Délmagyarország, 1978. augusztus (68. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-13 / 190. szám

Csanádi János: Ösvényen Rokonulok a földdel, lépek, ösvény, szegélyezik vadfilvek, épp annyi, két láb széles, hogy jólesik rajta a lépés, kemény, szívós és ruganyos, akár a kerékpárgumik, amelyek az alkonyatban a sötét tanyákig gurulnak az ösvényen — 6t az árok hidján, kukoricák sövénye közt és paprikák alacsony-bokrú földje mellett. Oda-vissza vezetget az ösvény, melyen a földdel rokonulok — sötét árny — fejem fölött a csillagok villognak a nagy éjsapkában, csendben, puhán — elvesztem, nincs is árnyam, csak lépteim, csak lábam: döngölik az ösvényt dacosan. Saját nyaraló A

kkor láttam először mozdonyt, járdát, emeletes házat és mozgóképet, mikor gróf Dessewffy Aurél bélteki uradalmából Nyírbátorba költöztünk. A postás naponta járt, és Bartha füszereséknél két fillérért bármikor nagydarab krumplicukrot lehetett volna kapni — ha lett volna két fillérem. Azóta persze láttam már magasabb házakat, nagyobb mozdonyokat és díszesebb mozikat, de egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy Nyírbátortól kedvesebb, csodálatraméltóbb, városiasabb város nincs a világon. Ezerszer elterveztem, hogy tavaszi koradélután érkezem majd vissza, mikor melegen, de még nem nyári forrósággal süt a nap, a főtéren a lányok könnyű ruhákban járnak, nagybajszú bácsik ülnek a nyírot+lombú akácok alatt, és a pulyák maszatos képpel, vadul üvöltözve rohangálnak fel s alá a Zsindelydombon. öreg este lett, mire megérkeztem. Még szerencse, hogy mindenre emlékszem: az állomástól jobbkéz felé térek... mindig Jobbkéz felé tértem mert ha a dombot oldalaslag megszaladtam, csak át kellett bújni a kerítésünkön, és már otthon ls voltam ... Most persze nem megyek be, hiszen azt sem tudom, ki lakik a volt uradalmi vincellérlakásban; ezért talán elsősorban a dombra vagyok kíváncsi. Amit mi annakidején hegynek, sőt HEGYnek, hívtunk, teljes tisztelettel és komolysággal. Minden volt rajta: meredek szakadék, kiugró csúcs, sűrűnövésű akácos, borzongatóan mély gödrök és jól védhető tetők ... Egyszer, koradélelőtt ottszorított bennünket vagy tíz vásártéri gyerek. Először rohammal akartak győzni, de a meredek oldalakat nem tudták megmászni — pláne, hogy nekünk „fegyverarzenálunk" volt odafönt Akkor következett a szabályos ostrom. A sárga homokban vörös erek húzódtak, amikből keményen koppanó öklömnyi darabokat lehetett letördelni. Ezekkel bombáztuk egymást de míg nekik többnyire sikerült elugrani a völgybe fáradtan lehulló göröngyök elől, addig nekün.t a szúk tetőn csak a karunk meg a hátunk maradt pajzsnak... Kiéheztetés lett a vége: mikor megehültünk, kölcsönös fenyegetéseket kiabálva vonultunk vissza ... Ám erre a járdára, a vilAmikor magam elé tettem a papírt, hogy ezt a kis tárcát megírjam, hangzatosabb cím futkosott a képzeletemben, de röpke kis fontolgatás után megmaradtam a teánál. A tárca nagyon feszes, tömör műfaj, a beszédesebb címet bővebben kellett volna magyaráznom, azt pedig nem győzi ennek a műfajnak természete. Tehát tea. Autóbuszra várva üldögélek a zakopanei buszállomás várótermében, kint nem nagyon sétálgathat az ember, mert vastag felhők ácsorognak a lengyel Tátra fölött Többen vagyunk Itt magyarok, ki velünk együtt csak azért jött hogy a természet szépségeiben gyönyörködjék, ki azért, hogy lepedőt, írottírtörülközőt vásároljon. Ül itt egy negyven körüli, nagyon jol öltözött asszony az érettségire