Délmagyarország, 1978. szeptember (68. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-10 / 214. szám

84 Vasárnap, 1978. szeptember 10. Caldwell C send. Fehérség, patikaszag, vasalt ágynemű szaga, dtrom­szag: betegségszag. Fáj az arcom. A csontom fáj. Amögött fáj valami. Tegnap az inkvizítorok belém piszkáltak, rám­ol vásott egy varázsigét a íőpiszkálnok feltehetően szuahéli vagy óhéber nyelven és azóta én vagyok Polypus Nasi Sinusitis Maxil­laris főherceg a kettes ágyon. A kettes ágy nem jelent semmit. Azt sem. hogv az egves már foglalt Poiypus I. számára, aki után én következnék a sorban és kaptam egy számot, hogy ne keverjem össze saját magam vele. Aki rajtam kívül itt van, az is én vagyok. Tehát egvedül. Nagyon. Az előbbi ökörködés is arra volt jó, hogy ne gondoljak a homlokomon gyöngyöző verítékcsöppekre, amelyek gyülekeznek akkor is, ha nem akarom. Félek. Magamnak legalább bevallhatom. Ha lenne itt valaki, akkor érdemes lenne eljátszanom a Hős Váltókezelőt, aki nem félt a gyorsvonat léncsőjén. Legalább hangosan mondhatnám mindannak az ellenkezőjét, amit belül ér­zek. Fájni fog. Ki örül a fájdalomnak? Tévedésből vagyok itt Szeretnék hazamenni, leheverednék a szőlőtőkék közé a homokba és hallga'nám Prüttyögős Fekete Prü­csök és népi zenekara árokparti koncertjét Az is csend. Zajos csend. Nem olyan, mint itt Ez süket, idegesítő siralomházi csend. Kopogás a folyosón. Jönnek értem. Nem megyek. Minek mennék, hiszen semmi bajom. Ezek itt átvertek, azt mondták meg kell ope­rálni, mert arcüreg, légutak, meg következmény, szövődmény és társai persze óhéberül. S a végén: Lüc-Caldwe}l. Nincs mese, el­itéltek. „A Magvar Népköztársaság nevében Rezgőlábú Beteg Pá­cienst hétrendbeli visszaeső orrooüpért, s a figyelmeztetés ellené­re sorozatosan elkövetett arcüreggyulladásaiért Lüc-Caldwellre ítélem. Az ítélet jogerős." Iksz doktor hajtia végre a műtétet mert iksz doktor régi jó Caldwellcsinóló családból származik. Megcsi­nálom a Lüc-Caldwellt — mondja. Megcsinálom! Mint a bádogos, aki „megcsinálta" a lavór fenekét vagv az asztalos: „megcsinál­ja" a sámlit. Mindenki ellenem van. Gyűlölöm őket Meg kéne lóg­ni. Hazamegyek. Kiugróm az ablakon és... Késő. * Ha lehet, a másik felébe szúrja nővérke. Vastagabb tűje nincs? Mondta, ezt köbméterre vagy tonnára mérik, mert hogy Jó adag volt És különben is, mi a fene volt ez? Mi... a ... volt... különben ... a... ez... izé... fene... jaj zuhanok, zuhanok, re­pülök ... is... volt... mi... Hol vagvok? Igen. repülőgépen va­gyok. most kötik be rajtam a szíjakat Szorosra kérem, mert szé­dülök. Egy fehérálarcos stewardess feltett a fejére egv böhöm nagy tükröt és belevilágít vele a képembe. Mit szórakozik? Kérem ne villogjon, és főleg ne kopogtassa a fogaimat mert azt nem szere­tem. Nem érti? Jóasszony, azonnal hagyja abba, mert ilyen őrült száguldás mellett könnven baj lehet, megcsúszik az a vasdarab — és... jaj... mit csinál? Most nézze meg, teljesen felszakította az Ínyemet hát ez mire jó? Most amikor majdnem lezuhantunk, ma­ga a számban piszkál. Most tele van a szám ezzel a sós lével. Ért­se