Délmagyarország, 1978. október (68. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-15 / 244. szám

Meddig bűnös... ? Igaz-e, hogy a botlás, a bűn árnyékként követ bennünket? Igaz-e, hogy az ember nyomába szegődik, és nem tágít akkor sem, ha már „vezekelt" a bűnéért? Nem vagyok meggyőződve arról, hogy hitelesen és elfogadhatóan tudok válaszo'mi. Mégis megkísérlem; a kérdés ugyanis régóta foglalkoztat írásra végül is az késztetett, hogy borítékba zárva — és titoktartást kérőn — eljutott hozzám egy személyes vallomás. Ügy érzem: nem titoksértés, ha a személyt, helyet és a nevet elhallgatva fölelevenítem a történetet. Végtére is hitelét veszítené a mondanivaló, ha nem támaszkodva konkrét eseményre. A levelet egy asszony írta, férje—a főszereplő — nem tud róla. Az asszony nehezen viseli azt a gyötrődést, amely a férjéDen megy végbe: ugyanis árnyékként követi a „bűnbocsánatot" nyert cselekvés, azaz rég letöltötte megérdemelt büntetését Azóta nemcsak a szerencsétlen esemény emléke, hanem a környezet is gyakran emlékezteti rá. Legszívesebben szó szerint közölném a levelet; a vállalt titoktartás azonban stílusváltásra késztet. De hát amúgy is azt szeretném, ha nem a hangnemre, a stílusra, hanem a tartalomra, a lényegre figyelnének. Kérem, így fogadják az idézőjeles mondatokat. „Evekkel ezelőtt közúti balesetet okozott a férjem, amelynek halálos áldozata volt. A bíróság ítélete: két év és háromhónapi szabadságvesztés; anyagi kártérítés. Borzasztó érzés volt, de a büntetés jogos, senki sem vitatta a családban. Férjem letöltötte a büntetését. Utána egy nagyvállalatnál helyezkedett el, és azóta is ott dolgozik. Ügy tudom: jól. Ezt bizonyltja. hogy tavaly november 7. tiszteletére — munkája alapján — jutalomra terjesztették föl. Mégsem kapott. Higgye el, ez nem zavart bennünket, hiszen az ember nem jutalomból áll, és főképp nem a jutalomért dolgozik. De kiszivárgott: hogyan is került le férjem neve az eredeti listáról. Ha sohasem tudjuk meg a történetet, az sem változtat a lényegen ... Amikor összeültek a jutalom fölött döntő emberek, és többek között felolvasták a férjem nevét, egj/ikőjük fölállt, és azt mondta: Hogyan jöhet ez számításba, amikor csak egy éve van a vállalatnál, és egyenesen a börtönből jött...? A kérdés megválaszolatlan maradt. A nevet törölték..." Azt irta ez az asszony, hogy itt abbahagyhatná a levelet, hiszen nincs tovább. De kérdések zaklatják azóta is, s mert a kérdések egybeesnek gondolataimmal. véleményemmel, hadd folytassuk tovább most már együtt: véleményalkotókat keresve-kérve, állásfoglalásra késztetve érdekelteket, és büntetéssel még soha nem sújtottakat. Mi az alap a jutalomosztásnál? A munka és a magatartás, vagy az, hogy ki honnan és mikor jött? Hogyan dolgozhatott ez az ember. ha .eszükbe jutott" a jutalmazóknak? És hogyan fog dolgozni ezután? Tud-e aludni azóta, és mi omlott össze benne? Igaz, a bortönből jött... Egy halálos gázoláshoz elég annyi „kikapcsolás". mintha töprengéseim közben az íróasztalnál kiejtem kezemből a tollat... Nem mentem fői a gázolót. csak más „kategóriába" sorolom — s a jog is ezt teszi —, mint a gyilkost, a köztörvényes bűnözőt. A kérdések így folytatódtak: „Aki szakszervezeti bizalmi, az már megalázhat embert az embertársak előtt? Milyen jogon? Es ki engedheti meg magának, hogy