod akkor lesz bilincsem, ha nem lesz, aki várjon, visszaintsen, ha nem lesz kiért mit kimondani. Vakon szeret ki útra kel megint boszorkány-anyja jóslása szerint Útközben saját lelkét fosztja ki. xm. Útközben saját lelkét fosztja kl. ahogy mardossa, tépi önmagát Vádol és visszahullik rá a vád s van rá tanú, mert neki rossz, aki, miatta, érte megfeszülne még annyi kereszten kínlódás után, míg számon kérné életét urán, kit vitt a fény, mely sose volt elég. Szomjasabb vándor nem volt még a földön, mint én, akit az isten nem szeret ha van, ha nincs, mert sűrűn emleget jajjal, bajokkal. Bőröm összeültöm. Mert akit marnak, lehet nincs is karma, álmát sebét csak éppen kitakarta. m. Álmát sebét csak éppen kitakarta, ki bölcsőtől a sírig tántorog. Kezében kés, a szemében homok és ölelésre tárulkozik karja. A messzeség — mint mágnesben a törvény vonz és taszít hát gyere oly közel, hogy szemed tükre sose törjön el könnytől, haragtól, — énvelem pörölvén. akár anyám, a kis bolond, az áldott ki arcom mosta zuhatag hajában s fényből kötött rám büszke szárnyakat Az élettel a halál is megváltott Kapaszkodom — míg hozzád visz a vágyam — mint fuldokló, ki szalmaszálba kap. Mint fuldokio, ld szalmaszálba kap és partot érve látja, hol a nemlét há'át érez, hogy fölszakítsa mellét szívét mutatva: „Élet áldalakí" Ki nem voltam sem élő, sem halott azt hittem mégis: föltámadok benned, a csönd-szigetről visszaránt szerelmed és új dalokkal szétkiálthatok. Ha rádfognám, csak jószándék övezne; a pokol útja azzal van kövezve és koptatom, a vérem csillog rajta. Tűnődi utánam: járt itt valaki. Útközben saját lelkét fosztja ki, álmát, sebét csak éppen kitakarta. Esztrád Jó barátom, M. mesélte a következő térténetet: — Két alapvető tényt közlök. Égy: bombázás alatt születtem, negyvennégyben. Kettő: tegnapelőtt eiztrádműsort tekintettem meg Érden. Három (ez „alapvetőn kívüli" tény): összetörtein a kocsimat és a fejemet. A fenti három tényből következik az alábbi történet. Első pont: Barátnőm és jó barátom, Erzsébet hívott meg Érdre, a kultúrotthonba, „kitűnő műsor lesz, neves fővárosi művészekkel", és ott lesz N. P. is, a kappanhangú énekes, akit Erzsi imád... Erzsébet Érden lakik, és Budapesten. A 70-es úton indultam az ESZTRAD felé. Diósdnál karamboloztam. A bekötő útról érkezett egy baromi nagy teherautó, meg is állt, ahogy ez kötelező számára, és amikor éppen előtte húztam el, megindult. Talán a sofőr se tudta, miért. A teherkocsi hűtője a Wartburgom hátulját kapta el, a kocsi megperdült, ütést éreztem a homlokomon, üvegcserepek hasítását ... Kimásztam a kocsiból, és egy indokolatlan mozdulattal lezártam a csomagtartó felpattant fedelét Újra beültem, indítottam a motort, és a sebváltó ép maradt, csak a hátulját vonszolta a kocsi, mint egy rosszul eltalált vad. Indultam Érd felé. Második pont: Erzsébet lelkesen várakozott a kultúrház előtt. Leállítottam a kocsit, ki akartam szállni, de aztán inkább kiestem. — Jaj! — sikkantott Erzsébet. — Részeg vagy?! Akkor kezdődött a bombázás. Iszonyú zajt hallottam, aknák, gránátok, ötszáz kilós bombák explodáltak a fejemben, láttam magam, amint egyévesen fekszem az óvóhelyen, fehér pólyában, ijedt szüleim között, pislákoló lámpa alatt (Mindezt csak a filmekben láttam, de tény, hogy az érdi kultúrház előtt hatalmas légitámadás ütött rajtam.) — Vérzik a horniokod — mondta Erzsébet rémülten, és csak most vette észre a megrongált csomagtartót — Karamboloztál? Behatoltunk a kultúrházba. Harmadik pont: A bombázás alábbhagyott, csak néha robbant fel egy elkésett akna. De az esztrádműsor kezdetekor, amikor kirohant a színpadra egy pingvinhez hasonló konferanszié, újból támadtak a légierők. Bevonult egy szőke táncdalénekesnő, de kezében felrobbant a mikrofon. A zongorista a billentyűkre csapott, szőnyegszerűen hullottak a bombák, G-dúrban repültek a levegőbe a gyárak, házak, pályaudvarok. Tapsvihar, a nő meghajol, ránkzuhan a felső emelet Újra bejön a műsorvezető, gyújtóbomba pörög az ujján, most! Felrobban, szikra zúg felém, elkapom a fejem, „hülye vagy?", suttogj;. Erzsi, még mondanék valamit, de látom, hogy kibiztosítva áll a nagydob, csak egy lábmozdulat kell, hogy felrobbanjon ... — Ne! — ordítottam fel, riadtan néztek rám, aztán már senki nem törődött velem, mert N. P. száguldott be a színpadra, meghajolt, indult a zenekar, s a nagydob első nnífanása mindent szétrobbantott engem, a termet, a hangszereket, az egész épületet Sötét lett, pokoli sötét. Negyedik pont: — Te aztán szépen elájultál — mondta Erzsi az előcsarnokban. — Pont a legjobb résznél. BOLYA PÉTER