meg kérem, hogy én jaffát vagy citromlevet kértem jégkocká­val, s ez meg? Hát ez pocsék, érti, pocsék, meleg sós. Azonnal ké­rem ide a főnököt, panaszkönyvet mindent. Segítség! Na ugye. hogy megijedtek? Jön a főnök. — Lüc-Caldwell. Menet a szokásos. Eddig minden rendben. A jobb fogsor felett a lágyrészek lefejtése után bevésünk az arcüreg­be és a kóros szöveteket eltávolítjuk, majd ablakot vésünk az orr­üreg felé, amelyen keresztül a tamponálásra szolgáló gézt fűzzük át Első fázis megvolt. Vésőt! Furcsa neve van főnök úr, vagy esetleg Lüc-Caldwell elvtárs. Arról van szó, hogy piszkálják az Ínyem, tessék megnézni! Bocsá­nat kopognak, megyek ajtót nyitni. Elég, ne dörömböljenek, szét­megy a fejem, kiverik a fogamat szétrenesztik a koponyámat, ne nyomják már annyira, mert recseg az ajtó, forgácsokra hullik szét, hallom, ahogy ronoan, letörnek a fadarabok, a csontszilánkok, ütik, verik, nyomják, feszítik! * Csend. Fehérség, Vakitó, fényes, vibráló fehérség. Kint tom­bol a napsütés. A sugarak bevágnak az ablakon, és robbanva ve­rődnek vissza, a pohárról, a citromos tea fluoreszkál a fényben, a félig megírt levélpapír szinte kínálta magát Minden mozog, min­den él. Jókedvem támad, ha körülnézek. Lent a kertben a virá­gok színkavalkádja vonzza a szememet minden pillanatban rajta­kapom magom, hogv oda bámulok. Micsoda illatuk lehet Hm, il­lat Hát azzal egye'őre távoli ismerősök leszünk. Ha valakinek a kéoe úgy ki van tömve gézzel, mint egy montírozott kisemlős, az örüljön, hogy él, az ne szipogjon. Majd eljön mindennek az ideje. Csak nyugi, várni kell türelmesen, nem ugrálni, nem okoskodni, mert az orvosok úgyis jobban tudják. Az ember bízza rá magát a kezükre, az orvostudományra és akkor minden fájdalma elmúlik, itt a kettes ágyon ls. Ebben a kellemes, idegnyugtató csendben. I. ZS. Nehéz nap A z óra tolakodón, könyör­telenül beleberregett a hideg-szürke hajnali csöndbe. M'.nt tegnap, tegnap­előtt, hónapokkal, évekkel ez­előtt, minden nap. Ahogy hu­nyorogva, kelletlenül kinyitot­ta a szemét, megállapította: rövidülnek a nappalok, már később kel föl a nap. Köpe­nyébe bújt, kibotorkált a für­dőszobába, megnyitotta a csa­pot: haját, száját szemét hir­telen elöntötte a hidegen rá­lövellő víz. Káromkodva ta­pogatózott a tus gombja után, hogy elzárja. „Na, ez a nap is jól kezdődik" — morogta a törülköző alatt. Felöltözött, megitta a kávéját, vette a kulcsait, diplomata táskáját — és távozott A kocsi munkaeszköze volt. Anyagbeszerző autó nélkül olyan, mint a köszörűs köszö­rű nélkül, fogorvcs fúrógép nélkül. Az úton mellette el­futó fákat házakat, gyárakat laktanyákat a közömbösségig ismerte már. nem akadt az úttól jobbra és balra, ami fi­gyelmét megragadhatta volna. Számolgatta magában: 280 ki­lométer a dunántúli városig, 80-as átlaggal három és fél óra alatt odaér, az annyi mint fél 11. Nem volt nagy forga­lom. a kuplunggal, a fékkel nem kellett sokat bajlódnia. Az egyik kanyar után azért beletaposott a fékbe: fensége­sen lépegető libanépség állta útját, kénytelen volt megvár­ni, míg háboríttatásuk miatti dühös gágogással méltóztat­nak