készülő lányával, az anya elég gyakran jár át a határon, nem tudom megállapítani üzleti hajlamok hajtják-e. vagy egyszerűen szereti Zakopanét. Háttal ülünk a szürke ablakoknak, a kislány az anyjával szemben egy négyszemélyes üres asztal sarkán és Thomas Mann elbeszéléseit olvasgatja. Azért mondom, hogy olvasgatja, mert ebben a zűrzavarban nem lehet komolyan olvasni. Most ls bebotorkál például négy szál, népviseletZsindelydomb lanyfényes utcára nem emlékszem.,. tovább menjek? De hiszen, ott már a fatelep kezdődött. Itt laktak Piskóti néniék. Akkor most nekem vissza kell fordulnom? Eljöttem a domb mellett, és nem vettem észre! Hol a Zsindelydomb?! Hol a HEGY, amire egy szuszszal csak ötödik elemista koromban birtam fölfutni?!... A fölső harmadában volt egy nyereg, ott megpihentünk. Télen meg az volt az ugrató: fönt ráhasaltunk a szánkára, jól megkapaszkodtunk, és a kiugró métereket röpített bennünket. Igen, itt a kettéágazó út, de még a pocsolya is Stimmel. Ha itt jobbra térek, a hegybe keli ütköznöm. Legalább a Hold világítana, de felhők futottak eléje: eső lógatja a lábát. Megyek, megyek, és jó idő múlva betonkerítés kelleti enkedik, mögötte pajtaszerű épületek: a fermentáló, amit gyerekkorunkban a lokálpatrióták némi fellengzősségével dohánygyárnak hívtunk. És ez már jóval túl van a dombon. Másik irányba indulok. Meg botlom valami kiálló gyökérben, és egy tócsában találom magam. Föltápászkodom, órámról letörlöm a sarat, odavilágitok az öngyújtóval: több mint két órája keresem a Zsindelydambot! Feladom. Másnap reggel még alig pirkad, talpon vagyok, Az utcán egy darabig határozatlanul tiporgok, aztán mégsem a domb felé indulok, hanem a főtérnek. Üj épületek, megfiatalított utcák, korszerű üzletek. A régi, elhanyagolt, pocsolyák helyén játszótér, parkok. A református főtemplom, a Báthoriak valahai temetkezőhelye szépen csinosítva áll a dombon. — Ismerősokkel találkozom: „Te volnál, te?! Úristen! Gyanakodtam rád, de nem vettem biztosra." És megyünk, nézegetünk, saccolunk: ide még ezt lehetne; amott sikerülhetett volna barátságosabbra az épület...Az ebédet egy régi ismerősnél kapjuk be, közben egymás szavába vágunk, késsel hadonászunk — s a házigazda két gombszemű csemetéje megszeppenve szemlél bennünket. r M i Tea be öltözött gorál, túlságosan vígak, hangosak, s a ruházatukat is érdemes megnézni. A büfében nem árusítanak szeszes italt, akik betámolyognak, inkább enni, józanodni járhatnak ide. Most belép egy ts+őtől talpig új fanmerruhába öltözött harminc körüli magas, lengyel fiatalember, látszik rajta, hogy gyakori vendég itt Megáll, körülnéz, s mintha csak azért jött volna, odasiet a lány asztalához, leül egy székre. Mi szemben ülünk vele, végigmér bennünket, aztan odanyúl, elveszi a lánytól a könyvet. Megnézi a cimlapját, belelapoz, megáll helyenként, mintha olvasna, aztán visszaadja. Es meg se mukkan. Kicsit idegesítő ez a magatartás, szólok valamit a lányhoz, vegye észre a férfi, hogy összetartartunk itt a baráti idegenben. Nem tudom, mit gondolhat magában, de mozdulatlanul ül a széken, nézeget bennünket. A könyv nem érdekli már. Akkor az asszony nagyot sóhajt zavarában, mert a férfi Inkább őt nézegeti, mint a lányát. Azt mondja: — Még fél óra, szent isten! Három óra felé nem birom tovább. Kirángatom társaimat a lakásból, és egész úton előttük loholok. Bekanyarodom az állomás előtt, majd jobbra térek, már szinte futva. Aztán megállok, reménytelenül: búzavetés és gyümölcsös; balkéz