megbélyegezzen embereket saját téveszméi miatt? Hiszen van olyan rendelet, amely szerint a „megtévedt" embereket (legyenek azok csalók, szélhámosok, rablók ós gyilkosok, uram bocsá' gázoló gépkocsivezetők) segíteni kell, hogy visszataláljanak a társadalomba. A rendelet igazságos, emberséges és szocialista töltésű... Csak a végrehajtás akadozik? Folytassam tovább? „Meddig kíséri az embert a múltja? Hiszen akik -onnan" jöttek, azoknak többsége megfizetett már a bűnéért. Kik és hányszor kérhetik számon tőlük szerencsétlen múltjukat...?" A levél így fejeződik be: „A névtelen levél nem az én formám, aláírnám, mégis írásom bizamas kezelését kérem. Férjemet mélységesen bántja ez az eset, nem tudtam elhallgatni. Szeretném megkímélni öt az újabb kellemetlenségektől.. Ha a kézcsók, akkor azzal, ha a fejhajtás, akkor azzal szeretném tiszteletemet, köszönetemet kifejezni annak az ismeretlen aszszonynak, aki bizalmába avatott, s aki úgy él együtt, úgy szereti a férjét, hogy cselekszik érte, fájdalma-bánata az övé, s a tisztességes emberek magabiztosságával keresi a kiutat a megaláztatás útvesztőiből... Abbahagyhatnám a történetet ha nem ébresztett volna bennem ezernyi emléket és gondolatot; ha nem idézte volna föl azoknak az eseteknek a sokaságát, amelyekben nem a börtön, hanem a botlást követő rosszindulat kíséri végig az embert egész életútján. Humanistáknak nevezzük magunkat? Miért nyúlunk az emberek után? Nem „irgalmas szamaritánus" módjára, hanem emberbe vetett hitünktől indíttatva miért nem vagyunk megbocsátok? Miért változtatjuk sokszor pokollá a megtévedtek és ,.megtérök" nem is elenyésző táborát? Miért nem tudunk felejteni ha a megtévedtek munkájukkal. alkotókészségükkel, magatartásukkal bizonyítják, hogy hova tartoznak. Nemcsak engednünk kellene, hogy fölegyenesedjenek és kihúzhassák a derekukat, hanem segítenünk is, hogy végképp talpra álljanak ... Nem a levegőbe beszélek. Mondjuk arról a pedagógusról, aki tíz évvel ezelőtt elfelejtett átmenni a szomszédos faluba a tantestületi értekezletre, s ezért fegyelmit kapott — jogosan. Én téptem össze a „bizonylatot", mert miért kell egy embernek élete végéig cipelnie ezt a terhet, ha egyszer már megbűnhődött feledékenységéért? Miért kell, ha a tisztességes munka, az önzetlenség, az önként vállalt vasfegyelem jellemzi egész életét? Vagy Miért terjed ez a kifejezés a „jövevényről", hogy „hallottam, valami van a füle mögött...?" A jellemtelenek miért tehetnek megfontolatlan megjegyzéseket azokra, akik többet tudnak rrv'nt ők. és emberebb emberek? Miért hallgatják meg őket? Volna oéidám ezerszám. Azokról, akik kormánykitüntetést kapnak. s egy év múlva leváltják őket, mert „bűnösök"; de senki sem tudj? megmondani, hogy mit követtek el. Azokról, akik huszonkét éve — mit titkoljam, az ellenforradalom idején — egy megtéved kifejezésükkel „ásták el" magukat, s azóta rendre kaput zárnak tisztességes murtkáiuk erkölcsi elismerése elé. miközben szabadon oktatják ki — nyomtatásban is — a kommunistákat azok, akik akkoriban habzó szájjal börtönbe csukták őket, Hol van az értékrend? Hol a humanitás igazi tartalma, ha a társadalmi rend ellenségeit két évtized után is összekeverjük a megtévedt, de alapjában tisztességes. és ma is a közért áldozatosan tevékenykedő, önmagukról cselekvéseikkel árulkodó