levonulni az útróL A veszteséget hamar behozta. Tovább tervezte fejben a nap­ját. Délben harap valamit, 4­re már otthon is lehet. Hétig bőven lesz ideje, akkor talál­kozik Máriával. Fogalmazgat­ta magában, mit is mondjon, hogyan mondja majd a feke­te mellett. „Nevetséges a hős­szerelmest játszani ötven fe­lé... Lánykérés! Röhej. Má­ria is túl van a negyvenen, a fia is kész férfi már..." Fél 11-kor már belül volta gyarkapun. A tárgyalás nem töltötte él a siker érzésével: az alkatrészek közül csak két kis jelentéktelent tudott kipi­pálni, s amire a megrendelők hetek óta várnak, asztalt csap­kodva, kereskedelmet átkoz­va, azzal nem tud szolgálni az ipar. Az asztaLcsapkodást to­vábbította az illetékeseknek, e a dolgavégezetlenség szoron­gató érzésével csukta be ma­ga mögött az ajtót. Ebéd után sétált egyet a városban, aztán újból együtt volt ő és eddigi élete egyet­len párja, az autó. A délutánt már Máriának akarta szentel­ni, hiszen ilyen hosszú agg­legényélet után a házassig mégiscsak életbevágó lépés. Az alkatrészek azonban nem hagyták nyugodni. Nemcsak a hiányzó tekercsekre, csavarok­ra, lámpákra gondolt, a tü­relmetlen kuncsaftokra, még­csak nem is saját kudarcára. Mély közgazdasági fejtegeté­sekbe merült, a kereslet-kíná­lat kapcsolatán törte a fejét, a szükséglet fogalmát próbál­ta megfogalmazni józan pa­raszti eszével, 6 felvillant em­lékezetében egy cück, amely az üzemszervezés tudományá­ról szólt, de a mindennapi gyakorlatot elfelejtette meg­említeni a szerző. Ismert, veszélyes útkeresz­teződéshez érkezett, lassított, körülnézett és gázt adott. A sebességmérő mutatója 100 fölé szökött. Ott ingadozott bizonytalanul még akkor is, amikor a kocsi érezhetően le­lassult. Kisebb fokozatba akart kapcsolni; érzéketlenül siklott kezében négyesből hármasba, onnan kettesbe a sebességvál­tó karja. A lendület épphogy elvitte a kocsit az út szélére, ahol meg is állt. Kiszállt, megnézte a motorházat, per­sze a javítás szándéka nélkül. Körültekintett: legelésző tehe. nek, távoli tanya — és vég­telen pusztaság. Leült egy fűzfa alá és várt Teherautó tűnt föl a láthatáron. Intett a sofőrnek. Votntatókötele nem volt, s a legközelebbi falu tíz kilométer, ahol — megtudta — szerviz nem működik. „Azért próbálja meg a ma­szekot" — mondta a teher­autó vezetője — „szálljon be, elviszem." Útközben egy szót sem szólt, úgy érezte, mintha gyomra ökölbe szorult volna. Az órá­jára pillantott: fél 3-at muta­tott. „Ha fél 6-ig zöldágra vergődünk, 7-re Máriához ér­hetek." Az autószereló ajtaján táb­la lógott: „Esküvőre men­tem." A két szó úgy érte. mint reggel a hideg zuhany. Bók­lászott a falu utcáin, szóba elegyedett a kocsmázókkal. „Hátha a szövetkezet szere16­je segíteni tud" — ajánlotta az egyik. Már söprögették az olajos műhelyet, amikor oda­ért. „Vállalom" — mondta a svájcisapkás, leemelt egy roj­tosodó kötelet a falról, majd beült az idegennel egy javí­tásra váró kocsiba. A vonta­tást megúszták, csak az is­meretlen kocsijának ütközője hajlott meg. A falu hírszerzői azonban gyorsabbak, mint a távirati iroda; a gazda nagy patáliát csapott, ezt