felé két bulldózer csökönyösködik a talaj végleges elegyengetésével. Három pajtásom káromkodva ér utol, egy darabig értetlenül bámulnak, majd szinte egyszerre kezdik a nevetést. — Hová tettétek a Zsindelydombot?! — kérdezem csendesen, pedig legszívesebben kiabálnék. Lecsitulnak nagynehezen: Sárga agyagja mésszel keverve kitűnően köti a falat Az uraság negyven fillérért adott egy kocsival annakidején. Nagynéha láttunk egy-egy rakodást A felszabadulás után viszont teljesen elpucolták innen. És már visznek Is, túl a vajákos Piskóti néni volt házán: az öregszőlőben magas, nagyablakos házak, szabáljtos utcákba rendeződve. Megyünk végig a telepen, társaim magyaráznak, emlékekre hivatkoznak; és akkor egyszerre: a szőlőhegy déli hajlatában öreg cseresznyefa állt. Teremni már csak elvétve termett de hatalmas ágain, erdőnyi lombozatában remek dzsungelesdit lehetett játszani. Kivágták. A helyén, talán éppen pontosan a helyén ártézi kút álL A rossz nyíri vizek gyerekkoromban! S most mégis: idegenül nézek a kútra... és fönt, a Szentvér utca elején hirtelen ellenszenves lesz az egyik központi fűtéses épület Mert a helyén állt az a kis nyergestetejű vityilló... ugyan, mi lehet * kislánynyal? De ezt már meg se merem kérdeni. Este, vonatra szállva, üveghez nyomom a homlokom, amíg csak egy darabkát is látni Bátorból. Amelyik mostmár talán igazán város lesz. Kívánom, igazán kívánom — csak mégegyszer mutatta volna meg, csak nekem villantotta volna föl valahai önmagát hogy benne mint varázstükörben találhassam újra régmúlt voltomat Gyermekábránd a legboldogabb gyermekkor színhelyén. Ám egyszer talán visszamegyek, megint, s megkeresem a mai pulyák szemetükrében. KÜNSZABÚ FERENC Valamennyien tudjuk, hogy fél órát kell várakoznunk, az előbb arra készültem már, hogy kimegyek egy kicsit az állomás elé, de maradok, legyen valami védelmük ezeknek a nőknek. Akkor az asszony világos, literes üveget vesz elő a szatyrából és feláll. — Addig legalább megtöltöm az üveget vízzel. De nem tölti, látom a helyemről, hogy nem juthat el a vízcsaphoz, takarítók dolgoznak a közelében, madzaggal elkerítik a munkaterületüket. Vissza is jön csalódottan, leteszi az üveget az asztalra, s akkor a férfi odanyúl hirtelen, fogja az üveget és besiet a büfében morgó tömegbe. Magos ember, látni a fejét, amint odafurakodik a kiszolgáló asztalhoz. — Ö majd szerez vizet — nevetgél a lány, s a férfi ott áll, várakozik két-három percig, aztán kiszabadul a tömegből és hozza az üveget, tele teával. Forró a kezének, siet vele, leteszi gyorsan az asztalra, aztán a cukros tasakokat rakja ki, az asszony pénzt tesz eléje, de a férfi lehajol, kezet csókol és seinte futva igyekszik a kijárat felé. Ennyi az egész. Azt hiszem, szép. ORMOS GERfj Naivy Ottó, a Balhé Művek raktárnoka sok-sok évvel megelőzve korát telket vásárolt Balatonzörgén. Naivynak ugyanis az volt a rögeszméje, hogy saját nyaralót épít Eleinte társat keresett tervéhez, de miután rokonai, barátai és ismerősei kinevették, feleségével, első osztályos lányával és óvodás fiával maga látott munkához. Kora tavasztól késő őszig minden víkendet, s minden szabadságukat ott töltötték a telken. Naivy maga talicskázta a bontásból vásárolt téglát a szomszéd községből, a gyerekek bányászták a homokot a parton és hordták kis * vödreikben az építkezéshez, Naivyné pedig egyik kezével a rántást, a másikkal a maltert keverte. Telt-múlt az idő, mire a Naivy fiú leszerelt a katonaságtól, a Naivy