emberekkel? Meddig bűnös a bűnös? És hagyjuk-e, segítjük-e talpra állná a botladozót? Ha megbukik egv ember, büntetést érdemel. De a büntetés letöltése után is lépten-nyomon gáncsolják, elveszíti biztonságérzetét. Kapkodná kezd. és halomra dönti azt ls, ami benne jó, és törekvéseiben cé'szerű. Tudok olyan emberről, aki — aratás idején! — raktárzárás után adta ki az alkatrészt. Aláíratta ugvan az átvételt de „adminisztratíve" csak másnap intézhették el az „ügyet". Azonnali hatállyal elbocsátották; ..kapára jött a baki, éppen mást akartak tonna a helyére. Hat vagy nyolc hónapba telt, mire kiderült hogy nem bűnös. Addigra infarktus kényszerítette kórházi ágyba (csaknem be'ehalt) s fiatalon „leszázalékolva élvezhette" az igazságszolgáltatást. Milyen emberek vagyunk? A „megbélyegzett" embert — elve'nk el'enére — gyakran árnyékként követi a múltja. Med-, dág bűnös a bűnös? LELE BÉLA Katona ladtt Napló ösz jön, fűkést dobáló. Szívem alatt feszített háló. Újra ugrom. Földre kell esni, a bánatot elhessegetni. Nem engedni, hogv gond elejtsen. Az öröm piros s mint vér kiserken. ösz jön, rózsák pörögnek. Felkapom magamra a csöndet s nézem így beburkolózva állig. Lángolnak lombhidak megint s kiégett bokrok üszkein jánosbogár-szemed világit Polner Zo'tán Tulipánt öltöztetek Tulipánt öltöztetek dérbe, tűzzel ütök égő erdőt Körmeim kék holdja alatt pirosló vércseppjeid. Adnál-e rám fehér inget viselnél-e fuldoklásig? Harmadnapra barna hajad mind egy szálig lepusztuL Szavaid kisebesednek. Nem fogózhatsz csak a késbe. Menyegződ arany hangszere sárban, esőben rohad. Gyöngy-borosta ragyog rajtam. Létezésed kivilágít Jéggel dobolok az öröm kifeszített bársonyán. TöttSs Gábor Balladatöredék Ágnes asszony lepedőjét (a Patyolat) mossa mossa Arany János — népi ülnök — önérzetét szmoglnges város hordja Ágnes asszony lassan őrül (a várakozásban) haja habos patakba őszül Búcsú A

z autóbusz lassít a hajladozó fákkal szegélyezett megállóban, Jegykezelő ismerősöm szélesre tárja az ajtót egymásra mosolygunk, majd lelépve a lépcsőről, mélyet szippantok az otthon levegőjéből. Rátérek a poros útra, körülöttem fáradt legyek kergetőznek, sietnék, de lépteim lassulnak. Feltűnik a domfcocskán meredező templomtorony, hívogató hangjára felgyorsítok, s hamarosan feltűnik a szürke kerítés. Halkan nyitom a kaput mögötte kopott fényében zizeg a fű. az ágyások szélein bokrok bólogatnak — mintha köszönnének. Illik visszaköszönni, hát megsimogatom őket. Óvatosan leszakítok két szál fehér liliomot vigyázva, nehogy megsérüljön a száruk, hisz édesanyám szerint ez fáj a virágnak; aztán a gang lépcsőjének igazítom lépteimet már szaladok, med édesanyám is ott kell hogy üljön hófehér ruhában, kezében az elmaradhatatlan kötnlvalóvaL Isteni mosoly villan arcán, szemét könny borítja, karjait szélesre tárja, kender haja meglibben, a két szál virágot ölébe dobom, fejemet belefúrom testébe, érzem pihegését, rázkódásának minden rezdülését, leülök, s nem akarok mozdulni... inkább beszélnék ... mint régen, amikor esténként itt tárultak fel a titkok, takarva minden kutató tekintet elől, és csodálatos volt hallgatni a tücskök ciripelését, szerettük megsimogatni a kismacskát, tár ő ilyenkor rosszallóan emelte fel ujját, mert szerinte sosem lehet tudni, mikor bolhás a Mirci. Itt beszéltük meg