is el kellett vi­selnie. i „Micsoda nap" — gondolta az órájára pislogva, míg a szerelő az aknában babrált a kocsija alatt A menetek kop­tak el, szerelés, reszelés, öszr szeszerelés: három óra hosz­6za. Az ezres, amit kért a szerelő, érzékenyen érintette, de már nem tudott másra gon­dolni, csak Máriára. Hiába várja ma este. Pedig hogy el­képzelte ... Szerencsétlennek érezte magát, megkoppasztott­nak, faradtnak, életuntnak. A kocsma előtt akart le­horgonyozni, de a tömeg gyű­rűjében álló rendőr nem en­gedte. Óvatosan hajtott az emberek között. Döbbent, meg kíváncsiskodó arcok, és az út közepén egy papírral letakart kis test. A fűben fiatal nő fetrengett, toporzékolt, üvöl­tött. Lefogták, simogatták, de feje vissza-visszafordult az aszfalton fekvő mozdulatlan halomra... Ahogy kiért a faluból, szem­betalálkozott a mentövek Nem sietett. ö viszont gázt adott: rohanni, repülni volna jó, túl lenni a „lánykérésen", mert kell az embernek, hogy odabújjon valakihez. Különö­sen egy ilyen nehéz nap után. CHIKAN ÁGNES Dávidok és góliátok Amikor katona voltam, s má­sodmagammal telefonközpontot is kezeltem — ez nem hadi titok —. belevaló, vagány fiú volt a váltótársam. Nem ijedt meg hol­mi erős torkú tizedesektől, s így felelt, ha beszélgetőpartnere túl­ságosan is fölemelte hangját: „Vigyázz öreg, mert megrántom a zsinórt, és hasra találsz esni!" Ha érezte, hogy neki van igaza, nem hunyászkodott meg, és nem kért engedélyt a vonalból való kilépésre, mert nyilván arra gon­dolt, hogy — noha az ő gallér­ján nem fehérlett egy csontcstl­lag sem — tulajdonképpen egy­forma mindannyiunk egyenruhá­ja. A civil életben azonban — sa­ját megítélésem szerint — egé­szen mast ír elő a „szo^lati szabályzat." Mostanában engem is fölhívtak telefonon innen-on­nan. Csak úgy recsegett a fej­hallgató membránja. Bár szinte alig-alig van élettapasztalatom, örökre megtanultam: „írni any­nyi, mint ítélkezni." (Ibsent idéz­tem, valamelyik könyv mélyé­ről.) De nem akarok elkanya­rodni a telefonos témától. A membrán recsegésnél tartottam. A vonal másik feléről megindul­tak az elektromos löketek, s én csodálkoztam — pedig tanultam elektrotechnikát —, hogy a ve­zeték ellenállása sem képes le­csökkenteni az elektronok önké­nyes száguldozását. Eltartottam fülemtől a kagylót, kibfrhatat­lannak tűnt a dobhartyahasogató hangerő, talán még a levegő is vibrált a hapgnések körül. Az ember ilyenkor előbb megvárja míg elcsitulnak a kedélyek a túlsó állomáson, aztán belekezd végre saját mondókájába. Röp­ködnek az érvek, szállnak a meg­jegyzések, majd pedig követke­zik a megegyezés, esetleg a köl­csönös bocsánatkérés, nfitalántán mindkét fél dühö6en lecsapja a telefon strapabíró müanyagnye­lét úgy, hogy beleroppanjon az artatlan, s hajszálrepedések gyöngítsek gerincét. Fújtatunk, mint táltos paripák, végül meg­nyugszunk, lehiggadunk. Mond­hatnám úgy is; beáll az erő­egyensúly. Persze ez rendhagyó példa, az esetek többségében — ha nem egyszerű bájcsevegésről van szó — góliátok szorítják, markolják a kagylót, és kis dá­vidok kezében reszket a távbe­szélő-nyél a másik állomáson. Nem