kislány pedig elvált asszonnyá serdült, elkészült a kétszobás nyaraló. Körülötte bő termést adtak az egykor ültetett gyümölcsfák, s a pincében saját termésű bor feszítetne a hordókat. így az Idén tavasszal végre nem dolgozni utaztak Naivyék Balatonzörgére, hanem pihenni. Május volt és szabad szombat, ők kint ültek a megérdemelt házuk megérdemelt teraszán, és megérdemelt reggelijüket fogyasztották. Egyszer csak autó fékezett a kapujuk előtt, és Naivy félrenyelt a meghatottságtól, mert Bőszics főosztályvezető közeledett felé. — Itt vagyok, ragyogok — mondta a tisztességben megőszült Bőszics, és egyéni humorral hozzátette: — de ön az oka kedves kolléga, mivel azt mondta, ha erre járok, nézzek be. « A főosztályvezető ezután bemutatta a társaságában levő unokahúgát, Cuncilit, majd nem akarta megsérteni Naivynét, és leült reggelizni, aztán ebédelni, s végül hosszas rábeszélésre ott maradt éjszakára és másnap is. Közben szintén arra járt és benézett Zsudekné, a varrónő a férjével és a fiával. Szerencsére Bőszics megértő volt, unokahúgával meghúzódott az egyik szobában. A másikban a varrónőék aludtak, míg a Naivy család a szerszámkamrában töltötte az éjszakát. Hétfőn a Naiyy- család összetörten és fáradtan indult munkába, de büszkék voltak vendégeikre, és alig várták a következő hét végét, hogy kipihenjék magukat a saját nyaralójukban. Ámde ekkor arra járt és benézett a körzeti orvosuk és a fiuk két katonatársa, akik mindannyian engedtek a szíves marasztalásnak, és a Naivy -család ismét a szerszámoskamrában tért nyugovóra. És teltek a hétköznapok, és lön újra vfkend, és a feledés homályából előkerültek a rokonok. a barátok és az ismerősök, és mind-mind arra jártak Balatonzörgére és benéztek Naivyékhoz, sőt egy Kanadába szakadt hetedunokatestvér nyolctagú családjával is meglátogatta őket. Hoztak ajándékba egy felfújható madárijesztőt, és ott maradtak egy hétig. Azután jött a borbély, a fodrász, a cipfez, a cukrász, a bur a bur a burkalappal, a Máicsi néni a gyerekével és... ... és akkor éjszaka a szerszámos kamrából előmászott Naivy Ottó, és kirohant az éjszakába, s meg sem állt a Csuhaj csárdáig. Leroskadt egy asztalhoz, rendelt egy üveg sort, odahívta a cigányt, és azt húzatta, hogy Nincs cserepes tanyám... Ekkor átjött a szomszéd asztaltól egy zilált férfi, a szeme közé nézett, és több atmoszféra nyomással így szólt; — Maga beszél? Mit szóljak én? Kis családommal karöltve a legsajátkezű-le-legebb húsz kemény évig építettünk egy nyaralót, s miután készre csi-csináltuk, mindenki nyaral benne, csak én és a ki-ki-kis családkám nem, mert... — Álljon meg a meneti — pattant föl Naivy. — ön gúnyol engem, hiszen köztudomású, hogy az én nyaralómból túrtak ki engem és a csalódkámat. Szó szót követett nóta nótát sóhaj sóhajt átok átkot majd hajnal felé, amikor a csárda előtt ültek, s a porba rajzolták a nyaralójukat, egyszer csak főlüvöltött Naivy.de olyan heurékával, mint a jó öreg Archimedes óta még senki a világtörténelemben. A másik férfi, név szerint Rezeg Jenő, csak nehezen tudta megérteni lávaként előtörő szavait. Végül azonban megértette. Akkor viszont megölette, megcsókolta, majd derékon kapta, s végig keringőztek az alvó Balatonzörgén. A következő víkendkor pedig, és azóta is mindig, azokat, akik „arra jártak és benéztek" a Naivy nyaralóba, Rezeg Jenő fogadta és sajnálkozva közötte, hogy ő a ház új tulajdonosa. Hasonló szöveggel fogadta Naivy a Rezeg- nyaralóba betérőket. SÖLYOM LASZLÖ