a napot, hogy a malacok mennyit ettek, saccoltuk a oaprika érési idejét, megber-éttük a holnapot, hogy ki kaszálja le az ágaskodó füvet, hányra érkezem haza s mivel várjon. Emlékszel? — hogy örültem a szllvásgombócnak, minek előtte tökfőzelékkel ijesztgettél. Nem is ettél, csak nézted, hogy tüntetem el egyiket a másik után, aztán megsértődtél, mikor dicséret helyett a művirágokat akartam kidobni. Ugye már nem haragszol? — Látom arcodon a megbocsátás fényét —, jól van, én sem akartalak megbántani. Megnézem a szobában — jó? —, hogy most mi van a fekete vázában. Rögtön jövök! — döngölöm, s már a gangon szaladok és belépek a lakásba. Az előszoba falai odolkékek, sárgulnak a virágok, a kakukkos óra áll... persze! — az órát fel kéne húzni, a virágok is friss vízre várnak. Keresem az öntözőkannát, de látom, víz híján van, felemelem s lépdelek a kúthoz, a csodálatos kúthoz, amelyből Lajos bácsi, a falu postása tikkadt nyarakon három pohárral szokott inni, a színe most mintha zavaros lenne, az íze meg akár a savanyú alma dunsztvize, tán a virágok sem szeretik, mégis rájuk öntöm, aztán fölhúzom az órát ás belépek a szobába. A kopott asztalon ott áll a váza. éjfekete színé-e egyhangú szürke porréteg telepedett, torka üresen ásít a mennyezet felé. Lépnék az almárium felé. mikor talpam alatt halkan reccsen valami. A művirágok. Óvatosan felemelem őket — milyen szépek! Száraikat glédába állítva visszateszem a vázába, az élettelen virágok lassan mintha életre kelnének, hogy megidézzék a múltat a salétromos, málladozó falak közé. Nézem, nézem őket. aztán leülök az anyám ácsolta heverőre, rágyújtok egy cigarettára. vastagon fújom a kesernyés füstöt, rákönyökölök a sárguló kartondobozra, amelyben valaha könyveimet tartottam, ... persze lett volna hely a nagyszoba polcán, de míg édesanyám keringőzött az asztal és kredenc, és a rezsó között, én összekuporodva olvasgattam, hol neki, hol csak magamnak, közben vizet hoztam be s tojáshabot vertem ... Igaz, itt szokott közlekedni isvelem, hogy ne ide... ne oda kisfiam. ... hát hányszor mondjam még? Valóban, hányszor? Csak még egyszer.... mondd! — hogy nem szabad!, hogy ne lépjek sáros cipővel a szőnyegre, mondd, hogy halkftsam le a rádiót ... mondd... mondd.. mondj akármit tudom, hogy kint ülsz hófehér ruhádban s vársz engem... várj még türelemmel ..., csak egy kicsit..., hogy jól megnézzem szobánkat, hogy még magamhoz öleljem foltozott hálóingedet..., tudod, az ágyterítőt is le kell porolni... várj, mindjárt ott leszek..., a szőnyeget is kirázom, hidd el, megteszem..., hogy sosem tettem ilyet?... most minden megváltozott... higgyél nekem, már szaladok is. A lépcsőn ott találom a két szál virágot, kedvenc kismacskánk is mereven fekszik mellette... Lenézek a kertre, fáradt, szikkadt fák merednek az ég felé, az ólban nem röfögnek kismalacok ... De zúg a sok légy... és mind fekete. Lassan felém jönnek, elborítanának, átrohanok a sárguló udvaron, kezemet tébolyultan teszem a jéghideg, rozsdás kilincsre, mögöttem üresen kattan a zár. s a távoltan megkondul a harang. Ügy mint régen, csak most a Te hangod zendül az égi mozsárból, hívsz, mint azelőtt, s szívem nagyot dobban, ismét szaladok hozzád, és úgy mint régen, most sem üres kézzel. Nyirkos kezemben ott szorongatom a két szál fehér liliomot. HORVÁTH ISTVAN