akarok ezzel bocsánatos bűnök mellé állni, azt sem mon­dom, hogy nézzünk el mindenki­nek mindent, azonban eszembe jut egy gyakorlati példa. Ha egy mai Dávid és egy mai Góliát váltóműszakban ugyanazt az automata gépsort kezeli, nem hiszem, hogy számottevő különb­ség mutatkozik munkajukban. De ha mindketten birkózók len­nének, akkor sem billenhetne Góliát javára a mérleg, mert kü­lönböző súlycsoportban indulná­nak egy-egy versenyen. Napja­inkban tehát adva vagyon az erő-kiegyenlítődés, legyünk akár súlyemelők, akár szövetségi ka­pitányok, vagy legyünk szak­munkások, s esetleg később mű­vezetők. Igaz, mostanában már nem törvényszerű, hogy csak jó­nevű, edzett sportoló válhat ki­tűnő , szakvezetővé, s nem tör­vényszerű az sem- hogv csak a munkapad mellől indult gépke­zelőből lesz jó igazgató. De még­is, mintha az utóbbi időben egy­re többen megfeledkeznének az egyenruháról. Mintha sokan ar­ra számitanának, hogy a szék közepén úgy besüppedhet a pár­na, hogy az a ragasztóanyagnál is erősebben tartja a benne ülőt. Pedig egy idő után — úgy tűnik — igenis felhigulhat a massza. Vagy itt vannak például a han­gyák. Ezek a picinyke, apu-ó kis rovarok. Amikor gyerekfejjel is­merkedtem környezetem élővilá­gával, annyiszor elfogott a kísér­letezési vágy. Elguritottam lend­kerekes autómat a kövön, és bá­multam a hangyák teherbíróké­pességét Kutya bajuk sem lett, ha a náluk százszor, vagy ezer­szer nehezebb játekautó végig­gördült testükön. Egy pillanatra ugyan meglapultak, összehúzták magukat, de utána, mintha mi sem történt volna, épen és egészségesen tovább másztak. Epp ezért csodálkozom az em­beren. Magunkon. A mai dávi­dokon és a mai góliátokon. Hi­szen vérrezgeseinkben tulajdon­képpen egyformák vagyunk, meg ha nemcsak hasonlítani akarunk egymásra, hanem különbözni is a másiktól. Félelmetesek lehet­nek a dávidok ki nem mondott szidalmai, magukba fojtott utál­kozásaik és eltitkolt vicsorgásuk a góliátok iránt. De nem kevés­bé félelmetesek a góliátok kény­szeredett mosolyai, erőltetett kézfogasa is. Vagy nincsenek már dávidok, s góliátok? Lehet, ez csupán sa­ját rögeszmém? S rosszul hi­szem, hogy nincs szükség a mai dávidok furfangosságára s hogy a mai góliátoknak sem válhat hátrányukra született lomhasá­gük? Engedtessék meg egy utol­só példa. Sétára indul a család. A gye­rek még alig tud járni, de már az utcara viszik. Hadd szokja meg a kezdeti buktatókat, hadd szokjon hozzá a nagyobb távol­ságokhoz, és — saját kárán ta­nul az okos — tudja meg. hogy a hasraesés térd horzsolással, esetleg orr betöréssel jár. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az apa és az anya csemetéiéhéz igazítja lépteit, vagyis a legki­sebbhez, a leggyöngébbhez méri a tempót Persze ez sem döntő szempont — a gyerek később futni, rohanni is megtanul —, azonban az igen, hogy se azaoa, se az anya nem erzi fiához, lá­nyához képeset Góliátnak ma­gát. Tudják, hogy valamikor ők is dávidok voltak. S tudják, hogy a porontyból, a közös szerze­ményből idővel Góliát lesz. Ezért félek nagyon a riasztó telefon csörgések^" RÓZSA IMRE

Next

/
Thumbnails
Contents